Új Dunántúli Napló, 1990. október (1. évfolyam, 179-208. szám)

1990-10-06 / 184. szám

IO uj Dunantaii napió 1990. október 6 , szombat Nemrég én elhatároztam, hogy újból, immár hatodszor elzarándokolok Erdélybe. Túl azon, amit minden magyarnak 'Erdély jelent, erősen motiválta elhatározásomat kedves bará­tom ígérete, hogy élő medvét láthatok, sőt lencsevégre kap­hatok. Ennek mint szenvedé­lyes vadász, aki már inkább etetni, nézni szereti a vadat, mint lőni, nem állhattam el­lent. Nagyvárad után a követke­ző megálló Csúcsa volt, a Boncza kastély, Goga múzeum. Ady lakosztályában most Go­gát és korát bemutató kiállí­tás látható. A bejárati részen Ady mellszobra és pár népi bútordarab mesél a magyar múltról, de csak annak, aki a tárgyakból is olvasni tud. A román teremőrök (kedvesek, készséqesek. Hiányzik azon­ban Goga sovány kis felesé­ge, akivel utolsó ittjártamikor találkoztam. Anyanyelvi fokon beszélt magyarul, és mindig feltűnően kedves volt az ide­látogató magyarokhoz. Most mór csak a kertben lévő mau­zóleum előtt hajthattam fejet emlékére. Kolozsvárott áhítattal léptem át a Dóm küszöbét, csodál­tam Fodrász szobrát, Mátyás király szülőházát, a régi vár bástyáit. Új történelmi szín­folttal gazdagodott a tér. A Mátyás szobrával szemben lé­vő utcasarkon koszorúk és gyertyák hívják fel a figyelmet a közelmúltra. Idős román férfi szólít meg magyarul és ked­vessége megható. A Cantinen- tál Szálló éttermében ebéde­lek. A pécsi Nádor kupolater­méhez hasonló I. o. étterem a Continental. Egyféle levesből és sültből választhat a ven­dég. Igaz, feltűnően olcsó a mi árainkhoz viszonyitva a sült marhapecsenye. Barátom a Keleti-Kárpátok­ban vár, messze az út odáig. Bucsinon át Szentmiklós felé tartok. Szürkül, mire Balán- bánya első házai feltűnnek. A városcímer mellett barátom is­merős alakja. * Megnyugodva ülünk vacso­ráihoz. Csakhamar a nagy terv, a medve kerül szóba és már minden fáradtság tovatűnt. Náluk a medve nem újság, nem szenzáció, inkább elvi­selhető rossz. 1974 óta csak a Géniusz lőhetett medvét. Délután felmentünk flekként sütni az egyik borvíz-forrá'shoz. Tűzrakás után rögtön nyomke­resésbe kezdtünk. Nem ered­ménytelenül. Medvenyom, hul- iaték volt bőven. Ö is a bor­vizet kedveli talán? Barátom­mal, mint két kajtató eb szó nélkül húzunk mind maga­sabbra. Gerincre érve csodá­latos látvány a jutalmunk. 1500 m magas mészkővonula­tok mint a hullám taraja emel­kedik ki a fenyvesek végtelen tengeréből. Itt-ott havasi lege­lő, egy-egy esztena látható Beszéltem románnal, cigánnyal, szásszal, vezérigazgatóval és pásztorral is. Gyógyítottam beteget és disznót is injekcióztam. Mindenütt udvarias ellátást, készséges kiszolgálást, segitőkészsé- get tapasztaltam- Meglepett. Nem erre voltam felkészülve- Miért? Erdélyi túra - 1990 még: Megjött Jonel, a román mérnök is, megbeszéljük a to­vábbi tervet. Kedd, a nagy nap elérke­zett. Délután 6 óra. Letérünk a fő közlekedési útról, és 200 m földúton megyünk. Szemben kiis mélyedés és pár nyírfa, mely „takarást" biztosit. Ide fekszünk be mindhárman, és innen 20-25 méter körben a tisztás. Az erdő mindenütt, „jó hátteret" ad a képhez. „Körbe tudjuk lőni” bárhonnan is jön­nék. Közben