Új Dunántúli Napló, 1990. december (1. évfolyam, 239-267. szám)
1990-12-15 / 253. szám
a A Jelenkor decemberi száma JtUNKDR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT MÉSZÖLY MIKLÓS: Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról 961 BÁLLÁ ZSÓFI A. verse 9S0 MÁRTON LÁSZLÓ: Első álom (elbeszélés, III.) 981 * MÁKAY IDA vmeí 997 FERD1NANDY MIHÁLY: Utak és útitársak < Kerényi Károly posztumusz müve) 999 SZEM Dl ZOLTÁN: „ ...hog}-az ember kózben a rnsgcsöfSákíal teljes összhangban van" (Kerényi Károly ~ Thtmm Mmn; Beszélgetések levélben) 1012 ' ' 1 x s' § Í É MÁNDY STEFÁNIA verse 1018 BÁNNÉK ZOLTÁN: Erdélyi magyar művészet 0918-1988) (Nyugatra tájolt antennák: Nagyvárad és Temesvár) 1019 KOVÁCS ANDRÁS FERENC vénet 1029 FŰZI LÁSZLÓ: A nyolcvanas évek inodalma (tanulmány, 12.) 1031 PODM AN1CZKY SZILÁRD: Ködarckép éhező varával (elbeszélés) 1043 FÖLDÉNYÍ F. LÁSZLÓ: Egy beteljesedő jóslat (Krasznahorkaí László: Az ellenállás melankóliája) 1046 FARKAS ZSOLT: A kicsi, a nagy és Kukoreily (Kukoreily Endre: Én senkivel sm üldögélek) 1051 BUDA! KATALIN* Makay Ida: Utolsó tárlat 1053 1990 DECIM 0 ER A Pécsett szerkesztett Jelenkor decemberi számónak élén Mészöly Miklós novellája áll. A hosszabb terjedelmű elbe- E szélés része annak a sorozatnak, amelyből az író ebben az I évben egy vékony kötetecskét, a Wimbledoni jácint című j gyűjteményt állította össze. Bállá Zsófia versét és Márton í László kisregényének harmadik, befejező részét találja meg [ c szám élén az olvasó. A decemberi Jelenkor versrovatában Makay Ida, Mándy Stefánia, és Kovács András Ferenc verseivel találkozhatunk; kisnovelláival szerepel itt Podmaniczky Szilárd, a Szegeden élő fiatal költő. Igen gazdag a szám tanulmányrovata: Ferdinandy Mihály, a Puerto Ricában élő vallástörténész i Kerényi Károly német nyelvű életműsorozatának utolsó két j kötetéről írt, s ugyancsak Kerényi Károlyról, illetve az á és | Thomas Mann levelezéséről szól Szendi Zoltán írása. Banner | Zoltán az erdélyi magyar képzőművészet történetének eddig |r két kevésbé ismert helyszínét, Nagyváradot és Temesvárt, i illetve az ott működő iskolákat, művészcsoportokat mutatja | be, s a decemberi számban fejeződik be Fűzi László két- részes dolgozata, mely a nyolcvanas évek irodalmát veszi ! számba. A decemberi szám kritikai rovatában három könyvkritikó- É val találkozunk: Krasznahorkai László Az ellenállás mélán- :■ kóliája című regényéről Földényi F. László, Kukoreily Endre || legutóbbi verseskötetéről Farkas Zsolt, Makay Ida Utolsó s tárlat című, a Pannónia Könyvek sorozatában Pécsett meg- I jelent verseskötetéről pedig Budai Katalin irt. A számot né- I hány erdélyi festő munkája teszi látványosabbá. Makay Ida Miféle császár parancsára? Hangtalan szertartás a kertben, avar alatt a bronzkori múlt , hallgat a halott levelekben. A fák vére már a földre hullt. Miféle császár parancsára metszetnek föl minden erek? Ki figyeli, o vér hogy omlik? S hány vonaglás ráng meg a kerten, míg mind, mi élt, majd megmered? Mikor vet lobot? Két ötvösremek lepke hullámzik föl-le, föl-le, égő vadrózsofáklya füzébe tart lebegve. Mióta, meddig táncol e csurom-csordult fényben? Mikor vet lobot, végsőt az Ige csipkebokro, s emészti lángja lánggá az Istenig lobogvo?! Halotti ezüst Fölötted nyári dél. S te alszol, veled a kihűlt ezredek és o kődermedt milliárdok. Sötét van. Sötét. Tömör, végleges. Fölgyújthatom a mélyvilágot, s csillárait mind az egeknek. Sötéted hatalma kiolt minden teremtett égitestet. Szemed nem múló éjszakáján halotti ezüstpénz a Hold. Podmaniczky Szilárd I Ködarckép éhező vidrával (majális) üj Dunántúli DOPlÓ 1990. december 15., siombot — Az a majális, ahol az ember vidám, meg közben kaját is — J ól főzök. Dt ételt főzök jól. De mire ezt báiki ■is olvashatja, lehet, hogy már 10-re vagy 13-ra szaporodik a számuk. Ezt szükségesnek tartom leírni. Bár vonzódom a valóság elegáns hanyagolásához, mint azoik, akik fekvő jószágról álmodnak, s álmuk végén némi javítást tesznek rajta, hogy szőröstül-bőröstül a magoké legyen. Hogy a szépség kincs, csak félig igaz, a másik felére azt mondom, hogy nem, higgyél nekem — csak kicsit vagyok csúnya. Nézhetem, sőt ki 'is Iküldhetem én a sövény mellett álldogáló, felhecceit szépasszonyt a dombtetőre, hogy hozzon nekem a kengu- rus nadrágjában mahagóni levélből főtt teát, az úgy botladozna, hogy ijedtségem bűntudattá púpozódna. Áldom azt, aki kígyókon és sárkányokon s a pokolnak minden ijedelmén keresztülvitt, s most jutalmaz. Keze hófehér, mint az enyém, haja rövid, de barna, mint az enyém, sze-m- pillái hosszúak, mind enyém. Ám a szeme zöld, enyimé előbb kék, mint szürke, koszoskék (mintha nem lenne soha csutakolva). Szájamban a ceremónia hangjai, ami — hogy vallják kissé az igazságról — veszedelembe sodor majd egy szép napon: föl -a Iá bújkálok a fák között, rágom a kezem és szépen öklendek kakaós reggelit, hogy azt a fény csillámai apró pontonként megtapasztalják és istentelen magyarázatra térítsenek, miszerint az finom, mely második útján a szájban, izét megtartva bukkan fel. Mert ha mély ez a fájdalom, legalább hamvait bírjam, s lássam reszketésem vad, állatbőrbe bújt formálódását. Oly hevülten szakad rám a feszes szent égbolt, hogy eltompulva hallásban, látásban, érzés és gondolat nélkül, végre hanyatlóm kezdek. Kinek karjai közül nem ment barátság, ott kel egyezségre éjszaka és nappal, dél és észak, ott hallani e szavakat: szeresd őt, s haláloddal emlékezz meg róla, bútalan, mély, édes hangodon ereszd el legjobb dara'bjaid, s magaddal térj nem látszó ösvényre, hogy legyen bátorsága, melyben nem fog látni, hallani nem fog ő sem, míg csak ezt fogja hallani s vélni, látása az övé, nem hideg. S mivel látom, értelmét én adtam istennek, s nem ö ku- pálta szét a fejem, addigra beeresztem magam e finom barlangba, mely hús hússal való érintését tételezé, csakhogy az Úr bizonyossága legyen az is, mi ellene szól, akár durva szavak, akár önfeledt s pajzán cselekedetek formájában. De ragadhatna ez kisebb nyugalomra, férfias mozdulatlanságra, hol a mell s a hasított arcéi egyetlen irányba mutat, hová szemnek, kéznek útja nincsen, csak a parancsolás szava hallik, mely nem egyéb őrült védekezésnél, egy kigondolt gömb püföié- sénél, ahogyan így oldalról hozzáférhetek. De ím, minden sankallat és cinizmus egy szart se ér, imidőn az beszél, aki nincsen, akinek úgy adták szójába a szavakat, mint ahogy más életet kap egy napon. Sovány vigasztalásul mondom, hogy vékony a természetem, az űr, az úr fenségesen kitárul, szomjával szemedet issza, mint két pohár közt választ a vizet éhező, s ajkadat az égre tereli azon nyomban. Tovább kezdem itt: vagyok. És nem az a fontos innen o társszerzői kabinból, hogy e.e<-e avagy halok, hanem hogy meglelem azt az ütött-kopott kis helyet, honnan már egyik sem kérdés, ahol eszembe se jut a különbség, hun csak egyetlen törvény mozgatja a madárpisivel lefolyt lábkarokat, hogy a mindennapok megöröküljenek, s rítusa o szégyennek ne legyen, sem más rohadt kalkulációnak, hogy ne lehessen: azt hihet- ném. Április közepéig semmit sem csinálok. Narancslé, tej, játék. Fázom, és nincs itt egy rohadt pokróc se, amibe belébújhatnék. Vágyom rá. Először a kezemet emelném fel, de milyen fájdalom ez? Találkozásunk helyén egy óriási labda pattog azóta, ütemesen verődik a kőlaphoz, süketítő zajt áraszt, akár egy nudligyár. Behunytam a szemem, hozzád simultam, egy ára múlva semmiféle célt nem látva magam előtt, gyalogoltam a zuhogó esőben. A hideg gondviselése annak, akit idáig példátlanul ostorozott. Megálltam egy meglepő helyen, az esővíz szennyes foltja felett, és belefeküdtem a koszos melegvízbe. A kezemet nem csaptam oda, lassan merült el az arcom, körbeforgattam a ruhám, hogy átigya mind a nedvességet. Arccal fölfelé feküdtem a tócsában, mikor egy állat állt meg mellettem, s kért a vízből. Aztán este az ágyamban hajnalig hallgattam a madarakat, és azt a férfit, aki az lÉhező Vidrák alapítványától jött, valami természetadta jósággal kérlelt. Emlékszem a szavaira: „Isten és ember előtt vagyunk, a húst hússal kell táplálni, hogyha az ismeretlent- emlegetné, az is az öröm és az eső kezdete, hála, most lassan a halálára éhezünk. s kerül." Egyetlen titok van csak, de az oly mélységes, hogy oda fúrótorony nemhotol, beéri olajjal, s keni magát, -mint nő a napon a vidrának üdvözítő nyálával, zsírjával, a vidra farkával, a vidra napolajszagban háló szapora testével. A kín s bölcsesség ott ül. lent a másik szobában, ahol két vadmacska párzik a szétvert Írógép felett. Szűnj meg! Aludd szét a fejed! Lopd el az összes pénzem, csők hagyjál már békén. Amikor először bevonult a meggyszósz a torkomba, tavasz volt, úgy kellett ülnünk mint akikre már semmi sem vár. De aztán ott álltunk a buszmegállóban, és vártuk azt a nyavalyás sárga járgányt, amit ember vezet, irányit, s ha fa ékelődik útjába, halált okoz, tömeges rázkódást, a fájdalomnál mélyebb árvaságot; hogy csapna bele a villám, úgy hajnali háromkor, hogy senki ne lássa a csodát, ami vele esik, fúj, szakod, hogy ne zavarja a kilátást, és a szememet ne zavarja egyáltalán, mert nem kérek, de mosolygok, mintha el akarnék szökni. Majd a vidrák útját választom a születő hold alatt. Lámpásom fényét elvakítja egy moccanatlan fényöv, s vele így ketten könnyedén, kőről kőre növekszünk a hempergő csontpiramis tövén. De mi ez az út, mely elöl-hátul ugyanaz, úttalan, remegő és szánalmas? Ez csak az ing képe, melyben ügyétől fosztot- tan áll a falulakó a város főterén, hogy vinné őt valaki vacsorázni, hisz az inge csábító, és jól gombolható. Szerény ütéssel a vidra arca közelit a langyos út porából, és hozza emésztve a szendvicset, hogy kiszenvedj végre abból a bunkómintás ingből, amit soha ki nem állhattam. Én a szerelmem keresztjét egésznek képzelem, még ha foga törékeny is, olyat parancsol. Ne a fogaddal beszélj. Fogadd meg, hogy bejössz az esőről és nem szólsz pintérnek, hogy tegnap a tübás veszettül ugrált. Különben Pintér kijelöli a zenekar helyét, és én a szerelmemmel le nem írhatom azt az éjszakát, mikor a zenét hallottuk, de a tubás