Új Dunántúli Napló, 1990. december (1. évfolyam, 239-267. szám)

1990-12-30 / 266. szám

1990. december 30., vasárnap űj Dunántúli napló 9 Lázár Ervin FOCI Odajön a fiam, elgondol­kozva néz rám. Mint egy mély­tengeri búvár a víz alól, ki­emelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.- Apu, Isten szokott fociz­ni? Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt*<ltis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a te­kintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, el­megy. Hosszan bámulok utá­lna, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántot­tam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hót emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Televan a feje focista-nevekkel, gólpasszok- kal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A qólok- ról nem is beszélve. Betéve tudia a vilógbainöksóq összes gólját... Na ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok. . . Fociznak a srácok a téren, eay rosszul eltalált labda naav Ívben repülne az autók közé, de ott iön eay eleaánsan öl­tözött úr, diplomatatáskával, hopp, eqy fantasztikus lég- stoopal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekózik eay kicsit, bámulatos a technikája, az éabe rúqott labda pontosan a vállára esik. vállal veszi le, eav kicsit eavensúlvozza. „fölválfazza” a feiére, oörgeti a homlokán, aztán le a térdére, oattoqtat- ja, dekózik. Nincs mese, ez eav lohdaművész. Meaindul a labdával n srácok felé, a háta möaé emeli, eqy oxford- dal maaa elé teszi.- Na vegyétek el - az ar­cán játékra kész mosoly. A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincs sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” — kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!"... ,Na tessék, nem vagyok nor­mális! Most aztán ennek vé­ge, koncentrálok és . . . Tulaj­donképpen miért lenne ide­gen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten /közöttük ott őgyeleg. Miért ne?! Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra. — Gondolkoztam a dolgon- mondom eltökélten -, Isten igenis szokott focizni. Kivirul.- Akkor meg lehet rá kér­ni?- Mire?- Hogy álljon be egy ki­csit a magyar válogatottba. — Aha, hát erre ment ki a játék.- Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjé­be - mondja kérlelően, mint- |ha bizony az én elhatározá­somon állna vagy bukna a dolog. — Azt gondolom — ráncolja a homlokát —, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be. Nem rossz! Tessék elképzel­ni azt a meccset, öt perc van hátra, az ellenfél három-null- ra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csopat cserél. Limperger helyé­re beáll . . . hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét. . . meg hát három Hull­ná I ?! Ugyan, kérem! Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Lát­ja k ? Hall iák, ahoqy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Neqyven méterről, mintha zsi- c* — n húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sriszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy háromra győzünk.- Mit gondolsz, beáll?- Reménykedjünk — mon­dom, és visszaballagok a mun­kámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pá­lyán.- Istenem — motyogom ma­gamban —, mi az neked, tedd meg mór, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt perc­re. Vaqy kettőre. Akárha lát­hatatlanul is. Seaitsd ezt a szeqény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk, és volt öt perced a focira, mi­után leveszed a szerelésed, le­zuhanyozol, és úira utcai ru-' hóba öltözöl, ne haqyj itt rögtön bennünket. Mert nem­csak a csapat csetlik-botlik. Állj eav kicsit a hátunk mö­gé. tedd a váltunkra a kezed. Valaki megérinti a vállam. Hátrakaoom a fejem. A fiam.- Meqígérte? - kérdezi.- Meg - mondom elszorult torokkal. Látod, Uram, mostmór nincs visszaút. * Ax MTI-Press 199C. évi tárca- pályázatának díjnyertes alkotása Peplfafiizefembőf Pákolitz István Irhabunda Bach Ádi bácsi lovaskocsi­val hozott haza négyünket a karácsonyi vakációra. Kalo­csától Géderlakig igencsak lassan fogytak a kilométerek, unalmas volt az út; zúzmarás fák, bokrok, a földeken vastag hótakaró, szanaszét károgó varjúcsapatok. A géderi révben megszállt bennünket a félelem és az öröm elegyes izgalma: a be­fagyott Dunán ót kocsikázurik a túloldalra! Félelmes-gyönyörű volt az a pór perc a jég hátán. Nem a fagy s a csípős hideg miatt cidriztem, hisz aem először „mentem jégre1', bár a csúszlkólás-ikorizós jó­val kisebb kockázattal járt; azt latolgattam: ha megre­pedne alattunk, netán zajlás- naik indulna a jég. . . Tűnő- döztem, hogy a nyaratszaka éppen itt a ha jó járásban la- dikáztunk, vagy háton úszva ringatóztunk a hullámokban, ahol most o jéqtakarón át Icocsizunk a pengőnyi hópihék Dilinkéző, kriszkindlis varázsá­ban. A révészek által kijelölt, szalmával fölszórt útvonalon szolid ütemben bandukoltak Ádi bácsi lovai. Fázni csöp­pet se fáztam: Bach Józsival nyakig bevettük magunkat a jóféle irha bundába, amibe a két felsős gimnazista, Bencze Lajos és Kraíjliik György is belefért volna, de egyikük se kivont részelni kislányos tem­pótokban; a két nagydiák vi­tézül feszelgett véknyacskán bélelt télikaibátjáiban. Az irhabundót kölcsönbe kérte apóm Lebensfeld Mór­tól, akit felvásárlóiként alkal­mazott Fisehl Ármin, a Fő­utcai mészárszék bérlője. A bérlemény a Plébánia tőszom­szédságában volt; mindenki természetesnek találta, hogy a Fisehl Ármin bérelte hentes­bolt látja el húsféleségekkel a papi konyhát. Apám ha- rangozó-sekrestyésként napra- nap megfordult a parókián, a vasárnapi marhahúst a Fischl- nél szerezte be; innét adód­hatott az ösmeretség Lebens­feld Mórral. Az irhabunda oltalmában mégis meg-megsópasztott ben­nünket a be nem vallott félsz: átérünk-e szerencsésen a paksi partra? Nem tudom, mennyi ideig tartott jég háti utu nk, de nagy megkönnyebbüléssel bontakoztam ki a bundából, mikor partot értünk; mert a szilárd halmazállapotú vizen azért mégiscsak másképp zö­rög a kocsi, mint a macska- kövön, vagy a flaszteron. A bundát másnap vissza­vittem a mészárszékbe. Meg­köszöntem a kölcsönzést; Le­bensfeld bácsi barackot nyo­mott a kobakomra és hehe- részve paskolgatta a ruhada­rabot, mondván, milyen jó szolgálatot tesz néki a téli zimankóban, borjú-, disznó­vagy marhavásórlósi útjain. * Tizenöt év múltán nem a saját elhatározásából indult útnak Lébensfeld Mór. Nem bevásárlási útra ment és nem vihette magával hasznos öltözékét. Pedig milyen jó lett volna öreg csontjainak télvíz idején, hisz senki nem tudta, hova irányítják atransz- Dortot. És meddia tarthat az iszonyú megpróbáltatás. A marhavagon ajtajában a nyiiasikeresztes testvér túlontúl nagynak találta Lebensfeld Mór petyerkáját. A helyzetihez pászoló szellemeskedésnek szánta ordenáré idétlervkedé- sét: — Mórickám, szedje ki a bátyúból azt a tetűmászta bundát; az új szálláson jól belűtenek, nem lesz rá szük­sége. Lecke Nem hiszem, hogy megrá­galmazom Joszif Visszariono- vicsot, alias Gyugasz Vilit, ha neki tulajdonítom az alábbi princípiumot: „Az ellenfélnek (hát még az ellenségnek!) adott szó semmire sem köte­lez." Utóda, Asztalverő Nyikita is hasonló elvet vallott, ezt su­galmazta szolgalelkű vazallu­sainak, akik jócskán rálicitál­tak példaképeikre, mivel a sa­ját népüknek tett Ígéretüket sem tartották meg. Homókra lehet ugyan várat építeni, de nem érdemes. Ami hazugságra épül, elöbb-utóbb összedől. A politika, dölyfös hatalmát fitogtatva, kiirtotta szótárából az etikát. A döcögő demok­rácia nem hányhat fittyet az erkölcsre, mert megoldatlan marad a Lecke, és vissza­mászhatunk a fára. Gondoljátok meg, honfiak, honleányok. És ne nyugodjatok bele, hogy az a bizonyos hallga­tag sokaság oly nyugodinak látszik. Mosoly Fogcsikorgatva nemigen lehet mosolyogni. Igencsak nehezemre esik mostanában a megnyugtató emberi gesztus, a testvéri, barátságos mosoly. Ami érdek nélküli, tehát őszinte, igaz. Nem öröm, hogy nem va­gyok egyedül az iszonyú ked­vetlenségben. Egy emberöltővel ezelőtt néhány százmilliónyi ember megpróbálta a kikényszerített, kollektív bájolgást, de likas krajcárt se ért a botcsinálta igyekezet. A párthajcihőkön, a pecse­nyesütögető, undorító szemé­lyeskedéseken, a peckes ka­kaskodásokon, o dilettáns és felelőtlenül ostoba szószátyár­kodásokon legföljebb sirán­kozni lehetne. De már a könny is elapadt. A ki tudja hova merengő tekintetekbe, a rosszkedvű homlokráncolósókba jámbor óhajjal mosolyt erőltetni ba­jos. Valami kapaszkodó kelle­ne. Bizakodó távlat. Akármi­lyen tétova. Oázis A pénztár előtti hosszú glé- dóban tipródom. A párhuza­mosan mozgó sorban egy fe­hér szakállú bácsika szendvi­cset maiszol. Kosara a pad- laton. iHa előrébb kell ruk­kolni, lábbal taszítja, közben harap egyet. Mögötte ötve­nesforma veresképű atyafi, er- deimanós cifferblattal, karján bőven rakott kosár. Hátra- hátra fordulva mesél valamit egy kalapos hölgynek. Jókat mondhat, mert sűrűn-hango- san vihognak. Imitt-amott el­kapok egy-egy szót, de nem. nagyon értem a társalgást. Azt viszont látom, hogy a manó­képű, gesztiikulálós közben, kosarával hátba-olda'fca lök- dösi a falatozó szakállast A neayed'k lökedelemnél meg­szólal a bácsika: — Az Isten szereimére, he­lyezkedjék el már, jó uram, ne lökdösődjék, nem látja, hoav eszem?! Na. morf 1'í‘ör a botrány, gondolom, mert senki se sze­reti, ‘ha figyelmességre intik. Terjed az új módi is: a min­denképpen megsértődni-aka- rás. Ám a dialógus nem a megszokott, sivár pörlekedés­be fullad. Nem, mert az én erdei manóm illedelmesen le­veszi micisapkáját, meghajol, elnézést kér és további jóét- váavat kiván. Mókás a jelenet és kedve­sen biztató is: elkerülhető a konfrontáció. Nagyon sok oázis kellene a szeretetlenség lélekölő ho­moksivatagéiban. Temesi Ferenc Papa már nem lakik itt, avagy a házasságról' „Az embernek mindig szerelmesnek kéne lennie. Ez okból nem lenne szabod megnősülnie soha.” Oscar Wilde „Sose csapd be az ajtót; visszacsaphat, ha egyszer még vissza akarsz menni.” Rod íF. Hole Van abban valami jelké­pes, hogy azon a napon tá­madt mehetnékem tizenötévi együttlét uán, amikor bará­tom a lakodalmát ülte, pon­tosabban MÁSNAP, útban hazafelé. Nem tudtam én, hogy a házasság az a re­gény, ahol a hős az első fejezetben elbukik, de azzal tisztában voltam, hogy va­lami olyan folyamat, melynek során a fűszeres megkapa­rintja a virágárus jövedel­mének bizonyos részét. Nem tudtam én semmit, még azt se, hogy a feleségem egy hónappal ezelőtt már felke­resett volt egy ügyvédnőt. Egy férfi lehet hülye, anél­kül, hogy tudna róla, kivé­ve ha nős. Magam okoztam a vesz­tem: azzal, hogy egyenesen játszottam. Nékem nem volt titkos bankszámlám, titkos szeretőm soha. A csak-egy- éjszakóra-szóló szerelmeket bevallani is hallatlan osto­baság. De én még ennél is nagyobbat vétettem: nem volt senkim, de megjósoltam, hogy lesz. Mint igaz keresz­tény, már akkor kínozni kezdtem a társamat, amikor még nem is volt miért. Az első hét év után törvénysze­rűen bekövetkező válságot átvészeltük, és most jutot­tunk el arra a pontra, me­lyet a derék polgárok Így neveznek: „a házastársak kezdeti, mély érzelmeit egy idő után törvényszerűen a kölcsönös szeretet és tiszte­let érzése váltja fél”: Na, ébből a hazugságból nem kértem én tovább. A feleségem akikor odave­tett egy fél mondatot a ko­csiban. Normális esetben üvöltözni, csapkodni kezd­tem volna, mert olyan pon­tot érintett a szivemben, amelyet senki anyaszülte nem érinthet büntetlenül. Ha igazán szeretünk, a gyenge pontjainkat is fölfedjük, me­lyeket a másik épp azért hagy békén, mert szeret. Hatalmas, hideg kéz mar­kolta meg a mellkasomat, szólni se tudtam, nemhogy kiáltani. Kiabálni különben sem ajánlatos valakivel, aki az autópályán épp a volán mögött ül. A házasságunk volánjánál is. ő ült, de ez akkor nem jutott eszembe. Most véged van, mondtam kiszáradt torokkal, halkan. Mint amikor valaki egy ve­gyi reakció végeredményét közli. Még tankolni akart, de nem engedtem. Haramegyünk, és én el­megyek, mondtam. A fiúnk a hátsó ülésen hallgatott. Titokban mindig azt re­méltem, hogy nem ilyen sab­lonoson történik majd: a férj éjfélhez közel, remegő kézzel sporttáskába gyömö­szöl néhány ruhadarabot, használati eszközt. Azért nem hittem benne, mert már annyi haverommal megesett. Miért pont velem tenne a sors kivételt?! Hisz egyszer tett már! Ez föl sem merült bennem. Maradhattam volna per­sze, csak akkor megszűnők létezni. Később, a — hiába­való — békülési szakaszban a feleségem először kereken tagadta, hogy bármit is mon­dott volna; aztán azt mond­ta. hoay nem úqy gondolta; véaül bocsánatot is kért. Tudod, hoqy erre nincs bocsánat, mondtam. Ez na­gyobb bűn, mint amikor én, ostoba, azt mondtam a szü­lőszobán, hoqv ez nem is az én fiam, mert nem szem- üveaesen és bajusszal jött a világra. Helyben vagyunk: a aye- r°knél, akivel zsarolni lehet, aki Így mind a két szülőjét zsarolni tudja, akitől nem egyszer, de minden alka­lommal szívszokasztóan el kell válni. Válni éppen ő miatta nem akartam, kivéve azt az esetet, ha egy ide­gen hapsi kerül a képbe. Velem ellentétben, a fele­ségem sohasem volt félté­keny. Hajlamos voltam hinni neki. Ha egy nő felbérel egy magándetektívet, hogy kö­vesse a férjét, a puszta kí­váncsiság hajtja. Szeretné megtudni, mit találhat érde­kesnek ebben a figurában egy másik nő. Pedig lett volna mit jelentenie egy de- tektivnék, épp kezdetben, amikor társom még gyanút­lan volt. Akkoriban ugyanis azt tartottam: szeretkezz min­den nővel, akivel találkozol. Ha később öt százalékát megkapod a kintlévőséged­nek, már nem rossz a beru­házás. Azt hittem, az a baj az életben, hogy olyan sok szép nő van, és olyan kevés idő. Hol voltam én még a szeretkezés tao-jától, egyál­talán a tao-tól! Olvastam, de nem tudtam. Kicsit úgy voltam vele, mint Szent Ágoston: „Adj Uram szű­ziességet, de ne még.” A házasság harci művé­szetekhez való hasonlóságát sem láttam meg — a kí­naiak táj tyi csuán-nak, a japánök dzsudónak nevezik a hajlékonyság művészetét, mi meg úgy mondjuk, hogy „Igen, szívem." Még a „szí­vem" kifejezést is utáltam, bár azt tudni véltem: a mé­zesheteknek akkor van vé­ge, mikor a férj hazatelefo­nál, hogy később jön, de nem hallja más, mint egy cédula, melyet a feleség az asztalon hagyott. Az sem zavart, hogy fele­ségem velem együtt örege­dett (kezdetben még fiata­lodott is), pedig Agatha Christie már megírta, hogy egy régész a legjobb férj- anyag. Minél öregebb lesz a nő, annál jobban érdek­lődik iránta. Miként az sem igaz, hogy az unokák miatt érzi öregnek magát egy fér­fi. Egyszerűen attól a tudat­tól lesz öreg, hogy egy naqymama a felesége. Esetünkben erről szó sem volt. Én egyszerűen nem tudom elképzelni az életet szerelem nélkül. (Miként kép­zelet nélküli irodalom sin­csen. A non-fiction is fikció.) Az emberek szerelembe es­nek, de sajnos nem egyszer­re másznak ki belőle, mondó a költő. És ez a bajok for­rása. A szerelemtől félni pedig annyi, mint az élettől félni; s aki az élettől fél, az valójában már meg is halt. Kell, hogy legyen szerelem, különben miért lenne ez a sok válás meg különélés? Egy szerencsém volt: nem lettem mindjárt hajléktalan, mint a legtöbb férj: nem kel­lett pályaudvarokon, bokor alatt, csónakházban, bará­toknál, régi és új szeretők­nél, vagy albérletben lak­nom. Várt reám egy garzon, amely éppoly üres volt, mint én. (Megdolgoztam érte.) Ha itt levegő van, büdös is van — ez az ország, de ta­lán egész Közép-Európa leg­szennyezettebb helye. Itt kell megtisztulnom. A fiam ugyan azt mondja a tele­fonba, hogy a papa már nem lakik itt; attól ő még tudja, hogy a napa csak eqy megszállott, aki azért hét­végeken hazajön főzni. „A házasság egész tűr­hető, ha külön él az ember a feleséqétől" - mondotta Rod F. Hole, akit másfél órája eszeltem ki. * Az MTI-Press 1990. évi tárca- pályázatának díjnyertes alkotása Trischler Ferenc rajza - 1990

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents