Új Dunántúli Napló, 1990. december (1. évfolyam, 239-267. szám)
1990-12-23 / 261. szám
a aj Dunántúli napló 1990. december 23., vasárnap Kincsek a legnagyobb hazai egyházi múzeumban 115 éves az esztergomi Keresztény Múzeum, Magyarország legrégibb, legnagyobb, világviszonylatban is jelentékeny egyházi gyűjteménye. Hans Schäufelein: Jézus születése (1506 körül) Az évezredes létért folyó küzdelem az oka annak, hogy hazánk viszonylag szegény gyűjteményekben, aranytól, ezüsttől, drágakövektől roskadozó kincstárakban. A műgyűjtés ugyan már a középkorban megindult nálunk is, és a vihartépte századokban sem szünetelt egészen, európai jelentőségű műgyűjteményeink azonban elpusztultak, kincstáraink közül is csak kettő vészelte át a pusztító századok dühét. Az egyik egyházi, a másik világi: az esztergomi főszékesegyházi kincstár és az Eszterházy-hercegeknek jelenleg a budapesti Iparművészeti Múzeumban őrzött kincstára. Az esztergomi egyház világhírű kincseket tartalmazó képzőművészeti, iparművészeti, régészeti múzeumát, a Keresztény Múzeumot egy műpártoló, nagyműveltségű herceg- prímás, Simor János alapította 1875-ben. Simor már győri püspök korában gyűjtötte az értékes festményeket. A prímási székbe kerülve fokozott szenvedéllyel áldozhatott kedvtelésének. Képzőművészeti vásárlásai egy nagyszabású, biztos ízlésű műértő portréját vázolják fel. Nemcsak a régi nagymesterek egyházi tárgyú festményeit gyűjtötte, de a korában működő magyar és osztrák festőket is ritka érzékkel pártfogolta. Mecénása volt Liezen-Mayer Károlynak, a bécsi festészeti akadémia későbbi professzorának, Ligeti Antalnak, Molnár Józsefnek, Mar- 'kó Károlynak, a fiatal Lotz Károlynak, Orlai Petrich Somának. Fiatal tehetségeket taníttatott például a Rómában élő Szoldatits Ferencet is. Képtárát állandóan gyarapította. 1878-ban, a pápaváBernhard Strigel műhelye: Mária a kis Jézussal (1505—10 között) lasztás idején, Rómában megvásárolta a közel 60 darabból álló értékes Bertinelli-gyűjte- ményt, mely sok jeles olasz festő képeit tartalmazta, köztük Sassetta, Nicolo da Fligno, Lorenzo de Credi, Pinturicchio, Carlo Crivelli, Gianpetrino műveit. Más gyűjteményekből, a brünni Volavy-, az Erba-Odes- calohi-, Keglevich István-féle gyűjteményből, de az Eszter- házy-képtárból is gyarapodott a gyűjtemény. Rajzokat és metszeteket is vásárolt a kor szokása szerint, így kerültek hozzá Markó Károly nagyértékű vázlatkönyvei, valamint a múlt századi bécsi akadémia vezető művészeinek, Führichnek ás Kaulbochnak a rajzai. A régészet kevéssé érdekelte, éremgyűjteménye sem vetekszik a képtár jelentőségével. A szobrok sem vonzották, szakkönyvtára viszont már a maga korában világhírű volt. Mint nagy elődei, Vitéz János és Ba'kócz Tamás, kedvelte a díszesen miniált kódexeket, amelyek most a múzeum kincsei közé tartoznak. Képeit már régi esztergomi palotájában gyűjteményszerűen állította fel, és modern szellemben megnyitotta a nagyközönség számára. Amikor 1882-ben a Dunára néző, új palotát felépítette, külön szárnyat terveztetett szeretett gyűjteményeinek, melyeket végrendeletileg a jőszékesegyházra hagyományozott. Simor halála után Csernoch János, majd Ipolyi Arnold fejlesztette jelentősen a gyűjteményt. Ipolyi Arnold elsősorban középkori magyar szárnyasoltárokkal, táblaképekkel. Régi magyar ötvösműveket, nagyértékű (habón) kerámiákat, népi hímzéseket, francia és flamand gobelineket, kisózsiai szőnyegeket is gyűjtött. Az Ausztriába elszármazott San Marco család felbecsülhetetlen értékű, 18. századból származó európai porcelántárgyakkal (Meissen, Sévres, Berlin, Nymphenburg, Bécs, kisebb európai gyárak), korai német és holland fajanszok több száz darabos gyűjteményével ugyancsak több száz darabos 18. századi szelencegyűjteménnyel, elefántcsont- és viaszgyűjteménnyel (nagy ritkaság), valamint egy 16. századból származó, színes, nagyméretű salzburgi díszkályhával gyarapította a múzeumot az első világháború utón. A képtárban az olasz festmények mellett a németalföldi, flamand, holland, spanyol, francia festőiskolákból származó művek is megtalálhatók, Jan de Cock, J. G. Cuyp, Ribera, Hans Memling, Charles Lebrun, Maulbertsch, Kupelwieser művei mellett a középkori magyar festészet remekei is láthatók. M. S. mesternek a Selmecbányái Szt. Katalin- templom főoltáráról származó művét, Kolozsvári Tamás Kálváriáját, a Báti mester, az Aranyosmaróti mester, a Cse- göldi, a Jánosréti mester oltárképeit Ipolyi Arnold gyűjtötte. A pótolhatatlan gyűjtemény szárnyasoltárain a régi magyar festészet legfontosabb korszakai vázolhatok fe'l, a középkortól a reneszánszig. Jelentős a múzeum faszobrászati kollekciója is, melyben főleg 15. századi magyar és német alkotások találhatók. Az Ipolyi-féle ötvösgyűjteményből kimagaslónak a középkori magyar egyházi kegyszerek, de jelentékeny a világi ötvösanyag is. A múzeumot a közelmúltban korszerűsítették. A Marco Palmezzano: Szent Sebestyén (1515-1520 körül) nemrég elhunyt Lékai László bíboros, érsek szeme fénye volt a gyűjtemény, amelyet a kortárs magyar egyházi művészet jobb megismertetése érdekében új kiállítási teremsorral is bővített. Brestyánszky Ilona Csorba Győző: Igazi örökélet Legenda mítosz kegyesen hazug képzelődés: a többszázezer évben a változatok millióiban akadt már egynéhány találkozás amely megismétlődik életünkben mivel megismétlődik életünk is valamilyen módosulásban ám úgy hogy a lényeg ugyanaz marad és méghozzá itt ezen a világon soha-ki-nem hunyón s nem hullva sem u nirvánába s át se lényegülve egyfajta lélek-lénnyé S itt ez az igazi örökélet itt születnek feltámadásaim s örvendezem az új szép ismeretségeknek itt az ünneplő viszontlátások egy-egy kétoldalú boldogságának és itt sajog mérték nélkül szivem mikor némely száz vagy ezer vagy százezer éve abbahagyott beszélgetést folytatni kívánnék s nem szól a másik 's a szem amelyben otthon voltam egyszer jégfüggönnyel zárkózik tőlem el s igy közli: nincs mór egymáshoz közünk. Makay Idő: Egyre havaz Az a Karácsony egyre még havaz. S a gyermek, ott, abban a délutánban. Örök Karácsony. Álmok hó alatt. All a december alkonyablakában. S most száll az angyal. Zöld ág, remény nélkül. Röpte villámfény. Fekete a szárnya. Berl-ók László: Ki simogat láncaival? Milyen erőszak dönti el hogy fehér vagyok és magyar s játszom a madzag végivel amit kezembe ád a faj hol a magasabb hivatal aki az egészért felel de nem tudja hogy mit akar hát nem társalog senkivel miért az idő és a hely ami örökre összevarr s letesz a titokhoz közel hogy nagyobb legyen a zavar ki simogat láncaival hogy itt élni és halni kell? Arató Károly: Egykor A kisfiú játékvonatot kapott. A fenyőfa alatt szétszedni kezdte rögtön: mi a titka? De kitépték kezéből: „El ne rontsd!" Nem érdekelte többé. Akkor adták vissza. A felnőttben még földereng ama karácsony. Ha váltóin dörög e kor, kattogva e lét. Szorong, retteg, mint akkor: elveszik-e újra?! Nem! Már megnézheti a belsejét. Tüskés Tibor: Kántor János karácsonya Ebben az évben szombati napra esett szenteste. János a Balaton mellett lakott. Pénteken délután elbúcsúzott a munkatársaitól, kellemes 'karácsonyi ünnepeket kívánt nekik, szombaton reggel becsukta a házát, bőséges eledelt adott a kutyájának, még külön is tett húst az ól mellé, azt tervezte, hogy karácsony másnapján, héfőn vagy kedden jön haza. Vonaton indult el Zalából Baranyába. Nem irt előre levelet. Meglepetésnek szánta a látogatást. Apja néhány éve megözvegyült, új asszonyt hozott a házhoz, más vidékről valót, furcsán ejtette a szavakat, azt mondta: e kö menni, meg harizsnya, Jánosnak féltestvére született, csak egyszer látta, akkor, amikor már járni, beszélni tanult. Hosszú volt az utazás. Háromszor kellett átszállnia, Keszthelyen, Kaposváron meg Pécsen. Mindenütt várnia kellett a csatlakozásra. A vonatok zsúfoltak vóltak. Az emberek nagy csomagokat cipeltek. Az arcukon aggódás, várakozás, türelmetlenség ült: céljukhoz érkeznek-e estig? Zolában feketék voltak a földek, de mire Baranyába ért, frissen esett hó borította a tájat s a bokrok, a fák sötét rézkarcként rajzolódtak rá a fehér dombokra. János eltűnődött: minden fa ágainak a rajzolata más. Az egyik olyan, mint a széttárt tenyér, a másik összekuszálódott zsineg - csomóra emlékeztette, a harmadik olyan hűvös és mérta- nias volt, mint egy kristály- szerkezet. Késő délután érkezett meg a faluba. Az apró vidéki vasútállomáson rajta kívül csak egy idős, csizmás ember szállt le a vonatról, oki a szarvasmarhatelep felé vette az útját, és hamar elnyelte a homály. János egyedül baktatott a falu felé. öccsénék csokoládét, apjának néhány doboz cigarettát, nevelőanyjának, az új asszonynak, akit jóformán alig ismert, s évekkel ezelőtt Róza mamának kellett szólítania, egy kötött sálat szánt, azt gondolta, örömet szerez neki az ajándékkal Alig ismert a régi házra. Nemrég tatarozták, új, redőnyös ablakákat vágtak a falba, a nyitott tornácot be üvegezték, a kaputól a bejárati ajtóig, s hátrább, az ólak felé is betonjárda vezetett. Az udvaron a disznóölés nyomait látta. A havat vér festette pirosra, a sárba megperzselő- dött szőrcsomók ragadtak, a fürösztöteknő a fainak támasztva púposodott. Kopogott, s belépett a konyhába.- Jó estét kívánók, édesapáim. Jó estét, Róza n’éném — mondta. Apja egy kis széken ült az asztalitűzhely előtt, és a nyitott ajtó mögött a parazsat piszkálta. Nevelőanyja egy hatalmas lábasban szalonnát Olvasztott, és a forró zsírt kavargóba. Apja szólalt meg előbb. Csodálkozás volt a hangjában és riadalom: — Hát te vagy az? Nocsak. Mi szél hozott erre? Fölállt, előbb megegyengette a derekát, majd kezet nyújtott a fiának. Az asszony kezében megállt a keverőlapát, szemét kes- kenyre húzta, hangja éles volt, mint amikor a kés megcsúszik a tányéron: — Miért jöttél? Mit akarsz nálunk? János megdermedt. Nem várta, hogy repesve, tárt karókkal fogadják. De jövetelét meglepetésnek szánta. Titokban arra számított, hogy örömet szerez a váratlan látogatással, magának is, apjáék- nak is. — Lacika? A kisöcsém? - kérdezte pislákoló reménnyel. Az asszony szólalt meg most hamarabb:- Mi közöd hozzá? János letette a csomagot az asztalra:- Ezt hoztam maguknak. Bocsássák meg, ha rosszkor jöttem. Aztán fejére tette sapkáját, és kilépett az udvarra. Most még sötétebb volt a falu, mint amikor megérkezett. Végigment a járdán, vissza, amerre jött, egészen a vasútállomásig. Lépései tompán kopogtak. Távolról kutyaugatást dobott feléje a szél. Belépett a várótereimbe. Büdös volt, mint egy istállóban. A mennyezetről lógó lámpa gyér fényt adott. A falakról légypiszkos falragaszok nézték rá. „Gyermeket! Jövőt!" „Takarékosság - életbiztosítás." „Aids." „Ne dohányozz!” A sarokban langyos szenesfcály- ha állt. Leült a hideg pádra, a kályha közelébe húzódott. Könyvet vett elő, olvasni próbált, de nem látta a betűket. Később bejött egy idős vasutas, lapát és szenesvödör volt a kezében, (megpiszkálta a kályhát, rakott a tűzre. Mielőtt kiment, megköszörülte a torkát:- Hová utazik, jóember? Ma már nem megy vonat se Pécsre, se Mohácsra. Csak hajnalban . . .- Nem baj. Ha megengedi, addig itt maradok. - Habozott. — Valami tévedés történt velem. Tévedés. Azt hiszem, eltévedtem. A vasutas gyanakodva nézett a fiatalemberre, mintha részeg lenne. De nem szólt, legyintett, és kiment a váróteremből. Amikor néhány éve Kántor János elmesélte nekem a történetet, azt mondta még:- Talán ez völt életem legszebb karácsonya.- A legszebb? - Csodálkoztam. - Talán a legszomo- rúbb.- Nem. A legszebb. Akkor kerültem talán a legközelebb ahhoz a másik karácsonyhoz, a legelsőhöz. Akkor értettem meg valamit abból, amiről az írás beszél: „És Mária szülé az ő éisőszülött fiát; és be- pályálá őt, és helyeztető őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik heiyök a vendégfogadó háznál."
