Új Dunántúli Napló, 1990. december (1. évfolyam, 239-267. szám)
1990-12-23 / 261. szám
1990. december 23., vasárnap aj Dunántúli napló 9 Bán Zsuzsa: Háromkirályok „A szemhatárt északon és nyugaton elzárják a Betlehem mögött emelkedő hegyek, de kelet és dél felé gyönyörű a kilátás. Itt van a szántóföld, ahol a moabita Ruth kalászokat szedett, és mindjárt mellette, az alacsony dombon épült Bet-Szaur városkában volt Boóz szérűje. Távolabb látszik Judea sivatagja, terméktelen, sziklás hegyeivel és szürke hamuhoz hasonló homokjával. A Nap bearanyozza ezt a kietlen vidéket, melynek kopár földjén azonban semmi sem terem. Túl mind ezeken - Moab kékesibolya sziklafala mögött, mely meredek bástyaként zárja el - mély medencében hullámzik a Holt-tenger sötétkék vize. Dél felé magányos hegycsúcs emeli ég felé büszkén kúpos ormát: a Herodion, amelynek tövében — végakarata szerint - az öreg Heródes nyugszik, és alussza örök álmát. Ilyen a vidék, ahol Dávid született, s ivadékai most jelentkezni kötelesek a népszámlálásra. A házak zsúfolásig tele vannak. A város Kan-ja, — a Karaván szálló, vagy „diversorium”, ahogy szent Lukács nevezi, túltömött, mint a hangyaboly. Mária és József már nem kapott helyet. A fiatal házaspár kénytelen volt menedéket keresni a szomszédos barlangban. Palesztina mészkő-hegyeinek lejtőjén gyakoriak az ilyen barlangok. Ezeket az üregeket emberek vájták, és az egyiknek jászol, vagy istálló volt a neve, ez a falu végén volt, a hebroni úton, és a barmok istállójának használták. Ebben a barlangban húzta meg magát a házaspár: s ezen a nyomorúságos menedékhelyen kellett megszületnie Dávid fiának, akiről az angyal azt mondta az anyának, hogy Szent, és Isten Fia lesz, a Megváltó, és az örök trón örököse . . .” Mária ott ült a kendőkbe pólyáit kisfiúval az ölében, közel a fából ácsolt jászolhoz, ahol az állatok meleg, párás lehellete langyosra szelídítette a téli éjszaka levegőjét. József az asszony vállára borított még egy takarót, és csendesen kérte, aludjon, pihenjen kicsit! De Mária még nem tudott elaludni. Magához ölelte a gyerek kicsi testét, és olyan mérhetetlen boldogságot érzett, amilyet életében eddig soha. Rá mosolygott Józsefre, és kérés volt a tekintetében. József elhallgatott. Kis ideig csak az állatok lélegzése hallatszott, aztán távolról valami zaj kélt. Mintha valamilyen karaván közeledne. Valami rejtélyes okból világosodni kezdett kint, oszolni látszott az éjszaka sötétsége. Mária minden idegszálával kifelé figyelt. A fény növekedett. Már a barlang is kivilágosodott, a hangok közeledtek, aztán váratlanul ott állt három ember a bejárat előtt. Három különös ember. Díszes ruhákban, de ilyen öltözékeket sem Mária, sem József nem látott még. Leginkább fémes csillogásúak voltak, de mindenképpen olyan anyagból, amilyet nem használtak ezen a vidéken. Erős fény sugározta be a környéket, és nappali világosság támadt a barlangban is, ahol Mária ült, ölében a kisfiúval. A három vendég letérdelt előttük. Egyikük fehérbőrű volt, vö- 'ösbehajló szőke, a másik negroid, sűrű, göndör fekete hajjal, a harmadik alacsony, ferdeszemű. Illatszereket és drága fűszereket raktak le Mária lába elé, nyitott ládában szikrázó drágaköveket. Olyan hódolattal borultak le, ahogyan csak királyok előtt szokás. Kint emberek szorongtak, akiket felébresztett a környéken a zaj és a fény.- Napkeleti bölcsek ... - mondták. - Eljöttek országukból, hogy hódolatukat tegyék . . .- Hol van az ő országuk? - kérdezte egy hang. - Senki sem ismeri őket.- Elvakulok a fénytől ... - hallatszott egy remegő női hang közvetlenül a barlang bejárata előtt.- Hallgass! — szóltak rá mások —, a csillag fénye az, amelyik idáig jött, és megállt a barlang fölött! Az idegenek sorban rátették kezüket a kendőkbe pólyáit újszülöttre, és olyan melegen mosolyogtak Máriára, mintha a húguk lenne. Aztán, mégegyszer meghajtva magukat, eltávoztak a barlangból. Ahogyan távolodtak, ment velük a fény is. Az emberek, az eddigi kíváncsiskodók elkísérték őket egy darabon o Holt-tenger felé, aztán jóidő múlva szem elől veszítették a három idegent.- Kik voltak, és hova mentek? - kérdezgették egymást zaklatottan és remegve.- Királyok voltak. Láttátok a ruhájukat! — Mágusok. Nem tudjuk, honnan jöttek, és hová tűntek el a szemünk elől, hirtelen. Az éjszaka rájukborult újra, és megnőtt az ismeretlentől való félelem a szívükben. Szétszéledtek hirtelen, mindenki visszaosont a szálláshelyére, és ott lefeküdtek, fejükre húzták takaróikat. Sötétségbe borult a barlang is, csak egy kicsi mécses halvány fénye pislákolt József kezében. Mária a szalmára terített takaróra hevert, szorosan magához ölelve kisfiát, és boldogan elaludt. József nézte őket kis ideig, aztán eloltotta a mécsest, maga is nyugovóra tért. Kimerültén, mélyen aludtak mindketten, egyedül a csecsemő szeme nyílt ki a sötétben. Kereszt árnyéka állt fölötte, és sírást hallott, majd saját hangját, amelyik sokkal későbbi hangja volt. Kimondhatatlan fájdalommal szólt ez a hang: — Éli! Éli! — Illést hívja ... - nevetett fel egy katona, és ecetbe mártott szivacsot emelt egy boton a keresztrefeszített szájához. - Lássuk, eljön-e érte Illés, hogy megszabadítsa I A kereszt árnyéka megingott a csecsemő felett. — Bevégeztetett... — mondta az iménti fájdalmas hang, és utána nagy csend lett. Sötét volt a barlangban, és olyan langyos a levegő, mintha tavasz lett volna. A csecsemő lehunyta a szemét, és Mária ösztönösen még jobban magához ölelte. Mire reggel lett, furcsa dolog történt. A háromkirályok kincsei nem voltak sehol. Egyetlen vörös kődarab hevert a jászol előtt, s ezt megforgatta József a kezében, aztán vállat vonva ledobta a szalmára megint. Mária megszoptatta a kisdedet, aztán indulniuk kellett. — Talán csak álmodtuk az egészet - mondta József szelíden -, pedig ha igaz lett volna, most gazdagok lennénk . . . — De hiszen azok vagyunk - mosolygott Mária, keblére ölelve a jóllakott kisfiút -, így is gazdagok vagyunk mi hárman, nem igaz? József egy iszákot vett fel a földről, hogy a szamárra szíjaz- za, de most megállt egy pillanatra, és szeretettel nyugtatta tekintetét a fiatalasszonyon. — Úgy van, ahogy mondod! Legalább az álmaink szépek, és ezt sem mindenki mondhatja el! Heródes hatodszor rúgta le magáról a takarót palotájában, ahol ilyenkor semmi nem mozdult még, nehogy az álmát megzavarják. Heródesnek ezen a reggelen hol melege volt, hol a hideg rázta . . . Deák Mór: Ha... Ha egy szerkesztő megkérne arra, hogy írjak neki valamit karácsonyra, bizony bajban lennék. Lehet, hogy el se vállalnám. De ha mégis, akkor biztosan sokat gondolkodnék, s azután mondanék nemet. Mert, mint ebből is kitetszik, a karácsony számomra nagyon fontos. S fontos dolgokról szólva dadog az ember, ha egyáltalán beszél róluk. Ha kusza érzelmeim vasreszelékébe mágneses szó kerül, sok minden tisztább egy rövid ideig. A karácsony. ilyen szó, ünnepe megtisztító ünnep. Az érzelmeknél maradva olyan nekem, mint egy gyerekkori szerelem. Illandó emlék, illatos alma, amivel felnőttként szembesülve az ember másfele fordul, ne lássák megcsillanó szemében a csalódás csillagszóróit. Ha a karácsonyról írnék egyáltalán, nem próbálnék meg kultúrtörténeti adatokkal arról beszélni, amit mindenki tud. Hogy a fenyőfa- állítás szokása honnan terjedt el, hogy eredetileg a zsidóknál ez az ünnep mit jelentett, s hol, hogyan ünnepük meg. Ha valakit a ruhái alapján jellemzőnk, fél lehet ismerni. Ráismerni nem lehet. Akár egy körözés alapján. De a gyerekkori szerelem mélyebben keresendő, rárakódott zsírpárnák és rejtő kozmetikumok alatt. Egy dalban, egy mozdulatban. A csalódás csillag szórói ban akár. Ha megkérdeznének, nekem mi az ünnep, néhány hétköznapot sorolnék fel. Egy pénteket, amikor a lányom született, egy szerdát, amikor a fiam. Megadott időpontban nehéz örülni, de néhány karácsony is helyet kapna a felsorolásban. Ha ünnep, akkor karácsony. Már két hónappal előtte erre készül minden -VILL, minden -ÉRT, hogy kiabálva futkossanak az emberek egy csendes ünnep előtt. Pedig ha ünnep, akkor nekem is karácsony. November 7-ét nem lehet megünnepelni. Egy eszme születését? Mivé nő egy eszme, ha megvalósul? Ha világra jön? Én a karácsonyéji égen is a Jézus születését köszöntő csillagot látom, nem a kereszténységét. Ha karácsony, akkor forgalom, rohanás, lökdösődés. Külsőségek. Egy istentelen ember tétovább, mint a hívő, egy vallástalan ország vallási ünnepe megroppant- ható, mint a karácsonyfadísz. Nem a Népek Atyja született ezen a napon, és nem az a kis kopasz, pocakos úttörő bácsi. Talán a kisemberek ünnepe a karácsony, más ünnepük úgysem igen van. S ők rohannak mégis legjobban, hogy a kereskedelem aranyborjúját imádják. Hamis istent egy nem engedélyezett helyett. Ha a karácsonyról írnék, feltétlenül eszembe jutna a jászol, eszembe a szamár, az ökör, Mária, József. Eszembe a szegénység. Eszembe az állatok, s az, hogy karácsonykor az én állataim is velünk melegedhetnek. Eszembe a béke, s az, hogy irtják a kisdedeket. Ha karácsony, akkor az időszámítás kezdete. És jól tudom, bár nékem csak harmincegy év a történelem, hogy nem a magyar a kiválasztott nép. Mégis gyújtok egy gyertyát értünk, miértünk, hiszen ha nem születik meg végre a mi megváltásunk is, most már végképp nem bírjuk tovább. A szenvedés feljogosít bennünket az örömre, hiszen ha így folytatódik, nem leszünk képesek felismerni, csak bámuljuk majd, mint a kirakatban az elérhetetlen árú, furcsa játékokat. Ha karácsony, akkor szülessen meg végre. Várunk, amíg felnő. Annyit még talán tudunk várni. Méhes Károly: Egy villanás megkoodulnak a porladt nyelvek a porladt koponyákban és döbbennek egyet az elsüllyedt szívek hullámot vet az élő táj kegyetlen vonagló hullám fut végig a földön míg gyomrában az ismeretlen eredetű étek az emészthetetlen múlt ---------------------------! Er dély Romfeld Ákos felvétele Kedvesnővérek Földig érő, fehér ruhájukban szinte láb nélkül suhantak a klinika folyosóin, álltak szerényen a kórtermek ajtajában, ülték imakönyv fölé hajolva. A sima vonalú, keményített fejfedő alól fül és haj nélküli arcuk tekintett személytelen szembenézéssel, lesütött szemű mosollyal. Tudtuk, hajuk rövidre nyírt. Csaknem kortalannak látszottak. Az egyforma munkával, egyenletes beosztással, imádsággal lassan pergő éveik szelíd rám - cokat vontak sápadt arcúkra, amit nem véstek gom dók, szenvedélyek. Apácamevük: Fi- loméla, Beáta, Melánia fedték és felejtették családi és - keresztnevüket. Lassan vált személyekké az egyenruhás csoport. A kerek arcú, jól táplált, fiatol apácám gömbölyűén feszült a ruha, pásztorlány is lehetett válna égkék szemével, talán szőke copffal, bokorugró szoknyában. A főnöknő arcán egy kis hivatalos szigor, épp csak annyi, mint egy átlag anyóson. Észre kellett venni egyik nővér szelíd madonna- arcának klasszikus szépségét, bár már a hervadás vont rá pókháló ráncokat. Ilyen szépséget nő nehezen viselhet el öntudatlanul. Vajon volt-e tü- _kör szobájában és hajtalan arca önmagának nőt jelenthetett? Nehezebb-e szépséggel megjelöltön megtalálni az élet értelmét azon a helyen, amelyet választott? Miért jött Krisztus menyasszonyai közé? Ki adta vagy küldte őt „Isten raibjá”-mak? Teste, lelke régóta pihe-n örök titkával. Halk szavakkal végezték munkájúikat, váltották egymást éjjel-nappal, egyformán, pontosam, a gyengébbnek mondott, de biológiailag magasabb rendű nem kitartóbb erejével. A gondolkodás, a Bzeretetet, a törődést, a férfi, férj, gyermek, szülő és testvér helyett a betegeknek, szenvedőknek adták. Osztották szí- vük-lelkük soha ki nem nyíló, soha el nem hervadó virágát. Életük a klinika falai közt telt el. A padlástérben lévő szobáikból és a műtők széles ablakából csak tetők és az ég ilátszott. Ha a külvilág színeiből virágot kaptok, a házi oltárt és a kórterrrtek feszületéit díszítették. Együtt voltunk a nehéz időben, amikor a klinika falai közé is behatolt a kint vajúdó új világrend zaja. összevert férfit hoztak. Nem kérdezhettünk tőle semmi személyeset, csak sebeit kellett ellátnunk. A nővér mondta, hogy a sérült keresztet rajzolt a tenyerébe kötözés közben. Várható volt, mégis hirtelen jött a búcsú napja. Méltatlan volt ez a búcsúzás az apácák odaadó, lelkiismeretes, önzetlen, gondos és szakszerű munkájához, személy szerint és rendjükkel szemben, a munkáséveket, akár évszázadokat tekintve. A népi hatalom is szilárdabb volt már annál, hogy ilyen kitoloncolásra lett válna szükség. Egyik reggel autóbusz farolt szorosan a klinika kapujához. Alig egy órát kaptak a személyes holmijaik összeszedésére. Senki többé szót nem válthatott velük. Könnyes szemmel álltunk a folyosó két végén a sebészeti klinika orvosai és a kidobottak. Mint bűnözőket terelték őket a buszba és szállították ismeretlen helyre. Később leltároztak a szálláshelyükön. A lepedőkkel, amelyekkel hálótermüket kis fülkékre osztották, újra húzták a kórtermek betegágyait. Konkoly-Thege Aladár
