Új Dunántúli Napló, 1990. december (1. évfolyam, 239-267. szám)
1990-12-01 / 239. szám
1990. december 1., szombat űí Dunántúli napló 9 Cseke Gábor 9 Vízcsepp jegenyesoron érkezik o zápor fák csúcsán zászlós fellegek lezúdul egyből néma tatórhad moccanni sem merek mint aki sorsát más kezébe adta - és el van veszve tudja már nézem hogy tűnik el a távoli vizfüggöny mögött a határ le-lecsap a vihar haragjo talán most is lesz kegyelem és bőrig ázom és reszketek vízcsepp a Jépett ághegyen Petri György: Valami ismeretlen Harmincegy oidottan-tömény lírai darab: ennyi a legújabb Petri-kötet, És ez riem sok. De nem is kevés. - Éppen elegendő ahhoz, hogy a híreshírhedt költőt eddig még nem ismerő érdeklődő tiszta képet kaphasson arról, milyen is ez a költészet. Annak idején Pilinszky tizennyolc verset tartalmazó könyvvel robbant be a magyar lirába. Petri mór többször bizonyithatta (mikor a hatalom éppen lágyabb húrokat pengetett) tehetségét. Pilinszkyt nem véletlenül említettem. Már Lengyel Balázs is rámutatott a kát költészet közötti kétségtelen rokonságra. Ugyanakkor' különbözik is Petri. De még'mennyire! - Másként nem lenne jellegzetes. Keserű irónia és önirónia, groteszk látásmód, filozofikusan zökkentett verstestek teszik ..petrissé" az életművet. Pilinszkynek szintén alapvető, megrázó élménye a pusztulás: o szenvedő kreatúra sötét mennyországba lát. Petri állandó állapota: a kiüresedés, a zuhanás érzése. Számára már negatív mennyország sem létezik. Se semmilyen pokol. A Teremtő pedig emigyen cselekszik: „torkolattüze nincsen / géppisztolyból tüzel Isten”. A kötet egyik legkomorabb darabjában (amelyik egyébként szándékoltan „rontott" szonett) ekképp rögzíti tragikus helyzetét: „Szeretnék klasszikus, lezárt / rendet vinni a pusztulásba; / remény a jóra: már kizárt. / Haljak meg úgy, hogy más ne lássa.” Aztán meg itt van József Attila ... A lírikus több versében utal a kései József Attila (akit meg Pilinszky „írt tovább” egy ideig) szövegeire. Imitt-omott íTm^g Vörösmarty és Petőfi költészete is megidézö- dik. Nem hiszem, hogy mindez csupán divatos klasszicizálás lenne. Természetes, hogy minden költészet determinált. Petri teljesen lírai alkat. Tényleg alanyi költő. Igen ám, csakhogy a teremtmények létezése (pusztulása) mégiscsak társadalmasítottan zajlik. Ebből pedig az következik, hogy az önmagát analizáló művész szükségképpen közéleti költő is. Pontosabban: közérzeti. Petri, a sziienciumra ítélt, Petri, a bátor, Petri, a szamizdat- király . . . Persze, persze. Ez mind igen érdekes. Meg botrányosan izgató. Csak éppen nem fontos. Egy költészet sem érvényes azért, mert aktuális. Azért lehet aktuális, mert ér véoyes. Költőnk a nyíltan politizáló verseiben sem hőzöng. Legföljebb undorral fordul el attól, ami éppen körülötte (körülöttünk) történik: „A kegyeletre szarok. Az élőkkel / kellett volna irgalmasabb- nak lenni / (élni hagyni őket). / Most már késő." - Az igazi alkotó minden rendszerben ellenzéki. Szólnom kell még a lírikus nyelvi humoráról. Petri játékos költő, de mértékkel játszik, íme, néhány jellemző ötlete: „Lesz ez még rosszabb Irma / irmagunk sem marad", ,,te- lefon-belefon", „ki zsemlét süt, ki viccet el”. Petri szemlélődő költő. Szeret kérdezni. Kérdései implicit ítéletek: „Ha van ilyen: tébolyult nyugalom / - így jellemezhető állapotom. / A világ . pedig? Alom? Kőhalom?” (lelenkor Kiadó, 1990) Mihalik Zsolt A csapda Gál Sándor Egy nem létező emlékmű előtt szegénységünk az ünneptelenség halottainkat se virraszthatjuk mert nincsenek is halottaink fogalmaink önkényesen eltekeregtek nem talál vissza nyelvünkre a szó nekünk még saját Don-kanyarunk sincsen a rettegések is késve ülnek vállainkra imádkozni s káromkodni csak némán merünk nehogy az alvó bokrok fölriadjanak A látogatás Don Hording Grenoble felé tartva Oliver Grein egyfolytában Yvonne sorsán tűnődött. A feleségének a butikjában dolgozott a lány, szerette, össze is házasodtak volna, a vagyon azonban Lisa nevén volt. Ha válópert kezd, az asszony kisem- mizi. Az út hosszú volt és Lisa már több órája vezetett, látszott rajta, hogy fáradt. Oliver lenézett az út mellett tátongó szakadékba és azt is látta, hogy nincs mögöttük senki.