Új Dunántúli Napló, 1990. október (1. évfolyam, 179-208. szám)
1990-10-21 / 199. szám
aj Dunántúli napló 1990. október 21., vasárnap KRÓNIKA A szimfonikus zenekar koncertje Howard Williams karmester műsordramaturgiai koncepcióját újból és újból csak dicséret illeti. Arra azonban a Pécsi Szimfonikus Zenekar angol—amerikai estjének programját formálva ő sem gondolhatott, hogy az október 15-i koncertnek miféle fájó aktualitása lehet. A tömegtájékoztatási eszközök e nap hajnalán repítették világgá korunk egyik legnagyobb muzsikusszemélyiségének, a programzáró mű szerzőjének, Leonard Bernstein- nek halálhírét. A POTE aulájában egybegyűltek ez alkalommal alighanem cseppet sem formálisan osztoztak a zenészvilág gyászában: .a néma tiszteletadás perceiben emlékek-élmények sokasága merülhetett elő a Magyarországon vendégszerepeit karmesterről, a felvételeiről ismert zongoristáról, a minden megnyilvánulásában szellemdús komponistáról, a zeneíró magyar nyelven is hozzáférhető munkásságáról, és - ami hazai ismertségét, különleges népszerűségét igazából megalapozta: - a zenei ismeretterjesztés rendkívüli hatású úttörőjéről. Az est domináns műsorrétegét századunk amerikai zenéjének jazzinspirációjú ága szolgáltatta. Akár Bernstein művét, a West Side Story anyagából irt Szimfonikus táncokat, akár Gershwin Zongoraversenyét tekintjük, jó alkalom nyílt elgondolkozni az európai - főként a közép-európai — zenei nevelés és muzsikusképzés igen nehezen áthágható ritmikai korlátain. A zenekari zenészek jószerivel vért izzadtak, hogy egyáltalán - kisebb- nagyobb kompromisszumokkal - megszólaljon az a me- , rőben más hozzáállást feltételező zenei matéria, melynek maradéktalan érvényesüléséhez egyszerre volna szükség villámgyors reflexekre, folyamatos készenléti állapotra és a legteljesebb el- engedettségre, lazaságra. A Gershwin-koncert szólistája Baranyai László volt, aki minden mozzanatot, lényeges történést igen látványosan kimozogva terelte el a közönség figyelmét a hallható megoldások egynémely tökéletlenségéről: a karakterek esetenkénti nehézkességéről, az olykor-olykor elkent frázisvégekről, „kilukadt” hangokról. A ráadásként játszott Liszt-rapszódia tovább növelte a publikum lelkesedését Baranyai játéka iránt. A hangverseny angol rétege részben jól illeszkedett az amerikaiak sziporkázó tűzijátékához: Malcolm Arnold Tom O’Shanter-nyitánya a maga stilizált skót dudaszavával, látványos hangszerelésével megalapozta az est hangulatát, a ráadásként elhangzott Vaughan Williams- fantázia pedig az előzmények könnyed feloldásául szolgált. Karmesterünk nyilvánvalóan jó előre felmérte, hogy a műsor súlyponti helyén megszólaltatott intimen nosztalgikus, visszafogottan későromantikus mű - Edward Elgar Szerenádja - ebben a kontextusba? nem arathat látványos' közönség- sikert. A magam részéről mégis nagy örömmel nyugtázom e „csak” vonószene- kari kompozíció előadását: a vonósszólamok tónusai, a hangzás tömörsége, a megoldások választékossága, a frazeálás érzékenysége az intenzív zenekari műhelymunka jól hallható eredményeként tükrözi a pécsiek és Williams harmonikus kapcsolatát. Gönczy László Leőweys diákok Felejthetetlen nap volt az elmúlt szombat a pécsi Leöwey Klára Gimnázium nőikarosai számára. A legutóbbi tíz év énekes diákjai jöttek el - megkapva volt karnagyuk levelét - a hivó szóra, hogy találkozzanak a mai dalosokkal. Jöttek Németországból, de Magyarország nagyvárosaiból: Kecskemétről, Szegedről, Siófokról, Nagykanizsáról, Szombathelyről is. Már végzett énekszakos tanárok, jogászok, sokféle hivatást vállalók, tanuló egyetemisták, több gyermekes családanyák, terhes kismamák, hogy újra tagjai lehessenek egy közösségnek, újra megérezzék annak légkörét, újra felelevenítsék hajdanvolt énekkari szerepléseik, utazásaik szép pillanatait. Jöttek, hogy együtt énekeljen egy eddig még nem tapasztalt hatalmas létszámú csodálatos kórus I Pedig nem volt veszélytelen a vállalkozás ... Mi lesz, ha nem elegendő a néhány órás közös próba a régi és új müvek gyakorlására, megtanulására? Úgy érzem, nem hiába várták a mintegy 170 énekest a Szent Ferenc templomban. Együtt örülhettünk a Szent István-dalcsokor- nak, ferences dicsőítő éneknek, Balikó Eszter, Eklics Judit, Gógl írisz, Szommer Henriette és Vermes Tímea szólóénekének, Tom- csányi Judit gitárkíséretének, a két Ave Mariá-nak (Fischer, Kodály), a teljesen újonnan tanult Bárdos- és Deák-Bárdos- műveknek. Bárdos Lajos „Ave Maris Stellá"-ja után Alessandro Scarlatti ,,Exultate Deo" című négyszólamú muzsikájával búcsúzott az ,,alkalmi", de mégis ünnepelni akaró és tudó énekkar, amelynek sok tagja várja a „folytatást" . . . Köszönet a hallgatóknak, hogy szeretettel fogadták a rendkívüli vállalkozást; köszönet a régi kedves dalosoknak és a mai, lelkes, vendéglátó utódoknak, énekeseknek! Dr. Szabó Szabolcs Színházi Élet Volt egyszer egy Színházi Élet — legendás lap a két világhá- ' ború között. Nemrég feltámadt négy évtizede halott poraiból, de csak félsikerre!: a Színházi Élet nem tudott megélni a piacon. Most új szerkesztőséggel, új hangvétellel és új formával tesz ismét próbát, hogy beférkőzzön az olvasók, a színházlátogatók bizalmába. A mutatványszámot Érdi Sándor, a szerkesztő bizottság elnöke levélben ajánlja az újságírók figyelmébe, kérve, írjuk meg, „mit s hogyan kellene jobban csinálniok". Az ember meghatódik, mert új lapot tart a kezében — annyi új és régi lap halt meg ugyanis mostanában, köztük színházi újság. Ha az ember (színházi) szakmabeli, elsősorban persze, magát és a hozzá hasonló művészeket és problémákat keresi. Ha meg (újságíró) szakmabeli, cikkor azt néri, kinek szánják ezt a lapot — amire a tematika és a hangvétel ad valami fogódzót. Ha meg olvasó, azt mondja: lássuk, mit kínálnak nekem 100 oldalon 49 forintért. Hát VIDÉKI SZÍNHÁZI ÉLETET biztoson nem kínálnak. Abban a 12 vidéki színházban, amelynek műsorát egyébként közli a lap, egy Hét alatt 35 produkció kerül a közönség elé — és nem volt köztük egy sem, amely a Színházi Élet figyelmére méltó lett volna; nem volt kiemelkedő színészi alakítás, nem volt színházi anekdota, sem nosztalgiázó író, riporter, műfordító. Azazhogy volt valami: a jubiláló debreceni színház teljes 10 sort és három képet kapott. Nem baj; vigasztalódtunk . egy kassai, egy velencei és egy San Francisco-i tudósítással. Tavaly tavasszal egy tanfolyamon találkozva a televízió kulturális magazinjának főszerkesztőjével, felajánlottam, ha Pécsre jönnének, és valamiben segíthetek, szívesen . . . Mire ő: „Hagyd el, annyi gondunk van, most azon dolgozunk, hogy pénzt szerezzünk elutazni a cannes-i filmfesztiválra". Bizonyára a vidéki sértődöttség íratja velem ezeket a sorokat — egyébként vagyunk néhányon így, és nemcsak újságírók meg színészek. Meg kellene azért próbálni körülnézni „zovaros és értékvesztett világunkban" (idézet az említett levélből); hátha lehet valami értéket találni Zalaegerszeg és Nyíregyháza között. És talán a lapot is jobban el lehetne adni. G. T. Bibliakiállítás „Szól néked az itt Magyarul” A reformáció nem hitújítás, mint sokan tanítják, ellenkezőleg : visszatérés az Isten kijelentéséhez, a bibliai alapokhoz. Hogy ezek az alapok minél több ember előtt ismertté válhassanak, ezért szükséges volt a Bibliát a nép nyelvére lefordítani. Egy-egy nemzet reformátora nem csak igét hirdetett nemzeti nyelven, hanem Bib4 liát is fordított. így a franciáknál Void Péter a XII. században, Wiclif János angol nyelvi re és Húsz János cseh nyelv-1 re fordította a Bibliát a XIV. században. Luther Márton pedig a XVI. század elején német nyelvre fordította. Sylvester János magyarra fordított Üj Testamentumának elején 1541-ben versében így fogalmaz: „Próféták által szólt régen néked az Isten ... Az ki zsidóul, és görögül és vígre diákul Szól vala rigen, szól néked az itt Magyarul. . A reformáció nélkülözhetetlenné tette a könyvnyomtatást. Bibliák, Hitvallások, gyermekeknek szóló tankönyvek sokszor az alkalmilag felállított nyomdaműhelyben készültek. Ezeket az összerakható és szétszedhető „nyomdagépeket” reformátor-nyomdászaink kocsin oda szállították, ahol szabadon végezhették munkájukat. Nádasdy Tamás nádor Sár- várott állította fel az első magyar nyelvű nyomdát, ahol Sylvester János 1539-ben ma- qyar nyelvtan könyvét, 1541- ben pedig magyar nyelvű Új Testamentumát nyomtatta ki. Akkor Sárvárt Újszigetnek hívták, mert a város lakói elfogadták a reformáció tanítását. Heltai Gáspár a Kolozsvári nyomdában jelenteti meg 1551-61 között a telies ma- qyar nyelvű Bibliát öt kötetben. Ez a fordítás nem vált népszerűvé. Híres és a reformáció óta működő nyomda található Debrecenben. Huszár Gál 1560-ban állította fel a városban egyszerű „könyvsajtó- iát” — mely nyomda megszakítás nélkül azóta is működik. Méliusz Juhász Péter az Újszövetség mellett Ézsaiás könyvét is magyarra fordította és Szegeden 1567-ben látott napvilágot. Károli Gáspár munkatársaival Göncön 1586-ban kezdi fordítani nyelvünkre a Bibliát és 1590-ben a Vizsolyi nyomdában meg is jelent. Ez 400 éve történt. Azóta Károli Bibliafordítása kiállta az idő próbáját — ízes, zengzetes nyelvezete napjainkig hat. Nemzedékeket formált lelkileg és szellemiekben. Református fejedelmek e fordítású Bibliából merítettek erőt a haza és a hit védelméhez, írták zászlójukra az Igét: Bethlen Gábor „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” vagy I. Rákóczi György „Nem azé, aki fut, sem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené". Az egyszerű emberek ajkán a bibliai ige közmondássá vált: „Más szemében meglátja a szálkát, a magáéban nem látja a gerendát”. (Mt. 7:3). így lett a Biblia egyszerre református népünk hitének és életének zsinórmértéke. Az elrejtett kincs, Isten igéje napvilágra került Károli Gáspár fordítása is. Azóta olvassuk. Istennek adunk hálát a 400 évvel ezelőtti Bibliafordításért, kézbevehetőségéért. Ennek emlékére Pécsett, a Várostörténeti Múzeumban (Felsőmalom u. 9.) Bibliakiállítás nyílik október 26-án, pénteken délután 4 órakor, mely kiállítás több mint két hónapig megtekinthető. Szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe e kiállítást. Szalay Lajos ref.-lelkész Khaled Nashwan (Jemen) Akarsz-e ismerni ■ engem ? Akarsz-e ismerni engem? Ne kérdezz engem ki és mi vagyok. Ne kérdezz engem mert megszűnt a hangom. Néma nyelvem messzi mélységében. Akarsz-e ismerni engem? Kérdezd meg az éneklő madarakat. Kérdezd meg a lágyan fújó szelet. Kérdezd meg a nyugodt éji csendet. Kérdezd meg a tavasszal mosolygó virágokat. Ezek titokzatos nyelven beszélnek. Az én nyelvemen. Akarsz-e ismerni engem? Én vagyok az a hegy amelynek mélységében minden szeretettel folyó vízesések folynak. Én vagyok az a hegy amelynek ölén mindenfajta virág szerelmes dalt dalol. Én vagyok az a hegy amelynek szélén támaszkodik a Nap ami megvilágítja a többiek sötétségét. Én vaqyok az a hegy akinek sirni jobban sikerült. Akarsz-e ismerni engem? Én vagyok a néma nyelvű ember aki csak a természet nyelvén képes beszélni. Én vagyok én aki egy értelmetlen pillanatban örökre eltemette önmagát. Nyisztor Miklós Kórház Piszkosak, mint a köznapok e kórtermi csendben fehérlő fények tétován indul a kéz, céltalan álom és ébrenlét között lebeg a lét. . . Itt fekszem, homo sapiens jó vagy rossz sorsra érdemes holmi fattyú faj, józan tudattal felfoghatatlan világban. F önn a hegyen minden másképpen volt, mindörökké, ómen. Sósab- bak a könnyek s a fájdalmak is mások. . . — pedig nem sírtam egyetlen egyszer sem, nem úgy, mint társaim, akik bevallották vagy sem, össze- szoritott foggal bömböltek a paplan barlangjában. .Éjszaka, hírkor azt lehetett hinni, mindenki alszik. De mennyire nem így volt! Ide léptem be először: a hálóterembe. Nevem már kinn függött az ajtóra ragasztott beosztáson, és pont én kaptam az ajtóval szemközti ágyat. Bárki belépett, az én ágyamba botlott először. És én is láttam mindenkit, aki jött vagy távozott. Huszonnégy, valahai fehérre festett, mára megkopott vaságy állott szorosan egymás mellett a hálóban, két szűk hosszanti és három még szőkébb keresztfolyosón lehetett közlekedni. Maga az ágy három megviselt matracból állott, és csak később derült ki róla, hogy elég, ha kétszer megfordul rajta az ember, a három matrac három felé csúszik alatta, a lepedő beleakad az ágy sodronyába, és széjjelszaggatja. Ezen az ágyon kellett végigálmodnom kamaszkoromat. Tartozott az ágyhoz egy fehér éjjeliszekrény, ami egy fiókra és egy kis ajtós részre oszlott, meg egy fehér hokedli, amin soha nem üldögélt serfki, csak arra használtuk, hogy beépített szekrényünk felső polcait elérjük; a bevonuláskor még oda pakoltuk a téli ruhákat, az újságpapirosba csomagolt bakancsot vagy csizmát. Középütt kapott helyet a mindennapi ruhanemű, ingek, alsógatyák, zoknik halmai, mindegyikbe szigorúan piros cérnával belevarrva a diákotthoni szám: D53. Itt lógott még árván első, verébszürke öltönyöm, amit a vasárnapi misére kellett fölölteni, s ami az évek során mind gyakrabban maradt a szekrényben vasárnap reggel is, s battyog- tam át farmerben, kockás ingben a bazilikába, ha nem buktam le. Az alsó, külön kisajtóval zárható rész volt a cipők tárolóhelye, de ide került (örökre elsüllyesztve) a vesződség, akik még fél tízkor is csak a köpenyüket gombolták vagy akkor kunye- ráltak vécépapírt a szomszédjuktól. Egy-két ember úgyis mindenképp a folyosón végezte be a napot, immáron pi- zsamásan-papucsosan kellett Elalvás cipŐD'Coló felszerelés is egy nejlonzacskóba, és egyéb apróságok, ami nem kellhet mindennap. Továbbá itt gyűlt a szennyes is, sejtelmes szaggal belengve a kis lukat. A törülköző az ágy végében lógott. Ez volt a birodalom. Első éjszaka alig tudtam elaludni, akkora volt a csönd. Otthon forgalmas utcában laktunk, mellettünk volt a vidéki buszpályaudvar is, mindig történt valami. Később aztán már meghallottam a csönd zajait is, de ezt is tanulni kellett. Huszonnégy ember sosem alszik csöndben. Először a falusi kutyák ugatásával ismerkedtem. Fél tízkor a nevelőnk jóéjszakát kívánt (mi eleinte kórusban, később így-úgy motyogva viszonoztuk), leoltotta a villanyt, és ezzel nem léteztünk tovább: sötétbe borultunk. Hálónkba két fölsőbb éves volt beosztva fölvigyázónak, duktoroknak hívták őket, és velünk laktak a háló két végében. Hamar kiderült, hogy csak az egyiküktől, Edwórdtól kell tartani, aki trombitát tartott az ágya alatt, de sose játszott rajta. Nem ismert pardont, kegyetlenül lecsapott a késlekedőkre vagy azokra, akik rendbontó módon összehajolva sutyorogtak, nevetgéltek. Ilyenek pedig az első pár nap dermedt fekvései után mindig adódtak. Főleg a krónikus elkésőkkel akadt sok fekvőtámaszoznia pár percet vagy körbeszökdelni a folyosót. Társaságukhoz esetenként csatlakozott egy harsány nevető vagy aki idejekorán kezdett el zseblámpa mellett a paplan alatt olvasni, és fölfedezték. Előbb-utóbb azonban elrendeződtek a dolgok, csönd lett. És ekkor kezdődött el az igazi, idegtépő zajongás. A nem-alvás, ami voltaképp már az alvás fennhatósága alá tartozna, csak képtelen megvalósulni. És mindez azért, mert csönd volt. Mert valaki mindig megmoccant. Fordult egyet, a sodrony megnyikordult. Egy rossz mozdulatnál az ember belevágta a kezét az éjjeli- szekrénybe vagy az ágy vastámlájába. Ilyenkor esetleg fölhorkant. A nyögések, viny- nyogások, hörgések amúgy is gyakoriak voltak. A horkolókhoz sokszor félálomban, ólmos tagokkal sem restellt fölkelni a szomszédjuk, hogy befogják az orrukat. Persze, ez legtöbbször meddő kísérletezés volt csupán: pár perc múltán újrakezdődött. Vagy ha ő abba is hagyta, rázendített valaki más két ággyal odább vagy a túlsó sarokban. Mindez azonban, mint az idő múltával kiderült, csak a kiinduló helyzet volt. Őszbe majd télbe fordultával megkezdődött a köhögési, tüszszentési és orrfúvási szezon. Már az órák és délutáni stúdium, is kisebb zenekari előadássá alakultak. Este azonban gyökeresen más volt a helyzet. Nem kellett tovább figyelni, viselkedni, mindenki kedvére kitombolhatta magát. Pizsamában (esetleg megfü- rödve, fogat mosva), jól beta karózva az ágyban véget nem érő édességgel lehetett orrot fújni, ordításszerűen tüsszögni és köhinteni, köhögni, .bele a nagyvilágba, csak úgy a változatosság kedvéért, egyet háromnegyed tízkor, egyet tíz órakor, a közbeeső idő kitöltéséről pedig gondoskodtak mások. Nem érekeztek meg időben az új radiátorok Nyíregyházáról, még november elején is fűtés nélkül voltunk. Ekkor történt, hogy két ágyszomszéd közül az egyik hozzá akarta vágni a papucsát a másikhoz, de elvétette, és kitörte a kettős ablaktáblát. Amíg a műhelyben új üveget tetteik bele és jól begittelték, nyitott ablak mellett léteztünk két-három napig. De ez már a legmélyebb bugyor volt: egy pisszenés se hallatszott. Feküdtünk megkövülve, mert a legkisebb moccanásra, rezzenésre is hozzánk ért a paplan vagy a lepedő jéghideg, meg nem melegedett felülete amúgy is hűlöfélben lévő tagjainkhoz. Hát csönd volt végre. kínai agyagkatonák nem aludtak olyan mély álmot, mint mi huszonnégyen azon a télen. Az időbe kövülve, hogy örökre ott maradjon lenyomatunk, emlékeinkben kézzel kitapintható- an, mint a több millió évvel ezelőtt élt csigák házának vonala. Az ébresztőre már nem maradtak szavaim. Túl volt minden lehetőségen. Méhes Károly
