Új Dunántúli Napló, 1990. szeptember (1. évfolyam, 149-178. szám)
1990-09-08 / 156. szám
e űi Dunántúlt napló 1990. szeptember #., szombat Konkoly Thege Aladár Negyven nyolc óra Harmadik úton a magyar kultúráért MAki nem öl meg bennünket, az erősít/' Nietzsche Az utolsó 24 óra A pincében felsorakoztak a kitüntetettek. A mellettem álló odasúgja: kiosztják a maradékot, hamarosan 'befejezzük. Igaza volt. 24 óráig sem hordtam a „signum laudist hadiszalagon a kardokkal" - amit, azt hittem, orvos csak hősi halála után kaphat. Talán összeadták az aradi és a budai ostrom alatti felterjesztést és most ez jött ki belőle? Ott díszelgett a tüzkereszt és az erdélyi emlékérem mellett. A németek mindenkinek vaskeresztet ígértek, viszonzásképpen a nekik adott kitüntetésekért. Nem tették hozzá: ha megússzuk. Mi hozzágondoltuk. Utána tisztigyűlést hivott össze őrnagyunk. Ismertette a most érkezett felsőbb parancsot, hogy harccsoportunk vonuljon vissza a térképen Gellérthegynek jelzett területre, a G-től a második L-ig terjedő szakaszon ássa be magát, szemközt a Gellért Szállóval. Er—mósra néztünk. Nem lehetett ép ésszel kiadni ilyen parancsot, — és elfogadni . . . Engedélyt kértem, hogy sebesültjeimmel abban a kocs- mahelyiségben maradhassak, amelyben most fekszik harminckét emberünk. A többiek feszengenék. Ezt az őrnagy is észreveszi. Megadjuk magunkat, egyeztünk meg rövidesen. Kiürítjük a vasúti töltés oldalába ásott bunkereinket és visszavonulunk a Verpeléti út vonaláro, fehér zászlót tűzünk ki és lerakjuk a fegyvereket. Abban is megegyeztünk, hogy egyenruhában maradunk. Tudhatták, hogy nem gyerekek és nők védték Budát itt a Viharos-őrnagy csoportjánál, ahol hat hét alatt egy métert sem jutottak előre. Sebesültjeimet és betegeimet két részre osztjuk. A járóképeseket kollégámra bíztam, a többi - kb. 15 fővel - hordágyakkal megindultam a Fehérvári úti kórházba. Elől fehér és vöröskeresztes zászlót vittünk. Egy fiatal katonánk szájharmonikázni kezd. Fújja, amit ismer: „Szél viszi messze a fellegeket, alatta lángol az ég." Megpróbálunk egyszerre lépni. Az első 24 óra A béke első napja reggelén még megvolt a választás: kaphattam volna civilruhát. Valami naiv makacssággal azt hittem a fekete orvosi parolival, táskával kezemben, vöröskeresztes karszalaggal átjutok Pestre, nagybácsiméi hoz. Front mögötti kép. A Széli Kálmán tértől a kapuk előtt hullák fekszenek halomba, egy részükön bekötözött seb és még egy halálos lövés. A németek utolsó kitörési kísérletének vonala. Behívtak egy házba egy sebesült német tiszthez. Mondtam, vetkőztes- sék meztelenre, tegyék lepedőbe és egy szót sem szóljon. Jó nagy kötést raktam rá. Egy szakasz szovjet katona jött szembe a romok közt. Elmentem mellettük sapkához emelt kézzel. Bizonytalanul nézegettek, de továbbmentek. Hátranézni nem mertem. Egy darabig viszketett a tarkóm. Felbátorodtam. Már csak néhány villa, azután le a partra. Biztosan okod hid. A villákat még kutatják. „Igyi szuda!" — gondolom, mit jelent. Parancsnokuk, fiatal tiszt rómordít: Fasiszta! — és kétszer orrbavág. Elszedik mindenemet, táskát, nyakamból a sztetoszkópot - ceruza, zsebkendő sem marad. Természetesen igazolványom, családi képek, egy félig olvasott de- tektivregény - mint dokumentumok, elkoboztattak. Egy házfal hosszában vagy húsz civil áll, előttük frissen ásott gödör, mellette egy szovjet katona fekszik holtan. A tiszt rámutat és rövid beszédet tart. Csak annyit értek: fasiszta. Egy tolmács röviden kikérdez, honnan jöttem, hova megyek. Mondtam, a vonalból és beteghez készülök. Ez nem tetszett. A tolmács nagyon komoly. Baj van - mondja. Elzsibbadok. Ez nem lehet igaz! így kellene bevégeznem . . .?! Kérem, jegyezze meg a nevemet és értesítse szüléimét. Ezt meg kell tennie, ha maga is magyar. Néma marad. Ilyen rossz álmom sosem volt. Filmekben láttam hasonlót. Semmi hősiességet, csak zsibbadtságot, fásultságot érzek, mintha magam is csak szemlélném a képet. A falnál állok, előttem a tiszt. Látom, kihúzza revolverét, két embere a géppisztolyhoz nyúl. Te hát Így... Miért?! Miért?!... Nem igaz! Mindjárt felébredek. Azt hiszem, becsuktam a szememet. Fegyverropogás. Semmit sem érzek. Égre tartott fegyverek. A tiszt visszadugja pisztolyát és újra beszél. „. . . fasiszta ..." A tolmács élénkebb: oz orosz katonát lelőtték a fasiszták, de ö mégsem lőtt agyon engem. Ezt mutatja a civileknek. A disz- sortűz a hősi halottnak szólt. Int egy emberének és az meg indult kettesben velem. Kaput? - kérdem. Nemet int ugyan, de csak oz nyugtat meg, mikor átad egy másik csoport fogolyhoz. Elvegyülni nagy érzés, a tömeg - alig ötven fogoly — biztosnak tűnik, — mint hal a vízben. Azt sem vették észre, hogy a zsebemben maradt néhány kockacukor. Részlet a szerző Tépett lobogó című készülő müvéből. színházi Ho oi ember élő ember óltól lót dolgokat megtörténni, ai mindig izgalmai dolog. Egy utcai balesetet is körbeáll a bámészkodók hada. Kell, muszáj színházat csinálni, hogy a mindany- nyiunkban ott rejtőző kiváncsi, játékos ember igényeit kielégítsük. így kezdődött beszélgetésünk, s ugyanezen gondolatokhoz érkeztünk vissza végül Vincze Ionossal, a pécsi Ság- vári Művelődési Ház igazgatójával. Hamar kiderült, hogy az igazgató titulus kevés, a valóságot egyáltalán nem fedi. Mondhatnánk, hogy tanár, bölcsész-történész, népművelő, rendező, vagy egyszerűen színházi szakember - talán ez utóbbiban rejlik a legtöbb igazság. Augusztus 20-án a Baranya Megyei Tanácstól körművelödési dijat kapott.- Igazából nem fontosak a díjak. Mégis örülök neki. mert a színházi kultúra terjesztéséért, és magyar színdarabok megjelenítéséért kaptam. Ez az én igaz ügyem. A darabválasztás nálam soha nem a véletlen müve, hanem tudatos koncepció eredménye. Hol is kezdjem? Hogy olyan korban születtem, éltem főiskolásként, kezdő értelmiségiként, a 60- as évek végén, 70-es évek elején, amikor nem lehetett nem szinházat csinálni? Mikor a politikai miliő szinte automatikusan termelte magából a vágyat, hogyha rácsokkal a hátad mögött is, de tenni kell valamit? Hogy számomra a létfontosságú a család, az egyszerű emberek által közvetített hagyomány, s a mindig valamilyen módon megújulni akarás? Sorolhatnám még, de maradjunk kicsit a gyerekkornál. Nem volt még tv, fő foglalkozásom az olvasás, a 2—3 Ft-os olcsó könyvtári könyvek voltak. No meg a rádió. Szólt a rádió. Sejtelmes, suttogó hangok időnként arról tudósítottak, hogy a két felvonás szünetében a színpadkép miképp alakult át. És láttam, ahogy a kanapé a kandalló előtt áll, a színes függönyöket lengeti a szél, és vártam, izgatottan vártam a színházi közvetítések folytatását. Ma már tudom, és vallom, hogy menynyire döntő fontosságúak a drámában az instrukciós szövegek, okkor pedig még csak egyszerűen elkápráztattok, és élénk együttjátszásra késztették a képzeletemet. Furcsa, de ha belegondolunk, mindenben mélyék és nyamozha- tóak a gyökerek. Rendkívül fontosak. Ilyen volt a sport is számomra. Biztosan nem véletlen, hogy az egyéni sportról, amit igen aktívan és eredményesen csináltam, egy csúnya betegség után át kellett térnem 12 éves koromban a csopotsportágakro, fociztam, kézilabdáztam. Csapatban egy közös célért küzdeni - talán Így kezdődött.- 1973-bon végzett o főiskolán. Utóno egy szakmunkás képzőben tanított Pécsen. — Igen, az ötszázasban. És szinházat csináltam. A Jónás rock volt a nagy produkció. Fantasztikus érzés volt azokkal a srácokkal együtt dolgozni. Az előadás nagy port kavart, lassan körém gyűltek főiskolások, gimnazisták. Kezdett nagyszerűen alakulni a dolog, amikor kiüzettünk oz ötszázasból, mondván ez nem kell. Így kerültem a Sógvári- ba - itt végre együtt maradhattunk. — Az akkori Nyitott Színpad egy Orkény-darabbol robbantott. — Igen, 1980-ban a „Pisti a vérzivatarban" című előadásunkkal kezdődtek oz igazi dolgok: országos elismerő kritikákat kaptunk a bemutatóért.- így járták o saját útjukat, aminek a következő állomása egy Pilinszky-darab, o „Gyerekek és katonák" volt.- A „Pisti" sikere után nyilvánvaló lett, hogy oz alkalmi műsorok helyett azon az úton kell haladnunk, amelyen igazi művészi, esztétikai értékeket lehet létrehozni. A 'következő években valóra vált az örkény-trilógia tervem, a Kulcskeresőik és a Forgató- könyv bemutatásával. — 1986-ban új név, új irány. Miért harmadik, a Harmadik színház? — Rájöttem, hogy már nem létezik a 70-es évekbeli amatőr színjátszás. Ügy kell tovább dolgoznunk, hogy a saját értékeinkre épitve haladjunk előre. Így bármennyire is nehéz volt Magyarországon amatőrként fennmaradni a profi színházak mellett, mi úgy kíséreltük meg, hogy egy harmadik úton egy tudatosan alakított színvonalon - jobb szó hijón — nem hivatalos színházként működünk. Közben a Pécsi Nemzeti Színházzal is kapcsolatba kerültünk, létrejöttek közös produkcióink is. Például a gyerekdarabok, amelyek a rekonstrukció óta nálunk vannak, de közös mun- ko volt a Forgatókönyv és a Nádas-darab, a Találkozás is. — Idei évad? Tervek? — Három bemutatót tervezünk. Sólyom Katalinnal o tavalyi évad sikerdarabjából, a Csirkefej öregasszony szerepéből egy monodrámát készítünk. Izgalmas, kísérletező vállalkozás ez, hiszen a mi előadásunk annak idején a Sipos László alakította apa és a csalód centruma köré szerveződött inkább. A 80/81 - es év legjobb magyar drámáját, Kornis Mihály Halleluja című komédiáját terveztük még az idei évadra, és persze, egy gyerekdarabot, ami még nincs meg pontosan. — Rendez a Pécsi Nemzeti Színházban is? — Igen. Az idei év legjobb magyar drámai alkotása ci- met elnyert Forgách András: Vitel I ius cimű drámáját mutatjuk be az évad vége felé, amit nyáron a Gyulai Várszínházban játsszunk tovább, s remélem, az új szinhóz avatására is műsoron marad a kamarateremben, a következő évadra. Hát ennyit a magyar dráma terjesztéséről. Ellensége vagyok a felelőtlen értékrombolásnak, a gyilkos módszereknek. Fel kellene mindenkinek ismerni, hogy az igazi értékmentő, új értékeket létrehozó értelmiségi magatartás az egyetlen út, hogy ebben a városban igazi színházi kultúra tudjon kialakulni. Zóbrádi Marianna Csanády János Földművelő Minek feltölteni, úgyis leszipkázzák o hévérek: üresen kong a hordó, de legalább hangot od. Valami van e halk kongás alatt, a pince s a pince földje, s a fölötte termő múlt-jövendő. Mikor a rómaiak ültették a tökét Pannóniában már akkor is ez a Föld élt; s jöttek az állítólag > vadparaszt magyorok, mikor Árpád honolt: kik tovább tördelték a kaccsokat s kapáltak, lefürtözték az érett tőkét - e munkából tanult minden nemzedék: menyasszonya Mária volt s gondolatot a Nagy-vilóqból e jegyben foglalt. Konczek József 11 dióbarna délutánnak... A dióbarna délutánnak földutat rejtő mélyeit már eltakarják lusta árnyak, koromsötét és zöld-szelíd törzsek meg bojtos új hajtások, mint puha és nehéz szövet, s a ragacsos-hús vadcsapáson jönni látom az özeket, az erdöalji rozsvetésben még süt a nap, szokott helyen megrezzenö fül-felütéssel legelnek együtt csendesen. Eg, ha dörren, megszokott zaj, még hirtelen vihar előtt is változatlan nyugalommal állnák a szélborzolt mezöt, csak a legnagyobb nyári csendben, a feledtető alkonyon kapkod fejük. Tón puska esetten, s telik vérrel a patanyom? TodorJanos „Mindent elönt o szemét, a mocsok ..." — nem pontosan ezt, de volami ilyesmit mond Scorsese furcsán pszichopata hőse, a taxisofőr, a hasonló cimű filmben, miközben a New Vork-i éjszakában narkósok. kurvák és stricik furikóztatósá- val kénytelen keresni a kenyerét. Aztán egyszercsak föllá zad, s akár egy hadiösvényre készülő indián, irokéz frizurát borotvál magánok, fekvőtámaszokkal erősít, s ami a legfontosabb: tetőtől talpig felfegyverkezik. És persze lő, alig egy méter távolságból roncsoló dum-dum golyókkal, utálkozó hidegvérrel, hogy csak úgy fröcsög a vér Egyszerre felemelő és undorító ez a modern misztérium. ahogy a nagyvárosi paranoid számú rój igazságot tesz, hogy génjeiben egy ösztönös kategori kus imperatívusz parancsával helyreállítsa „a világ kibillent gyémánttengelyét". Tavaszi zápor veri a büdös, benzingőzös fővárosi flasztert, omikor bőrig ázvo integetek a felém közeledő szabad jelzésű taxinak. Komótosan lassít a dromedár fekete Volga, megváltást remélve futok felé. ám ahogy nyitnám az ajtót, a fő nők a gázba tapos, s vize! spriccelve rám surran el mellettem- Anyád! - kiáltok, s elke seredetten csapok utána öle vegőbe, mire csodák-csodája a sötét kocsi sötét bőrű vezé re megáll, s cik-cakk alakba visszatolat. Na lóm, gondo lom naiv módon, ilyen a piac törvénye, maszekunk belátta, hogy csak úgy, kénye-kedve szerint, nem hagyhatja faképnél polgártársát, akinek a szál litására rendeltetett. Köpcös, bojúszos figura, s mintha rugó lenne alatta, úgy pottan elő a volán mögül. Na de mi van o kezében? Nyilván csak vizionálok! Az nem lehet, hogy katonai bajo nett villog tetovált jaltosában . A haja szabályosra befésült digó sérá, selymesen csillogó szobodidó-ruhájábon sehogy sem emlékeztet o Ro bért de Niro megformálta New York-i kollégájára, önkéntelenül hátrálok, megbotlok és hanyattesek a járda- szegélyben, az a marha, kezében a horminc centis haleffel, meg bőszen jön felém. feltápászkodnom, a frissen felállított kandeláberek mellől felkapok egy féltéglát, és elszánom magam, jöjjön, őreinek jönnie kell. Most mintha ő is megtorpanna, egy pillanatig nevetTaxisofőr, bajonettel De hát ez képtelenség! Az nem lehet, hogy déli egy órakor, tíz méterre a Hősök terétől. se szó, se beszéd meglékeljék az embert, akár egy görögdinnyét. Vajon mit gondol felőlem ez az őrült?! Csak nem raj tam okar elégtételt venni átvágott torkú, kirobolt társai miatt? Csak nem most jutott eszébe megtorolni a lelkét szó rongáló félelmeket? Mindenesetre szitkozódva jón felém, szerencsére sikerül ségesen is fest, kezében azzal a puskavégre való tőrrel, téblábolva káromkodik, de nem lép előre. Saját hangomat hollom, amint beígérem, ho nem teszi el o bajonettet, a pofájába vágom a téglát. Mintha csak vad indulatától remélne erősítést, oz enyémet szidja, s azt üvölti, hogy nem bánja azt se, ha ezért hazavágják, akkor is kilyukasztja a bőrömet. Kérdezem tőle, hogy mi az isten bajo van, mit ártottom én neki, hogy szemét módon megállást imitált, aztán meg vigyorogva elhajtott? „Meg fogsz dögleni, hogy megtanuld egy életre, kinek mutass lófaszt . . ." Már olyan közel van, hogy elfutni se tudok, és mint egy kényszeres hadonászik a késsel. A szemem sarkából látom, hogy a drosztból már többen igyekeznek felénk. Arra aztán semmi szükségem, hogy meglincseljenek, mire kiderülne, hogy igazam is lehet, kisko- nállal szedhetnek össze. Nyilván érzi a taxis is az erősítést, mert szúrásra emeli a bajonettet. Négy-öt lépésre lehetünk egymástól, amikor arca irányába elengedem a követ, aztán usgyi a Benczúr utca irányába. A Volga hátsó szélvédője pukkanó hangon odja meg mogát: a célt tévesztett hogy némely gyilkosjelölteknek milyen mázlijuk van! — féltégla öklömnyi lyukat hagy az üvegen, a „seb” körül, mint beomlott arcon ráncokat az idő, a rombolás pókja sző ezernyi fonolat. Hirtelen ámulatomban futni is elfelejtek, s mire fölébre dek, be vagyok kerítve. Arcom elé kapnám a kezem, de mái szemembe másztak o spray maró hangyái. Semmit sem látok. Ketten csavarják hátra a kezemet, roma haveromat o hangjáról ismerem meg, azt mondja, hogy most végre kicsinál. Először csak a vér sós izét érzem a szómban, az ütés mintha csak azután jönne. Fogamból letörik egy darab, nyelvem, akárho reszelöt simo gatna. Szinte az ütéssel egy időben rúgok előre, spiccel, lágyékmogasságban elengedve a jobbost. Az üvöltésből jólesöen állapítom meg, hogy a lövés talált. Kitépem magam oz ölelő karókból. Dulakodás közben o spray o földre esik, nagyol rúgok abba is. Azok ketten, a tökét markolószó társukkal vannak elfoglalva. Szobud va gyök Az út túloldaláról két rend őr bizonytalanul tekíntget fe lénk, aztán egyikük átszól. hogy én menjek csak oda. Visszokiáltok, hogy most való hogy nincs kedvem.
