Új Dunántúli Napló, 1990. október (1. évfolyam, 179-208. szám)
1990-10-13 / 191. szám
1990. október 13., szombat aj Dunántúli napló 9 IRÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT A Pécsett szerkesztett JELENKOR októberi száma igen gazdag szépirodalmi anyagot vonultat fel. Markó Béla, Rába György, Marsall László, Bállá Zsófia, Dobai Péter, továbbá három Pécsett élő költő, Galambosi László, Méhes Károly és Berta Péter versei olvashatók az októberi Jelenkorban. Utolsó előtti részéhez érkezett a folyóiratban közölt két regény, Somlyó György Párizsi kettőse és Sándor Iván Arabeszkje. A kisprózái írások között a műfai különböző változatait találjuk meg: Márton László kisre- génnyi terjedelmű elbeszélésének első részét, Balassa Péter Előre vakbeckettnek- című ironikus esszéjét, Sziji Ferenc és Albert Gábor hagyományosabb típusú novelláit, Mohás Livia előző regényének „műhelytitkait" feltáró esszéjét, a ritkán publikáló Baranyai László színházi tárgyú elbeszélését, önkéntelenül is ez utóbbihoz kapcsolódik Radnóti Zsuzsa A magyar dada az asztalliókban című tanulmánya, mely a magyar drámairodalom egy létező, óm kevéssé szem előtt levő hagyományát mutatja be. Fejtő Ferenc kisesszésoro- zatának októberi darabja Eötvös Józsefről, a liberális gondolkodóról szól; utolsó részéhez érkezett Bécsy Tamás színhózelméleti bevezetője. A könyvkritikák között Vasadi Péter Rónay György kétkötetes Napló iáról ír, melyet tavaly jelentetett meg a Magvető Kiadó; Bagossy László a Pécsett élő Aranyi László első verseskötetét veszi vizsgálat alá, P. Müller Péter pedig az Örkény életműsorozat utolsó kötetét, a kéziratban vagy újságcikként fennmaradt írásokat összegyűjtő könyvet ismerteti. Az októberi szám megjelenését a Pannónia ÁFÉSZ anyagi támogatása segítette. Márton László Első álom (részlet) A civitásról, ahol Riohárd lakott, erről az elhasznált és némileg már idejétmúlt nagyvárosról sincsen sok mondanivalóm. Elég nehéz lett volna eldönteni, vajon ő hasonlít-e .lakosaira, vagy irlkább a lakosók hasonlítanak rá. Mindenesetre mintha kegyelemért íkönyörgött volna, bár nyilván hiába; lehetetlenség volt a felbontott útburkolat mélyenc- kedésében vagy a málladozó házak homlokzatróncolásában valami siránkozó kunyerálást észre nem venni. Akkora volt ez a város, mintha egy nagy ország fővárosa gyanánt építették volna, pedig hát lényegében önmaga fővárosa volt: nem túl nagy ívben vette körül az országhatár, zegzugos vonalban, amelyet az újságírók szőlőlevélhez hasonlítottak. Ettől függetlenül, csak a jó ég tudja, mit is tcönyörgött és kunyerált ez a lebontásra váró háztömbkeleg; mert a lakosságnak legfeljebb halvány sejtelmei voltak. És a lakosság halvány sejtelmeitől függetlenül, nagy vonalaikban ké- szenállt a terv, ugyanezen lakosság végleges kitelepítés! ütemterve. Hosszú volna felsorakoztatnom ennek a nagyszabású tervnek összes okát és előzményét, legkedvesebb fiam; aligha tudnám néhány tucat sorban, összesűríteni, ahogyan a régi költők arasznyi papírlapon összesűritették egy-egy szerteágazó következményű, bonyolult háború vagy állam- alapítás indítékait, alighatudnám ilyen röviden összefoglalni mindazt, ami megelőzője volt e nagyarányú békességnek és vajmi kevés következménnyel kecsegtető nemzetbeszüntetésnek. Nem vagyok romantikus bölcselő, sem történetbúvár; foszlékony álmod vagyok csupán, ha tárgyilagosan beszélek is, legkedvesebb fiam. Hogyan is tudnám előhozni most azt a tömérdek nyomorúságot, bal végzetet, kudarcot, ostobaságot, alattomosságot és gonoszságot, hazug idéológiákat és bölcs kompromisszumnak hazudott kényszerhelyzetet és diadalnak hazudott paralízises hunyász- kodásokat, amelyek összebo- gozódtak csalfa reményekkel és a reménytelenségen túli daccal és naiv jóhiszeműséggel és a béna tisztánlátással és minden önmagára maradt jószánd ékkel, be nem váltott ígérettel, hiábavaló szép tehetséggel; hogyan is tudnám akár csak felsorolni