Új Dunántúli Napló, 1990. november (1. évfolyam, 209-238. szám)

1990-11-10 / 218. szám

1990. november 10., siombat aj Dunántúli napló IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT A Pécsett szerkesztett JE­LENKOR novemberi számá­nak élén Kertész Imre napló­jának részletei állnak, Gá­lyanapló (Lapok egy író jegyzetfüzetéből) cimmel. A hosszú évek óta folyamato- ' san íródó naplóból azok a darabok olvashatók itt, me­lyeket Kertész Imre 1987- ben, 1988-ban és 1989-ben vetett papírra, Kaddis a meg nem született gyerme­kért című, idén napvilágot látott könyvének írása ide­jén. Erről a könyvről szól a Jegyzetlapokra következő két tanulmány, Marno János, il­letve Erdődy Edit tollából. Gazdag a novemberi Je­lenkor versrovata is: Takács Zsuzsa, Kiss Anna, Géczi János, Vasadi Péter, Bogdán László és Arató Károly ver­seivel találkozhatunk. Hada­rna Erzsébet Menekülők cí­mű elbeszélését adja közre, folytatódik Márton László kisregénye, s a novemberi számban fejeződik be két hosszabb vállalkozás: Sán­dor Iván Arabeszk, valamint Somlyó György Párizsi kettős című regénye. Somlyó György regénye az idei téli könyvvásárra jelenik meg, Sándor Iváné a jövő évi könyvhétre várható. A tanulmányrovat súly­pontját e számban Fűzi László hosszabb dolgozata képezi; a nyolcvanas évek irodalmát számba vevő írás­nak egy korábbi fejezetét a Jelenkor tavaly márciusi szá­ma közölte. Kántor Lajos ro­mániai szemlesorazatának e részében a romániai kultu­rális sajtóról ír: ő tesz kí­sérletet elsőként arra, hogy a román nyelvű folyóirat- irodalom legalapvetőbb ■ten­denciáit a magyarországi ol­vasók előtt bemutassa. A novemberi számot Mándy Stefánia emlékezése zárja: a száz évvel ezelőtt született Kállai Ernő alakját idézi fel, azét a művészettörténészét, akinek nagyon jelentős élet­műve ellenére sincs biztos helye a m'ai képzőművészeti közgondolkodásban. A no­vemberi számot Deim Pál és Keserű Ilona egy-egy képe teszi látványosabbá. © Mindent belepett az a nyá- kos szürkeség. A házaknak ■semmi színük nem volt. Az utca, ez a terebélyes, kimos­dott prostituált egykedvűen várta az érkezőket. A diktátor monstre ceremóniát rendezett, kongresszusnak nevezte. De ez mellékes. Óvtak attól, hogy a zebrám kívül bárhol az úttest­re lépjek. De hiszen semmi forgalom sincs! Akkor se, meglátják. De hiszen nincs itt senki! Akkor se, ők mindent látnak. Az utolsó délután a szállo­dai szoba ágyában ültem tel­jes utcai szerelésben, és néz­tem a tévét. Fűtés nemigen volt, előző éjjel fedeztem fel, hogy az ember télikabátot, is húzhat a paplan alá. A jelek szerint későn, már nappal-is rázott a hideg. A tévében a diktátort lehetett látni, fárad­hatatlanul beszélt és beszélt, ravasz szeme rajtam szalad­gált, egy idegenen, aki téli-, kabátban ültem a, papldn alatt, visszabámulva őrá, konokul is­mételgetve, hogy ez csak egy epizód, és mindjárt vége lesz. De hiába, mert a fejemben nőtt és feszült és hasogatott a minden egyebet kiszorító gondolat: hogy minden olyan ronda. Kibírhatatla nul ronda. Az élet iránti érdeklődés, az a kíváncsi lelkesültség, ami, gondolom, velünk születik, nyomtalanul képes távozni be­lőlünk, ha mindent belep ez a nyákos szürkeség. A képer­nyőn időről időre tömeg je­lent meg a ravasz szemek he­lyén, és azt üvöltötte: pampa- pa.mpa-pam papa mm. Zúgott a taps, közeledett a végkifejlet, az eufória tetőpontja. Gon­doltam, lemegyek a helyszínre. Odalent már eső is szitált. Végképp belepett mindent a nyákos szürkeség. Az egyen­ruhát is, amely odébb