Új Dunántúli Napló, 1990. szeptember (1. évfolyam, 149-178. szám)
1990-09-15 / 163. szám
1990. szeptember 15., szombat uj Dunántúlt napló 9 JELENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT A Pécsett szerkesztett Jelenkor szeptemberi számának élén Marno lános, az Erdélyben élő Székely lános és Szilágyi Eszter Anna versei, Végei László Bevezetés az elbeszélésbe című esszésorozatának újabb része, valamint Szántó Piroska lebilincselő önéletrajzi emlékezése olvasható. A szeptemberi szám Csordás Gábor bevezetőjével közli Pilinszky Jánosnak azt a levelét, melyet a költő 1976-ban a lengyel Tadeusz Rózewiczhoz irt. Pilinszky életműve továbbra is élénk érdeklődést kelt az olvasók, az irodalomtörténészek és az esztéták körében: verseinek világát ezúttal egy fiatal költő, Borbély Szilárd tanulmánya értelmezi, sajátos szempontból. Újabb fejezetekkel folytatódik Sándor Iván és Somlyó György regénye, mint ahogy megtalálható a számban Bécsy Tamás szinházelméleti sorozatának második része is. A szám képzőművészeti anyagát Valkó László képei alkotják; a Pécsett élő festőművészről Kovács Orsolya írt elemző tanulmányt. Figyelmet érdemel Andrej Ink- ret esszéje a szlovén irodalomról, Losoncz Alpár rendszeres szemléjének ebben a részében az idei év első hónapjainak legfontosabb jugoszláviai publikációiról olvashatunk. A szeptemberi számbpn kapott helyet a párizsi Magyar Műhely köréhez tartozó Molnár Katalin két képverse; a kritikai rovatban Thomka Beáta, az ugyancsak Párizsban élő, s ugyanehhez a körhöz tartozó Márton László legutóbbi kötetéről ad közre ismertetést, Farkas Zsolt pedig Eörsi István publicisztikai gyűjteményét ismerteti. A szeptemberi szám a 75 esztendős Gyarmathy Tihamér köszöntésével zárul; a festőről, aki a pécsi folyóiratoknak immár évtizedek óta hűséges munkatársa. Pataki Gábor írt méltatást. Székely János Mózes Egyiptomban Ki hitte volna, Áron, miután így lépre csaltak és eladtak minket, S mi eladtuk saját testvéreinket, Csak hogy legyünk, s ne verjenek kupán. Most, miután egy rögeszme miatt Magunk adtuk fel jussunk és vetésünk, S gondolni is csak olyasmit merészlünk, Mi nem ingerli cinkosaikat. Most, miután már szívesen, alássan Cs tökéletes magunkmegadásban Lapítunk, félünk, hallgatunk, halunk, Ki hitte volna, Áron, hogy még mindég Eretnekségnek tartsák és tekintsék A puszta tényt, hogy héberek vagyunk? H a részt akarsz venni a mozgalmunkban, először is. . . Először is válassz egy illegális nevet, érted? Nem használhatod a saját nevedet, ha valaki lebukik közülünk és kiverik belőle a társai nevét, ne tudja a tiedet, van, akinek nem bírják az idegei és „köp". — De hiszen ti tudjátok a nevemet, még ha harmadévesek vagytok is, vannak közös óráink, mindnyájan ismerjük egymást.- Nem érted. Ez a konspiráció. Most a mi sejtünkben volnál, és ha megbízunk benned, bekapcsolunk a munkába, és másokkal is lesz dolgod a diákmozgalomban. Illegális név! Majd kibújtam a bőrömből. Igen, persze, összeesküvők, szabadkőművesek, akik jelekről ismerik fel egymást, ez igen, mennyi ilyenről olvastam, sok-sok könyvben, Jókaitól kezdve Victor Hugóig, és most én is segíthetek, s nem lesz többé éhes gyerek, mezítlábasok télen, és megalázó, gyárak előtt sortra álló munkanélküliek, micsoda boldogság! — Mit kell csinálnom? — Itt egy csomag, röpcédulák vannak benne, dugd el biztos helyre, majd csak a jövő héten, csütörtökön add vissza nekem. És ne szólj róla senkinek, ha a rendőrség megtalálja nálad, lebüksz. Mert a teljes titoktartás már most is kötelező, és ezuán is mindig, ha agyonütnek, se mondd meg, kitől kaptad, és nem tudod, mi van bennük.- De hát csakugyan nem tudom. Nem is nézhetem meg? Különben sem ez a baj. Nekem nincs biztos helyem. Albérletben lakom, együtt a testvéremmel, egy kellemetlen öreg néninél, aki mindig belenéz a szekrényünkbe, kikutat mindent, nemcsak kíváncsi, hanem kicsit dilis is szegény, az a rögeszméje, hogy meg akarják mérgezni. — Hát menjetek egy rendesebb albérletbe. Van rengeteg Pesten.- Nekünk nincs pénzünk. A jó albérlet drága, ez meg ki van fizetve elsejéig, a testvérem egyetemre jár, és óraadással keres ötven pengőt. Ez o szoba negyven pengő egy hónapra. A menzán eszünk, és senki sem segít bennünket. Én néha kapok éjszakai munkát, de jó albérletre nem telik, lehetetlen.- Egy kommunistának minden nehéz helyzetet meg kell tudni oldani, Ha ezt az egyszerű dolgot sem vállalod, nem tudunk használni. Hát megoldottam. Mert valószínűleg valamennyi igy- úgy kommunista szent vigyázott rám. Amúgyse igen takarította senki a József körúti ház folyosóvégi közös vécéjét, s o víztartály vaksötétbe vesző tetejét aztán igazán nem. . — Csak ki akartunk próbálni — tépte fel az orrom előtt következő csütörtökön a sértetlenül átadott csomagot Varga; - láthatod, csak újságpapír van benne. Odajöhetsz a könyvtárba minden csütörtökön a hosszú tízpercben, ott tartunk szemináriumot. Csakugyan összebújunk né- gyen-öten a hosszú tízpercben, a könyvtár legvilágosabb sarkában - a sötéteket ugyanis a szerelmespárok veszik igénybe —, és suttogva beszél az egyik fiú arról, amiről a félegyházi ifjú bankgyakornoktól hallottam, ötéves terv, új irodalom, új művészet. Érték- többlet, munkaszalag rendszer, kizsákmányolás, munkásoszály, alépítmény, felépítmény, uralkodó osztályok, szindikátusok, sztrájk. A „sejt" összehívását, feleslegesen ugyan, de Bandi szervezi, halkan fütyüli az In- ternacionálé első néhány taktusát, igen kevéssé konspirativ módon.- Ugyan, miért engeded? — kérdezem Pinyót, a negyedévest. — Hiszen ezt mindenki ismeri.- Hagyd csak - neveti Pi- nyó —, olyan hamisan fütyüli, hogy képtelenség eldönteni, melyik sláger ez. Te Bandi, tudod mit? Ha 'már fütyülöd a nagy bátorságoddal, folytasd a szomorú vasárnappal, jó? Mert az lesz belőle úgyis, és lebuktatsz vele minket. * Nekem azért a „mozgalom" gyakorlati része sokkal jobban tetszik. Tömött aktatáskával megyek az angyalföldi gyárak elé sötétedéskor, és szórom a röpcédulákat, majd nagyot sikitök: jaj, viszi a szél a jegyzeteimet! S szaladok, ahogy csak bírok, egy pár lap geometriajegyzettel a kezemben, és eltűnök vagy felugrok egy villamosra (csak egy megállóra, mert jegyet aztán nem tudok váltani), zsebre gyűröm a fejemre kötött kendőt — én nem voltam sehol, azt se tudom, mi az a röpcédula, nálam nem volt semmi, csak a jegyzeteim. Rajzolok is persze a röpcsikre, sarlót, kalapácsot, „munkást" és „tőkést”, éhező, sokgyerekes, terhes asszonyt, a ä la Käthe Kollwitz — stencillel sokszorosítják, ki tudja, kik, ki tudja, hol. Még nem találták fel a spray-t, hát harmadmagam- mal indulok az Aréna úti aluljáró felé, egyikünk elöl, 'másikunk hátul figyeli, nem jön-e a rendőr, addig a harmadik lázas sietséggel mázolja fel a tilos szövegeket: Munkát, kenyeret! Vesszen a lovastengerész! Éljen a Szovjetunió! Éljen május elseje! Osztály nélküli társadalmat! Szüntessétek meg a gyermek- munkát! Szabadság! A „koltúra". Magyarul: kollektív túra. A Banánszigeten (újságos bódét körülfogó hajdani járdasziget a Kis- és Nagykörút kereszteződésénél, a Nyugati pályaudvarnál) gyülekezünk, s kiscsoportokra szakadva tartunk a budai hegyek felé. Valamelyik nagy tisztáson vagy menedékháznál ösz- szefolyik a sok kis ér, egyetlen patakká szélesedik, sokan vagyunk, s a legtöbbünk fiatal. Énekelünk. Aztán következik a „kolkaja". Mindenki kirakja középre, ami ennivalót hozott. Nem 'kell szégyellni, ha valaki csak zsíroskenyeret tudott hozni, azt sem, ha semmit sem hozhatott, akinek bicskája van, oszt. mindenből mindenkinek egyformán. Ha falatokat, hát falatokat a kol- túra-kajákból. Egy-két ember elmegy a menedékházba a 'kulacsokkal vízért. Egymás nevét sem tudjuk, aki akarja, az illegális nevét mondja meg a szomszédjának, vagy annak, akivel épp szóba áll. Van, akinek szabályos turistafelszerelése, viharkabátja és bakancsa van, nekem ugyan egyik sincs, és az a szőke, gömbölyű lány, aki mellettem szalonnázík, megbök:- Nézd azt a disznót, esküszöm, műfolt van a nadrágján, tuti. hogy rendőrspicli. Rábámulok a fiúra, szép, barna -fiú, nyitott fekete ing, szürke térdnadrág van rajta, s a térdnadrágon két szabályos négyszögű, barna posztófolt. Látszanak a fércelés öltései is. Sehogy se illik a kockás, finom sportharisnyájá- Ihoz. Fura.