Új Dunántúli Napló, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1991-02-23 / 53. szám
1991. február 23., szombat aj Dunántúli napló 9 A karfák ürügyén Mezey Katalin G yerekkoromban mindig értetlenül piszkáltam bele a nagyapám fonott karszéke fáján éktelenkedő nyílásba: az érdes, enyvnyo- mokat őrző mélyedés a hiányzó karfa illeszkedési helye volt. A karfa pedig épp csak olyankor hiányzott belőle, ha mi, gyerekek valami nagyobb mozgásteret igénylő játékban véletlenül levertük. Egyébként ott volt a helyén, de nem volt szabad rátámaszkodni. Nekünk ezért rá sem volt szabad ülni a karszékre, mivel, úgymond „nem tudunk vigyázni”. Csodálkozni viszont annál inkább tudtunk. így hát én váltig csodálkoztam azon, hogy egy ilyen rendre kényes családban hogy maradhat éveken át visszaenyvezetlen az a bizonyos karfa, azon a bizonyos karszéken. Ami ráadásul nevezetes darab is volt lakásunkban: párjával és két háttámlás fonott székkel együtt nászajándékba kapta nagyapám egy jó ismerősétől, aki eredeti parasztbútorok mintájára készíttette számára, mivel nála jártakor nagyapámnak az ilyesféle ülőalkalmatosság igen megtetszett. Telt, múlt az idő, és amilyen az élet — ahogy mondani szokás —, több kedvezőtlen családi esemény arra az ered-, ményre vezetett, hogy a karszéket, párostul és a háttámlás székek egyik — időközben végzetesen megrokkant — darabjával együtt örökölnöm kellett. Már magam is családos voltam, három apró gyermek anyja, és éppen új lakásba költözvén a nagyszoba főhelyére állítottam a két szép karszéket. De előbb persze ügyeskezű, az asztalosmunkában, a lakásbarkácsolás során igazán jártassá lett férjem újjávarázsolta a becses darabokat, magam pedig egy falusi ezermesternél rendeltem hozzá hasonló négy kis fonott széket és egy padot. Legyen stílusa annak a berendezkedésnek ! Volt is egy ideig. Ám ahogy cserepedtek a gyerekek, annál többször forlult elő, hogy valami nagy játszadozás végén a karfa valamelyikük kezében maradt. Nem csoda, hiszen azt használták létra helyett a szekrény tetejéhez vagy a könyvespolchoz, azon pórbáltak kézen, de legalább alkaron állni, felfordítva dodzse- meztek vele, amennyire a sajnálatosan szűk hely megengedte, és ki tudja, még mi mindenre volt jó nekik a két öreg bútordarab. Az apjuk visszaragasztotta egyszer, fadarabkával kipótolva visszafoltozta másszor, megenyvezte, megzsinegelte, ösz- szeragasztotta hosszában is átlátszó, fényes Araldittal, mert már úgy is végigrepedt. Telt, múlt az idő, a karfa ismét és ismét a helyére került, de már mi is erélyesen tiltottuk tőle a gyerekeket, akik lassacskán már a kamaszkorból is kinővén, alig-alig is tarthatnak igényt erre a megnevezésre. A legutolsó nagytatarozást tavaly előtt nyáron — egy öreg szekrény vásárlása és reparálása alkalmával — végezte rajta a ház ura, olyan lett ismét, mint újkorában. Meg is említette hozzánk látogató amerikai nagybátyám, beletelepedvén : — De jó karszékeket hagyott rátok az Apus! - és volt ebben a mondatban egy elharapott másik: De könnyű is annak az élete, aki itthon maradván beleülhet a készbe. Hát igen. Aztán valahogy mégis beteljesedett a sorsunk. A karszék ma - miután két esztendőn át éktelenkedett karfátla- nul, végigrepedt lábbal, eltört ülővázzal a nagyszobában — kislányom szobáját díszíti párostul. (Érdekes, hogy a párjának szinte semmi baja sincs.) Történt ugyanis, hogy elutaztunk néhány napra Csehszlovákiába a rokonsághoz, és erre az időre visszaköltözött hozzánk a legnagyobb fiunk, a ház őrzése végett. S ahogy az már jókedvében előfordul az emberrel, egy este kézen állt a nevezetes bútordarab karfáin