indulatoktól túlfűtött arcát nem. Igyekezni fogok: Isten mindent lát, úgy intézte a dolgot, hogy jó a jóval, rossz a rosszal, a tubás pedig a vidra markában aludjon. Ha nem hiszed, törj ketté egy ágat, és dugd a füledbe, és majd megmutatja a helyes járást, az enyémet. De nem is kell fogadkozni, egyszerűen hidd el, hogy így van. Nem voltál nekem soha gaz disznó, olyan, akit szégyellnem kellene, s másnap se, mikor örömömben Finnországról beszéltem, de most óvatosan húzódj mellém, lopva kihallgatlak. Dühömben felkaptam egy darab vasat, azzal futottam ezer métert. Mikor visszafelé jöttem, már annyira fáradt voltam, hogy nem ismert meg senki. Hiába mondtam, hogy én vagyok a vasas ember, nem hittek nekem. Akkor fogtam a vasat, és elhajítottam. Két év múlva veszedelmes betegségbe keveredtem, azt mondták, hogy vashiányom van. Éreztem ezt régebben is, de nem mertem szólni, nehogy kiröhögjenek megint, hogy hiányzik nekem a vas. Ezért inkább nem is szóltam, csak számláltam a marháimat a finoman aláhulló vakolat alatt. Hirtelen a föld mélyén találtam magam, úgy kapaszkodtam, ahogy azt 24 oldalon lehetne leírni. Egy kicsit gondolkodva és hivatásszerűen azt találtam állítani, hogy a vidra húsa keserű, és ezen nincs -módomban változtatni. Az első öt vagy hat sort még kicserélhetem, egy jelenetet, mely készen áll, odailleszthetek. De az ágyban már nem lehet írni, csak gondolkodni és csodálkozni, hogy miért tettem én tegnap szemrehányást pintérnek, holott sem isten létéről nem tudott még, sem a tubássa! nem találkozott. És azt hihetnénk, minden a véletlen műve. Pintér futott az uborkanagyságúra felduzzadt tömegben, szemeit szemüveg takarta, légzése egyre szaporábbá vált, majd csak befelé vette a levegőt. D e hát ez őrület. Meg csak jónak se tartom. Nem tartottam jónak. Akkor odamentem hozzá, és összeadtam a számokat, melyeket utolsó erejével nyögött ki. Akkor aztán láttam, hogy a végső pillanatban is megőrizte avatatlan dühét a logika ellen. Szavai nyomán egy szép számsor alakult a fedetlen lapon, melyet utóbb pintér bátyjának mutatva kiderült, hogy végig egy botról beszélt, mely nem -ment le a torkán, s ezért azt előbb hűteni kellett volna, mintsem vontatottan bényelni. E staféta útját számtalan vacsora követte még, de mindig csak hidegtál volt, amit errefelé elég rosszul és diktálásszerűen csinálnak. Ha. van más puszto magyarázat, azt is néki köszönhetjük, hisz ezeket a szokatlan és szép neveket ő adta ajkunkra. Követem, s mintha csak akarná, a csöndben rettentő behatás ér. Szívtől szívig hatoló, úgy, hogy a cura -habendi gyötörjön. Mert az szép, mi nem óllit sátrakat, hanem lankadatlan -veszi el a 'kedved, hogy boldogtalanabb légy, mint az o rongy, mely időnként leesik a szögről. Bállá Zsófia Bujdosó ének. Mélypont. Ki nem zsinóron szálló sárkány, szivárvány ívén aki járkál, — szálljon, aki még szállni tud, elhagyván a sok kihűlő, magában gubbasztó falut, kit sorsa szólít, repüljön az, szálljon, akiben ép a szív, körözzön az erdők fölött, s megszabadulva a gyűlölettől, volt fészkére tüzet ne vessen, s ami kötözte-fogta rég, a gyökereket el ne messe, másokban föl ne dúlja még mi őket úgy tartja e földön; élni segíti, hittel ég. Fű közt fészkét rejtő madár meredten ül, kaszára vár. A szív megroggyan, keserű lapik levét issza a halál. Beomlott kövek közt ott a régi kút. Repüljön, szálljon aki tud.