- Először vagyok itt - mondom tétován a szőke lánynak -, hogy hívjalak? — Silónak - nevet a lány, — szóval először? Paraszt vagy? Olyan piros a képed. És téged?- Arator - mondom, mire Sila földhöz vág bicskát, 'kenyeret, szalonnát, és fetreng a nevetéstől. — Ó te bolond, te. Szóval diák vagy, méghozzá bölcsész, azok ilyen hülyék. Lefordítottad a nevedet, majom. Legyél te csak Szénás, hiszen úgy áll a hajad, mint a szénásszekér. Röhögünk, én kicsit szégyellem magamat, de nagyon szeretem Silót, úgy érzem, mintha mindig is a 'barátnőm lett volna, mint Éva, Edit s lla S lla? A fene. Most visszaadom a kölcsönt. — Van két cigim. Akarod az egyiket, Ilonka? Sila elismerően hátba vág, egy gallyacskát dug a tűzbe, rágyújtunk boldogan, a friss barátság örömével, mikor hozzánk lép egy gyíkfejű, vékony, szörnyen szemüveges idősebb lány, kontyos.- Egy becsületes kommunista nem dohányzik. Ha dohány- zott is, leszokik 'róla, ugyanis ezáltal megfogható.- -Ki kommunista itt? - érdeklődik Sila, de a gyíkfejű nem szűnik. Most meg 'leül, mintha collstokot hajtanának össze, tépkedi a füvet, és teljes tűzzel prédikációba fog. Nemsokára -már jó páran állnak körülöttünk és figyelik. Silo nyugalmasan szívja a cigarettáját, én is elszívtam már, s most, hogy betetőzzem a szabadságot, boldogságot, luxust, előszedem a szójrúzso- mat - ami egyszerre volt halálos bűn és kicsapásra méltó szörnyűség a gimnáziumban is és a zárdában is Félegyházán -, s kicsavarom, hogy kifessem a számat.- Még ez is! - üvölt fel a gyíkfejű, de Sila megfogja a kezemet, kilépünk a csoportból és egy közeli árnyék-folt felé tartunk, mikor egy idősebb, piros nyakkendős, kopaszra nyírt fejű férfi-megállít, kedves, széles arca, s majdnem négyszögletű pofacsonttal záródó -feje csupa atyai elnézés, MTE-jelvényt visel.- Ez csakugyan nem idevaló dolog, elvtársnő. Nem telik -mindenkinek rúzsra. Kezem fejével letörlöm a festéket, két piros esik marad 'rajta. Mondjam azt, hogy nekem sem telik? Hogy fél éjszaka másoltam divatrajzokat, hogy villamospénzem és kajám legyen a koltúrára, és hogy ez az olcsó, vékony szójrúzs nekem az iskolai és otthoni nyomás alól a felszabadulást jelenti? Igaza van, nem idevaló, butaság volt. Mi a fenéért lógok én ki mindig a sotból. Nem ezen múlik, legyek csak nagy festő, nagy forradalmár, elsősorban persze a festészetben, természetesen. És 'ha azon -múlik, hogy ehhez meg kell tanulni mindenféle politikát meg gazdaságtant, sajnos, hát megtanulom, üsse kő. és a cigoretta?- Ebben nem bírok objektiv lenni - mondja a szaki -, pipás ember vagyok magam is. — A nemes Nyihahák sem dohányoztak, de még szájrúzst sem használtak - szorítja meg o karomat Sila, én meglepődve fordulnék hozzá, de egy bokugró csoport elsodor bennünket egymástól, s egyáltalán: az egész kerek tisztáson kitör a tor-nászás, meg sem áll alkonyaiig. A hűvösvölgyi végállomásnál oz emberpatakok már folyammá olvadva töltik meg az újro meg újra üresen megjelenő villamost, ez is újdonság nekem, Pesten még sose utaztam a végállomásig. Silóval fél év múlva találkozom az Oberhé folyosóján. Detektív kíséri, ahogy engem is, s meglehetősen megrongált a külseje, ahogy - gondolom - az enyém is. Nem szólhatunk egymáshoz, de ő különb ember nálam, mert a szájához emeli a mutatóujját, ajakfestő mozdulattal, még itt is tud maíháskodni. Aztán a Kétszázasban megtudom, hogy Sila a Kirgiz menyasszonya. Hát igen. Szántó Piroska Töredék (részlet)