a barátok clkápráztatására. A mutatvány sikerült. Két évig csüggedten néz-, tűk, majd egy hirtelen elhatározással kiraktuk az öreg jószág szűrét. A kislányunk nemsokára biztos férjhez megy, és remélhetőleg neki is egy ügyeskezű, mindenhez értő fiatalember jut majd osztályrészül. Csak legyen elég türelme a szép örökséghez. Magyari Barna Virágot lop a végtelen az éjszaka fekete fonalával himzett asztalterítőmre a mindenség bögréiből kilöttyent a csend későre jár nagyszalontai tömbházak szoknyáiba fogódzva félve totyog elém egy-egy bátortalan emlék a versváros kivilágitatlan utcáin mindenkit igazoltat az önkéntes számvetés játszok a szavakkal és a lehetőségek vázáiba friss virágot lop a végtelen Schaár Erzsébet Utcája Odze György LIFT Az ember legyen tájékozott. Olvasson el mindent, amit csak lehet. Mindig ez volt a meggyőződésem. Még a konzervdobozokat is. Abból is lehet tanulni. A liftet, azt meg pláne. Az ember Így elkerülhet bizonyos kellemetlenségeket. A tudatlanságból eredő kelemetlenségeket. Ráadásul én valahogy nem is tudtam elképzelni az életemet lift nélkül. És mindig valami különleges hatással is volt rám. Mármint a lift. Ezért aztán sohase bírtam volna földszintes lakásban lakni. Lehet, hogy őrültség, de hót mit érne az élet őrültségek nélkül? Szóval, a lift. Pontosabban: a felvonó. Mert a lift ugyebár angol szó, és annyit tesz, mint EMELNI vagy EMELKEDNI. Sőt. LIFT POTATOES, az azt jelenti, hogy krumplit szedni. De mi, magyarok, nem használjuk a FELVONÓ szót. Mi csak a LIFT szót használjuk. Miért? Mert szeretünk idegen szavakat használni. Miért szeretünk idegen szavakat használni? Mert ilyenek vagyunk. Még pontosabban: ilyenek szeretünk lenni. Vagy a liftet nem szeretjük. Ez is lehet. Mert, hogy gyakran elromlik. Ezt kézzel irt (ritkábban előre nyomtatott) táblával jelzik a földszinti (de valamilyen oknál fogva csakis a földszinti) állomás ajtaján, így, egyszerűen: A LIFT NEM MŰKÖDIK. Miért nem működik? Ezt sohasem közlik. Persze, ennek több oka is van. Mármint, és elsősorban Magyarországon. Magyarországon ugyanis megszoktuk, hogy a dolgok elromlanák, és nem firtotiuk az okokat. A HOGYANOKAT ÉS A MIÉRTEKET. Pedig a lift igazán egyszerű szerkezet. Látszólag, legalábbis. Ez is iellemző ránk. Ez a két szó. Ha lenne olyan nemzetközi konferencia, ahol két szóval kellene jellemezni Magyarországot, akkor én ezeket választanám. LÁTSZÓLAG és LEGALÁBBIS. Dehát, ilyen konferenciákat persze nem rendeznek. A lift egyébként már gyerekkoromban nagy hatással volt rám. Abban a négyemeletes bérházban, ahol laktunk, a járószéknek még nagy, csiszolt szegélyű ablakai voltak. És ahogy a csikorgó sínek között emelkedett, lehetett látni, kik utaznak benne. És milyen méla arcot vágnak az emberek liftutazás közben, amikor azt hiszik, hogy senki se látja őket! A nők a frizurájukat igazgatják, a férfiak megcsippentik a nyakkendőjüket. A kapuban volt a liftcsengő, azt kellett megnyomni, ha az ember liften szándékozott utazni. Persze, csak felnőttek. Gyerekek akkoriban nem utazhattak liften. Még csak az hiányzott volna. Szóval, a felnőttek már a kapuban megnyomták a csengőt, ezzel jelezve, hogy liften szándékoznak majd utazni. Akkor aztán Paulik úr, a házmester, jött a kulccsal. Dohogva, amiért neki egész életében liftajtókat kell nyito- gatnia. A szája sarkában örökké ott lógott a cigaretta. De engem akkor ez nem érdekelt. Pedig apám arra tanított, hogy mindig a társadalmi összefüggéseket kell keresni. A liftutazás szabályait és az arra vonatkozó utasításokat a földszinti aknaajtóra és a járószék belső falára is felerősítik, kis