- Állj meg, kérlek - mondta a feleségének - látom, elfáradtál, most majd én vezetek. Amint a kocsi megállt, Grein nagy erővel tarkón vágta az asszonyt, az elájult. Aztán reszkető kézzel, sietősen kihajította a követ. Kiszállt, kinyitotta a baloldali ajtót. Az asz- szony előrebukott fejjel, ernyedten feküdt a biztositó hevederek szorításában. Oliver Grein a szakadék felé fordította a kormányt, kiengedte a kéziféket, becsapta az ajtót. A másik oldalon viszont, ahova visszaült, nyitva hagyta, A lejtős úton a kocsi felgyorsult, korlát nem lévén a szakadék felé zuhant bukfencezve. A benzintartály robbanását jól hallotta és a lángokat is látta. Ö maga, előbb kiugrott, összezúzta magát és még a taknyos! - gondolja ő, dehogyis haragszik. Csak a huzat ne volna ilyen éles itt, a fal mellett. Máshová azonban nem engedik a kis asztalkát, a perecekkel. Egyszerre csönd. Szinte varázsütésre. Az egész hall egyszerre fordul arra. Melege van. Majd ismét léghuzat csapja meg hátulról. Egyetlen pillanat. Mindenki áll, szendviccsel, feketéscsé- szével, pereccel a kezében. Ez a lány is. Mintha valaki itt felejtette volna.- Tériké, adjon nekem kettőt. S a tálcához koppon egy pecsétgyűrű feje.- A művész úr! Ö, istenem! Még kabátban, fehér sefyemsállal.- Frissek, ugye?- Istenem, művész úr. . . - reszket a hangja, s az arca egyre fehérebb. - Miért nem tetszett kiküldeni értük valakit? Hiszen bevittem volna én szívesen! - emeli tekintetét a színészre, és lassul, nehezedik a szava: — Hiszen én mindig ... Elharapja a szó végét, pedig a vásárló előtt nem sülhet föl. Ez a szőke démonjelölt se veszi le róla a szemét, azt a egy csonttörés is segítette a dolgát. A felügyelő csakugyan nem fogott gyanút, természetesnek tartotta, hogy kiesett, hiszeg az öv nem volt bekapcsolva. Három nap múlva azonban újból megjelent a klinikán és közölte, hogy holtan találta r Yvonne manökent, aki oz alkalmazottjuk volt. Oliver Greint összetörte a hír.- Micsoda?! Yvonne meghalt? Ki ölte meg? És miért? A felügyelő egy bőrtokot és egy aranyszegélyű lapot vett elő.- Az a feltevés, hogy a gyilkos az lehet, aki ezeket adta az áldozatnak. Meg egy brosst és egy doboz bonbont. Grein zavarodottan olvasta a papíron lévő sorokat. „Szívem, sajnálom, hogy néhány napig nem lehetek veled. Az ajándék talán megédesíti o távollétet Kérlek, csak három nap múlva nyisd ki. Oliver.”- ön irta ezeket a sorokat? - kérdezte a felügyelő. - És ön keverte a patkónymérget is a csokoládéhoz?- Ugyan . . . Maga megörült! A levelet én írtam, de a feleségemnek, talán két hónapja. Három nappal a házassági évfordulónk előtt adtam neki, azt hazudtam, hogy el kell utaznom. Valójában nem akartam vele tölteni azt a napot. hunyorgó, gonoszkodó, szép szemét; el kell hát ismételnie, szorongva bár, mégis:- Hiszen én mindig . . . mindig beviszem, ha . . . A művész úrnak mindig . . . A barna arcú férfi szórakozottan bontja a sálót, illatos homloka csillog. A szeme bogara, igen, az az, amiért még senki se veszi észre a szája körül évek óta lassan egymásra toluló, csöndes gyűrődéseket.- Mindig?- Hiszen . . . Lassul, majd megáll a gyűrűs ujj, nem bontja tovább a fehér sálat.