Új Dunántúli Napló, 1990. december (1. évfolyam, 239-267. szám)
1990-12-01 / 239. szám
e aj Dunántúlt napló 1990. december 1., szombat Péntek Imre Pi roska és a róka Talán igaz volt, talán nem. Talán megtörtént, talán nem. Annyi bizonyos, hogy a hetvenes években akadt Dunántúlon egy kisvárosbéli leányzó, aki fejébe vette, hogy tanulmányait a hires- nevezetes Pető Intézetben fogja folytatni Nagybuda- pesten. Az intézet a hírét azzal szerezte, hogy itt igen jó eredménnyel (és módszerrel) mozgássérült gyerekeket próbálnak megtanítani az életre. A leányzó — nevezzük Piroskának — hamarosan tapasztalta is: ez nem olyan egyszerű. Hosszú, gyötrelmes az út, amíg kiképzett konduktor (vigyázat, nem kondukátor!) lesz az érettségizett diákból. Vagyis olyan „vezető'', aki képes hatásosan beavatkozni a születési terheltséggel küszködő gyerek fejlődésébe. Ebben az intézetben az ápolás, nevelés és gondozás elválaszthatatlan, egy bátortalan lépésnek, egy ügyetlen kéznyújtásnak is örülni, kell. Piroska — becsületére legyen mondva — végigcsinálta a három évet, azonban az utolsó vizsgák előtt - különösebb indoklás nélkül — eltanácsolták. (Mindenkivel történhet igazságtalanság.) Hogy a tanultakat mégis hasznosítani tudja, óvónői diplomát szerzett, és visszatért felnevelő városába. Azonban rá kellett döbbennie: az ép, okos, ügyes kicsik nem pótolják^ számára a kényszerűségből „elhagyottakat". Kísérletezett hát más, pénzkereső, kevésbé magasztos foglalkozásokkal; s amikor eljött az ideje, „jó , partit" csinált. A férj - H. Ödön - lévén gazdasági szakember, szerette a kézzel fogható, reális dolgokat. Ki is faggatta élete párját, mi lenne az ő végzettsége? Az asszonyka pergő nyelvvel elmesélte, milyen különleges tudásnak van birtökában. Csak az a baj, hogy hiányzik a fránya diploma, amivel bizonyíthatná ilyen irányú képzettségét. Egyszer ugyanis már bemerészkedett a tanács egészségügyi osztályára, ahol elő is szedte indexét, ám a nép kinevezett képviselője gyanakvóan vizsgálta a furcsa nevű intézet leckekönyvét, nagyítóval nézegette az aláírásokat és jegyeket, sőt, bele is harapott, hogy meg- izlelje: olyan izű-e, mint a többi? Aztán kegyesen ápolónői állást kínált Piroskának a kórházban. Mintegy érzékeltetve: nem enged a 48-as paragrafusból. Aki nem végzett, az nem végzett. Ez már az ő végzete. No, fellobbant a düh a makacs természetű Ödönben, aki mint említettem, anyagiakban sem szűkölködött. — Majd megmutatjuk ezeknek a nyavalyásoknak, mire képes az én kis feleségem, a nem-végzett konduktor! Tudod mit? Nyitsz egy maszek mozgássérült óvodát. Készítsd el a tervezetet, én meg majd helyiség után nézek. A hóbortos asszonyka elkészítette az ilyenkor nélkülözhetetlen tantervet, részletezte elképzeléseit, -s indokolta az óvoda létrehozását: mivel hasonló intézmény a városban nem működött, s igen nagy szükség lett volna rá. Újból bement a tanácsra, és járt irodáról irodára, míg egy (illetékes?) osztályvezető érdeklődését felkeltette az ötlet. A baj csupán ott mutatkozott, hogy ki odjon működési engedélyt? (Egyszóval, ki vállalja a felelősséget?) A kereskedelmi osztály vagy az egészségügyi? Nem fért a fejébe senkinek, milyen intézmény az, ami hasznot is hajt, közérdeket is szolgál. Közben Ödön sem tétlenkedett: talált és lefoglalt egy alagsori helyiséget a Zsdanov lakótelepen, potom kétszázezer forintért. Az ügy mind szélesebb körben kezdett gyűrűzni. összeült a kupaktanács, s meghónyta-vetette a dolgot. Hogy is van ez? Amire