Új Dunántúli Napló, 1990. november (1. évfolyam, 209-238. szám)
1990-11-24 / 232. szám
1990. november 24., szombat aj Dunántúli napló 9 Újabb hatalmas lei Hiú as elő*« A Pius-templom lelkipásztorai, a piusi öregdiákok, a jezsuita atyák loyolai Szent Ignác születésének 500., a Jézus Társasága alapításának 450. évfordulója alkalmával Pécsett, a Pius-templomban ma, szombaton délután 4 órakor ünnepi emlékórát tartanak. Ennek keretében P. Veres Géza ferences atya Szent Ignácról elmélkedik, dr. Flerkó Béla akadémikus az Alma Materre emlékezik, P. Nemesszeghy Ervin jezsuita provinciális a társaság mai életét ismerteti. Mayer Mihály pécsi megyéspüspök zárószavával és püspöki áldásával ér véget az emlékóra. Közreműködik a Pius- templom énekkara. Kísérő szavakat mond P. Fricsy Ádám jezsuita atya. A Szent Ignác alapította Jezsuita rend már két ízben újította meg a magyar katolicizmust. A XVII. században, Pázmány Péter korában, majd pedig e század első felében. Ma újabb hatalmas kihívás előtt állnak. Mindenüket elvették Az önálló magyar rendtartomány csak 1908-ban születhetett meg —, korábban az osztrák provinciához' tartoztak - és negyven év alatt négyszázra nőtt a rendtagok száma. A rend tevékenységét 1950- ben tiltották be. Mindenüket elvették: a többi között Budapesten, a Mária utcai rendi központjukat, és az itt szerkesztett Szív és Misszió cimű •lapjaikat. Elvették tőlük a közelben lévő Mária kongregáció központi épületét; a szintén jezsuiták vezette KA- LOT-ot (Katolikus Agrár Legényegylet), pedig már korábban megszüntették. Elvesztették kispesti templomukat és rendházukat, valamint a budai hegyvidéken működő Manré- zát, lelkigyakorlatos központjukat. A rendnek két gimnáziuma volt, Kalocsán és Pécsett. Vidéki rendházaik működtek még Mezőkövesden, Kaposváron, Hódmezővásárhelyen és Nagykapainakon. E házak lelkipásztori kisugárzása egész tájegységekre terjedt ki. A jezsuita rend most —, régi földbirtokainak kivételével — valamennyi elkobzott tulajdonára igényt tart, de csak fokozatosan tudják átvenni volt intézményeiket. A fokozatosság elvét részben létszámuk elégtelensége, részben az épületeikben jelenleg működő intézmények iránti toleranciájuk magyarázza. 164 magyar jezsuita A rendi vezetés már 1950 előtt tisztában volt azzal, hogy Magyarországon az elkövetkező években nem lesz lehetőség arra, hogy szabadon nevelhessék az utánpótlást, foly450 éves a Jézus Társasága tathassák hivatásukat. Ezért még időben kimenekítették az országból a rendi növendékeket. Belőlük és elöljáróikból szerveződött meg a rend emigrációba kényszerült részlege. A magyar rendtartománynak ez év őszéig két szekciója volt, a hazai és a külföldi. Mindkettő élén egy- egy provinciális állt. A kintiek megszervezték saját noviciáatyák, mint jezsuiták lehessenek a lelkigyakorlatos vezetők. 1987-ben kezdett ismét novi- ciusokat felvenni a rend. Hosszú távon gondolkodva A jezsuiták hosszú távon gondolkodnak. Alapelvük, hogy nem akarnak engedni a saWeissmahr Béla vette át. A Szív újságot egy Kanadából hazatelepült jezsuita atya szerkeszti egyelőre folyóiratként. Szintén Kanadából érkezett az az atya, aki Magyarországon a házas hétvége mozgalmat erősíti külföldön szerzett tapasztalatai révén. Teleki Béla Ausztriából jött, a szegedi szemináriumban tanít pasztorálist. Alszeghy Zoltán Rómából tért A kutyákat megmérgezik, ugye? A Pius tanári kara 1930-ban tusukat is, amely Torontóban működött. Jelenleg 164 magyar jezsuita él világszerte. Közülük 125 pap, 9 skolasztikus és 30 szerzetestestvér. 