fémtáblán, jól látható helyen, én azonban még senkit sem ismertem, aki ezeket elolvasta volna. Az emberek nálunk csak úgy, szó nélkül beszállnak a felvonóba. Mintha ennél mi sem lenne természetesebb. Egyszerűen figyelembe se veszik az óvintézkedéseket. Vennék persze, ha már aztán megtörtént a baj, dehát nálunk ez mindennel így van. Előbb a baj, aztán a figyelembevétel. A felvonó ajtajának nyitását követően például meg kell arról győződni, hogy a járószék az ajtó mögött áll-e. Hány baleset történt már abból, hogy a belépők elfelejtettek erről meggyőződni! De hány! Én magam is ismertem valakit, aki így' járt, ráadásul a családban. és történetesen Ernő, a második nagybátyám volt az illető. Később ugyan még sokáig suttogták a családban, hogy Ernőt a belügy lökte be a liftaknába, mert ellenséges hírszerző szervekkel kollaborált. Dehát ez, persze, csak mese. Ha az ember kinyitja a liftajtót, győződjön meg róla, hogy ott áll-e a járószék, vagy sem. Mi sem egyszerűbb ennél. Van aztán még egy felirat. A felvonó csak rendeltetési céljára és megfelelő módon használható. Úgy látszik, ezért mondta nekem Zitácska, amikor tizenhét évesen éppen nekiálltam a Pozsonyi úti bérházban, a nyekeregve emelkedő Hover- land Antal felvonóban, két emelet között a melleit marko- lászni, hogy GYURIKÁM, ITT NE! Pécsett, a Káptalan utca múzeumainak sorában az elmúlt szombaton megnyílt Schaár Erzsébet Utcája. AÉ>e- számolót itt meg kell szakítani egy pillanatra, mert az Utca megjelölés bővebb kifejtést, pontosabb meghatározást kivánna. Ez a mű azonban makacsul ellenáll a fogalmi meghatározás szükségképpen leegyszerűsítő, besorolni igyekvő kísérleteinek. Tartalmát nem fedi pontosan és kielégítően a kiállítás, a. múzeum, a kompozíció, a monumentum, a műtárgy, az építmény terminusa sem. Kova- lovszky Márta művészettörténész a funkció felől közelítő elmélyült elemzéssel négy minőség együttes jelenlétét mutatta ki a műben: a szoborét, a síremlékét, az emlékműét és a pantheonét. Ebből is látható: jóval többről van itt szó, mint a kortárs művészet új mü- fajelméleti kategóriáival (envi- ronmenttel, installációval) megragadható teljesítményről. Ijdi- néműségét csak keletkezéstörténetének ismeretében lehet igazán felfogni, s ez nem mond ellent a remekmű azon tulajdonságának, hogy katartikus hatását minden hozzárendelt egyéb információ nélkül, közvetlen módon is kifejti. Az Utca kiállításnak készült. Inspirátora Kovács Péter, a székesfehérvári múzeum művészettörténésze volt, aki a hetvenes évek elején — észlelve Schaár Erzsébet pályáján a művészettörténeti jelentőségű, s a magyar szobrászat egészére nézve is sorsfordító változást - retrosprektiv kiállításra kérte fel a művésznőt: több évtized alatt készült portréinak gyűjteményes bemutatására. Az ötlet lavinát indított el. Vitákban, küzdelmekben, heroikus, önemésztő erőfeszítésekben, tragikus fordulatokban, az azonosulás konzseniális f el - lobbanásaiban, kudarcokban és áldozatokban bővelkedő, tipikusan közép-európai történetet, melynek végére most került pont, hiszen a relativ örökkévalóság számára áll immár a mű. Schaár Erzsébet a lehető legesendőbb, legkevésbé időtálló anyagot, a szobraihoz, már a hatvanas évek dereka óta alkalmazott hungarocellt használta fel arra, hogy ku- lisszaszerü, architektonikus elemekből egymásba nyíló, egymásra fűződő és egymást átható tereket alakítson, melyben elhelyezte portréinak gipszöntvényeit, s melybe beépítette korábban önálló életet élő egyes szoborkompozícióit. így valósította meg a felkérést, így lényegítette át saját munkáit, Így állított emléket önnön szobrászi múltjának s - a portrék révén - a magyar történelem és kultúrtörténet nagyjainak, végül Így hozott létre új művet, új szintézist. Az efemar anyag, az időszakos kiállítás műfaja és a szellemi teljesítmény félre nem ismerhető korszakos (és egyben korszakjelző) jelentősége között azonban olyan ellentmondás feszült, mely mintegy mozgási energiává alakulva több mint másfél évtizedes programot adott mú- zeolágusoknak és építészeknek, hivatalnokoknak és kivitelezőknek, költőknek és „útitársaknak". A székesfehérvári kiállítás után egy évvel, 1975-ben Lu- zernben az Utca újobb, most már a magyar történelmi vonatkozásokat elhagyó, konkrét, figuráival is egyetemesként ható változata épült meg. Ebben az évben készült el a Schaár-szobrokat Pilinszky-ver- sekkel társitó Tér és kapcsolat című kötet is. Schaár Erzsébet nem élte túl a luzerni kiállítást. Halálával a mű megmósithatatlon- ná, s az átmentés, a megőrzés feladata kötelességgé vált. A luzerni Utca felépítésénél jelenlévő Csernitzky Mária művészettörténésznek köszönhetően e feladat elvégzésének objektiv feltétele, a pontos dokumentáció is rendelkezésre állt. Kellett azonban az örökösök nagyvonalúsága, az állami szervek pénzügyi támogatása, mecénások és szokemberek kitartása is ahhoz, hogy a végleges ehelyezésre vonatkozó különböző — igen invenciózus — tervek átdolgozása, elvetése jután jelenlegi formájában, a luzerni teret felidéző és a műtárgy védelmét garantáló zárt múzeumépületben (Janáky István és Meditz László terve) a hungarocell anyagot megtévesztésig utánzó gipszöntvények képében megvalósuljon az idővel dacoló Utca. A mű utóéletének egyébként talán elgnagyobb dilemmája volt az időtálló öntvény anyagának kiválasztása. Schaár Erzsébet a hungarocellt nem végcélnak tekintette, szükségből alkalmazta, tulajdonságait, gyors alakithatóságát, jellegzetes felületét ugyanakkor végsőkig kihasználta. Nem a pénzszűke, hanem az a felismerés döntött a gipsz javára, ihogy Schaár Erzsébet halála után csak az általa készített, s nem az esetleges elképzeléseiben létező anyagból megvalósítandó változat fogadható el hitelesnek. Számos kísérlet után ebből készültek el a tereket határoló falak, a falra utaló, tömbszerű testek, melyekre élő modellről öntött kezeket és fejeket applikált a művész. A fejekhez fémhuzal- (ból vagy kócból készült paróka járul. A tér és a fal Schaár művészetének kulcsszavai. A teret, az űrt tette szobrászaténak tulajdonképpeni anyagává: élő, lüktető, vibráló közeggé. Az ö tere egyszerre valóságos és képzeleti, pszichikai és szcenikai, külső és belső, átható és — az elemek léptékénél fogva — áthatolható. A falakon látható, s az elemek közt feltáruló nyílások elválasztanak és összekapcsolnak, rádöbbentenek a térben-világ- ban elfoglalt helyünk viszonylagosságára. A figurákra boruló magányt valóság és tükörkép csalóka játéka sem oldja. A tükrök csak megsokszorozzák az űrt, helyzetünk bizonytalanságát fokozzák, s ezzel meditációra késztetnek. Az egymásba fonódó, kapcsolódó, a látogató moz- igása közben folyvást változó terekben emberi kapcsolatokért hangtalan kiáltó figurák állnak. Nem a falak választják el őket, melyekből ők is valók. Állapotuk az időtlenné dermedt pillanat. Gesztusaik nincsenek. Elégikus hang lengi be együttesüket s rezeg tova a nyíló ablakkeretekkel szabdalt, szelíd sodrású lirai térben. Mindezek persze, csak impressziók. A mű valamennyi jelentésrétegét felfejtení, a teljes igényű interpretációra kísérletet tenni — mint erre Dvatóbeszédében Németh Lajos professzor rámutatott — Imost, a befogadás feltételeinek megteremtése után lehet. Várkonyi György
