Új Dunántúli Napló, 1991. március (2. évfolyam, 59-88. szám)
1991-03-09 / 67. szám
1991. március 9., szombat aj Dunánt üli napló e Csorba Győző Káptalan u. 6* Martyn Ferencre emlékezve E házban itt lakott... A csöndes kapualjból felcsöngetek s mihelyt nevem bemondom ime már roppan a falépcső sa kézműves belülről ajtót nyit s üdvözöl Aztán átfogja váltam és kisér fölfelé A lépcsőfordulóban egy vitrin s benne néhány tányér és tál remekszép kerámiák a mester a kézműves kezéből Majd fent a régen ismert kicsiny de óriás szobrok jobbára gipszből A fogadószobában a kézműves leültet s mert látja átkacsintok a műterembe „Hát most -épp ezt csinálom" int a festőállvány felé S lépünk is már a képhez Én elbűvölve nézem a kézműves meg engem s miközben széles ívű karmozdulásokat tesz s hol rám mered hol a kibomló képre egy-egy szót szól vagy dünnyög inkább Majd megbékül szeme s arcom fürkészve már-már diadallal tekint rám Végül előszedi a fal mellé rakott újabb vagy épp legújabb festményeit s lejátssza mindegyiknél szokásos fél-pantomimjait Következőben ismét asztal mellé ülünk és szeszélyes kanyarokkal megindul a beszéd Ö most is szűkszavú hallgat hallgat s figyel (Ó jaj! csak múlt időben többé csak múlt időben csak úgy jó múlt időben csak emlékként csak úgy jó ó jaj! csak múlt időben) * A Jelenkor márciusi számából T. Ferk Anna textilképe a Möbiusz Húsipari Vállalat megrendelésére készült Läufer László felvételei A legutóbbi, 1989-es ho>o- dik Baranya Megyei Tárlatot Aknai Tamás már jegyzetének címében úgy aposztrofálta, hogy az „számvetés félárnyékban." A kiállítást főként a jegyzetíró töprengése minősítette, amikor az ,, alkotásokat működtető energia és az eredetiség is sokkal inkább a kiüresedés és lehalkulás, mint az újrakezdés lendületét idézik". Aknai a pedáns kivitelezés, a „bővítetlen témakiná- lat” mellett unalomról beszél, elítélve a csoportos jelentkezésnek ezt a módját is: „...a nagy seregszemlék alig képesek szabatosan kilejezni az alkotáshoz kötő viszonyoknak minőség szerint eltérő változatait, és ha a rendezés megfontolása protokolláris névsorolvasás inkább, mint ítélethozatal, értékelés, akkor ezt a szerepet egy szem kritikus csak nagy kockázattal logadhatja el." Kiemelni akkor Keserű Ilonát, Bencsik Istvánt, a naiv festő Orsós Terézt, Dechandt Antalt vagy a fotóművész Körtvélyesi Lászlót tartotta érdemesnek, egyúttal- megállapította, a festők úgy érzik, hogy „a megyei tárlatra nem érdemes új munkával jelentkezni." A legutóbbi tárlat és az azt illető kritika tehát akár hivatkozási alapul szolgálhat ahhoz, hogy a jelenlegit csak annál inkább elitéljük — mondván, a jelen nem tanult a múltból és az- akkori kritika Félárnyék után félhomály? Á leltárkészítés erényéről és „bűneiről" süket fülekre talált. Csakhogy a tárlatlátogató jáhiszeműbb és gyanútlanabb annál, sem hogy mindig a történetiség mércéjével mérjen. Föltehetően nem az a dolga, hogy szómon kérje Keserű Ilonától, Gellér B. Istvántól, Erdős Iá nőstől, Lantos Ferenctől, Bocz Gyulától, Bencsik Istvántól, Valkó Lászlótól, Bicsár Vendeltől és másoktól, hogy miért is maradtak távol ettől a kiállítástól. Ennek túlhangsúlyozása egyébként is sértő lenne a jelenlévőkre, sértő magára a közönségre is - hiszen ha valóban e művek „rfiagábon- való" egzisztenciájára kíváncsi, ha valóban az elfogulatlan szemlélő (és szemlélődő) pozíciójából érez és gyönyörködik, az mindenképpen megsejthet valami önmagán túlmutató*. Mert az kétségtelen, a reve- láló erejű, a íelbolygatóan katharfikus nagy művek talán hiányoznak. És minden ehhez hasonló kiállítás illethető az eklektika, a „zavaros összbenyomás" vádjával. Csak a lendület során, amellyel a fürdővizet szokás kiönteni ilyenkor, már nem is vesszük észre a gyereket - egyáltalán azt, hogy korábban benne ült-e egyáltalán a lavórban. Ugyanis az apró méretekben, a miniatűr formák elszaporodásában a némelykori önismétlésen, terméketlenségen túl az intimitás, a bensősé- gesség iránti igényt is észrevenni. H. Barakonyi Klóra finoman csipkézett rekeszzománcait, az üvegművész Jege- nyés János filozófiai asszociációkra csábitó törékeny keresztjeit - lét és nemlét áttetsző és egymáson áttűnő stációit - vagy Knoll Éva ultra ma rintson játszó kockaköveit így is értelmezhetem. De leginkább talán a festőművész Soltra Elemér bronzplakettjeit, melyek közt a „Radnóti idézet" akár egy költészettanilag Körtvélyesi László fotója a pécsi Kisgalériában látható Fürtös György alkotásai is hiteles egység, végtelenbe nyíló dióhéjnyi világ. Míg Dechandt Antal különös, organikus képződményei az előbbiekkel ellentétben akkor lennének igazak, ha valóban monumentálisak volnának. És még az intimitás gondolatánál maradva : Fürtös György nagyon szép, diszkréten szecessziós, klasszicizóló Zsolnoy-mementó- ia, az erkélypárkányon pihenő kalao Krúdy-s eleganciája ugyanakkor példa arra, hogy az intimitás - intimitás és tágasság párbeszéde — nemcsak a méreteken múlik. De tűnődésre késztetnek Florváth Dénes rózsaszínű spleen-es magányba révedt nőfigurái, vagy a műfajában a legkiválóbbak közt számon- tartott Kertészli Agnes gráciái is. Természetélményét teszi elvontabbá Kelle Sándor színes olajpasztellén, mozdulóban az idősebb korosztályhoz tartozó Cseh László piktúrája is. S ami ismétlés, rójuk fel most a leltárkészítés bűnéül. És méltánytalan lenne nem említeni .az iparművészek közt a gyertyatartókat esztergáló Máthé András vagy P. Rádó- czy László, Novotny Béla belső tereit — és végül egy meglepetésszámba menő csapatmunkát — a pécsi fotóművészek kiállítását a Kisgalériában. Szerencsésen egészítette ki a képzőművészek baranyairól „pécsire" keresztelődő tárlatát. B. R. A kirakatablakban irigylésre méltó béke honolt. A zölden tekergő növények között ábrándosán derengett a víz. Vibráló, súlytalan látvánnyá lényegültek a korall-cikkcakkos mészkődarabok, s a lustán elheverő sárgás föveny varázsszőnyegként hullámzani látszott. A furcsa fénytörés mélyén kék, sárga, piros halak lebegtek. Az uszonyuk csak néha cikkant meg, lendületből vitorláztak tovább, mintha a létezés önkioltó árama sodorta volna őket. Szemmel láthatólag nem vágytak többre egy-egy illanásnyi hely- változtatásnál. A férfi csuklóján érezte az idő láthatatlan, de erőszakos bilincsét, mégis maradt. A bőre zsibbadni kezdett. Részegítő. álmos nyugalom íze futotta el az ínyét. Mintha valo- mi elvarázsolt szobában feküdt volna, ahol a sarokból zsongító mesét sző egy szikrázó szemű Zsuzsanna. Az idegen szavak diókopogással gurultak szét a padlón. Pókhóló- orc egy kobaltkék festékfolt jelmezében. Az ablakon át behallatszott a Kárpátok darózs- dongású hóesése. Amikor mégis újra elindult az utcán, nem tudta, merre jár. Gondolta, legjobb, ha rábízza magát a vakvéletlenre. Egy pirosra mázolt, obszcén ábrákkal telefirkált liftben találta magát. A lift nyikorogva haladt a lehetetlenül távolinak tetsző emelet felé. Legyen bármilyen csengő is az, mindig meg szokott torpanni előtte, most azonban nem, egy pillanatra sem tétovázott. Az ajtó hosszú motozás után nyílott föl. Az arc, amely előbukkant mögüle, a messzi gyerekkort hozta visz- sza. Nem, már egyáltalán nem remélte, hogy létezik, és most mégis itt volt. Talán a jótékony lépcsőházi homály tette, de semmiféle elváltozást nem észlelt rajta, mégsem ez nyugtatta meg igazán, hanem a fehér fogorvosi köpeny érzéste- lenitöillata.- Jó napot, kedves uramf- elözte meg a köszönésben a doktor. „Szóval nem ismert fel" — állapította meg a férfi. Mindez természetes volt, hiszen utoljára gyerekkorában járt itt, mégis rosszul esett neki. Sértődötten fordította el a fejét. Meg is szédült kicsit. — Mit parancsol? - ismételte meg a doktor a kérdést, és óvatlanul . közelebb hajolt. A férfi félretette iménti sértődöttségét, s kihasználva az öreg megingását, behatolt az előszobába. — Dehát - ragadta meg méltatlankodva a karját a doktor — mit óhajt, mégis mit óhajt, kedves uram? A férfi a mindenféle barlangász felszerelésekkel - hátizsákokkal, kötelekkel, lámpákkal, vasmacskákkal - túlzsúfolt előszoba egyik sarkába vonta a doktort, és hirtelen elszánással a fülébe súgta:- Egy műtétről volna szó.- Dehát - távolodott el kissé a doktor — én fogász vagyok - és az ajtót leste, mikor lép be rajta a titkos műtétre váró lesütött szemű alany -, nem nőgyógyász. — Ugyan — legyintett a férfi — nem arról van szó - és megtapogatta az állát, hogy ezzel is jelezze, a panasza fogászati vagy szájsebészeti jellegű. - Egy kopoltyúra lenne szükségem.- Nem vállalhatom - mondta a doktor, nyugalmat erőltetve az arcára. — Nem fogászati téma.- Hogyhogy! - kapta fel a fejét a férfi, és megszorította a doktor karját, de olyan kíméletlenül, mintha valami természetfölötti erő dolgozott volna benne.- Jó, rendben van — adta be látszólag a derekát a doktor -, jöjjön el . . . — úgy . . .- Holnap? - vágott közbe türelmetlenül o férfi. A doktor mély lélegzetet vett. Ravaszul az ajtó felé oldalazott, s próbálta udvariasan maga elé terelni a férfit. — Inkább egy hét múlva. Előbb beszélnem kell a technikusommal. A meglepő kijelentés kissé elbizonytalanította a férfit, így a doktornak, élve a kedvező alkalommal, sikerült végre kitessékelnie az előszobából. Gyorsan becsapta mögötte az ajtót, és ráfordította a kulcsot. A csukott ajtón is áthallatszott, ahogyan méltatlankodva dohog magában: — Micsoda alak! Úr Isten, micsoda alak! A férfi nem figyelt rá. Sarkon fordult. Sietve lépett be a liftbe, amely nyitott ajtóval várakozott rá azóta. Eszébe villant, mi mindent mulasztott. „Rohanhatok egész nap” - gondolta. Behúnyta a szemét, hogy védekezzék a liftbelső agresz- sziv vöröse ellen. És ekkor le- húnyt szemhéjára vetítve újra megjelent előtte az akvárium derengő képe. „Mégis meg kéne próbálnom - gondolta -, ha másképp nem lehet, hát akkor kopoltyú nélkül.” Oláh János Az akvárium Magyar neve? * Határainkon túli magyar helységnévszótár címmel, Sebők László összeállításában olyan könyv jelent meg nemrég, amilyenre már évtizedek óta várt — sok más mellett — a hazai történelem-, földrajz- és irodalomtanítás szinte minden foka. Közismert ugyanis, hogy hosszú évekig - az eluralkodott politikai szük- látákörűség és a hamis tartalommal feltöltött „proletórinternaciona- lizmus"-értelmezés folytán - szinte nacionalistának, illetve irredentának számított bizonyos körökben az, aki Eperjest, Kolozsvárt vagy U n g v á r t emlgetett akarva-akarat- lan. Hetven éve annak, hogy az I. világháborút követően Magyarország új határait a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) a „vesztes" Magyarország véleménye teljes mellőzésével - egyértelműen és gátlástalanul rögzítette. Ezeket a határokat a győztesek az etnikai elv teljes mellőzésével húzták meg, ami azt is jelentette, hogv a régi Magyarország kb. 12 500 településéből kb. 9000 más országokhoz került (Lenayelországhoz, Csehszlovákiához, Ausztriához, Jugoszláviához, Olaszországhoz, Romániához). Ez az esetek túlnyomó többségében az „átkeresztelés", a „visszakereszte- lés", a nvelvi tehetetlenségre utaló átírás és a némi nyelvészeti leleményességet is iaénvlő fordítás bősz kezdetét is ie- lentette, maid a folytatás a II. világháború után kezdődött „magasabb szinten”. A kisebbség véleményét nem tisztelő, sokszor vitatható ideaen gyakorlat bizonyos mértékig viszonzása is lehetett őseink hasonló jellegű balgaságának . . . Sebők László helvség- névszótára megpróbálja — gondolom, elsősorban az ifjabb generációk számára — helyretenni azt, ami a magyarság szempontjából még helyretehető és helyreteendő. Jókai, Mikszáth, Tamási Áron és mások irodalmi műveiben szereplő egyes, „határokon túli", valós (nem fiktív) helységnevek néha szinte rébuszokat jelentenek jó néhány hazai olvasónak is. mivel egyikmásik helységnév már a Nagy Világatlasz 1986/87- es kiadásában sem szerepel: pl. Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője című regényében Bába- szék, ami ma a szlovák Babiná. Sebők László szótára felbecsülhetetlen és gyors segítséget jelent a Trianon előtti magyar kultúrtörténet tanulmányozása és tanítása szempontjából is, jóllehet a korábban kiadott helységnévtárak egy része (elsősorban az 1944-es!) számos magyar helységnév idegen „megfelelőjét" is igyekszik közölni. Ezek a források azonban a nagyközönség számára legtöbbször hozzáférhetetlenek még ma is. A hat fejezetből álló munka (Lengyelország déli része; Felvidék, Burgenland; Délvidék; Erdély; Kárpátalja) idegen-magyar, illetve magyar-idegen elnevezés sorrendjében adja az ősi magyar, illetve az elmagyarosodott (elmagyarosított) helységneveket, ami ebben az esetben az elképzelhető legjobb megoldás. Hajzer Lajos
