Új Dunántúli Napló, 1990. október (1. évfolyam, 179-208. szám)
1990-10-13 / 191. szám
8 aj Dunántúli napló 1990. október 13., szombat Könyvespolcomon Régi mesterek Szerb Antal mesél el egyik írásában egy történetet arról a németalföldi humanistáról, akinek kigyulladt a háza, miközben ö az igazak álmát aludta. Barátai kimentették a tűzböl, mikor azonban kint magához tért, visszarohant a lángok közé, s életét kockára téve kihozott a házból egy könyvet. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen szép és jó könyv elégjen — mondta álmélkodó barátainak, majd hozzáfűzte: Nem akarok egyedül maradni az éjszakában. Sokan megfogalmazták már, hogy a könyvek leghűségesebb barátaink. Azt is tudjuk, hogy e megállapítás különösen igaz klasszikus költőinkre, okik kimond- hatóvá tették számunkra magányos álmaink, társas reményeink és közös vágyaink igéit. S akik anyanyelvűnk formáiba öntve megőrzik számunkra emlékeinket. Ezért lettem kívóndsi arra, hogy szaporodó kiadóink, az olvasók fogyatkozó forintjaiért küzdve mennyire érzik azt a felelősséget, melyet e holt költők kiadása jelent számukra. Nem tagadom, eléggé elcsüggedtem rövid szemlém végeztével. Mert, bizony, fél kezünkön is megszámlálhatlak azokat a könyveket, melyek nagy lírikusainktól ez évben napvilágot láttak. Ezeket viszont, épp ezért, különös megbecsüléssel kell kézbe vennünk. Úgy tűnik, hogy a Szép- irodalmi Kiadó valamelyest őrzi még a régi virtust. Csokonai Vitéz Mihály Lilla- ciklusának eddig több mint harminc kiadása ielent meg 1805 óta, de ez a mostani, melyet Varaha Balázs rendezett sajtó alá, csupán a második ezek közül, mely teljesnek mondható, tartalmazza tehát mindazt a hatvan költeményt, melyet a költő e kötetébe szánt. Ne feledjük, hogy ennyi vers ugyanahhoz a Múzsához, akkor, mikor a poéták veséiben csak úgy tolongott a sok Chloe, Nelli és Dudus- ka, a szerelem és a hűség dacosan merész megfogalmazását jelentette. S nem nélkülözte a Lilla alakját körüllengő titok sejtelmessé- gét sem, ezért nem bánom, hogy az ízléses könyv címlapjáról a kökényszemű Vajda Julianna helyett a Szépművészeti Múzeumból ismert Mrs. Murchison tekint ránk melegbarna szemeivel. Kulin Ferenc rendezte sajtó alá Kölcsey Ferenc Ösz- szes verse/'-nek új kiadását, mely most a költő születésének kétszázadik évfordulójára jelent meg. Ha rászánunk egy estét, s végigolvassuk e vékony kötetet, megdöbbenünk, hogy e kifinomultan egyéni lélek, ha úgy tetszik: urbánus poéta, milyen erővel fogalmazta ma is élő, nagy versekké a nemzet kollektív tapasztalatait. S bizonyára rábukkanunk néhány kevésbé ismert, szép költeményre is, mint én most erre a töredékre: „Könnye csillog, arca nedves, És borongva feltekint, isten hozzád, zeng a kedves, S hő kebelre dől megint. Átkarolja még a hívet A végső bús éjjelen, Ajkon ajk ég, szív ver szívet, És a búcsú végtelen." (Könnye csillog . . .) Talán a modern lélektant kellene segítségül hívnunk, ha annak az összetett lelkiállapotnak a f el - fejtésére vállalkoznánk, mely e leheletnyi dalba sűrűsödött. Mert itt egyszerre szólal meg a búcsúzás fájdalmas kényszere és képtelenségének belátása, s az elválás mozdulata egy örökös ölelés gesztusává lényegül át. Arany János Balladái-nck Zichy Mihály rajzaival ékesített kötete, mely a Franklin Társulat 1896-ban megjelent könyvének hasonmása, a Téka kiadványaként került a polcokra, főként igényes gyűjtők számára. Én azonban remélem, hogy e drága albumot néha az olvasással barátkozó gyermekek is kézbe vehetik. A Helikon, folytatva igen fontos küldetést betöltő sorozatát, mely nagy lírikusaink java termését nyújtja át az olvasóknak, mellőzve a kisebb jelentőségű töredékeket és variánsokat, most József Attila Költeményei-t adto ki. A kötetet gondozó neves filolóqus, Stoll Béla, a kritikai kiadás munkálatainak tapasztalatait felhasználva, a korábbiaknál hitelesebb szövegeket ad. Bár feltehetően akad még tisztázatlan probléma (szerintem például a „Karóval jöttél, nem virággal . . sorban a karó helyett kóró olvasandó), a könyvvel kapcsolatosan csupán eayetlen kérdést vetnék fel, de ez valóiában a József Attila- filológia eqyik jelenlegi alapelvét érinti. Arra Gondolok. hogy a versek sokszor bizonytalan, s nem eqy esetben ■ talán tisztázhatat- lan időrendjének követése helyett nem kellene-e visz- szatérni az eredeti, a költeményeket a szerző által megtervezett kötetek rendjében közlő kompozícióhoz, melyet a Cserépfalvi Kiadó egykori, József Attila összes versei és műfordításai című munkájában találunk. S ha már a Cserépfalvit említettem, örömmel jelzem, hogy az úiiászületett kiadó hasonmásként jelentette meg Radnóti Miklós 1938-as, Meredek út című verses kötetét. Ha végiglapozzuk. a költői személyiség erőteljes önkiteljesedésének lehetünk tanúi a mű nyitányát képező, még kissé nárcisztikus Huszonnyolc év-től a versek sorát záró, elszántan rezignált s az öniróniát sem nélkülöző ikerversiq, a Huszonkilenc év-ig. E válságos esztendő lírai naplójának hatására a chartres-i kőszentről írt szavak jutnak eszembe, de már a Bori notesz költőiét is idézve: „Eltűnt. Kezében tábla volt és fény a homlokán." S ez a tábla és ez a fény, ne szégyelljük bevallani, sokszor fontosabb nekünk, mint gondolnánk. Mert a kőszentek mércéje örök és eleven, s mi örülhetünk, ha néha megmérettethetünk általa, mint az igyekvő diók. Mint ahogy most nekem is, e kis írás végére érve, a Meredek út egy sora jut eszembe: „kezemre ütnek-é a régi mesterek?” Nagy Imre Tüskés Tibor Az emberi tényező Van Graham Greene-nek, a kitűnő angol írónak egy regénye, az a címe: The human factor, magyarul: Az emberi tényező. Ez az. Rögeszmém: mindenféle ügyünk-bajunk, határaink és szabadságunk, reményeink és csalódottságunk, európaiságunk és vidé- kiségünk mögött egyetlen gond lapul. Az emberi tényező. Ha valahol (o munkahelyen, a termelésben, az iskoláiban, az irodalomban stb.) gond jelentkezik, ez hiányzik. Ha valamiben többet akarunk eférni, ezt kellene védeni, óvni, gyarapítani. A humánumot, az emberi tényezőt. Ma a gyárban dolgozó és munkaerő van, a közlekedésben utas, a hivatalban ügyfél és adóalany, a kereskedelemben fogyasztó, a boltban eladó és vásárló, az orvosi rendelőben beteg, az iskolai fa- gadóórán „kedves anyuka" és „kedves apuka". De hol van az ember? Hol van életünkből az emberi tényező? Hogy megértsék, mire gondolok, elmondok két történetet. Az egyik. Nyár, Balatonpart, délutáni zivatar. Nem ritka itt ilyenkor az áramszünet. Róbull egy faág a légvezetékre, villám csap a transzformátorbárba. Elvonultak már a felhők, kisütött a nap, mégsincs áram. Estére sem jön meg. Sötétben gubbasztok. Reggel ismét megnyomom a kapcsolót, még mindig nincs villany. Rádöbbenek: egyetlen drótszálra van fölfűzve az életem. Nem működik a villanyborotva, o kávéfőző, a kenyérpirító, a főzőlap, a sütő, a porszívó, a rádió, a hűtőszekrény, a televízió. Nincs meleg víz. Nem lehet reggelit készíteni, enni, sütni, főzni. Délben még mindig nincs áram. Megérkezik autóval a pesti szomszéd, káromkodik, úszik a konyhája, csorog a víz a hűtőszekrényből. Délután elhatározom, hogy tenni kell valamit. Az áramszolgáltató vállalat hiba- bejelentője hét kilométer távolságra van. Telefonálni kellene. A posta is elég mesz- sze van. Biciklire ülök. Még mindig esik az eső. Amikor áttolom a kerékpárt a vasúti sínen, látom, hogy a gyógyszertár ajtaja nyitva van. Itt bizonyára okod telefon. Belépek az ajtón, köszönök. Két gyógyszerésznő van az üzletben és két férfi vásárló. Hallom, hogy egyikük lehalkított hangon valamilyen tartósító szert kér szokatlanul nagy mennyiségben. Persze, nyár von, a befőzésék ideje. Türelmesen várok, majd kiválasztom az idősebb, szigorú szemű gyógyszerésznőt. Gondolom, ő a vezető. Mondókómba kezdek: — Kérem, nem elsősegélynyújtásról van szó, de segítségről. Másfél napja nincs áram az utcánkban. Telefonálni szeretnék a hibabejelentőnek. önöknek bizonyára van telefonjuk. S talán a telefonszámot is meg tudnák mondani ... — A szigorú szemű hölgy rám villantja tekintetét: — Ez nem nyilvános telefonfülke . . . — Dadogok: Igen, persze, tudom, hogyne tudnám ... De tetszik tudni, esik az eső, o posta messze van, s természetesen megfizetem a telefonálás díját... — rebegem. — Csupán egy kis szívességet szeretnék kérni . . . — Mondtam már, ez nem postahivatal. Jól is néznénk ki — pattog elutasítóan, és látom, végérvényesen lezárta az ügyet. A másik történet. Ez is nyáron esett meg, ez is a Bala- ton-parton, az egyik kisvárosban. Előveszem a fényképezőgépet, hogy megörökítsem a műemlék értékű, gótikus templom falán látható freskókat. Felnyitom a lencse záró- lemezét, és megnyomom a piros exponálógombot. A készülék csütörtököt mond. Pedig most kaptam ajándékba, összkomfortos, automata japán gép. Se távolságot, se nyílást, se időt nem kell rajta állítani. A filmet elem továbbítja. A villanófényt is beépítették. Az egész készülék súlya néhány deka. Ismét a piros gombbal . próbálkozom. Nem működik. Pedig nemrég egy egész tekercs kitűnő képét készítettem a géppel az Adrián. Gyorsan javító műhelyt, a készülékhez értő embert, fényképészeti szaküzletet kellene keresni. A könyvesboltban mondják: — A következő sarkon van az OFOTÉRT... - Amikor megállók az ajtóban, látom, az üvegre belülről ákom-bákom betűkkel feliratot ragasztottak: Leltár miatt zárva. Hát itt nem fogják megjavítani az én készülékemet, az biztos — bosszankodom. A szomszédos csemege üzletben a pénztárosnőhöz fordulok: — Nem ismer véletlenül egy másik fényképészeti szaküzletet? — Dehogynem. Ott van átelleoben. Igaz, maszekok. Hogy értenek-e a javításhoz? Bizonyára. Innét az államiból mentek át ada . . . — Vajon meghallgatnok-e? Szóba állnak-e velem? — tűnődöm, amikor belépek az üzletbe.’ Bolt és műterem egyszerre. A pultra teszem a készüléket: — Nem tudom, meg tudnák-e javítani? - A fiatal hölgy kezébe veszi a gépet, forgatja. Látom, mögötte, az üvegezett székrényben hasonló készüléket árusítanak. Kinyitja az objektív védőlemezét, nyomkodja a piros gombot, nézi a visszatekercselő kapcsoló állását. — Tolán kimerült az elem — okoskodom.- Ha kicserélné... — A hölgy új elemeket szed elő, föínyit- ja az elemtartót, belehelyezi a friss eleméket a készülékbe. De az most sem működik. — Talán nincs benne film — fordul felém. — Nem hiszem. Nemrég kértem meg egy barátomat, hogy töltse meg. De ha meg lehetne nézni ... — Aggódom, már két újabb vendég áll mögöttem a boltban. — A fiatal hölgy a függöny mögé szól: - Klári, gyere, nézd meg ezt a készüléket a sötétkamrában... — Klári kilép, kezébe veszi a gépet, bemegy a sötétkamrába, majd kis idő múlva előjön: - Van benne film, de rosszul volt befűzve. .. Nem ugrott rá a továbbítóra ... - Már több mint negyedórája foglalkoznak velem. — Tessék mondani, mivel tartozom? - kérdezem, amikor boldogon kezembe veszem a gépet. — Ugyan, semmivel — mosolyog a fiatal hölgy. - Mi örülünk, hogy tudtunk önnek segíteni .. . BERTÓK LÁSZLÓ Ki simogat- iáncaival? Milyen erőszak dönti el hogy fehér vagyok és magyar s játszom a madzag végivel amit kezembe ád a faj hol a magasabb hivatal aki az egészért felel de nem tudja hogy mit akar hát nem társalog senkivel miért az idő és a hely ami örökre összevarr s letesz a titokhoz közel hogy nagyobb legyen a zavar ki simogat láncaival hogy itt élni és halni kell? MÁTHÉBALÁZS Tűnődő Megriadt ág vagyok, sötétben hasított tűzifa, elhasználnak a télen: kandalló-kalitka. Talált pénz vagyok, amire véletlen bukkantam, aztán eloszlott a semmibe: megkaptam-elhagytam. Ös-koldus vagyok, alamizsnát még soha nem kaptam, mert kiürült mára a világ: koldustól koldulna. Tűz vagyok, elégetnek, tudom - de mindig éledő hamvamban magam meghúzom szendergő-szenvedő. Szél vagyok, elhagyott tanyán ablakot csapkodok, megbújok megrepedt falán: kóborló-bújdosó. Hol az a stafétabot? Az én ifjúkoromban, a hatvanas-hetvenes években még gyakran emlegették a stafétabotot, melyet majd egyszer, ha kiérdemeljük, átadnak nekünk. Ilyenkor mindig vigyorogtunk kicsit, zavartan és hitetlenül, mert az akkori vezetők ilyen különös metaforákkal éltek, de azért hittük is: egyszer tényleg eljön a ml időnk, magunk dönthetünk saját sorsunkról, és talán jobban is csináljuk a minden poszton megbízhatóknál, a rengő tokájú, suk-sük nyelven beszélő, papírról is nehezen szótagoló szónokoknál. A mi nemzedékünk, leszámítva néhány aíkonnakot, aki tehetségét megbizhatósággal pótolta, nem óhajtott vezető lenni ebben a stafétabotot, meg mindenféle jövőbeli jót ígérgető rendszerben. De minket sem óhajtottak: pusztán korunknál fogva gyanúsak voltunk, pesszimisták, Nyugat- majmolák, potenciális ellen- forradalmárok. Pedig mi is olvasták Marxot, komolyan vettük a szocializmusban rejlő lehetőségeket, és mindig reménykedtünk, valahol messze odalent azért önzetlen, hazá- júkat szerető, képzett, sőt: bölcs emberek is vannak, s a vályúk előtti nemtelen tülekedés csak a középkáderek bárdolatlan mohóságát tükrözi. Ezekben az években, s még később is, az orwelli gondolatrendőrség éberen működött, de többnyire kesztyűs kézzel bánt velünk. Az acélkarmok csak ritkán szúrták át a bársonykesztyűt. De azért tudtuk: mindig készenlétben állnak a karmok, melyek elhárítják az imperializmus aknamunkáját, a diverzánsok csel- vetéseit, a másként gondolkodás bűnös eretnekségeit. Sokszor mi magunk voltunk saját legéberebb gondolatrendőreink, s amikor a politikusok leintették az írókat, tudósokat, akkor úgy véltük, ez velük született előjoguk. Náluk volt az a bűvös stafétabot, vagy talán varázspálca, mellyel rámutattak a kékre, és azt mondták: zöld. És mi megpróbáltuk elhinni, hogy o színvakoké a jövő. A nagy, össznépi helyben járás korszaka volt ez, csóka stafétabot vándorolt ide-oda rejtelmes és logikátlan módon. Versenyt hirdették, de közismert volt a végeredmény, hát senki sem futott. Aztán ez a sporthasonlat is jobblétre szenderült, azt a bizonyos stafétabotot talán eltemették a régi harcosokkal. Nem is kérdeztünk rá. Megszoktuk, hogy vezetőink nálunk képzetlenebbek, ostobábbak; mi legfeljebb tolmácsoltunk nekik, kissé pironkodva, ha szánalmas felszólalásaikat nemzetközi fórumokon kívánták előadni. Most már tudjuk, hogy soha nem is létezett stafétabot. Ezért hát a mostani fiatalok már ennek illúzióját sem kaphatják meg. Vagy ha mégis megvan ez a kultikus tárgy, hát ugyancsak égetheti az örökösök kezét. Kapkodjon utána, aki megirigyelte a kényelmes helyben futást. Szentmihályi Szabó Péter