o város ez idáig képtelennek bizonyult, azt most egy kár- hozatos magánkezdeményezés - csak úgy ukmukfukk - megvalósítja? Egy diplomát- lan, maszek konduktor? Ez a tekintély lejáratása, a tanács képességeinek kétségbe vonása. Lázadás és inszinuá- ció! Ami a mozgássérült óvoda leplét ölti magára. No, ebből nem lesz semmi. De mivel utasítsák el oz illetéktelenkedőt? Tanácskoztak egy napig, kettőig, a szőkebarna titkárnő alig győzte főzni a feketét. De nem jutottak semmire. Amikor már a csendes kétségbeesés fogta el a kollektívát, szólásra emelkedett egy, a konszolidáció emlőin nevelkedett ravasz róka, aki számtalan jó kezdeményezést siklatott zátonyra, ügyes, hitelesnek látszó érvekkel, fényes manipulációval. Leintette a pánikba esőket.- Azzal fogjuk meg őket, ami elvileg előnyükre szál. Az óvodába jelentkező szülők leveleivel. Ök majd felemelik szavukat a felelőtlen konduktor, az ilyen humánus álarcban jelentkező tisztességtelen haszonszerzés ellen.- Hol vannak ilyen levelek? Hisz éppen ellenkezőleg, valósággal ostromolnak bennünket a szülők, mikor lesz a nyitás? — nyöszörögte pz egészségügyi kerékkötő.- Hol, hol? Hát Írunk, Írogatunk néhányat - mozgatta bajuszát a róka. - Ennek a lélektani hatáso is figyelemre méltó. S azonkívül, tudod, ki fogja a feladókat ellenőrizni ... - legyintett. Megszületett az egyetértő bólintás. Amikor már majdnem minden és mindenki készen állt a nyitásra, c maszek konduktor, hóbortos Piroska be- kéretőzött az egészségügyi alfőhöz, hogy adná ki végre — annyi hitegetés után — az engedélyt a működéshez. Rémesen csalódnia kellett. Mert engedély helyett tiltakozó leveleket nyomott kezébe gonosz mosollyal az alfő. Am'kor elolvasta őket, olyan piros lett, mint a neve, S úgy eltűnt a szobából — az egé'zségügy nagyobb dicsőségére —, mintha ott sem lett volna. Többé senki sem zaklatta őrült ötletekkel az osztály pókhálós nyugalmát. Viszont nem szenvedett csorbát a presztízs, s nem esett folt a mundér becsületén. Nem kis dolog ez! Azóta sem létesült mozgássérült óvoda a városban. Se tanácsi, se maszek. Miért? Ki tudja ezekben a hormonzavaros időkben? A hóbortos asszonyka végleg belátta, hogy férje mellett gazdálkodásban a helye. Ügy hírlik, kékrókákat tenyésztenek egy eldugott tanyán. Aki hiszi, hiszi, aki nem, oddig vakarja a fejét, míg ki nem serken a vére. Ez az öltöny eladó ^Ijufclls;$; j (,! L .1 1 ■ ■■■ ■ A zon o novemberi szombati napon, amikor néhány hete ezeken dz oldalakon egy balatoni villa eladása fölött tűnődtem, délelőtt Pécsett, a Jókai Utcában megláttam egy embert. Az alacsony termetű, idős férfi a túlsó járdán állt, hátát egy emeletes ház falának vetette Fején zöld svejcisapka virított. Gyűrt kabátja a földig ért iKezében ruhaakasztón egy sötétkék öltönyt tartott. Fölül a zakó. alatta a ruhatartó vízszintes rúdján átvetve a lógó nadrág. Az öltöny viseltes volt, de nem piszkos, nem rongyos, csak kopott és gyűrött Mindenképpen frissebbnek, üdébbnek hatot, mint az ember, aki a kezében tartotta lA férfi némán állt a fa! mellett. Nem szólította meg a járókelőket. Csak állt. Á ruha gallérjára gombostűvel egy cédula volt tűzve, a cédulára tántorgó betűkkel ezt., írták: ELADÓ. Nem lehetett eldönteni, hogy a saját kis holmi- iát árulja-e a férfi, vagy valakinek a megbízásából állt ki az utcára. Ezen tűnődtem, amikor hozzám lépett egy ismerősöm, és megszólított: Ügy látszik, ezt is meg kell szoknunk. . . Mondom, azon a napon, amikor ezeken az oldalakon jegy másfél milliót