taszí­tott, amikor egy kisebb utcá­ba akartam bekanyarodni, hogy eljussak a térre, a világ­méretű petárdapuffogtatás színhelyére. Az egyenruhák mögött megláttam a páncél­autót meg valami harckocsit. Déjá vu-érzés volt. S közben semmi hang, mint egy néma­filmben. Dobogó szívvel mene­kültem valahová emberek kö­zé. A széles utcán most nagy tömeg áradt a tér felé; Ez is ismerős volt természetesen. Táblák, zászlók, arcképek fönt o szürke téli égen, a rudak végén kissé dülöngélve, össze­összeütődve. Cipekedtek az emberek, kinek mi jutott, eső­től elnehezült textília a vaskos zászlórúdon, hosszú jelmondat a két— háromlábú farosttáblá­kon, vagy maga a diktátor magas póznán, ég és föld közt lebegve. A ravasz kis szemek számtalan példányban néztek el a nép feje fölött, előre te­kintve o közeli jövő, a téren Hallama Erzsébet szépségeire és borzalmoira is, melyek egyformán fölülmúlják az evilágiakat.- Az evilágiakat elviselni is untig elég.- Na nézzétek csak, micso­da hős! Hát most mit akarsz? Elviselni vagy el sem viselni? Ez a ti bajotok, ez az örökös nyavalygás. Na de szerencsé­re nem vagy már mai gyerek, hamarosan üt az órád, és megszabadulsz a gyenge gyomrodtól is. Nem kell már sokáig nézned, hogyan változ­tatja meg o gazdám a vilá­got.- Maga aztán nagyon ért a vigasztaláshoz. A kandúr vihogott, kicsit fölfújta magát. Valóban majd­nem akkora volt, mint egy vadkan.- Akár egy kedvesnővér, mi? Ha a gazdám nem lenne olyan ráérős, a világ márvisz- sza ford íthatatla nul megválto­zott volna, elhiszed?- Nem tudom. Talán Inkább nem.- Kétség be vonod a gazdám képességeit? Vagy őbenne sem hiszel?- Néha igen. De mint ab­szolút hatalom, mégis elkép­zelhetetlen.- Figyelemre méltó gondo­lat. És őrülten eredeti. Tedd még hozzá, hogy tűz meg víz, meg hogy az erő két oldala, s helyben vagyunk. Unalmasak vagytok, nem rs hiszed, meny­nyire. A hangyák szüntelenül mászkálnak a világiban, keres­nek, találnak, szaglásznak, ci- pekednek és építkeznek, min­Menekülök várható pompás finálé, vala­mint a távolabbi jövő, az egész világot elborító nyákos szürkeség felé. Karszalagosok, bőrkabátosok fontoskodtak a tábla- és póznaerdő szélén. Ácsorogtam gyáván, látva, hogy ebbe a menetbe bele­vegyülni'nem lesz bátorságom. Ugyanakkor már nem is volt kedvem a térre menni. Nyil­vánvalóvá vált, hogy nincs ott semmi néznivalóm, mert nem érhet meglepetés, mert úgy is tudom, mi vár ott, mindent is­merek. 'Ennél lehangolóbb ér­zést alig tudok elképzelni. Akkor aztán kocsik jöttek, egy, kettő, ’aztán több is, nagy fekete kocsik/ külföldiek, gazdáikért indult egykedvű so­főrökkel. Át kellett volna jut­niuk az emberfolyamon. A so­főrök nyugodtan üldögéltek és vártak, keresztülnézve az em­bereken, mintha csupán egy sorompó alkatrészei lennének. A karszalagosok közt élénk­ség támadt, vezényszavak har­sogtak, és a tömeg kettévált. A nagy fekete kocsik átsur­rantak a résen és eltűntek. Üjabb vezényszavakra a fel­torlódott tömeg elindult, de mindjárt szét is töredezett. Odalett a rend, hézagok tá­madtak, a póznák lebuktak, mint döglött áramszedők, a tömeg egyedekre esett szét, akik egymásra néztek, hátra­fordultak, forgolódtak, hogy mi is történt, s nem tudom, miben, de mintha reményked­tek volna. A karszülagosok oldalt szaladgáltak, egyre na­gyobb lármát csapva. Egy bőr­kabátos, nagydarab, tokás fiatalember, talán a karszala- gosok kapitánya, üvölteni kez­dett. A másik oldalon állt, szemben velem, láttam az ar­cát. Most is látom. Szája nagyra nyitva, látszik a fog­sora, az ínye, még a torka is, , üvölt, s kezével őrjöngő .mozdulatokat tesz, mintha ver­né a vonagló hátakat, kard­dal, husánggal, bunkóval, bi- kacsökkel, gumibottal. A tömeg meglódult, enge­delmesen futni kezdett, a kar­szalagosok Visszanyerték ma­gabiztosságukat, és terélték, terelték az embereket, hogy fölzárkózzanak, hogy vonulá­suk ismét egyenletes és a kí­vánalmaiknak megfelelő le­gyen. Futottak a kis ravasz szemek fönt a szürke ég alatt, futottak a hosszú jelmondatok és zásdók, a nedves selymek rázuhantak a fejekre, össze­borzolták a hajakat és bele- vógódtak az arcokba. Alább futottak o lábak, a széttapo­sott. cipők, az ünneplős haris­nyák, a még erősj formás bo­kák és a visszarak, futottak a fájós derekak, a heresérvek és a megsüllyedt méhszala- gök, a rosszul összeforrt cson­tok, az elnehezült mellek, a ráncos nyakak, a félig üres gyomrok, a tompa tekintetű szemek, a zúgó agyak. Mint egy mozgó freskó, az évszá­zad .metaifórája és egy'ben rö­vid története. Mellettem egy lámpaoszlop állt, abban kapaszkodtam meg. © Nagy fekete kandúr ült az oszlop másik oldalán, hosszú bajsza kéjesen rezgeti. Lát­tam, talán előbb is, de nem figyeltem rá. Most megszólalt. — Menekülni akar innen,mi? Nem szívesen nézi az ilyesmit. Nem bírja a gyomra. Ismerjük az ilyen érzékeny lelkeket! Körülnéztem, de senki más nem volt hallótávolságban, aki szólhatott volna. — Maga kicsoda? - kérdez­tem. — Ne tegye magát! - Így ő. — És próbáljon távozni, ha egyszer annyira akar. Ne tip- ródjon .itt. Aló mars, good bye! De én megmakacsoltam ma­gam. Különleges volt a hely­zet, meg nem is volt az. Ugyan mit. nyerhetek, ha tudatlanság­ban maradok? Vagy mit ve­szíthetek egyáltalán? — Szóval maga ezek sze­rint . . . — Ugyan hagyja már! — förmedt rám a- kandúr, idené­zett, de nem volt fenyegetés a szemében, Inkább gúnyos fölény. — Utoljára ebben az alak­ban egy bizonyos Berlioz la­kásán ücsörgött — szívóskod- tam, fogalmam sincs, miért —, szemüveg, vodka, marinírozott gomba; stimmel? • A kandúr unottan rám fújt, de ült tovább nyugodtan. — Miért szorong miattuk? — kérdezte. — Egy kis futás. Mi az a kis futás? Égy kis meg- pezsditése az erekneík, az agynak. Direkt jót tesz. Mi baja vele? — Nehéz megértetni azzal, aki nem érti. Egyik ember a másikát ne ha jku rassza. — Na mondom! — kiáltotta oda a kandúr a menetnek. — Megint egy gyengegyomrú, egy nyavalygó. Vallásos is, mi? — Nem vagyok az. — iEz viszont kár. Fölhívtam volna a figyelmét a túlvilág dent tudnak, amit tudniuk kell, de nem hirdetik nagy pofával o szellem szabadságát. Tud­ják, hogy az anarchiát terem­tene. A kandúr elhallgatott és él­vezettel figyelte, hogyan lök meg egy szürke arcú asszonyt egy bőrkabátos fiatalember. Az asszonyon látszott, hogy számos gyermeket szült már, s hogy valami fényben-levegő- ben szűkölködő gyárban dol­gozik, alighanem óllómunkán. A lökésre úgy reagált, hogy iekushadt, fejét meghajtotta, mintha ügetés közben oda­várná a tarkójára az ütéseket. A kandúr a bajszát nyalo­gatta. Ez a szinte készségesnek mondható megalázkodás min­den előzmény ellenére várat­lanul ért. Egész testem ösz- szerándult. — Reszketsz, mint a nyárfa- levél — szólt o kandúr vidá­man. — Egyszerűen nevetséges vagy. A megaláztatás időle­ges, és átfordul saját e'llenté tőbe. A megalázóitokból meg alázok lesznek, mindig így van ez. Igazi gonoszság csak a saját bőrünkön tanulható. — összevissza fecsegsz — sziszegtem rá —, csupa hülye­séget beszélsz! — Fogadjunk! Mibe foga­dunk? Lerázzák, megfordul­nak,' megkeresik a gyengéket és ütni kezdik őket. Mibe fo­gadunk? — Csak a félelemtől kell megszabadó I ni. — Lánifári, ne okoskodj, ha­nem fogadjunk! Na, mi le­gyen a tét? El akartam menekülni, de a kandúr a lábamra ugrott. Olyan súlya volt, mint egy vadkannak. Kiabáltam volna, de a téren megkezdődött az éljenzés, itt meg a lábak cso- szogása nyelte volna el a han­gomat. Ha meg merek szólal­ni. Mert nem mertem, a bőr­kabátosok, a páncélautók, az ordító tokás torkának emléke elnémított. Úgy tudtam elszabadulni, ahogy máskor is szoktunk: ki­léptem önnön irhámból, mint egy ruhadarabból, és eliszkol- tam. Ilyenkor az új bőr sokáig nagyon érzékeny, hosszú idő­be telik, mire úgy-ahogy ismét meg tudja védeni a meztelen idegvégződéseket. Arról nem is beszélve, hogy az ember minden egyes alkalommal egy kicsit összébb zsugorodik. Valóban, ez után az eset után jöttem rá, hogy a sokat megélt öregemberek miért olyan aprók. Könyvespolcomon Elpusztíthatatlan remény Az egyik lengyel vicc sze­rint o tanító megkérdezi diák­jaitól, hogy megvalósítható-e a kommunizmus a Szahará­ban. A gyerekek némi tana­kodás után egyhangúlag igennel válaszolnak. Erre a ta­nító újabb kérdést tesz fel: Milyen következményekkel jár­na ez a terület életmódjára? Az első esztendőkben, mondja az egyik fiú, nagy ünnepsé­gekre kerülne sor. De aztán: kifogyna a homok. Ezt a tör­ténetet Fejtő Ferenc meséli el Budapesttől Párizsig című, a minap megjelent, izgalmas emlékirataiban (Magvető Ki­adó), melyet azonban még­sem a fel-felszikrázó humor, a szinte észrevétlenül metsző irónia és a lebilincselő törté­netmondás tesz leginkább em­lékezetes olvasmánnyá, hanem a tanúvallomás méltóságteljes komolysága abban az ügy­ben, melyet talán a kifogyott homok perének is nevezhe­tünk. S mivel a Párizsban élő szerzőnek a közelmúltban há­rom könyve is napvilágot lá­tott idehaza, a honi olvasó is szembenézhet vele: a kiátko­zottak egyikével. Fejtő Ferenc akkor járt a damaszkuszi úton, több mint ötven éve, amikor még nem vált arrafelé túl nagy for­galom. Annyira nem, hogy még Arthur Koestler is leszid­ta őt és barátját, József Atti­lát, mikor 1934-ben a Nagy­körúton találkoztak, mondván: nehéz időkben hagyták cser­ben a mozgalmat. (Mint tud­juk, kisvártatva Koestler is el­indult Damaszkusz felé, ahogy Sötétség délben című, nem­régiben szintén megjelent hí­res könyve tanúsítja.) Fejtő „pálfordulásá” azért is olyan egyértelmű,. mert mentes a túlzásoktól. A kommunizmus szenvedélyes ellenfeleként, szabadelvű polgárként sem ta­gadja meg a szocialista érté­keket, s a demokrácia egyik legfontosabb fokmérőjének a hatékony szociálpolitikát te­kinti. Ez a szenvedélyes kere­ső hármas identitású lelket rejt magában: zsidóként ma­gyar 0és magyarként francia. Milyen képtelenül hangzik ez, s mégis milyen igaz! Ebben is századának gyermeke, azok közül való, akik többes szám­ban élnek, s azonosak is, meg különböznek is. Ezért tiszteli azokat, akik nyitottak, változni is tudnak, miközben lelkűk tápláló forrása kiapad- hatatlanul azonos. Illyés Gyu­láról például elismerően jegy­zi meg, hogy bár mindenkivel kacérkodott, mégis önmaga tudott maradni. Lukacs Györgyről pedig azért olyan elmarasztaló a véleménye, mert gondolkodását, sőt er­kölcsét is, alárendelte egy párt nemcsak hogy nem bölcs, de nem is etikus döntéseinek, s miközben „felfedezte" Goethét, nem ismerte fel kor- és honfitársa, József Attila zsenialitását. A pécsi olvasó számára kü­lön érdekessége is van a könyvnek. Egyetemi éveiről szólva az író szemléletes port­rékat rajzol az Erzsébet Tu­dományegyetem neves pro­fesszorairól, így a különösen tisztelt Thienemann Tivadar­ról vagy Vargha Damjánról, Nagy Józsefről és Birkás Gé­záról, s forrásértékű beszá­molót közöl a Batsányi Tár­saság létrejöttéről és tevé­kenységéről. A társaság négy túlélőjének, a „négyek ban­dájának" római találkozójáról beszámoló fejezetből, nyilván a felkavaró emlék hatására, a szerzőre egyébként is jellem­ző, visszafogottan szubjektív hang csendül ki. Ez a rokonszenvesen leple­zett, de . mégis minduntalan feltörő személyesség feltehe­tően Fejtő egyik nagy élmé­nyéből fakad, melyet Stephan George így fejezett ki: „Nicht leben: gelebt werden", vagyis: az ember nem él, hanemmeg- éli, végrehajtja az életet. Ta­lán ezért is adja 1935-ben megjelent (s most a Magve­tőnél újra kiadott) könyvének ezt a - Sterne-re utaló - cí­met: Érzelmes utazás. A mű egy zágrábi rokonlátogatás keretében meséli el a múlttal való találkozásnak (milyen meghatóan szép a boldogta­lan anya emlékének felidézé­se), s egy dogmatikus gon­dolkodás szűkös korlátái kö­zül kitörve, a választott vagy elrendelt sors megpillantásá­nak megindultsággal teli tör­ténetét. A Sors élménye - ez Fejtő hatásának titka. Nem tudom mással magyarázni, hogy né­hány nappal ezelőtt \acsora után kezembe vettem egy könyvet, s aztán képtelen vol­tam abbahagyni az olvasást, s mire a hajnal fényei át­hatoltak a függönyön, végig­olvastam a művet. Történelmi szakmunka engem így még nem ejtett rabul, mint Fejtő Ferenc Rekviem egy hajdan­volt birodalomért című könyve (a Minerva-Atlantisz kiadása). Sokat mondó alcíme — Auszt­ria—Magyarország szétromljo- lása - is arra utal, hogy o Monarchia nem túlérett gyü­mölcsként hullott le az Idő fájáról, hanem letépték onnan. Nem hanyatló, pusztulásra méltó birodalom volt,’Tonern egy gazdaságilag lendülete­sen fejlődő, szervezett köz- igazgatással rendelkező, vi­rágzó kultúrájú államkomp­lexum, mely különböző népei­nek messze több jogot bizto­sított, mint az utódállamok, s föderatív átalakítása még so­káig életképessé tette volna. Nem szétesett tehát, és nem felbomlott, hanem jól megírt forgatókönyv alapján szétrom­bolták! Az író következetes logiká­val kimutatja, hogy a végre­hajtó a nagy forradalomban -megszületett baloldali Francia- ország volt, mely a maga ké­pére formált szabadelvű köz­társasággá kívánta átalakítani Európát, s ezért a katolikus és monarchikus Ausztria—Ma­gyarországban megsemmisí­tendő ellenfelet látott. Az el­ső világháború a szerző felfo­gása szerint ideológiai hábo­rúvá alakult, s ennek során az igazságtalan és emberte­len békeszerződéseket előké­szítő Clemenceau-ék talán észre sem vették, hogy olyan zsákmányra éhes, elvakult és ravasz nacionalisták eszközei­vé váltak, mint Masaryk és Benes. A szerző azonban nemcsak eredeti gondolkodású tör­ténész, hanem bölcs is. S bár nem tagadja, hogy a hajdan­volt birodalomhoz érzelmi kap­csolat fűzi, tudja, hogy a his­tóriát, ha egyszer elindult egy úton, már nem lehet vissza­fordítani. A múlt tanulságait mégis leszűrhetjük, mi is, s a Duna táján élő, velünk rokon sorsú többi nép is. Az egyéni és a történelmi sors megértése vagy szerényebben szólva, ér­telmezésének kísérlete, így válik Fejtőnél reménység for­rásává. Ezért gondolt tán egy időben arra, hogy Madách hatására emlékiratainak azt a címet adja, mely most e róla szóló kis írás fölé került: Elpusztíthatatlan remény. Nagy Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents