Új Dunántúli Napló, 1991. január (2. évfolyam, 1-30. szám)
1991-01-19 / 18. szám
1991. január 19., szombat űi Dunántúli napló 3 Elmentek (ők is), elmentek (ti is), elmegyünk mi is... S zabadkán üzenet címmel színvonalas, magyar nyelvű folyóirat 'jelenik meg immár húsz éve. Távgyát és .műfaját alcíme árulja el: irodalom, művészet, kritika és társadalomtudomány. Az egyetemes magyar irodalom értékeit képviseli, ugyanakkor mindig gondot fordít a „helyi szinék” fölmutatására, megbecsülésére, tiszteletére. A novemberi számot forgatom. A folyóiratban a kitűnő Kalapis Zoltánnak rovata van: „életrajzi kalauz” címmel hónapról hónapra rövid arcképekben eleveníti föl azokat az elhunyt személyeket, akik maradandó értékeket hoztak létre, s valamilyen módon életükkel, munkásságukkal Bácska és Bánót múltjához kapcsolódtak. A folyóiratban váratlanul rálapozok Lovász Pál nevére. Ejnye! Az üzenet emlékeztet Lovász Pál születésének és halálának közelgő évfordulójára? Mintha csak tegnap történt volna. Ott álltunk sírja körül a pécsi temetőben. Nemrég halt meg a felesége, most elment utána ő is. Nézem a temetési szertartást megörökítő fényképet: azok közül is, akiket látok a fényképen, többen mór nem élnek . . A fénykép Vándorút című verseskötetéből hullott elém. A kötet Pécsett jelent meg, 1941-ben, a Janus Pannonius Társaság kiadásában, a Janus Pannonius Társaság Könyvtára nevű könyvsorozatban. A társaságot Lovász Pál hozta létre. A könyvsorozatot ő hívta életre. Verseskötete az általa szervezett társaság fennállásának tizedik évében, s az általa mozgatott könyvsorozat huszadik köteteként látott napvilágot. Azt követően, bogy ott saját könyve előtt megjelent - többek között — Weöres Sándor, Takáts Gyula, Csorba Győző verseskötete. Lovász Pál Pécsett, 1941- ben megjelent verseskötetének a címe: Vándorút. Lovász Pál élete valóban vándorút volt. Bácsföldváron született. Első verseskönyve, a Tiszamentén az első magyar nyelvű verseskötet volt Jugoszláviában. Kosztolányi Dezső zöld tintás, kézírásos soraival ezeket a jelzőket írta szerzőjéről: rez- zenékeny lélek, művész, finoman kezeli a magyar nyelv hangszerét. Lovász Pál a húszas évek végén már Pécsett ét, az Országos Társadalombiztosítási Intézet ügyvezető igazgatója, s legfőképpen az irodalmi élet szervezője, a Janus Pannonius Társaság létrehozója, a Sorsunk című folyóirat elindításának támogatója, Babits Mihállyal, Surányi Miklóssal leyeléz, Illyés Gyulát hívja meg a társaság tagjai sorába, Szabó Lőrinc, Kodolá- nyi János — és még annyi más, századunkbeli jeles magyar író - pécsi vendéglátója és kalauza. Aztán jön a „fordulat éve”. Amikor én megismertem, 1955- ben, hatvanévesen, korábbi állásától megfosztva biztosítási ügynökként járt vidékre, járta a baranyai falvakat. Vándorút volt Lovász Pál élete. Lovász Pálnak még egy verseskötete megjelent, válogatott verseinek gyűjteménye, az Arckép. A kötet anyagát ő áhította össze, az első nyomdai levonatok korrektúráját még betegágyán elvégezte, de a könyv megjelenését mór nem érte meg. Lovász Pál nem volt korszakos jelentőségű, kiváló költő. De kiváló ember volt. Finom rezzenékeny, másokat szolgáló, áldozatos lélek. Művész, aki mások művészetére is érzékeny egyéniség. Ki emlékezik Lovász Pál nevére? Ki beszél róla? Ki olvassa verseit? De a szabadkai üzenet nemcsak Lovász Pál nevét juttatta eszembe. Ha csak azokra a kismesrerekre gondolok, akik az elmúlt évtizedek helyi szellemi életében — a maguk szerény képessége szerint, de becsületes, lelkiismeretes, áldozatos módon, s nem is „középiskolás fokon” - részt vettek, s akikkel még én is személyesen találkoztam, de ma már a temetőben pihennek, egy képzeletbeli helyi „Írószövetség! csoport". . egy túlvilági irodalmi folyóirat munkatársi gárdája kikerülne. Várkonyi Nándor neve, munkássága él, müvei újból megjelennek. De ki gondol , ima már az idősebbekre, Bárdosi Németh Jánosra, Fábián Istvánra, Kocsis Lászlóra, Lovász Pálra, Werner Istvánra, Zsikó Gyulára? S a fiatalokra, a korán eltávozottakra, Kampis Péterre, Pál Ritára? Hirtelen az ő nevük jutott eszembe. Tudom, hogy aki él és mozog, a jelenben, akar élni, szerepelni, évényesülni, elismerést szerezni. Tudom, hogy kevés a hely az iroda'mi és a szellemi életben a jelent festegető, a jövőt álmodó ötletek számára. Tudom, hogy nem merült ki még minden lehetőség a célirányos ön- megvalósítók, a minden helyzetben felül lenni akarók, a nyüzsgők, a saját pecsenyéjüket sütögetők számára. De uraim, lassan a testtel! Ahogy nincs egyetemes magyar irodalom a magyar irodalmi örökség vállalása nélkül, ózonképpen a „hely szellemének" megújulása, növekedése, jövője sem képzelhető él c múlt értékeinek tudatosítása, megbecsülése, számontartása nélkül. Illyés Gyula 1976-os naplójegyzetét olvasom. Ö még tudta: .nemzedékének minden értéke — neveket nem említ, de elsősorban rájuk gondolhatott: Németh László, Kodolányi, Bi- bó István, Fülep Lajos, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Veres Péter, Sinka István munkássága — abból nőhetett ki, hogy ez a nemzedék -„vállalt egy magyar irodalmi örökséget is: segíteni a bajban vergődő nép és a végzetes bajok fenyegette nemzet ügyét". Kisebb közösségek termékeny megújulása sem képzelhető el kisebb igény, saját örökségük vállalása nélkül. A z üzenet novemberi számát forgatom; úgy látszik, Szabadkán tudják ezt. Diaszpórába kell kerülnie egy közösségnek, hogy rádöbbenjen megmaradásának alapvető föltételére, a tápláló gyökerek fontosságára? Árnyék és fény egy knncerten Aligha fogják legkedvesebb emlékeik között számon tartani a Pécsi Szimfonikus Zenekar tagjai január 16-i hangversenyüket, melyre Howard Williams vezényletével, a POTE aulájában került sor. A műsor első részében Beethoven Hegedűversenye hangzott el, szólistaként a zenekar koncertmestere, Vass Ágnes lépett pódiumra. A kritikus számára ott kezdődik az amatőrizmus és provincializmus, ahol a háttérinformációk, az előzmények és . körülmények már-már a konkrét, egyszeri produkció benyomásaival vetekedő fontosságra törnek a véfeményalkotásban. A közönség az általa évtizedek óta ismert művészek esetében az ilyesfajta mérlegelést így is, úgy is automatikusan elvégzi -, a szóban forgó estén a fogadtatásból ítélve szintén ezt tette. Én viszont személyes véleményemnek hangot adva le kell, hogy szögezzem: szólistánk január 14-én este nem rendelkezett azokkal a lelki - zenei-technikai kondíciókkal, amelyek Beethoven versenyművének nyilvános interpretációjához szükségesek. Az intonációs és ritmikai hiányosságokon túl, számomra mindvégig kérdéses maradt a mű egészéről nyújtott kép: a testetlen tónusok, az „éteri" pi- anissimók burjánzása, a — kivált