68-an vannak Magyarországon és 96-an külföldön. A külföldiek provinciálisa Nemesszeghy Ervin voit, a hazaiaké Morlin Imre. Az itthon maradtak közül sokan hosszú éveket töltöttek börtönben, és a legális papi működéstől továbbra is el voltak tiltva. Mások civil pályán, legtöbbször képzettségükhöz viszonyítva rendkívül alacsonyan kvalifikált munkakörben dolgozhattak csupán. A rendtagok a legnehezebb időkben is tartották egymással a kapcsolatot, mindig mindenkinek volt elöljárója. „Vigyáztunk egymásra - fogalmazta meg P. Morlin Imre, -, és ez a legalitás visszanyerésekor az újrakezdés egyik legfontosabb záloga.” A jezsuita renddel szemben a hetvenes évek közepétől kezdett enyhülni az állam szigora. Ez a rend nemzetközi tekintélyének és Arru'pe generális látogatásának volt köszönhető. A magyar állam Nyugaton igyekezett liberális képet kialakítani magáról, így mód volt arra, hogy a nyolcvanas évek elején megnyíló, lelkigyakorlatos házban — Leányfalun -, a jezsuita ját magukkal szemben támasztott magas követelményből. A szentignáci lelkűiét kialakítása és a legalább tizenkét évig tartó képzés továbbra sem lehet vita tárqya. Látványos számbeli gyarapodásukra tehát egyelőre nincs lehetőség. Ugyanakkor a társadalom és főleg az egykori jezsuita diákok részéről nagy nyomás nehezedik rájuk, hogy minél hamarabb veqyék át a két nagymúltú gimnáziumukat. Ez azonban egyelőre nem lehetséges. A rendi noviciátus jelenleg a hódmezővásárhelyi házban működik. A noviciátus befejezése után a fiatalok Innsbruckban folytatják tanulmányaikat, egészen addia, amíg újra nem kezdi el működését a jezsuiták hazai tanulmányi háza. A külföldön működő ma- qyar jezsuiták hazatelepülése is megkezdődött. Akikre itthon van szükség, mind hazajönnek. A két szekciós rendi szervezet megszűnt. Egy provinciálisa van már a rendtartománynak, P. Nemesszeghy Ervin, ami az idők normalizálódását jelzi. Magasan képzett rsndtaqok érkeztek már haza konkrét feladatok ellátására Nyugat- Európából, valamint Észak- és Dél-Amerikából. így ■ például noviciusképzést szeptembertől a Münchenből hazatelepült haza, és a papi rekollekciók munkájába kapcsolódott be országos szinten. A feladat - sok Itthon az alábbi feladatok várnak- a rendre: - lelkigyakorlatok vezetése, egyelőre csak Leányfalun, de eiőbb-utóbb saját lelkigyakorlatos házban, remélhetőleg a jelenleq katonai objektumként működő Manrézában is;- a papképzés segítése, papi rekollekciók, papi lelki- gyakorlatok tartása;- a már átvett öt templomban a íélkipósztori munka végzése, hitoktatás és cserkészet irányítása;- sajtó - az • újraindult Szív mellett az ismert és népszerű Szolgálat című lelkiségi folyóirat is hazaköltözik alkalmas időben.- a könyvkiadás is -elkezdődik. Távolabbi tervek: Budapesten működtetni egy ún. Találkozások Házát, amely a kelet -közép-európai népek megbékélésének lehetne a szellemi és lelki műhelye. A rend előtt a német és a francia nép világháború utáni megbékélésének példája lebeg. Ha nekik sikerült, a mi sokat szenvedett régiónk, nemzeteink, nemzetiségeink is képesek lesznek ró. Egészségmegőrzés, tudományos továbbképzés A szívbetegségek roppant gyakorisága, a képzés, továbbképzés sürgető volta, a kezelési módszerek egyeztetési igénye vezette azt a tizenhét orvost, akik a napokban megalakították a Pécsi Kardiológusok Egyesületét. Az egyesületnek nemcsak a kardiológiával foglalkozók, hanem az az iránt érdeklődők is tagjai lehetnek. Külön figyelmet fordítóinak a fiatal szakemberek és az alapellátásban dolgozó orvosok szakmai fejlődésére. Elképzelhetőnek tartják, hogy konzultáns kardiológusokat „nevezzenek ki" körzeti orvosok mellé, így segítve munkájukat. Az egyesületet a cégbíróság ezekben a napokban jegyzi be, de máris több megbeszélést folytattak a városi egyesített egészségügyi intézmények vezetőjével arról, miként lehetne elérni, hogy a lakosisági szűrés alkalmával felderített szívbetegek vagy vészéPécsi Kardiológussk Egyesülete lyeztetettek további kivizsgálásáról, kezeléséről gondoskodhassanak. Támogatnak minden lakossági akciót, amely az egészséges életmód hirdetésével a hihetetlen méretűvé nőtt cardiovasculáris betegségek megfékezésére alkalmas lehet. Ehhez természetesen szükségük lesz társadalmi összefogásra is, s ezért tervezik, hogy felveszik a kapcsolatot az önkormányzati szervekkel és különböző mozgalmakkal. A tudományos továbbképzés, a szakmai fejlődés lehetőségeit biztosítani kívánják a tagjaik számára, ami ha eredményesnek bizonyul, ismét a betegek javát szolgálja. Terveik között szerepel az is, hogy a kardiológia iránt érdeklődő orvostanhallgatók számára kialakítanak egy szekciót, a tudományos diákkör mellett egy új lehetőséget nyújtva számukra. De nem feledkeznek el a kardiológiai ellátásban oly fontos „para- medicinális” szekció létesítéséről sem, melyben elsősorban asszisztensek, pszichológusok, egyházi szervezetek, testnevelők, dietetikusok, szociális munkások munkájára építenének. „Mindenkit, aki szeretne tenni valamit az ügyért, szívesen látunk” - fogalmazta meg véleményüket az egyesület elnöke, dr. Mezey Béla, a POTE 1. Belgyógyászati Klinika kardiológiai osztályának vezetője. Az egyesület a pécsi és a Pécs környéki szakmabeliekre számit, főként, akikkel együtt a leírt elképzeléseken túlmenően is több mindent meg tudnának valósítani, amibe akár az iskolai, órarendszerű egészségnevelés is beletartozna. Fel akarják venni a kapcsolatot a Magyar Szív Alapítvánnyal és együttműködnek a Pécsi Akadémiai Bizottság kardiológiai és rehabilitációs munkabizottságával. Ők maguk is szeretnének alapítványt létrehozni, melynek kamataiból fenntartanák magukat, támogatnák a fiatal orvosok kongresszusi részvételeit, pályamunkákat díjaznának Az egyesület székhelye a POTE I. Belgyógyászati Klinika kardiológiai osztálya. Megalakulásukkor héttagú vezetőséget választottak. A titkári funkciókat dr. Tóth Kálmán tanársegéd látja el. B. A. Megmérgezték a volt miniszterelnök és pártvezér kutyáját - kapott szárnyra nemrég a hir. A bolseviz- mus leváltásának igazi áldozatává tehát egy állat vált. Egy kutya. Nem tudni, kicsiny volt-e vagy jól megtermett, bozontos avagy selymesen sima szőrű, kecsesen nyúlánk, mint egy orosz agár vagy zömök, mint egy bulldog. Annyi azonban bizonyos, hogy barna kutyaszemeivel ragaszkodón nézett gazdájára, hogy hálás volt simogatásá- ért, hogy farkcsóváló örömmel üdvözölte az embert, akihez tartozott és akihez olyan őszinte hűséggel ra- gas?kodott, ami az emberek között csak az egészen kiválók tulajdonsága . . . A kutya természetesen mit sem tudott a politikáról, eszmékről, mit sem arról, hogy gazdája emberi mértékkel mérve jó-e, rossz-e, hogy szeretik-e vagy megvetik. Csak élt, ■miként az kutyákhoz illik: megugatta a szomszéd macskáját, az arrafelé járók némelyikét, végigszaglászta a kertet nyestek és más ellenfelek nyomait kutatva. Aztán egy éjjel - bizonyára éjszaka történt — valaki bedobott valami ínycsiklandó nyalánkságot. Nem sokkal azután, hogy azt befalta, olyasmi történt vele, amit még sohasem érzett: valami elromlott benne, valami mardosta, egész testét a remegés rázta, ök- lendeznie kellett. Menekülni próbált az ismeretlen ellenség elől, amibe nem lehetett belemarni, nem lehetett megküzdeni vele, amúgy becsületes kutyamódra: vicsorító morgásokkal, éles fogakkal, kíméletlen harapásokkal ... A fájdalomtól nyüszítve a bokrok közé vonszolta magát és fölfogta, hogy az ismeretlen erő legyőzte. Nem lesznek többé izgató szagok, vad rohanások a mezőn és nem simogatja többé az ember keze. Mindezt talán megsejtette érzékeny ösztöneivel. Csak azt nem foghatta föl, hogy a legostobább emberi cselekedet áldozatává vált, amelyet az ember nyelve bosszúnak hiv. Márai Sándor irta: ,íAz ember nem „fenevad”. Más, rosszabb. Ember.” Igaz, akkor háború volt. Az égen bombázók húztak át halálos terhükkel, Európa lángokban állott, üszkös romok temették magúk alá évszázadok kultúráját és azt az emberi magatartást, amelyet úgy hívnak: humanizmus . . . Tájainkon gyakorta tűnik olybá, hogy az elmúlt közel fél évszázad politikája szándékosan konzerválta a lelkek mélyén a világháború okozta félelem, gyűlölet, bosszúvágy láncreakcióját. És ez minden diktatúra bűnei között tán a legsúlyosabb, amelyet sem elfelejteni, sem megbocsájtani nem lehet, ám megbosszulni mégsem lenne szabad. Mert a bosszúállás tragikusan értelmetlen: vissza nem ad •semmit, de elveszejt minden emberit. . . A krisztusi tanítás, miszerint úgy szeresd felebarátodat, mint önmagodat, minden bizonnyal „messze, mint az ég". De viseld el embertársaidat, amíg tisztességgel társaid, miként te is csak tisztességgel maradhatsz ember és társuk valóban —, tán nem elérhetetlen kívánság. Miként az sem, hogy tűrd el másságukat, hiszen más vagy te is, fogadd el, hogy az ő hitük az ő hitük, miként tiéd a tiéd. Ilyen kevés — és ilyen rengeteg az emberszabású élet alapja. Mert az ember mindenek előtt ember. Aztán földrésznyi hazánkban európai, szűkebben: magyar. És még tovább: hívő keresztény, zsidó, felekezetnélküli. A bőre színe sem mindenkinek fehér . . . Lehet utálni Kohn urat, mert aátlástalan ügyeskedő, a Kalányost, mert lop, meg lehet vetni azokat az esz- mekuoeceket, akik egy torz ideológia piacán herdálták el a nemzet értékeit. Mondom, lehet, az ernber^ nem szent és indulatai tán még az égieknek is vannak. Csak egyet nem lehet: gyűlölni pusztán azért, mert ez zsidó, az ciqány, amaz oláh, gyűlölni olyanért, amiről senki sem tehet. .. A gyűlölet embertelen, ön- és közveszélyes. Mert lelkünk leqmélvén egyformák vagyunk: örömvóqy él bennünk meg halálfélelem, és valami menható iov^kezei a fölemelkedésre. És, mert eayformák vaqyunk, a avű- lölet visszahat, a avűlölet bumerána: félelmet ébreszt, gyanakvást kelt, egymás ellenségévé tesz. Az út Európához nemcsak a valutaunión, a bankokon, a aazdasáqi sikereken át vezet. Sokkal inkább egyfajta maaatartáson, eqyfaj- ta életformán át, amelyet az ember hordoz, a gondolkodó ember, az értelmiségi ember. Mert értelmiséginek lenni —, a szó valósáqos és nem lexikális értelmében —, annvt, mint hinni és bízni az értelem ereiében. Tehát erkölcsi tartás is: tisztességgel élni, önállóan gondolkodni és alkotni. Alkotni dikiccsel, tollal, gépekkel, ekékkel, alkotni bármivel és bármit, ami hasznos, ami elviselhetőbbé teszi kínkeserves kínlódásainkat önmagunkkal, körülményeinkkel, történelmünkkel . . . Mindenkit persze lehetetlen ilyenné formálni, minteqy varázsütéssel. Mindezt tanulni kell és tanítani: a családban, az óvodákban, az iskolákban. Tán még az annyit vitatott vallásoktatás segítségével is, melynek lényege sokkal inkább az évezredek emberi tapasztalásának bölcs és morális eszenciára, mintsem a kierőszakolt vallásosság. Erkölcsi kapaszkodó tehát, amelynek hiánya az elmúlt •évtizedekben ióvátehetetlen mag óta rtástorzu Iá soka t oko- . zott és sodort oly sokakat a cinikus önzés önpusztitó szakadékéba . . . Az út, amellyel végig kell haladnunk, nehéz út, hosz- szú út, embert próbáló út. Mégis hinni kell: nem az erősek erőszakossága lesz erkölcsi útmutatónk, hanem az a jogrend, amely nem ismer egyenlőbbeket az egyenlők között, és az az •emberség, amely nélkül lehet ugyan élni —, csak éppen nem érdemes. Búsbarna László