- Nem hoz maga már be nekem perecet, Tériké, soha .. . Jaj! Ezt bár ne mondta volna! Pedig egy kicsit még igazán elnézné itt. A fehér sálat. Azt a gyűrűt. A szőke tini, itt, mellettük jóízűen kuncog magában, hogy íme, milyen könnyű hazugságon kapni valakit; azért adott isten két komplett fület az embernek! Helyes, csak kuncogjon, jól teszi. Néhány évig még szép . . . Szerencsére azonban ő is hallgat, tisztességből,- Tegyük fel, hogy igazat mond, Azonban tudnia kell, hogy o bonbondobozon csa< a maga és Yvonne ujjlenyomatait találtuk. Oliver Grein elgondolkodott, aztán motyogni kezdett.- Akkor hát ezért volt a csomag az asztalon, napokig. Azt akarta, hogy megfogjam. És én hülye, csakugyan forgattam is a kezemben. A felügyelő egy ideig nem válaszolt, de amikor megszólalt, a hangjában a megsemmisítő véleményt fogalmazta meg.- A felesége, uram, nincs abban a helyzetben, hogy , ezt a hazugságot visszautasítsa, ön alaposan kitervelte ezt a gyilkosságot, csak pechje volt: a lábtörés megakadályozta, hogy eltüntesse a nyomokat.- Ugyan, miket talál ki?! Miért öltem volna meg?- Nos, azért, mert Yvonne megmondta magának, hogy terhes, 'maga megijedt, hogy a felesége kidobja és pénz nélkül marad. És akkor már elment a kedve a szeretőjétől is. Ezért mérgezte meg. , Grein tehetetlenül feküdt a kórházi ágyoji. Feleslegesnek érezte, hogy elmondja itt és most, hogy a felesége véletlenül tudta meg a másállapotról szbló hírt és bosszút esküdött ellenük. cinkosan, s talán szurkol is neki titokban, mint az egész közönség. — Kettőt tetszik? — Mint mindig, Tériké . . . — Igen, mint mindig . . . Lassú melegség járja át egész testét. Már-már azt hitte, hazugságon kapják; de lóm, a művész úr figyelmes, még mindig a régi gavallér, és gálánsán alájátssza: — Kettőt, persze — ismétli. - Mint mindig . . . Most hát győzedelmesen fordulhat már vissza, hogy a gyönyörű szőkeség arcába nézzen, szép és hitetlen szemei közé: — Na? Látod, szívem? Csakhogy, jaj, addigra már sehol! . . . Úristen, mikor ment el?! Rémülten nyújtogatja a nyakát, a pereces tálca csaknem fölbillen. Hát akkor semmit se hallott! Semmit? Az egésrből még ennyi se maradt?! Tizenhat évből, milyen gyorsan elröppent tizenhat évből, tizenhat év és három hónapból, ebből az egész vacak életből, ennyi se?!... Elsőt csöngetnek. Most már sietős lesz mindenkinek; nem kell többé a perec. Az anyjának természetesen kezet csókolt. Szeretetből, tiszteletből, de azért' is, mert a kilencvenharmadik évében járó öreg hölgynek egyszerűen lehetetlenség volt nem kezet csókolni. Aztán odahajtotta fejét az arcához, és horplokán érezni vélte a viszonzást, leheletszerűen, talán nem is valóságosan. . Az anyja tele volt érzelmekkel, melyeket sejteni lehetett ugyan, de amelyeket nagyritkán se árult el.- Nem vagy fáradt? - kérdezte a fiát.- Cseppet sem — válaszolta. - A Swissair-gép percre pontosan érkezett.- Megbántad, hogy elutaztál?- Nem!- A ház?- Épségben van. Csak a gyümölcsös helyén húztak fel egy új épületet. Az ízléstelen. Az öreg hölgy magától értetődően bólintott. Mi más lehetne, mint ízléstelen?- Megismertek? Felfigyeltek rád?- Alig!- Mesélj! Mesélni kezdett. Az, hogy nem keltett volna feltűnést, nem volt égészen igaz. Bár a faluba mór aszfaltozott út vezetett, nem jártak arra olyan sűrűn XX- es rendszámú Mercedesek, hogy az övét meg nem bámulták volna. A volt nagyvendéglőn most „BÉKE ÉTTEREM" feliratú tábla díszlett, és az egyik végén az, hogy „CUKRÁSZDA-ESZPRESSZÓ”. Itt elég tűrhető kávét ivott, és elégedetten, nyugtázta, hogy a konyakot nem vastag falú, recés oldalú pohárban teszik eléje, hanem kehely formájú talpasban. Talán az XX-es gépkocsi hatására ... A „BÉKE .