nyitótételben tapasztalt — negatív csúcspontképzés, a jól előkészített tetőpontok hiánya, a fény és árnyék e műben oly fontos játékának igencsak tompított megjelenítése — mindezek vajmi kévéssé illenek a harmincas éveiben járó Beethoven zenei világába. Williams minden tekintetben alkalmazkodott a szólistához, együttesével nemcsak tempók- ban-karakterekben, hanem nagyfokú dinamikai önmérsékletet tanúsítva is igyekezett érvényre juttatni az imént vázolt elképzeléseket. Maga a zenekar némileg rendezetlenebben, labilisabban játszott a közelmúlt átlagánál: a fúvós-tónusok egymáshoz simu- lósa, a hegedűk magas regiszter-beli játéka (utóbbi kivált a gyors és energikus játékot követelő mozzanatokban) messze járt az együttes optimumától. Ezzel együtt megállta a helyét Williams koncepciójának tolmácsolásában, különösen az előzményekhez képest valóságos fellélegzést je lentő második műsorrészben, Dvorak VII. szimfóniájának megszólaltatásakor. Amennyire helytálló megállapítás, hogy a Beethoven-produkció - szerencsére —, egyáltalán nem illett a pécsi gárda utóbbi években formálódó zenei miliőjébe, annyira igaz ennek ellenkezője a Dvorak-szimfóniá- val kapcsolatban. Williams nagyszerű drámai érzékkel, a lírai mozzanatok iránt is mesz- szemenő fogékonyságot tanúsítva vezette végig muzsikusait a romantika számos stílusrétegére tekintő kompozíció megannyi próbatételén, újabb fogódzót, a reális értékméres újabb támpontját kínálva ezzel az együttes további munkájához. Gönczy László Nagy Anna Harmatból cseppet Óceán akartam lenni tükrözni napot és eget fényedet ringatni de elhagytak a szavak láthatatlan közelséged némává tesz s ahogy harmatból szívja ki a cseppet sugár-szalmaszálon a Nap úgy emelsz magadhoz - Uram Metafora ’90 fe Lugossy László: Ellenmonopólium A napokban a nyolcvanas évek hazai posztavantgard művészetét reprezentáló kiállítás nyitotta kapuit a Pécsi Galériában. A február 17-ig látogatható tárlat anyagát Hegyi Loránd művészettörténész, a bécsi Modern Művészetek Múzeumának igazgatója állította össze. „A nyolcvanas évek művészetére általánosan jellemző o metaforikus gondolkodás . . A módszer, mint üzenet helyett az újraértelmezett „nagy témák" (mítosz, történelem, sors. individuum, a „hely", a tradíció, a természet, az utópia) válnak üzenetté. Ezek a „nagy témák" az emberi lét — és az önmegvalósítás, a teremtés vagy a bukás —, metaforáiként értelmeződnek a műalkotásban." A tárlat tehát nemcsak 33 művész bemutotáso, hanem értelmezése a hazai kortórs posztavontgardnak, előzményei közé például az „Új szenzibilitás" kiállításai, a „Kép ’84”, a „Hommage a Giorgio de Chirico" (1985), a „Kapu” és a „Piramis" (1987), vagy legutóbb a pécsi „Képmás és tér” című kiállítás és a hamburgi „Budapester Belvedere" tartoznak. A mostani - Hegyi Loránd szavaival - „pillanatfelvétel" azonban nyilvánvalóan több is, más is. mint az általa kialakított koncepció: Bukta Imrétől. Szirtes lánosig, le Lugossy Lászlótól El Kazovszkijig és Pinczehelyi Sándorig önállóan épülő világok, önálló útra lelt művészi tartományok vagy éppen vitatható és vitatásra érdemes, a világgal is feleselő kísérletek seregszemléje. Fotósunk, Kóródi Gábor segítségével erről a tárlatról adunk ízelítőt. B. R. Bak Imre: Arany nap Pinczehelyi Sándor: Szpartokiád Gellér B. István: Metafora ’90 m T üskés Tibor
