Új Dunántúli Napló, 1990. szeptember (1. évfolyam, 149-178. szám)
1990-09-29 / 177. szám
1990. szeptember 29., szombat aj Dunántúli napló Székelyek, góbék, mócok JUSSOLÓK Megeredt a társaság nyelve. Koccintottak.- Miért jegyözi fel az úr, amit elmondtunk?. - kérdezte a legöregebb, Gerzson bá.- Mert ezeket a kis történeteket meg kell őriznünk a gyerekeink, meg unokáink szá- máro es.- Akkor én es mondok egy történetet — emelte kezét a piagusbo Simó bá, oki azért nem vette le sosem kalapját, hogy ne lássák, mennyire kopasz. Tudniillik egyetlen szál haj sem termett fényes üstökén.- A jussolás mián összeha- ragosodott két székely család. Távoli atyámfijaji vóttak. Míg a jussolók marakodtak, a Gergő gyerek pont katonáskodott. Mire három év múltával hazakerűtt, úgy megembe- resedött, eligeslig lehetett rá- esmérni. Pár nap múltával a várostoul mene haza a Gergő gyerök két jó lovával, szekérön. Az úton egyik haragos rokonja baktadgólt hátán hatalmas bátyúval. Gergő megesmérte a rokonját, de az ütet nem. A terűt cipelő nem aprító tovább a lépést, hanem megszólító Gergőt:- Nem vinne el kigyelmed egy darabon?- El én!... Jó pénzért.- Még es mennyiért?- Kendet húsz krajcárért. Földobbintá a rokon a nehéz batyut és Gergő mellé telepedett. Már átballagtak egy falun es, mikor megszólalt Gergő:- Én csak magának attam helyet, a terűért külön kell fizetnie, mert az külön helyet foglal a kocsin. Ha nem akar fizetni, vegye a hátára. A fösvény rokon minden krajcárt a fogához vert, hisz ezért pereskedett es Gergő apjával. Inkább a hátára vette a nehéz batyut, semhogy fizessen érte. Mikor végre es a harmadik falunál megállották és leszállóit a rokon, jobban elfáradt, mint mielőtt felült volna. Gergő hetykén szólt oda neki:- Azért f áradott el kend annyira a szekérön, mert az én jussomat is cipelte a hátán. A rokon ebbül felesmérte Gergőt:- Sebaj — mondotta -, most mán könnyebb leszen, mert húsz krajcárt visszaadtam neköd . . . Na, Isten álgyon meq! Simó bá kissé feltolta ko- oaiz fején a kalapját. úgy leste az idegen orcán történetének hatását. Az ráemelte poharát Simára:- Naayon iá volt, bátyja. Disznajó, 1940. Csernavölgyi Antal Gondolatai — érthetetlen imádon - mindig másfelé terelődték, Serf Tamás körül csa- pongtak. „Hát persze, hogy megnősült. Igaza vélt. Szerelem ide, szerelem oda, élni kell . . . Gyereke is van. Érdekes: a fiú nem bandzsa. Az az átkozott tífusz, az tett tönkre mindent. Előtte milyen szép voltam. Minden ujjamra húsz kérő akadt. Szegény Tomi, hogy nevettem, amikor beállított azzal az abnormálison nagy őszirózsacsokorral. Az őszirózsát sem szerettem, őt sem. Persze, hogy kinevettem. Aztán jött a tífusz. Átkozottul lesoványodtam. Mindenki arról sustorgott körülöttem; meg fogék halni. Anyám naphosszat mellettem ült, fogta a kezem, sírt és imádkozott. Megmaradtam. Oe mire? A hajaim kihullott, elfelejtettem zongorázni ... Kedves gyerekék! Ma arról kéll nektek mesélnem . . . Nem jó! Mi az, hogy „kell", és mi az, hogy „mesélnem”?! Istenem! „Miben különbözik ez a nap a többitől?” - Alig tudta visszafojtani sírását. Zsebkendőt vett elő és kifújta az orrát. A gyerekek körülötte ülték kis székeiken. Beszélni kezdett. Gondolkodás nélkül, gördülékenyen, mint amikor magolás diák fölmondja a leckét: „Mit gondolták, gyerekék, miért van most nekték szép óvodátok, sok játékotok és jobb életetek? Igen, mert elmúlt a régi irossz világ, amikor sok volt az éhező szegény ember az országban. Akkor a gyerekeknek 'is sokkal rosz- szabb dolguk volt. Kinek köszönhetjük, hogy ez elmúlt? Nagyon jól mondjátok; a vöröshadseregnek és Sztálin elvtársnak, akik kikergették innen a mi szép országunkból a rossz embereket." — Az óvodások meg se mukkantak. Szoó Karcsi fölfázhatott, mert ismét ki kellett valna mennie. Két combját összeszorította, apró kezeivel morzsolhatta fütyülőjét, de nem szólt. Erteilen, meredt tekintettel figyelte az óvónénit, mint aki azt mondja: „máskor észre szokta venni”. — „Kik voltak azok a rossz emberek?" — A csöppségék továbbra is megszeppenve hallgattak. Tóth tapogatta fején a kötést, Schmi- deg mélán bányászott az orrában. — „Igen, a nagy urak, akik nem engedték, hogy a szegény emberek 'jól él'hesse- nék és dolgozhassanak, és elég pénzt kereshessenek. Ez a Szovjetunióban már régen így van, mert Sztálin elvtárs segített a népnek. Itt nálunk pedig Rákosi elvtárs vezeti az országot. Ezért ünnepeljük június 3.-ót, a gyerekek ünnepét, amikor azt akarják az anyukáik és apukák, hogy ezen a napon minden gyermek jól érezze magát." Berlrnger egyik lábáról a másikra állt, körmével vonalakat kapart a falba. Eszébe ljutott: amikor tegnap, a téren felült a vándormutatványos körhintájára, odajött egy néni és megpofozta. Miért? Nyikorogtak a kicsi székek. Szoó Karcsi hiába igyekezett: érezte, hogy meleg lé folyik végig a lábán és alatta tócsa képződik. - „Vannak bábszínháBukás az 1946-1947-es vendégjátékon Miért maradt a suszternál Gáti Böske cipője? Pécsi színészek vesszőfutása Nagykanizsán A Napló múlt szombati számában olvashattunk Nádor Tárnái tollából a Pécsi Nemzeti Színház 1930-beli „csúfos bukásáról”, amikor is Fodor Oszkár direktor „Akik nem tehetnek róla" c., a város koto- likusságát sértő társadalmi drámájának a bemutatása után a városi közgyűlés nem szavazta meg a kért 6000 pengős gyorssegélyt a színház számára. Az alábbiakban egy másik, keserves bukásról lesz szó, amelynek a színhelye Nagykanizsa volt, s amiről a pécsiek akkoriban aligha szerezhettek tudomást. 1946 késő ősze volt, amikor a Pécsi Nemzeti Színház Halasi Imre vezette társulata megkezdte a háború utáni első kanizsai vendégjátékát. Amint ez szokás volt, a vendégjáték idejére a Városi Filmszínház átalakult Városi Színházzá. Kik is léptek a színpadára? Az urak közül Lakky Józsel, Faragó Vilmos, T. Szabó László, Patay lózsel, Gergely István, a hölgyek közül pedig Gáti Böske, Soltész Mária, Károssá Margit neve említhető, és az 1946-os év utolsó napjaitól Simor Erzsié, akit elkísért e távoli vendégjátékra férje, az akkor éppen szilen- ciumon volt Kovács Károly. A műsor pedig? Nos, az akkori vidéki „színházi divat" szerint naponta, másnaponta változott a műsor, a darabok többnyire operettek, vígjátékok voltak, pl. Csárdás, Csókos asszony, Cirkuszhercegnő, lános vitéz, Vén dióla, Aranykalász, Nótás kapitány. . . Színészeink derekasan kitettek magukért, a színházra kiéhezett kanizsai publikum hálásan fogadta a félistenként érkezettek produkcióit. Am a hetek múltán kezdett apadni o lelkesedés, és ezzel a közönség is. És elérkezett az idő, amikor a szerződés szerint a Városi Színháznak vissza kellett vedlenie Városi Filmszínházzá. Minek következtében a társulat december 2-5-én átköltözött a Katolikus Legényegyletbe. Az ottani első bemutató — épp a János vitéz volt az- igencsak megbukott, egy pár nappal utóbbi másik bemutatóra pedig mindössze százan voltak kíváncsiak. Kifelé az egész a szabály- szerű színiidény szabályszerű folytatásának tűnt, ám a bennfentesek tudták: a színháznak annyija sincs, hogy vonatra ültesse a színészeit. Ezért erőlködtek hát tovább... De ezzel még nem ért véget a megpróbáltatás! Csupán közbevetőleg említjük a színészek helyzetének az ecsetelése végett: egy Illés nevezetű kanizsai cipészmester mesélte e sorok írójának a színészek „sóherságáról", hogy Gáti Böske nem tudta elvinni a nála megrendelt új cipőt, Patay József pedig már napok óta nem nézett a javításra .beadott lábbelik után. Visszatérve a megpróbáltatásra: január 7-én a Katolikus Legényegyletből is tovább kényszerültek a pécsi színészek, és a nyugati városrészbe, Kiskanizsára tették át a székhelyüket, hat napra ígérvén az új szezont a „sáskáknak" - így nevezik a kiskani- zsaiakat -, akik soha igazi színházat nem láttak akkor még inkább falu, mint város lakóhelyükön. Hogy ez a hat nap aztán hogyan, miképp zajlott le, arról már nem volt értesülése a korabeli helyi délutáni lapnak, a Zalának, csak annyi, hogy Varga Józsel polgármester gyorssegélyt utaltatott ki a már kényelmetlenül régóta vendégeskedő színháznak, hogy színészestül, díszletestül elutazhasson. Mikor került erre sor? Ki tudja? A pécsiek úgy mentek el, hogy a kanizsaiak észre sem vették. Mindössze négy hónap telt el, és egy egészen más Pécsi Nemzeti Színház érkezett két hónapos vendégjátékra Nagykanizsára. Szalay Károly volt a direktor, az urak között Nagy Béla, Bicskey Károly, Lendvay Lajos, Takács Oszkár, Lakky Józsel, a Kazimir-ikrek, a hölgyek közül pedig Nemes Rózsa, Faludy Irén, Károssá Margit, Majthényi Gabriella neve említhető, egy vendégszereplés alkalmából pedig Bulla Elmáé. Műsorukon szerepelt Az ember tragédiája, a Vig özvegy, a Fatornyok, a Luxemburg grófja, a Cigányszerelem, az Új isten Thébában, a Janika . .. Kezdetben bizony nem volt sikerük, a Halasi-társulat emléke erősen kísértett még, utóbb azonban megenyhült a kanizsai közönség, s a pécsiek a híres-hírhedt választási csatározások közepette szeretettől kísérten utazhattak haza. Hársfai István SARANDI JÓZSEF Kényszerképzetek 1. ZSÁKUTCÁBAN Rövidet irj, vagy még azt sem. Magát olvassa mind, aki olvas. 2. ORDOGGOLYÓ Végzet rejlik a hajszolt kibontakozásban, de a kilábalás reménye feledteti a végzetet. 3. HALLGATAG TÖBBSÉG jj Mondja magáét Belzebub, kontrázza a haragos Isten, i Hallgatjuk őket szótlanul, tetőtől talpig Nincsben. Leányvár, 1989. november 8. zak, minden téren előadás, mese, vidámpark, és ott van az úttörővonat, amelyik most már nemcsak a Szabadság- hegyen jár, hanem a Hűvös- völgyben is. Ott van a másik végállomása. Tehát Rákosi elvtárs vezetése mellett a gyerekek ezt a legkedvesebb szórakozást és kedves utazást is élvezhetik, mivel Rákosi elvtárs nemcsak az országot kormányozza, hanem azon fáradozik, hogy a gyerekeknek is naqyon jó leqyen. Amint ti is láthatjátok, Serf elvtárs a'legjobb 'és leqkedvesebb elvtárs. . ." - Elhallgatott. Utólag rájött, hogy nem jó nevet mondott: „vagyis Rákosi..." — „Érdekes, eddig milyen jól ment. Minden eszembe jutott . . ." — gondolta, és felül furcsa kis büszkeséget érzett. „Rákosi eivtórs ..." — ismételte, de közben észrevette Szoó Karcsi alatt a tócsát. Lopva körülnézett, mintha figyelné valaki. — Miért nem szóltál, Karcsi? — Nem szoktam szólni. Az óvónéni szokott szólni. — Na gyere szépen, kimegyünk. - Megfogta a kisfiú kezét és kivezette a mosdóba. A többi apróság fésíke- lődni-mozgolódni kezdett. Többen fölálltak a székükre és ordibáltak. Olyanok is, akiknél ez nem volt megszokott. Tóth annak ellenére, hogy sérült volt a feje, eszeveszetten ugrált. Csak úgy dongott a padló pici talpacékái alatt. Az egész csoport tombolt. Ez még sohasem fordult elő. Berlinger odament a táblához és nagy- hasú, kerekfejű embert rajzolt rá. M ielőtt villamosra ült volna, hogy hazamenjen Újpestre, Imre hosszan ácsorgott egy játéküzlet kirakata előtt. Különösen egy csörgő tetszett neki, annak bizonyára mind az öt golyócskája zörög, ha a kövér kis ujjak forgatják, rázzák. 'Hiszen ha mindjárt odaadhatná fiának a játékot, amint hazatér! De ma •már nem mehet ki Vácra, ahhoz túlságosan késő van, túlóráznia kellett a gyárban, elszaladt az idő. Ilyenkor már alszik is a kicsi. Mégis megvette a csörgőt, betette a táskájába, és felszállt a villamosra. Komoran nézte az utasokat, különösen azt a vidáman beszélgető fiatal párt, amelyik a felső rúd- ba fogózkodva ott imbolygott előtte. Ezeknek bizonyosan van lakásuk, együtt élhetnek, s ha van gyerekük, ugyanabban az otthonban örülhetnek neki. Azért 'ilyen vidámak. Az újpesti szoba-konyhás lakásban már odahaza találta a szüleit. Apja két könyökre támaszkodva üldögélt az asztalnál, s az ő köszönését, mint szokása volt, szótlon fej'biccen- tésse! fogadta. Az utóbbi időben csak a legszükségesebb szavakat váltották egymással. Imre nem tudta elfelejteni, 'hogy az apja ellenezte a házasságát, azt, hogy szerinte könnyelműen, lakás nélkül vágott neki egy ilyen fontos lépésnek.- A te dolgod, fiam, te látod a következményét - mondta neki az esküvő előtt. Beadta a derekát, nem tiltakozott. — Egyél fiam — mondta az anyja, valahányszor hazatért. - Éhes lehetsz. Ilyenkor Imre elképzelte, hogy a felesége teszi eléje az ételt, és fiacskájával a karján leül vele szemközt. Dehát Juli odaát volt Vácon a nagyapjánál, aki néhány évvel korábban adott helyet az unokájának, mert megözvegyült, kellett a gondviselő, Julinak meg kellett a szállás - a falujában nem tudott szakmát tanulni, pénzt keresni. A fiatalokat együtt már egyik idős ember se fogadta be, itt is- ott is túlságosan szűkké vált volna a szoba-konyhás lakás, megmozdulni is nehéz lett volna benne. Imre és Juli meg mindent vállalt, csak hogy összeköthessék a sorsukat. — Nagyapám már elmúlt hetvenéves, beteges is, három éve gondozom szegényt, tán csak nem él örökké — mondta a tizenkilenc éves Juli nyíltan és ártatlanul a vőlegényének. Szerinte a - nagyapja annyira vén volt, hogy a természet rendje szerint már nagyon kevés ideje lehetett hátra. — így is van — helyeselt Imre komolyan, minden rossz- indulat nélkül. Még kedvelte is az öreget, aki órákig elüldögélt a közeli kis téren, vagy a szomszédoknál. Nem lehetett tudni, azért-e, hogy a fiatalok az egyablakos kis szobában együtt lehessenek, vagy azért, mert a korabeliek társaságát szerette. A dédunoka megjelenése után sokat morBihari Klára Hála . Istennek... góit, mert odalett az éjszakai nyugodalma, de azután any- nyira megszerette Imiikét, hogy egyre ritkábban mérgelődött miatta. Közben telt az idő, az öregember életkoráról már alig esett szó a fiatalok között, de egy-egy hosszú köhögési rohamnál összenéztek, s azután gyorsan elfordították a fejüket. Mégis Imre a lelke mélyén be nem vallotton úgy érezte, hogy az öreg dacból húzza ilyen sokáig, ellenükre, hiszen már hosszú idő óta semmi dolga az életben. Másnap, a műszakja után Imre mindjárt elindult Vácra, táskájában a selyempapirosba takart csörgővel. Ha megrázta az aktatáskát, mindjárt megszólalt a sarkába dugott 'játék, és ez Imákét idézte eléje pufók arcával, hadonászó 'kis öklével, nevetésével — és ettől mindjárt felderült. Amikor befordult a váci egyemeletes ház udvarára, Jufi mindjárt kiszaladt eléje a földszintes lakás konyhaajtaján. Az arcán őszinte ijedelem látszott.- Hajnalban rosszul lett. . . El kellett hozzá hívni az orvost ... Az injekciót adott neki .. . Most alszik. Nem volt kétséges, hogy Juli a nagyapjáról beszél. Kezénél fogva behúzta az urát a szobába. A két egymás mellé tolt ágy egyikében feküdt a sápadt öregember. Még a szája széle is fehér volt, mint akiből kifutott a vér. Imre az ágy mellé állt, és lenézett az öregre. — Mi a baja? Mit mondott az orvos? - kérdezte a feleségét.- Kevesebbet üt a szíve a kelleténél - feleit Juli —, azért gyengült el annyira. Holnap megint eljön hozzá. Az ápolónő is megnézte, aki az első emeleten lakik, és azt mondta, hogy szívgyengesége van, nemsokára vége lesz. — Szegény... - suttogta Imre mély sajnálkozással.- Szegény... — visszhangozta Juli, és az arcához nyúlt, hogy a kibuggyant köny- nyét letörölje. Mindkettőjük sajnálata igaz volt, szívből jövő, mégis köny- nyű, mintha egy kötelező tartozást róttak volna le becsülettel, s mintha a beteljesedett sors, az elmúlás rajtuk kívüleső akarata felmentette volna őket valamilyen névtelen, de nyomasztó vád alól.- Hát bevégzi a szegény öreg ... — csóválta meg a fejét Imre. - Csak így . . . egyik napról a másikra. Ki hitte volna . . . Néhány pillanattal később elővette a csörgőt, és odaadta a feleségének, aki a bánat árnyéka alól elővillanó mosollyal gyengén megrázta, azután odatette az alvó Imri- ke két öklöcskéje közé. Imáké a kocsijában aludt, mert a gyermekágy már nem fért volna el a kis helyiségben. — Nemsokára kinövi a kocsiját ... — mondta Imre, s nem tudta, hogy ez az önkéntelen megjegyzés már a lakás közeli birtokbavételének boldog reménységéből fakadt. Másnap a műszakja utón ismét Julihoz indult. Feleségét a konyhaajtó előtt találta, az egyik idős szomszédasszonnyal beszélgetett.- Kétszer is kért reggel kávét, meq vajaskenyeret, és az asztalnál ette meq az ebédet — mondta neki, de már Imre felé fordult. — Az öreg? — kérdezte Imre. — Az hát! — nevetett rá foghíjas szájával a szomszéd- asszony. — És méghozzá mivel biztatott délelőtt az orvos, mondjad csak el az uradnak, Julikám! — Avval, hogy nagyapám túl van a veszélyen, meg hogy a bajától még sokáig elérhet. Hála Istennek - tette hozzá Juli a jó hír után kívánkozó és mások előtt el nem hagyható két szót. A hangja remegett, és váratlanul elfutotta szemét a könny. S mintha az örömét a szomszédasszony előtt még nyomatékosabban bizonyítania illene, megismételte: - Hála Istennek...- 'Hála Istennek . . . — mondta Imre is rekedten, önkéntelenül egymásra néztek a feleségével, azután egyszerre félre kapták a fejüket. Szatyor Győző rajza