ÉTTEREM" néven egyébként mosolyognia kellett. Valamikor minden szombaton és vasárnap megfordult itt Kondor szal^aszve- zető és egy próbacsendőr. Messze vidéken itt estek a legszebb bicskázások. A kastély, amit az anyja „ház”-nak nevezetett, valóban épségben állt, de a pahk talán felét kiirtották. A régi, mértéktartó fehér színt íkaszárnya-sárgára változtatták, és a kocsifelhajtó fölött, a homlokzati címert vagy leverték, vogy csak eltakarták egy nagy, ötágú vörös csillaggal. Remélhetőleg csak eltakarták. A kovácsoltvas kapu is változatlan volt. Rajta tábla hirdette, miszerint a bárói család régi fészke most „EGÉSZSÉGÜGYI SZOCIÁLIS OTTHON". . Illendően köszönt egy arra ballagó, kalapos, idős magyarnak, és megkérdezte' — Megmondaná, hogy mit jelent itt az „EGÉSZSÉG- ÜGYI" felírás? Amaz készségesen válaszolt: — Hogyne, kérem! Bolondokat, öreg ütődötteket! Keresni tetszik valakit? Nem keresett senkit, legfeljebb a saját fiatalságát. A felvilágosítástól megkeseredett a szájíze. Gyalogszerrel járta végig a kevés utcát. A falu tagadhatatlanul szebb lett. Vagy ha nem, úgy legalább modernebb. Olyan, amilyennek a modernséget errefelé elképzelik. Sok új hóz, és' egész sereg udvaron autó. A régi községházára emeletet raktak, a templom frissen meszelve. Oldalán ott a márványtábla, rajta az ükapja neve, akinek kegyura sága idején és adományából ezt az egyházat emelték. A hősi emlékművön pedig a nagyapja nevét is megtalálta, aki főhadnagyként Gorlicénél esett él. Egyetlen furcsa volt csak. Az, hogy az arányok megváltoztak. A falu kisebb lett, ■mintha a több ház ellenére is összement volna. Kamaszkorában kerékpárral tette meg azt a távolságot, amihez most, megöregedve is elég volt gyalog pár perc. Nem messze a szemlátomást új bolttól, amit ABC- áruháznak neveztek, leült egy padra, és sokáig figyelte a jövő-menőket. Elsősorban a maga korabelieket, d 60—70 közöttieket. Fél tucatnyi, ismerősnek tűnő arc tu-, lajdonosa ment el mellette egy negyed óra alatt. Köszöntek, amiként az faluhelyen mindenkinek kijár, de ■nem ismerősként, hanem idegenül. Aztán egy öregember, aki szemlátomást az unokájával lehetett, megtorpant előtte: — Jó napot! — köszönt döbbenten. — Csak nem a Frédi úr? Mosolyogva és kissé megkönnyebbülten nyújtott kezet.- Csakis! — mondta, mint régen az iskolában, ahol osztálytársak voltak. - Maga meg Siba Dezső! Mihelyt a fiatalúrból báró úrrá érett, régen is magázni kezdte egykori játszó- és iskolatársait.- Csakis! - örvendezett a régi diákszóval amaz. — Haza tetszett látogatni?- Haza! - hagyta rá, és* úgy is érezte.- Aztán honnan, ha szabad kérdeznem?- Svájcból, Luzernból!- Ott is birtokuk volt a méltóságos báró úréknak? Jól mulatott azon, hogy ezek mennyire távol éltek tőlük, és mekkorának vélték a bárói gazdagságot:- Nem! Ott szállodánk van. Én szereztem, de a fiam vezeti. Siba meghökkent egy kissé :- Vendéglős lett, Frédi úrfi?- Mondom, hogy nem. Én maradtam az, ami szerencsére már itthon is voltam. Csak a hadmérnök tisztből gépészmérnök lettem. De a fiam ott végezte a vendéglátóipari főiskolát . . . Az általa mindig csodált paraszti illem érezhetően nem engedte a tovább ki- váncsiskodást. Siba Dezső észbe kapott, és előre tolta a fagylalt tölcsére felett mellette bámészkodó gyereket :- Ez a legkisebb unokám! Mondjad a nevedet! A gyerek ehelyett gyanakodva hátralépett és megkérdezte:- Maga csakugyan igazi báró? Nevetett:- A lehető legigazibb! Már az üköregapám is az volt . . .- És a fia? Az is báró? Célzás nélkül telibe találó kérdés volt. Az igazat felelte :- Nem! A fiam odakinn született, svájci állampolgár. Svájc szövetségi köztársaság, ahol elfelejtettek bárókat csinálni . . . A kis Siba megértőén bólintott: Azt elhiszem! Hiszen ilyesfélék már csak a mesékben vannak . . . Ordas Iván Mindkettőjük ellen.