fekve mustrálom a fákat, ha mégis . . . hátha... mászni kellene. Barátom mo­solyog, és odaállít a comb­vastagságú fenyő mellé, me­lyen 260-280 cm magasság­ban látható a medve karmo- lása, harapása pedig 200 cm körül. A jelzéssel nem nékem üzent a maci, hanem vetély- társának, hogy ki az úr az er­dőben . .. Más is érthet belő­le, ha akar. .. A fa alacsony is, vékonyka is, mancsával is elérne, leráz­hatna,* ha akarna. Megértet­tem. Nincs menekülés, vagy- vagy. No de ez kell a győze­lemhez. No meg egy kis sze­rencse. Még jó, hogy társaim nem tudják mi jár a fejem­ben. Miért nem baknyulat fényképezek valahol a Horto­bágyon vagy galambot? Attól nem kell félni. Lefekszünk a partra, csak a fényképezőgé­pek állnak harcra készen a padkán, és fejünk látszik ki. Engem közrefognak. Ök fiata­labbak, de ha a mócsingost szereti, akkor engem választ. Jó, hogy hárman vagyunk, így több esélyem van a túlélésre. Kedves kis golyóspuskám sem ártana ilyenkor, ha itt lehetne mellettem. Már lassan 9 óra felé jár az idő. És, én a sarokban, velünk szemben nagy buksi fej jele­nik meg: minden teketória nél­kül kigurul a 3,5 méteres med­ve a tisztásra. Sziszegek, itt a medve... és kattintom is a gépem elsőnek. A medve körülnéz, nem óva­tos. Magabiztos. A tisztáson lefekszik, nagyot ásít. Szinte azt várnám, hogy a mancsát a szája elé teszi. Kattognak a gépek. Időt állítok, majd a távcsőhöz kapok. 20-30 mé­terről a távcső szinte karral elérhető távolságba hozza a láthatóan unatkozó, kopott barna állatot. Gyermekkori me­sék jutnak az eszembe, és színpadnak tekintem már a tisztást. Közben a vad felkel és a kerítés mentén a kapu felé jön. A távolság talán 15 méter, amikor gyanút fog és kétlábra állva figyel ránk. Nagy buksi fején a kis tömzsi fülek ránkszeaeződnek egyér­telműen. Most mi lesz? A kerítés a köldökéig ér. Ha­talmas mancsai esetlenül lóg­nak. Közelebb jön-e vagy megy tovább? Leereszkedik és visszamegy előző fekhelyéhez. Ott gondokba merülve forgo­lódik és ismét erősen figyel ránk. Megkönnyebbülök, talán sóhajtok is, amikor újból le­fekszik. Nem hiszem, hogy fá­radt, de minden mozdulatán érződik, hogy nem fél. Mitől és kitől félne . . .? Szinte élvezi a fotózást, mint valami fiatal hölgy. Pór perc után lassan a bokorba bújik, fához dör­göli hatalmas oldalát és üle- pét mutatva elnyeli az erdő. Boldogok vagyunk, szánka fülig ér és érthetetlen szava­kat mondunk suttogva egy­másnak. Jonelle! is megértjük egymást, tolmács sem kell. Ba­rátom csendet vezényel, mert a bokorból újabb buksifej néz a tisztásra. Minden elővigyá­zatosság nélkül kijön és már­is lefekszik hasra és egy ré­gen lerágott fehér csontot 'o- pogtat unottan. Ez kisebbnek tűnik az előzőnél. Ettől már nem is félünk. Pár perc után a bokor szélén lévő fenyőhöz dörgöli rőt bundáját. Majd megfordul és gyors léptekkel balra tart és már­is 10 méterre van tőlünk. Ba­rátom megszólal, „Itt jön be". Azt is mondhatta volna, hogy idejön, mert ugyanazt jelenti. 8-9 méterre van előttünk köz­vetlenül, amikor észrevesz és hirtelen megfordul. Csattog a kis gép, talán hirtelen is rán­tom tovább a filmet. A bokor előtt megáll, rosszaiban felénk néz és spekulál. Nagyot só­hajtok, amikor a bokor mö­gött eltűnik és összeölelke­zünk. Kimondhatatlanul bol­dogok vagyunk, tudjuk, hogy ez az este és a közös élmény egy életre összeköt minket hármunkat. Kell-e félni a magyar turis­tának Erdélyben? Magam tapasztalata alap­ján én csak azt állítom, hogy nem kell. Bejártam Vásárhely, Tusnád, Csíkszereda, Békás és a Gyilkos-tó, Segesvár, Madé- falva, Fehéregyháza, Szent Anna-tó, Szováta, Székely- keresztúr térségeit, emlékhe­lyeit. Régi ismerősöket láto­gattam meg pár órára. Vásá­roltom Korondon és fényké­peztem Farkaslakán. Gyalog jártam a csúcsokon. Találkoz­tam hatalmas kárpáti bikával, vadkannal. Jártam szállodák­ban és lebujokban. Voltam áruházban és falusi szatócs­boltban. Beszéltem románnal, cigánnyal, szásszal, vezérigaz­gatóval és pásztorral is. Gyó­gyítottam beteget és disznót is injekcióztam. Mindenütt ud­varias ellátást, készséges kiszolgálást, segitőkészséget tapasztaltam. Meglepett. Nem erre voltam felkészülve. Miért? Szerencsém volt? - Lehet. A regáti román sajtó, s az itthoni is, csak a kirívó, el­ítélendő eseteket tálalja. A regáti románok állítólag fél­nek a magyaroktól, magya­rok félnek a románoktól. Mindegyik nagy ívben elkerüli Erdélyt. Erdélyben a turista olyan ritka, mint a fehér holló, összesen, ha 20 magyar ko­csival találkoztam. Gyilkos-tó­nál a (ió öreg Kassai turista szállodájában (magán) mind a 40 szoba üresen várja a vendéget. Erdélyben a nép bizakodik, összehasonlíthatatlanul jobb most, mint a diktátor 'idején. Néha éheznek. Kenyér kapha­tó, és ez nagy szó ott. Hús is van, de nem állandóan (hetente 2—3 napon). A rendszerváltozás alapjai is fellelhetők. Saját földjét, kaszálóját minden teketória nélkül használhatja a paraszt. Használja is. Például Karc­falván a háztájiban 1000 szarvasmarha van, a közösben pedig 1100. Szénája pedig csak a háztáji állománynak lesz, mivel lekaszálják és ha­zaviszik a szénát. Rugonfalvón járva öreg ba­rátom, Jeddy Tamás büszkén újságolta, hogy ha minden jól megy, 100 mázsa kukori­cája terem. 2 ha földet bé­relt most, ezért 2000 lejt fizet és a termés mind az övé. Ed­dig a termés 10 százalékát kapta csak meg. Állatokat tart, disznót hizlal és remény­kedik. Forradalomnak csak a temesvárit ' ismerik el. Buka­restben csak személycsere tör­tént. A szeku él, de a méreg­fogát kihúzták. A magyarok aerince kiegyenesedett, el­szántak, és nincs menekülési banaulat. Nehezményezik, 'hogy orvosaik otthagyják őket. A román orvost nem értik meg és vonakodnak is tőlük. Utazhatnak, de ehhez 1 lej nem sok, annyit sem kapnak. Ök megvannak a románok­kal, csak a fortélyos uszítástól félnek. Ebben az uszításban a szeku kezét látják. Várják a magyar és más nemzetiségű turistát — szegé­nyen, de nyílt szívvel, lélekkel. A házak, lakások feltűnően olcsók. A székelykapu készíté­se a reneszánszát éli. A ház falát még fel sem húzták, de a kapu már készen áll és invitál. Sírná Gerő háromszintes szo- vátai üdülőjének kapuján ol­vastam : „Térj be hozzám, ha erre tart az utad mert itt mindig ^ szeretet tagad.’’ Bizonyíthatom, hogy szó sze­rint igaz. Minden ilyen szép valóbon? Nem minden. A főutak kivé­telével a mellékutak erősen használtak. Éjszaka a sötétség borul Erdélyre és autóval nem tanácsos közlekedni, mert sem a lovaskocsik, sem a kerékpá­rok nincsenek kivilágítva. Fő­leg városókban jártam, vásá­roltam. Hodákon nem voltom, inkább Karcfalván jártam. Ez is hozzátartozik a képhez. Milyen a tükör rólunk oda­át? Simó Gerő mondja el fel - indultán a következő esetet: „Amikor odaát jártam a Daciámmal, Makón a mara­dék kis forintot akartam el­költeni és az ABC-hez közel, szabályos helyen leálltam. Sze­kérrel jött két paraszt és nyom­dafestéket nem tűrő szavak­kal piszkos románoztak. Ha­sonló módon jártam Pesten, pontosabban a Széna téren, ahol pár strici szidott ok nél­kül. Mintha szíven szúrtak vol­na. Itt bozgor vagyok, ott ro­mán? És ha az volnék?" Dr. Bihari Lajos m IrikJLíCJ pedö a zálogházban Pénzszűkében a társadalom. V.-né hat hónapja adta be c zálogháziba az ezüst evő­eszközkészletet, s ma hosszab- bitan' jött. Nem tudja kivál­tán:. Nyugdíjas polgárasszony, sok mindent eladogatott már, de 02 étkező villa-ikanál-kés készlet a múltba mutat, érté­kénél elős'zereteti értéke na­gyobb. Az édesanyjáé volt.- Eleinte sokat vívódtam, hogy idejöjjek-e - magyaráz­za. - Mára már megszoktam. Kicsi a nyugdíj, valamivel be kell foltozni. A pécsi zá­logházba sokan járnak, ha­sonlóiképpen megszokva a tényt: itt ha nem is kap any- nyit az eimber, mint az OTP- iben de nem kell havonta törleszteni . . . Sokféle ember. Két óriási, antik, ezüst gyer­tyatartó, szépen cizellált, pati­nás holmi. Darabja félmilliót is megér. Amott ikocsikeréknyi Zsolnay-tál, még a koronás békeidőkből: több százezer í-nnt fedezete. Kell a pénz. 'Mielőtt azonban megnyug- latno az értékek kavalkádja, Józsa Ignácné, a ház vezetője gondosan összehajtogatott le­pedőt mutat: 40 forintot ka­pott az, aki behozta, s neki ez a 40 forint is nagyon fon­tos volt. Illetlenség itt a nevek felől érdeklődni. Naponta 300—400 ember téved be a zaciba Pé­csett, nemcsak hó végén, s hozza, ami hozható. Egy elektromos kávéőrlő. Kopott műanyag turmixgép. Ócska kazettás magnó. Ruhaneműk. A többség télikabát. Még nem szorít az október. — ön huszonöt éve itt dol­gozik — mondom Józsánénak. - Mit szól az előbbi tumul­tuózus jelenethez, kiabáláshoz az egyik átvevőablak előtt?- Egyre több ember akad, akinek az idegei felmondják a szolgálatot. Napirenden a veszekedések, a goromba szó . . . Az úr, aki a trágár szava­kat sorjáztatta, egy gyűrűért jött — a határidő lejárta utón. Már nem kaphatta meg, a zaci a bizományin keresz­tül értékesítette, s a kamatok és az egyéb levonások után 58 forint egynéhány fillér, no meg a kő a gyűrűből a ma­radék. Ezt vehette ót. — A rohadékok — dödögi s folytatja, még tovább a Kossuth Lajos utcán, alig minősíthető hangon. öregasszony kendőbe csa­vart, öreg vázát rak a pultra, bizonytalan kézzel bontogatva a kis csomagot. — Bevennék? - kérdi. Aztán megkönnyebbül, s ta­lán már az sem érdekli, hogy mennyit kap érte. Az aprót kétszer is átszámolja. Bár tudom a választ, meg­kérdem : — Mire . . . Panelban lakom, s bár szo­katlan: többnyire ismerjük egymást a lépcsőházban. Nemcsak köszönünk - bár többnyire csak erre futja -, hanem időnként szót is vál­tunk egymással. Tanácsi la­kások. Araszoló lakbérekkel. Temetésre gyűjtöttünk a mi­nap: virágra. Az özvegy, férje nyomán öz­vegyi nyugdíjból él eztán. Kö­zeli hozzátartozója, aki támo­gatná talán, nincs. Nem pa­naszkodik, a kérdést magam fogalmaztam meg: Mi vár rá? . . . Közvetlen ajtószomszédom szintén egyedül él: rokkant­nyugdíját biztosan nagyon jól be tudja osztani. Nemrégiben jött haza a kórházból, s így műtét után mi lehetett az el­ső kérdése, mint az: tényleg óriásit emelnek majd a lak­béreken, a fűtésen? . . . A bérház liftjében időnként valaki megkérdezi a másiktól: hogy van? Aztán együtt rá­gódnak el a kesernyés vála­szon. Feszültek vagyunk, idegesek. A mosoly — árucikk lett. Ritkán, s drágán kapható. A szomszéd lépcsőházban két la­kó holmi apróságon összeka­pott, s kettejük helyett - bár meqértem őket — én szégyell­tem magam. Az elcsattant pofont még ma is visszhangozza a tér. Időnként politizálgaturtk a magunk módján. Már nem a pártokról, s nem a jövőről. A jelen a téma. * A 48-as ajtó, dr. Rozsné. Rendszeres segélyt itt osztják az L-től a Zs nevűek számá­ra, a rendkívüli segélyt az 1, M, N betűkkel kezdődők­nek, az üzemanyagköltséget az L, M, N-eknek. A táblára még föl van írva: köztemetés és cukorbetegek anyagi támo­gató sa. A folyosó hosszú. Az ajtó is sok. S csendes várakozók, köztük egy, a befizetetlen villany- számla blankettát fogja a ke­zében.- Holnap kikapcsolják az áramot - panaszkodik —, ha nem fizetek. De miből? . . . Munka nélkül vagyok, s a gyerekeknek is enni kell ad­ni .. . Betanított munkás volt egy pécsi gyárban, pár hónapja fölmondták neki. A Kossuth téri tanácshoz — iroda?, polgármesteri se­gédhivatal? — emeleti része. Dr. Grünwald Anna, a csa­ládvédelmi és egészségügyi osztály vezető főorvosa eléggé megdöbbentő információval egészíti ki hosszas beszélge­tésünket: — Az ugye nem újdonság, hogy kevés a segélyezésre fordítható pénzünk. így esett, hogy valamelyest gazdálkod­nunk kell a maradékkal, hi­szen még van néhány hónap az esztendő végéig. Átcsopor­tosítunk. Abból a keretből, amit az időseknek szántunk, átviszünk a fiatalokéba . . . Magyarán: az öregek szo­ciális segélyére szánt pénz egy részét a kiskorúak kap­ják, a gyámügy. Ott jobban szorít a cipő? No nem. A ci­pő mindenhol szorít. Az ügyintéző szerint ma már úgy jönnek ide az emberek, hogy meg sem indokolják, mi­re kell a segély, s arra sincs idő, hogy „környezettanul­mányt” végezzenek, de nincs is sok esetben szükség ró. Egy pillantással föl lehet mérni a helyzetet. Négyféle segély. Rendszeres és rendkívüli szociális segély, a felnőtteknek, s a gyámügy­től rendszeres és rendkívüli nevelési segély a gyerekeknek. Nincs kedvem statisztikával foglalkozni, talán így is el­hiszik: nemcsak évről évre, hanem hónapról hónapra is ugrásszerűen nő az ide be­kopogtatok száma.- Sokan szégyellik a sze­génységet, s büszkébbek an­nál, mintsem ide jöjjenek — így a szakember. Tavaly 30 millió forintot osz­tottak ki, jövőre 100 millió sem lesz elég. Nyomasztó ez a folyosó, az ABC betűivel, a gyűrt-villany- számlákkal, a felgyülemlett ke­serűséggel. S nemcsak a hi­vatalos időkben, hétfőn és szerdán, hanem csütörtökön is. Amikor kihalt. Kozma Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents