Új Dunántúli Napló, 1990. szeptember (1. évfolyam, 149-178. szám)
1990-09-29 / 177. szám
s aj Dunántúli napló 1990. szeptember 29., szombat Kerámiák és misztikumok között Ősanyák és bálványok Az egyik peckes, mindenkivel szembeszállva dacol. A másik nem, ő nyújtózkodik, és megdermedt mozdulata mesz- sziröl sugallja, segítségre van szüksége. A .harmadik pedig maga a kiegyensúlyozottság, akiihez a többiek fordulhatnak. 'Kik, mik ők? Egyikük feje mint- !ho az egyiptomi királynők fej- díszét formázná, s a többi is, akár valamilyen kultikus kör jegyeit viselné magán, de nem téveszthetők össze a régészeti feletekkel. Egyéniek aprólékos kimunkálás nélkül is, szinte személyiségük van. Teráfok, szól a szakmai meghatározás, agyagból készült bálványok, idolok. Azok is, meg nem is. Tolmácsolják valakinek a gondolatvilágát, érzelmeit. ' A küszöbön ülünk R. Füzesi Zsuzsával, mert így könnyen belátjuk az egész terepet. Köztünk rohangászik kislánya, Blanko, és láthatóan inkább a kertben játszana a mamájával. Végül is helyet keres kettőnk között, és míg beszélgetünk, egymás után teszi térdemre új és újabb rajzait. Szépek? örül a dicséretnek, és már nem unja társalgásunkat. — Egy éve találtam ki ezeket az agyagfigurákat, s azóta azon dolgozom, hogyan tökéletesítsem őket. Van egykét kedvencem, de a többiről úgy érzem, tizenkettő egy tucat. Úgy kell hasonlítaniuk önmagukhoz, hogy egyáltalán ne lehessen összetéveszteni őket — ihunyorit Zsuzsa.. — Az a baj, hogy az agyag igen kellemes, lágy, engedékeny anyag, s gyakran elkalandozom, miközben dolgozom. A lágy anyaghoz egyedi technikát választott. A XVI— XVH. századi japán raku nevű módszert, amivel akkoriban a kultikus teaedényeket csinálták. A figurát ezeregyszáz- ötven fokon ihevíti a kemencében. A 'hőtől a máz elindul, csordogál lefelé, de nem sokáig, mert Zsuzso fogóval kiemeli, égését lefojtja valamilyen anyaggal, és így megkavarja a színeket. A fémve- gyületek nem eredeti árnyalatukat mutatják, hanem redukciós színüket, s ettől lesznek ilyen tompán barnásak, szürkések. Némelyiktől az ember megborzong, másikuk viszont barátságos hatást kelt. Testük sem sablonos, korongozott részekből egybeépített. — A kerámia és a szobrászat között szerintem az a legfőbb különbség, hogy az agyag csodálatos, sok mindent elbir az ipari szigetelő- anyagtól a művészi megformálásig. Rendkívül változatosan lehet vele dolgozni. Zsuzsa többfajta módszert ki is próbált, mutatják korábbi elképzelései. Készített már megrendelésre akusztikus burkolatokat, például a zeneművészeti főiskolára. A murái iákra, az igényes épületdíszekre azonban egyre ritkábban van igény. Nincs pénz, mondják a megrendelők, és lemondanak erről a „hívságról”. A megélhetésért készített edényeket a Képcsarnoknak is. Nem tagadja meg ezeket sem. Most, hogy Pécsen saját 'házban, saját műhelyben dolgozhat, kitárult előtte a világ, noha látszólag éppen fordítva történt. Gyakran reggeltől estig dolgozik, s levegőzni is csak a konyhába és a kertbe megy. Nem él színpadias közéletet, örül, ha munkája meflettmeg- felel rendesen anyai kötelességeinek, s gyerekeivel is törődhet. — Azért a szakmával is tartom a kapcsolatot. Igen szeretem a siklósi heteket, ahol sok művésszel találkozom, köztük barátaimmal. Mesteremmel, Schrammel Imrével, a 'barátaimmal és a 'férjemmel beszélem meg a világ és a kerámia dolgait. A munkámról mondott véleményeket is meghallgatom, s ha döntően nem is befolyásolják, merre menjek tovább, de egy-egy érdemleges megjegyzés elgondolkoztat. — Az ősanya-mítoszt keresed? Mert mintha ezek a figurák mind nők lennének, amelyek egyúttal a természettel, a növényekkel is rokonságot tartanak. — Jól látod. 'Ezek mind asz- szonyok. Nem vagyak feminista, de nagy erőt érzek a nők képességeiben, o család és a világ dolgainak az irányításában. Egyébként o természet és a misztikum roppant izgat. — Ez már világkép? — Hogy az-e, nem tudom. Úgy érzem, olyan vagyok, mint egy víztükör, amit ha az ember felületesen szemlél, nyu- godtnak gondol. Közelebbről nézve viszont előtűnnek a folytonos kavargások, hullámzások. Talán nagyképűnek nézel, de mégis elmondom. Isten agyagból teremtette a világot. Én is agyaggal dolgozom, de őt utánozni természetesen nem tudom. Mégis szeretném, ha valamiképpen élnének ezek az alakok, a mítoszok. A tudatalatti, megfog- ■hatatlan érzelmek, mozgások és erők meg kell, hogy jelenjenek ezekben a figurákban. Egyszer talán sikerül „lélektől lélekig" hatnom. — A mítoszok mit jelentenek neked? — Az ősanyo-mitosz? Szeretném kibővíteni a kört, ahol ősapák és ősgyerekek is felbukkannak. Ezenkívül a csillagjóslás, a számmisztika is vonz. Azt is el tudom képzelni, hogy rajtunk kívül élnek emberek, értelmes lények a világűrben. — Mi lesz a figurák jövője? — Nem tudom még pontosan, de megpróbálom még jobban megragadni a kultikus alakokból sugárzó lelki hatást, az ősi rituális tartalmat, magatartást. Készítek karcolt edényeket is. Mintájukat egy régi álmoskönyv alapján formálom. A szimbólumok is nagyon érdekelnek. Blanka felnéz. Mi az a szimbólum? Miért rajzoltad ezt a virágot az asztalra, kérdez vissza Zsuzsa. Hogy szépnek lássam tőle a képet, mondjo a kislány. Látod, ilyen egyszerű. Barlahidai Andrea Kersák József Berzsenyi lelke Énekeljétek dalait, ti múzsák, istenek, nimfák, akik ihlettétek őt, dicső költőt, felidézni jertek, szive fferfését. Képzetén Hellász, Helikon varázsát nyerte Parnasszus csobogó vizétől, új honos lanton veri hő imáját, szent haza féltést. űs örökségnek vezekel dalával, és e költészet hona állapotján, Róma szivével, görög-hös erénnyel tudna segíteni. Lebbenő ködök, maradó időkkel eltakart ország lepelét lerántja, énekén ébred haza s nép viránya lelki gyönyörrel. Látjuk öt, csendjét s örömét keresve, lelke intését, leborult fohászát,' tiszta ítélés örökös szabályát hagyva hazánkra. Salamon Erzsébet Szólj Már őszt hord a szél. Fejszecsapás a múlt. Temettünk és hozunk új ítéleteket a bomlott nyárra. Már őszt hord a szél, megérett szerelem. Szólj, mi lesz a verssel, megérkezéssel, mosollyal, kézfogással. Csönd ül. Lelkedhez ér a lelkem. Minden ég kihúny. Böröndi Lajos 1989 június tanulok hallgatásul verssel hallgatok e megrepedt nyárban torokperzselö júniusban versem lassan elvérző madárdal Felemelt fejjel ment be a sekrestyébe. Nagyon fáradt volt már. Hajnalban kelt. A szeme alatt óriási fekete karikák jelezték, hogy napok óta alig pihent. Lassan, szertartásosan levette kis fehér gallérját — szorította. Fogta a nyakát, szinte fuldoklott. Belső görcs fojtogatta, gégefője megmeredt. Alig kapott levegőt. Aztán enyhült valamit a légszorítás. Maga elé tette a kis fehér gallért, a szekrénykére, és nézte, hogyan kunkorodik befelé a két vége, magába zárva eqy kis környi világot. A fejét. A nyakát. Az agyát. Letérdelt a sekrestye térdeplőjére és imádkozott. Kintről halk énekszót hallott. — Talán egy hívem énekel zsoltárokat — gondolta, és imádkozott tovább. Fejét lehajtotta. „Uram, engedd meg, hogy ezekben az emberekben a lelket tápláljam. Itt van az otthonuk. Ha innen elmennek, hazátlanokká válnak, elveszítik gyökereiket. Poha- ,ruk idegen pohár lesz, italuk keserű ital. Add, hogy tartsam bennük a lelket! Hogy bírják. Győzzék, Uram. Nem vagyok méltó erre a feladatra, kérlek, tégy engem erre méltóvá. Engedd, hogy jelt adjak népemnek. Nemsokára karácsony lesz. Régen a falvakban világította sok ablak, és az ablak mögött a karácsonyfa. Most némák lesznek és sötétek az ablakok. Mindenkinek elment valakije. A gyász ünnepe lett Gyurkovics Tibor „A villámokat megtöröm” a születésed. Én is egyedül maradtam. Egyedül szállók szembe a hitetlenekkel a hitért. Harcolok, hogy ösz- szetartsam megmaradt testvéreimet. Majd hideg szél fúj odakintről, a kályhák gépiesen zörögnek, azelőtt melegen duruzsoltak, összebújik, aki még él, bezárja ajtóit, és imádkozik Hozzád. Uram, engedd, hogy szavuk elérjen. Kiáltanak feléd, hogyha látod nyomorukat, segítsd őket, ha látod széthullásukat, tartsd őket össze! Fölnézett. Odakintről beszűrődött a csend. — Elhallgatott az ének? — futott át az agyán. Fölállt. Fölvette a fehér gallérját, és kiment a templomba. Először, a félhomályban nem látott semmit. Aztán, ahogy előbbre lépett, megdermedt. Középkorú férfiember feküdt a templom kövezetén. Odasietett. Fölemelte az ember kezét, még nagyon halványan érezni lehetett a rug- dalózó szív közléseit. Az ember kinyitotta a szemét.- Leütöttek - nyögte. Aztán lehanyatlott, vissza a kőre. — Értem. Csöndben legyen. Magának most nem szabad beszélni. Pihennie kell. - Átfutott az agyán, hogy orvosért rohan, de már le is beszélte magát. Az orvos elment a faluból. Két hónapja szökött át a határon. A szomszéd faluban nem is volt orvos, odébb aztán nagyon messze lenne a következő falu. Mire találna egy doktort, az ember meghal a kövezeten. — Tegye le a fejét a köpenyemre, az nem olyan hideg - ült le mellé a kőre. A férfi nagyon nehezen odébb emelte a feiét a pap ölébe. Lecsukta a szemét. A fejéből hátul szivárgott a vér. A pap levette a gallérját, és megpróbálta elszorítani vele a sebet. De hamar átvérzett. A templomban félhomály volt. Középen ültek a földön. A haldokló fején mintha fehér csóva jelent volna meg, furcsa glória fehéren, ami lassan vérszinűvé vált. És a csendben a pap halkan énekelni kezdett: „Gúnyolódnak és gonoszságot szólnak; elnyomásról beszélnek nagy fennhéjázással.” Énekelt a túlvilágról, a megbocsátásról, a szeretet ereiéről, amely legyőz minden kegyetlenséget. Látta, az ember arca megnyugszik, a lelke megszabadul. Az ember meghalt. Ö lesimította az arcát. Áldást Vért a lelkére Istentől, ölt a földön, és lehajtott fejjel énekelt tovább. Csernák Árpád Az óvónéni Nagynéném halála után egy naplót találtam a lakásán. Ott hevert az „Új Idők" XXXIV-XXXV-XXXVI-os évfolyamának, a nyolcvanéves „PESTI NAPLÓ" aj ándéka'l burn ónak, Czerny—Szendy-kották és a 21. Nádor-Album társaságában. Ennek alapiján írom ezt a történetet. Váratlanul és meglepő gyorsasággal hosszú szőrszálak nőttek az állón. Egyik reggel, amikor fölébredt, döbbenten tapasztalta, hogy három-négy iszonyúan hosszú éktelenkedik rajta. Gyorsan félkelt, már amennyire hordóhasától tellett, a tükörhöz sietett és a direkt erre a célra odakészített ollóval lenyirbálta ezeket az idétlen kinövéseket. „Egy éjszaka! Hogy nőhet meg egy éjszaka ekkorára?" Sopánkodott és köbben bánatosan'belapátolta azt a két krémest, ami az esti ötből megmaradt. Maszatos lett a szája széle, ez szintén elég idétlenül nézett ki, de nem vette észre. Kibújt csipkés, selyem hálóingéből és meztelenül leült az ágyára. Ahogy ott ült, lehajtott fejjel, akaratlanul is meglátta combjai tövében őszülő szőrpamacsát, fölötte a nagy 'hasat hájas gyűrődéseivel, lelógó melleit. Tétova mozdulattal végigsimította öregedő testét, aztán keze megnyugodott ágyékában. „Őszülök” - gondolta, aztán megemelte fejét és az éjjeliszekrényen álló vekker- órára pillantott: „még csak hat óra”. A márványlapon kis szürke füzet hevert, mellette töltőtoH. Lecsavarta a toll kupakját, kinyitotta a füzetet, írni kezdett: „1951. VI. 4. Hétfő: Beszélgetés-munka. Beszélgetés a gyermeknapról. Célja: a gyermékelknek örömet szerezni, hazaszeretetet és hálát érzékeltetni és elmélyíteni.” - Jobbra dőlő, szálikás betűkkel írt. Itt megáflt a toll a kezében és maga elé nézett. „Mégiscsak hozzá kellett volna menni Serf Tomihoz. Igaz, zsidó volt és bandzsa, de nagyon jó ember. És hogy szeretett!” — Újra a füzet fölé hajolt, írni próbált. Aztán hirtelen becsukta az írkát, letette a tollat és sietve öltözködni kezdett. Kihúzta az öreg 'komód egyik fiókját, rózsafüzért vett elő, reti'küljébe tette és elindult a közeli kiskápolna reggeli litániájára. Morzsolgatta a 'kis barna köveket, szája némán mozgott. Még kislánykorában szokott hozzá a templomba járáshoz. Katonatiszt apjától és peda-. gógus anyjától szigorú és vallásos nevelést kapott hét testvérével együtt. Az óvodában a szokásos gyermekzsivaj fogadta. Szerette ezt a semmi máshoz nem hasonlítható különös hangzavart. „Ma valószínűleg felügyelő lesz. Ilyen előrejelzést kaptam.” Miközben erre gondolt, gépiesen végrehajtotta teendőit. A kicsik reggeliztek. A kövér Schmideg Armand maqára öntötte a kávét, mint általában, az óvónéni 'kivitte a mosdóba. Szoó Karcsinak pisilni kellett, az óvónéni segített kigombolni a nadrágját, mint mindig. Berlinqer egy vázával fejbeverte Tóthot. Az óvónéni (megszidta, sarokba állította, a cserepeket összeseperte, Tóténak beragasztotta a fejét, mint máskor..., de közben állandóan ez járt a fejében: „Ma valószínűleg felügyelő lesz" - és megpróbált hatásos, kerek mondatokat fogalmazni, mint máskor. „Na gyerekék ... a mai napon . . ., nem . . . amikor ma a nap felvirradt..., nem jó! Erőltetett, közvetlenkedő, ha mis, hazug! Nem értem; volt már néhány gyereknap, mindig simán, ment minden. Nagyjából mindig ugyanazt mondtam. Most mért nem jut eszembe? Miben különbözik ez a nap a többitől?" —