mindezt? Hát még szertebogozni hogyan tudnám?, hiszen ez nem lis az álmoknak a dolga. Hiszen az álmokban ez már megvan: szép sorjában, külön rendben sorjáznak az események és a mozgatórugók, hogy ez utóbbiakat újból összerakva, javukra változnának az előbbiek. Szegény álmod azonban ilyesmivel nem szolgálhat, hiszen belőled vagyok, legkedvesebb fiaim; és ugye tudod, hogy a valóságban réges-rég nincsenek is álmok. Riohárd például soha semmit nem álmodott. A város lakói nem tudtak álmodni, hiszen jóformán aludni sem tudtak, legföljebb kábulton szenderegni; tömérdek a ltató fogyott a gyógysze rtóBállá Zsófia Kérlek A testben részecskék és jelek,- szimfonikus etűd, liebeslied, haláltánc - versengenek, ki-ki magára formáz, gyúródik, más létformák medre, csapadéka, bolygója egyetlen életed. Egy csillagot célozok meg. A Biológia és Génsebészet örjitö tekervényei és lényei mind ott szoronganak, párducfejű amőbák, oroszlánvirusok, angyalpaták, erek és mellkasok sugárférgek, kőemlösök, növényparáznák, ismeretlen rendeltetéssel Ez? én? Higgyem, hogy minden parány ott hever, kibontva, a látó szem előtt, a Tenyerén? Ó Vizüveg, ó lencseég. Már nem a szenvedést, hiábavaló életet pörkölöm, a meglevést, hanem a dacot, mellyel létre bogoztál. Kérlek, mentsd a teremtmény hitelét, hogy van és lennie leend. Pórázon lóg a szemüveg, a távcső. A légburok, a pajzs remeg és megreped. Pályázza a Földet óceánok hava, mint szemgolyót a könny. Méhes Károly Végtelen idő partjain Pittsburghben az 5. Avenuen van egy hasonló óra, mint a prágai U Fleku söröző bejáratánál: mindkettő az időt mutatja, miközben az éjét tőlük akár...: A Flek udvarán 1499 óta isszák a helyi főzésű barnasört, nyaranta Vacek és Zenekara andalít, s a két gesztenyefáról néha a korsókba pottyan egy-egy elszáradt gesztenyevirág az amerikai óra hattal kevesebbet mutat, mégis ők járnak előbbre, nagy acél-üveg bank falára szerelték, s ha egy szivében-prágai arra jár -, bár sűrűn szólitgatják drogosok, sarkon toporgó feketék -, és látja, a 12-esre ér a nagymutató, eszébe jut, hogy ott, de egy másik helyen, most vonulnak körbe az apostolok (népek ópiumának atyái ők), kukorékol a kakas, csengettyűz a csontváz, az egyedüli bölcsesség mosolyával csont-ajkán. Nem lehet megállni borzongás nélkül ezen a hűvös októberi vasárnapon, itt messze, de alig túl valamin - mert: íme! ugyan ittál már Coorst, Stroh-t, Michelobot, Millert, Budweisert is eleget, szólt hozzá zene, csillogott zöld-piros fény, s szállt a fejedbe ezernyi buborék: ám szivedben szétpukkadtak egyre, ahogy az a két óra 3000 mérföldnyire ütötte-verte rabban. Álmodni sem tudtak, viszont annál többet képzeleg- tek, például önnön tehetetlenségükről és ki látó sta lanságukról, aimit józansógnaík és „reális világszemléletnek" is neveztek, vagy arról, hogy mi lett volna (ez a három szó, minél ingerültébben próbálták elhessegetni, annál makacsab- bul és gyakrabban tért visz- sza), mi lett volna, iha bizonyos dolgok (régmúlt események, amelyeket inkább lehetett elképzelni, mint felidézni) másképpen történnek, például így vagy amúgy. S mint ez már lenni szokott, voltok egészen tehetséges képzelgők, a képzelgésnek európai színvonalú művészei, s voltak szerényebb talentummal rendelkező, de azért felkészült és mértéktartó képzelgők is; és ve' lak mindenekelőtt igen középszerű vagy annál is gyengébb képzelgők, akik jo"bb híján azzal büszkélkedtek, hogy nincs is fantáziájuk, és e korszerű hiányosság exportjáról, esetleg importjáról ábrándoztak torkos hangerővel. Szükségtelen erről többet monda nőm, drága fiam, és félek is többet mondani, mert azt hinnéd, gúnyolódom, éspedig nem egy vagy más tünemény szigorú, de jogos bírálata végett, hanem (hiszen az álmod vagyok) hatásvadász gúnyt, üresen rikító pocikon- diát fedeznél föl szavaimban, ha tudnád, mire valók a szövök. Ha pedig magad is arra gondolnál, hogy mutathatnék másféle várost is, hogy mutathatnám ezt a várost és környékét másmilyennek, és hogy mégsem kellene mindezeknek a dolgoknak Így lenniük, mivel hát mégsem ilyen sorsot érdemelt ez a tájék; ha tehát erre gondolnál, ókkor mélységesen igazad volna, csakhogy a gondolat nem az álmodnak szólna, mert nem volnának álmaid; nem szólana senkinek. Ha pedig szóvá tennéd, hogy beszélhetnék eseményekről, amelyek nem így történtek, hanem a valóságban úgy, vagy állapotokról, amelyek nem ilyenek, hanem olyanok és amolyanok: ókikor (élő, hogy magad is a képzelgők egyike volnál, de nem ám a tehetséges képzelgők, még csak nem is a megbízható közepes képzelgők egyike. Akadnak aztán olyanok is, akik éppen a fönti megfontolásokat várják, és máris ké- szenállnak az előregyártott válasszal: hagy „ez még nem is a legrosszabb megoldás", ők tudniillik megoldásnak vélnek mindent, még az úgynevezett gubancokat is. Az persze nem jó, hogy el kell menni (így mondták, ilyen finoman: hogy „el kell menni"), de rosszabb is lehetne, mert, hogy ők mást ne mondjanak, egyelőre még nincs háború, s hogy eztán se legyen, az a magyarokon is múlik. A magyar nép igenis legyen hajlandó feláldozni magát a béke oltárán, így töltené be hivatását. Ez egyébként nem is önfeláldozás, tó- dították mások, hanem jogszabályokban rögzített kötelezettség. Avagy nincsenek adósságaink? {lendítették az égbolt, a majdani tartózkodási hely felé kezüket), és ezek az adóssógök nem érték el a nemzeti vagyon két és félszeresét? Talán ki tudunk éviekéi ni? Nem volna jobb, ha szépszerével intéznénk el ezeket az ügyéket? (Már megint ilyen finoman fogalmaztok.) Úszkált a levegőben valami lelkifurdalásos rossz közérzet, amit úgy kellett elhessegetni. Olyan volt az ország, mintegy korhely, aki vidékre készül, hogy ne találkozzék hitelezőivel, ezért némileg megnyugtató is volt, hogy „el kell menni". Még olyan badarságok is elhangzottak, hogy a jelenlegi munkaképes lakosságnak 'háromszáz esztendőn át kellene pillanatnyi megszakítás nélkül dolgoznia, hogy az állam legalább a kamatokat ki tudja fizetni. Ez mór mulatságos volt, sőt majdnem tiszteletreméltó volt, mindenesetre „horribilis" volt és feltétlenül „csillagászati" volt, mint a villanyszámla, sőt másképpen is csillagászati volt, ugyanis a tervek szerint a lakosságnak a Holdra kell majd költöznie. Zakóban, nyakkendőben, szemüvegesen Avagy: az értelmiség felelőssége Bukarestben a Zsil-völgyi bányászok különös elszántsággal emelték egyenhusáng- jukat szemüveges, nyakkendő*, zakós emberekre, azaz: értelmiségi külsejű állompolgárokra, akiket ily módon vontak felelősségre az ország nyomorúságos állapoI tóért. (A munkásosztály e dicső harci osztaqai — érdekes módon — rendkívül tájékozotton mozogtak a fő- ■ városban: jól ismerték az ellenzéki vezérek lakcímeit, s tettek ott hathatós látogatásokat az érintettek távollétében is.) Ismert, változatlan és szomorú képlet. A posztsztálinista rendszerek nálunk is és másutt Közép-Kelet-Európába n, alapjukban véve értelmiségellenesek voltak, egy elvont „munkásosztály" igézetében folyvást gyanakodtak a „nadrágos emberek”- re, az entellektüele'kre. A múlt káros csökevényeiként tartották számon őket; még akkor is, ha kitermelődött időközben egy munkás és paraszt származású értelmiség is; még akkor is, ha a politikusok, a pártmunkások — munkás és paraszt eredetük egyidejű hangoztatásával - szívesen tekintették önmagukat is értelmiségi státusban levőnek. Eme furcsa és tragikus ellentmondáshatott a föntebb említett konfliktus során is: úgy látszik, elnök megy (a föld alá), elnök jön, de a politikai nóta dallama ugyanaz, csaknem a szöveg is. Felelős-e az értelmiség egy adott társadalom, ország működéséért, körülményeiért? Ha úgy vélekedünk, hogy az intelligencia (mint osztály, réteg, nevezhetjük bárhogyan) az ismeretanyag hivatásos megtermelője, föl- halmozója és továbbadója - márpedig az —, valóban ő a felelős a közállapotokért, hiszen a vezetők is voltaképpen az értelmiség körébe sorolandók. (Hogy ez a hazai köztudatban is így van, emlékezhetünk: az első szabad választások idején is meglehetős hajsza folyt - bár szerencsére tettlegesség- re nemigen vetemedve — a „doktorok", az értelmiségi képviselőjelöltek ellen.) No de másfelől arról is olvashattunk, hogy maga Kádár János és Gáspár Sándor sem volt tájékozott az ország nyugati eladósodásának mértékéről. Lehet persze kételkedni a vallomás őszinteségében, igazságában. Nemrég Andrassew Iván író, újságíró beszélt a televízió Stúdió '90 adásában az értelmiség felelősségéről. A saját felelősségéről egyszersmind. Arról, hogy az elmúlt évtizedekben rengeteg értelmiségi — pedagógus, művész, könyvtáros stb. — igenis együttműködött a rendszerrel, mely az idén megbukott történelemből. Együttműködött — azzal, hogy naponta megkötötte a maga kis kompromisszumait, megalkudott; hallgatott olyankor is, amikor bizony ki kellett volna nyitni a száját. S nem biztos, hogy minden esetben betörték volna érte a fejét. Igen ám, teszem hozzá most, a magam felelősségét is végiggondolva, csakhogy nagyon sokunk el nem tudott volna képzelni rendszer- változást. Figyeltük, mi történik a Szovjetunióban, s ahhoz képest fölbátorodva vagy elbizonytalanodva próbáltunk apró lépésekben, reformokban gondolkodni. Bizonyos értelmiségi posztókon — írtam mór erről - a hatalom érzete-tudata is elfogta már az entellektüelt: az írót, újságírót, az MSZMP Politikai Bizottságával levelező filmrendezőt. Kint is volt, meg bent is. Ahogyan a szocializmus néven időközben leszerepelt kísérlet groteszk modelljét 1966-ban megalkotó Václav Havel mondatja a Kerti ünnepély Pludekjével, amikor Hugó fia magas beosztást vállalt: „Nem kellett volna egyszerre elvállalnia és visszautasítania?" S az említett Hugó pontosan fejti ki a darab végén a rendszer működési elvét, „ideológiáját": „A mai kor már nem a statikus és váltoZhatatlan kategóriák kora, amikor az A csak A volt, és a B mindig B; ma jól tudjuk, hogy az A gyakran lehet egyidejűleg B is, és a B lehet A is; hogy a B lehet B, de A és C is; ugyanúgy a C lehet nemcsak C, A, B és D, de bizonyos körülmények között egyenesen F. O, Q. Y és R is!" Voltak persze, már ebben az időben is, akik szembefordultak a hatalommal, üldöztetést szenvedtek, ellenzéki szerepet vállaltak. Értelmiségiek legtöbbnyire; 1956, 1968 szemnyitogató tanulságain okulva. Tájékozottabbak voltak, mint az értelmiségiek többi része? Látszólag aligha, hiszen nemrégiben is, immár a hatalom különféle posztjait véve át, alulinformáltságukról panaszkodtak. Sokunk annak idején egy kissé őket is a rendszer kelléktárához sorol-, ta, „őfelsége ellenzéké"-t, a „legvidámabb barakk”, s a többi „szocialista ország" demokratizmusához képest fejlettebb magyar közéleti kultúra sakkfiguráit látva bennük. Pedig — utóbb derült ki — az informáltság bizonyos szintjein mégiscsak tájékozottabbak voltak. Személyes forrásokból vagy érintettség okán 1956 értékelésében például. S a hasonló helyzetben levő többi ország hasonló helyzetben levő értelmiségiéivel is kapcsolatot találtak. Mint a Hrabal- és Havel-féle megtűrt vagy alig tűrt entellek- tüelekkel, nevesekkel és kevésbé ismertekkel. S tőlük és általuk tudhatták, hogy a „szocialista rendszer": meg- reformálhatatlan. S az ismeretanyag cseréje kölcsönössé vált. Tehát nem pusztán történelmi véletlen, hogy az ellenzéki entellektüel került ma hatalomra. Egyetértek Andrasewvel: nézzünk a tükörbe, vessünk számot önmagunkkal. Aztán, akiben van még tettvágy és a haza, a társadalom iránti felelősség, kötelességérzet: keresse meg a helyét. Az értelmiségi szerepvállalás kijelölte vezető helyét, alsó, közép és felső fokon. Az óvónőtől az új ön- kormányzati rendszer polgár- mesteréig, és így tovább. S ebben a láncolatban mindenki nélkülözhetetlen. Illyés Gyula útmutatása szerint, nem a „honnan jössz", hanem a „hova mész" jegyében. Kőháti Zsolt
