Új Dunántúli Napló, 1990. december (1. évfolyam, 239-267. szám)
1990-12-15 / 253. szám
1990. december 15., szombat aj Dunántúlt napló 9 Határontúli magyar írók portréi Tartozni valahová r Beszélgetés Ozsvald Árpáddal- Nemesorosziban születtem, egy Léva melletti kis faluban. Az édesanyám nevelt, aki már kora gyermekkoromban belém oltotta a könyvek szeretetét. így aztán amikora papunk azt javasolta, hogy tanuljak, beleegyezett, hogy elmenjek Csurgóra gimnáziumba - vallja Ozsvald Árpád, a csehszlovákiai magyarság jeles költője.- „Csak láttatni akart, látható jegyeikben próbálta kifejezni a gyerekkor tiszta szegénységét, a háborús kamaszkort, az újrakezdés meg az újat ígérő élet pátosztalan örömét, valamint a szerelmet” - írja róla Koncsol László, a szlovákiai magyar lirát átfogó tanulmányában. A költővel a pozsonyi Hét szerkesztőségében beszélgetünk.- 1944 karácsonyán az oro- szi kastélyt kirabolták. Én akkor éppen itthon voltam, a közelgő front miatt nem maradhattam Csurgón. Látom ám, hogy mindenki megy ezt-azt szerezni. A könyvek azonban nem kellettek senkinek, csak úgy kiszórták az árok partjára őket. Én egy morékkal fölszedtem, s azt vittem haza. Amikor aztán 1946-ban visszajött a gróf, csak hozzám jött, mert hallotta, hogy a könyvekből az Ozsvald gyerek vitt el. S visszakérte őket! Az nem érdekelte, hogy mások szekrényeket, bútorokat vittek el. Az első saját könyvemet Csurgón vettem. Ez egy Ady-kötet volt, s 35 forintot adtam érte. Vagy lel évig a vacsoráról mondtam le miatta. 1950-ben érettségiztem, s utána Sopronban jelentkeztem, mert azt találtam ki, hogy erdőmérnök leszek. Az jutott eszembe, hogy milyen jó lesz majd az erdőben, a csöndben verset írni. Fel is vettek, hazajöttem, s jött az értesítés szeptemberben. hogy mehetek Sopronba. De már nem engedtek át. Szökni nem lehetett, mint korábban, igy maradtam. Mondták, hogy menjek Kassára erdőmérnökire, de én egy szót sem tudtam akkor, még szlovákul. Aztán ősszel szervezni kezdték a magyar iskolát Orosziban, s amikor a falubéliek megkértek, elvállaltam a tanítást. 1952-ig neveltem a nebulókat, ekkor hivtak Pozsonyba a Csemadokhoz. Dénes György helyére kerültem, ő ez idő tájt szegődött el a rádióhoz,- £s a versírás? Mikor kezd- led újra? Hisz első köteled elég későn, 1956-ban jelent meg.- Nem hagytam én abba idehaza sem. Amikor megjelent az Uj Szó, s láttam, hogy verseket is közöl, én is küldtem. így jelent meg a Magvető című versem 1951-ben. Ettől kezdve aztán rendszeresen közöltek. Ez az időszak az ún. sematizmus kora volt, de engemet Fábry Zoltán szerint az mentett meg, hogy a verseim élményversek voltak, a csalódról, a tájról írtam, s szerinte egyféle paraszti zárkózottság jellemzett.-12 könyved jelent meg, s úgy tűnik, verseid egyre zártabbak, rövidebbek, fegyelmezettebbek. — Az érdeklődésem egyre inkább a mítoszok felé irányul. Miközben az irodalmat, a zenét és a képzőművészetet gondolom inspiráló erőnek. Gyermekkoromban is nagyon szerettem a meséket, édesanyám nagy mesélő volt. De én mindig a mese lényegét kerestem, a jelképeket! Az Éles kaszák kútja című versemet a Csillagszemű juhász hatására írtam. Az fogott meg, hogy kútba vetik, de megmarad épen. Hogy hogyan kerekedhet példává ez a történet, azt mondja el a vers. Hogyan lehet épen megmaradni. Nyolc sorban. „Éles kaszák kútjába lezuhanni / most kellene; de mégis megmutatni, / hogy földet érünk épen." 1968-ban írtam, de a válogatott versek könyvében a szerkesztő 1967- re javította a dátumot. — Itt gyakran panaszkodnak a magyarországi fogadtatásra. Neked