érő balatoni villa eladásának körülményeiről tűnődtem, Pécsett, o Jókai utcában egy idős ember egy kopott öltönyt tartott a karján, és vevőre várt. Azon a szombat délelótton különösképpen mozgalmas volt a varos. A Konzum Aruház parkolójában degeszre tömött szatyrokkal igyekeztek az autókhoz az emberek. Sötét bőrű, szakállas férfiak Rétegekben márkát kínáltak forintért. Az autóbuszok zihálva kapaszkodtak a kirándulókkal a Mecsekre. Csattogtak a boltokban a pénztárgépek. Hosz- szú combu, feszes fenekű lányok ringatták magukat az utcán. Illatos, hervadt szep- asszonyok sétáltatták a szomorúságukat. A kirakatokban az infláció lázának aznapi magasságát mutattak az árcédulák. Es a Jókai utcában egy kopott öltöny vásárlóiát várta egy öreg ember kezeben.- ügy látszik, ezt is meg kell szoknunk - mondta ismerősöm. De meg lehet-e szokni a szegénységet? Ismerem a divatja múlt, apám vasutas egyenruhájából, anyám varrta felöltő szövetének érdességét. Ismerem az iskolai segélyező egylettől kapott, használt, tintafoltos, gyűrt oldalú tankönyvek savanyú szagát. Ismerem a reggelire elszopogatott hideg rántás és a rá megivott pohár hideg viz ízét. Ismerem a bezárt kamraajtót, a zsiroskenyeret is viszafagó rideg takarékosságot. Talán ezért tudtam mérhetetlenül örülni az év végi bizonyítvány mellé kapott ajándékkönyveknek, az első operaházi előadásnak, az első külföldi útnak, a magam ültette kajszifa gyümölcsének, a hűtőszekrénynek, a vajaskenyérnek, az összkomfortos lakásnak. De meg lehet-e szokni a szegénység látványát? Fölingerel az egyetemi előadásra autón érkező fiatalember mütoprongya, aki a papa vásárolta autóból kopott, rojtos szárú farmerben penderül ki az utcára. Nem tud meghatni a sörösüveggel hadonászó hajléktalan, aki egy tál lencséért — a torkán leeresztett italért — eladta feje fölül a tetőt. Nem érzek együtt a lerongyolódott hajdani lottó- nyertessel, aki az ebül szerzett iószágot ebül vesztette el. Hamis a panasz, amit a do- logkerülö, semmilyen munkát ivállalni nem akaró, a Szomjas Tüzér vagy a • Hatcsöcsű pultját támasztó fiatal férfi száiából hallok. Nincs hitele a festett vérzésnek, a fitogtatott sebeknek, az olyan koldusnak, aki egy derék napszámos keresetének háromszorosát tarhóljo össze a jóhiszemű emberektől. De fáj a néma, a hallgatag szegénység. Fáj a titkolt, a rejtegetett nincstelenség. Megrendít o lélekben szegények alázata, akiknek, ha van is valamijük, csak a javak átmeneti használóinak tekintik magukat. Kinoz a bajba jutottak, az éhezők, a kiszolgáltatottak, az önhibájukon kívül szerencsétlenül jártak, o betegek, az öregek szegénysége. Testvérem József Attila szegényembere, „aki fázpssa- gát odaadja a telnek, melegét meg odaadja a nyárnak, üres kedvét a puszta határnak". S zombat délelőtt egy férfit láttam az utcán, aki egy használt öltönyt kínált megvételre Nem tudom, |hogy a sajátját akarto-e eladni, vagy valaki más adta a ruhát a kezébe. Némán állt a fal mellett. Nem mertem odalépni hozzá. — Ügy látszik, ezt is meg kell szoknunk - hallottam a fülemben. A szegénység látványát talán igen. De a szegények a maguk szegénységét, a szegénység elviselését — soha. n I 9 Törő István Napéjegyenlőség Honczik János fotógrafikaja örök gyehennatüzzel éget a Nap, de a zsongás fárad az alkonyat ' színpadán, puha szőlőszemek, csurranó körték oszlanak szét a számban, megfakult a nyár, még körbevesz a szerelem bódító köde, de bogarak menekülnek az össze-visszaságból - rendezzük dolgainkat, minden az elmúlást sietteti, hulló meteorokként szétpergö napraforgószemek, a bőség csillagképei, seregélyek határt fosztogató vonulása, sápadozó f dáliák, minden magától érlelődik, senki sem magyarázza, almaillatot hint a szellő, elsöpri meghajszolt perceinket, s a forró délutánon az akácfáktól titkon lehulló levelek kergetőznek. Kende Sándor A pereces néni A sötét szemüveges fiatal ember olyan gondterhelten toporog előtte, mintha öt percen belül, de legkésőbb az előadás megkezdéséig föltét lenül el kellene döntenie, hogy gubancos haját lenyírat- ja-e holnap, avagy célszerűbb, ha tovább zsirosodik. Szóval, nem a fegderűsebb látvány, de azért megszólítja Mert finnyáskodnia semmiképp se szabad, a széplelkűség nem kifizetődő, előítéletekből nem lehet megélni: neki igenis előzékenynek kell lennie mindenkivel, így kívánja az üzlet.- Frissek a perecek , . . Ez a kivételes teremtmény azonban meg se rebben a szépen kínáló, alázatos szóra. Csak egy hosszú perc múltán fordul sarkon; de akkor már mindkét könyökét használva furakszik ellenkező irányba, a büféhez. Lehajt valamiféle féldecit. S visszafelé mór óvatosabban billeg. A zsúfolt színházi hallban igazán jóízűen legföljebb álldogálni lehet, s nem érdemes mást nézni, csak a mennyezetet. — Frissek a perecek . . A fiatalember ' félszegen mozdul, bizonytalanul, hátha nem is neki szóltak. A néni viszont pontosan erre a pillanatra várt, a magasabb és mélyebb lélektani tapasztalatok szerint most kell támadásba lendülnie.- Frissek, kedveském, nezze csak . ... Éppen előbb vett belőle a művész úr is . . . Nyert. A fiú vegre közelebb lép, és kér egyet. Szívesen adja. Mosolyog. Amikor mosolyog, nem is any- nyira öreg, a fogai még épek. Ilyen mosolyogva, rejtelmesen hunyorogva súgja az őszes úrnak is, aki pedig olyan merev vállal lépdel előtte, mintha kitüntetés lógna a nyakában.- Frissek a pereceim . . . Egy kis gyanakvás, oz udvariasság határain belül:- Biztos? - fésülgeti az úr a körme hegyével a bajszát töprengve. — Óóáó . . . Hiszen a művész úr is kért az előbb! Most vittem föl hozzá kettőt az öltözőjébe . . Hiába minden, a sokat sejtető, ravaszkás pislogások se segítenek: erősen akadozik az üzlet. Még elsőt se csöngettek. — Frissek a pereceim . . . Drága hölgyek! Drága urak! Ni! Ez a hirtelen szőkeség milyen finnyásan nyúlkál itt! Mintha bizony rövidlátó volna. Ejnye. Mire való az efféle , fitymálás?! Volt az ő haja is ilyen szőke, és legalább eny- nyire göndör! És az alakja, no lámr hát igen .. . szépen tartja a nyakát a kis bestia, igen, így mintha örökké nyújtózna. Nagy vicc! Könnyű ezt ma ellesni a filmekről . . . Szép, hiába, el kell ismerni. A válla, a dereka rándulása . . . Jaj, csak hát a csípővel, Jézusom, nem így kell ám ilyenkor! Nem, ezt ó nem Így próbálta hajdanán, soha nem így; ejnye, ennek a gyönyörűségnek ezt még tanulnia kell!... Hogy összekap a tekintetük! Talán túl sokáig nézte!- Frissek, aranyoskám . . .- Melyik a ropogós? Istenem, milyen csacsi kérdés!- A művész úrnak is vittem az előbb ... - súgja oda a csinoskának bizalmason, majdnem cinkosan, és biztos a hatásban.- Jé . . . Tényleg? A néni majdnem megsértődik.- Ha én mondom!- A néni neki? Haláli!- Miért? Mi abba a — idegenkedve forgatja szájában a szót — haláli?- Izqi lehet; nem?- Izgi?- A művész úrnak, perecet?! — kuncog a kis cserfes tündér csiklandóson, szinte hunyorog, mintha tán utánozná a nénit. - Ilyen perecet?- Nagyon is szereti!- Éppen a perecet? Jaj nekem ! Vitathatatlan, jópofa ez