milyen topasztálataid vannak? — A költő néha úgy érzi, főként ha nincs visszhang, hogy nem is tudja, kinek ír. De a vers függetlenül, nélküle is él! Minden szó, még ha marhaság is, leírva megmarad. Es vállalni kell a felelősséget. Úgy érzem, ismernek Magyarországon is. Én a népi irányzathoz kötődtem mindig; Nagy Lászlóékhoz, Csoórihoz. S vannak személyes kapcsolataim is. Sőt, 'a hatvanas években hivtak, hogy települjek át. De én azt mondtam, itt élek, itt kezdtem, itt ismerik a műveimet. Itt érzem magamat írónak, s ennek a népnek akarok segíteni írásaimmal. És látom, hogy milyen gyökértelen- né válik egyik-másik áttelepült. Valakihez tartozni, valahol otthon lenni. Ez a felfogásom. Ezt vallom, mióta magamra eszméltem. Úgy vélem, a költészet hangszer. És a zenekarban van prímás, csellós kontrás. S az ember ne akarjon prímás lenni, ha nincs meg hozzá a tehetsége. Én mindig szerettem a Nyugato- sokat, de képtelen vagyok köz tűk rangsort fölállítani. Elő előveszem őket, s mindig mást és mást tanulok tőlük, s min dig másként és másként sze retem őket. Az Ady-kötetben például más és más színű alá húzások vannak. Attól füg gően, hogy mikor mi tetszett. Most mór nem firkálok a könyv be. Ügy tartom, a könyv orcát nem szabad bepiszkítani. 10— 15 versemet tartom alappillé nek. Úgy gondolom, ők tartják azt az épületet, amit megpróbáltam fölépíteni. A többi törmelék, amit kimoshat az idő. De az épület akkor is megmarad. Ügy hiszem. Nincs hát okom szomorkodni. Böröndi Lajos Hűvös este a Pius templomban A Filharmónia orgona-zongorabérlete keretében december 10-én került sor Almásy László Attila orgonaestjére, melynek megfelelő helyszínéül szolgált volna a pécsi Pius templom, ha ez alkalommal nem fogadta volna dermesztő hideg a közreműködőket és a hallgatóságot. Ezzel a megállapítással normális körülmények között véget is érne a kritikus feladata, hiszen hogyan is lehetné jó szívvel számon kérni bármit is a dermedt ujjakkal játszó orgonistától, a hidegre más-más módon reagáló hangszereket megszólaltatva együttműködni kénytelen kísérőegyüttestől, a vérmérséklet szerint nagykabátban, sálban fellépő vagy csendes megadással didergő énekesektől?! Almásy László Attila műsorának első részében Bach két remekét — a „Nun komm, der heiden Heiland” korálelőjátékot (BWV. 659.) és a c-moll passacagliát - szólaltatta meg, a második műsorrészben pedig Liszt nagyszabású kompozíciója, az Ad nos, ad salutarem undam-fantázia és -fúga hangzott el. A körülmények és az ifjú művész diszpozíciója az utóbbinak kedveztek inkább. A Boch-interpretációt valamelyest beárnyékolták a technikai és ritmikai bizonytalanságok, s a passacagliát megkoronázó fúga végső ,,grandioso”-jo az azt megelőző valódi építkezés híján szervezetlennek tűnt, míg a Liszt-mű alaposan átgondolt, gondosan felépített, meggyőző regisztrá- ciójú és szuggesztív előadása feltehetően igen szép emlékeket hagyott a jelenlévők többségében. A két műsorrészt Michael Haydn latin Miséje választotta el egymástól. A Pécsi Egyetemi Kórust Lillái Aurél készítette föl és vezényelte. A kórus nyújtotta szép és kellemes hangzáskép - ezúttaf még a tenorszólamnak sem voltak bántó megmozdulásai - dicséretes magánénekesi teljesitményekkel párosult, a megfázása miatt kibontakozni képtelen Viszló Istvánt nem tekintve. Ehelyütt legemlékezetesebbként B. Kiss Tündét, valamint B. Bánfai Beát és Kuncz Lászlót említhetem. A nagyrészt főiskolai hallgatókból álló nyolctagú hangszeregyüttes gyakorlatilag teljesen magára hagyatva, kamarazenei és zenekari rutinjára támszkodva oldotta meg feladatát. Rutin, hajlékonyság, spontán muzikalitás természetesen minden közreműködőt gyakran átsegített a nehézségeken; hogy ehhez nem társult a produkció kiérleltsége —, melynek hallható jele lehetett volna például a tempók összehangolása, az előadói rétegek közötti szerves kapcsolat, uram bocsó' a latin szövegkiejtés egyeztetése -, az már más kérdés. Nálunk az efféle részletek a professzionizmus hőn óhajtott, de mindegyre csak óhajtott magasabb régióibo tartoznak. Gönczy László ... itt von újra. Igen. Rendszerváltás ide, önkormányzati választások oda, idén is eljött a tél. A megújuló nyugati szél sűrű fellegekben kavarja, hordja a leveleket. Mindezt csak az általános rezignáltság mondatja az emberrel, igazság szerint tudjuk, hogy ez így van rendjén, Megesik o nyár, s terhes az ősz. Annál szemetszúróbb, hogy elszaporodtak a levelek a napilapokban is. Mint a Rilke -versben, egyesek „folytan leveleznek". Nyílt levelet írnak, hosszan hömpölygőn, kicsit fröcskölődve, aztán beküldik az újságba, mert nekik ami a szívükön, az a szájukon is, az újságok pedig örvendeznek, hisz megtelik fél oldal, egy oldal, két oldal a szorgos levélírók nyíltabbnál nyíltabb opuszai- val, ők pedig lógázhatŐszi levélhullás ják a lábukat abban a biztos tudatban, hogy akinek az egyik nyílt levélíró levelét megírta, az válaszolni is fog egy sokkal, de sokkal nyíltabb és őszintébb és le- leplezőbb levélben röpke másfél oldalon keresztül, amit persze az első levélíró nyíltsága nem hagyhat szó nélkül, különben is el kell oszlatni a félreértéseket, és föl kell homályosítani az újságot immáron leveleskönyvként böngésző olvasót, miről is folyik a fenenagy megnyilatkozás. Végül is miről? Erre nem lehet igy kutyafuttában válaszolni. Hisz annyi mindenről íródhat egy ilyen velőkig hatoló nyílt levél. Régi cimborák, iskolatársak, elvtársak, kollegák és ellenségek szólítják meg egymást, komoly gondokon, ősi problémákon, rég elfeledett Összeszólalkozásokon rágódnak, egyikük az istennek sem úgy emlékszik, mint a másik, és mindezt oly pallérozott eleganciával, meleg barátsággal teszik, oly áhítattal osztják az övön aluli, ütéseket, hogy gigászali (ti. egymás torkának szoronga- tása) küzdelmük csakis a legszélesebb közönség előtt zajihat. Ha szerencsénk van, egy harmadik, negyedik, tizedik valaki is csatlakozik a magas röptéhez, akit anyáztak, mondtak róla valami csúnyát vagy éppenséggel nem mondtak róla semmit, de már az ő eze-aza is rég viszket, hogy végre jól megnyíló tkozhassék. . így aztán olvassuk folytatásokban a családias hangú -perpatvarokat, ülünk a jó meleg szobában, még az is eszünkbe juthat, hogy azért az ősznek is hamisíthatatlan hangulata van. Mi is lesz velünk, ha minden levél 'lehullik egyszer, és a fa-fejek kopaszon meredeznpk majd? M. K. Iszlai Zoltán Bűnbánó cédulák (Régesrégi kislánynapló)- Uram, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk.- Ámen — szól rá Borira a keresztanyja. Megfogta a kanalát, amit bele akart meríteni a levesbe.- Ámen - rezzent meg a kislány bűntudatosan. Ledobott a zsebéből egy cédulát a földre. A papírdarab lassan hullott a padlóra. Bori még látta, hogyan villan ki a nagyapja bakancsa alól a sárga szorgalmi jegy gömbölyű betűje.- Már csak kettő van. A többit_ elveszítettem. Hiába, nem tudok jó lenni — kesergett. Bánatosan kanalazgatta a tejet a kukoricakósáról. Undorodva próbálta benne fölfedezni a jóság izét, és szorongva gondolt céduláira. Reggel még tíz volt belőlük, és Bori tudta, hogy már nyolcat kellett eldobnia. Az elsőtől vált meg a legnehezebben. Mielőtt megvált tőle, hosszasan tétovázott, bár bebizonyosodott, hogy irigy, és ez neki nagyon nagy bűne. Előtte sóvárogva nézte, hogy a nagymama Julinak és Misinek bezzeg odacsúsztat egy-egy nyalókát.- Én is szeretnék, nagymama, nekem is tessék adni - lökte be az ajtót, amely mögül leselkedett.- Szégyelld magad inkább, hogy leskelődsz utánam - fordult meg a nagymama. Bütykös ujjú kezével a háta mögé hessegette a két csámcsogó gyereket. A négyéves Misi még kikandikált a fekete szoknyák sokasága mögül. Nem látott azonban semmi érdekeset, hát megrángatta a nagymama ruháját.- Ne te ne! — mérgelődött az öregasszony. Bori pedig ki- somfordólt a szobából.- Irigy voltam, és leskeíőd- tem, és rossz vagyok. Sóhajtva húzott ki egyszerre két cédulát a zsebéből. Kiválasztotta a kredencből a legszebb bögrét, közvetlenül Sándor bácsi katonaképe mögött. Abba ejtette a céduláit. Elidőzött a kép előtt. Sándor bácsi lovon ült rajta. Hu- szórruhában, mert huszár volt. Kezében kardot tartott, bátran meresztette bele a világba.- Milyen karcsú itt Sándor bácsi. Csak a feje pont olyan, ahogy ismerem. Bori végighúzta tömzsi ujját a képen.- Nem is így szokta tartani a nyakát! Itt pont olyan, mintha hátulról egy lyukom dugná ki valaki. Jaj, de rossz vagyok megint és tiszteletlen. Mégse nyúlt új cédula után, mert nem volt biztos a bűnösségében. Aznap még hat cédulát veszített, és nagyon szerette volna, ha legalább egy, de istenem, ha kettő megmaradna a zsebében. A család szótlanul vacsorázott. Sokan ettek. Férfi csak kettő volt közöttük. A nagyapa fejét lehajtva, hallgatagon merítette hosszú bajszát a levesbe. Ha valamit akart, mindig a nőknek intett. Úgy tett, mintha Bandi bácsi ott se lenne. Ó lett volna a másik férfi. De furcsa volt. Betegség gyötörte. Amikor elvágódott a földön, habzott a szája. A nagyapa sohase nézett rá. A család valami rémülettől sodródott a nagy asztal köré össze. Bori néni ránézett a pöttyös függönnyel szelídített ajtóra, amely a tornácra nyílott. A felnőttek azt mondták, ott az éjszakában most titokzatos és félelmetes dolgok történnek. Szilaj dobogás hallatszott, ismeretlen szavak tépték föl a csendet és az ajtót. Bori ijedten letette a kanalat, s bár boldog volt, hogy a kását nem kell megennie, rémülten kapaszkodott az anyja derekába. A puskás emberek berohantak. Valaki sikoltott és kiáltott, lövés durrant, utolsót robbant a petróleumlámpa. Bori felsír, de érzi, hogy a mama keze rátapad a szájára.- Hallgass, kicsikém — üzeni a tenyér, és Bori nyöszörög, mert képtelen engedelmeskedni. Aztán vonszolják a sötétben, hallgas, üzeni megint a mama keze, kilökik a konyhaajtón, már az udvaron vannak, a mama megpofozza, de máris eszeveszetten húzza ismét, átlöki egy kerítésen. Bori sír, hangosan sír, és tudja, hogy rosszat, nagyon rosszat tesz, mert megtiltottá'k, hogy sírjon, mert neki nem szabad sírnia. A puskás emberek az udvaron rohangálnak, üvöltözve. Ök pedig beesnek a putriba, vagyis a vénséges vén Be- nyovszki néni 'konyhájába. Lassan, nagyon lassan nyugszik meg. A mama nagy csupor vízzel itatja. Ö aztán tudja, mennyire föl bírja magát izgatni ez a gyerek. Hosszan, érthetetlenül suttog a fülébe, és Bori elcsöndesedik. Rossz voltam — szipogja szomorúan. Köténye zsebéből földre ejti utolsó két popírká- jót is.- Soha nem leszek jó, nem tudok jó lenni, mama. Pedig én uuúgy akarok. Mielőtt álomba kesergi magát, az anyja zihálását is meghallja. Fölrémlik benne, hogy engedetlenségeiért talán soha nem fog neki megbocsátani.
