Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)

1990-08-25 / 142. szám

a ü) Dunántúli napló 1990. augusztus 25., számból A pécsi szabadművelődés múltjából A hazai művelődés törté­netének van egy elfelejtett rövid korszaka: az 1945-48. közötti három esztendő. Ez a korszak reményteljesen kezdődött el, de a társa­dalom emlékezetéből kiradí­rozták, mert a szabadműve­lődést az egypártrendszeren alapuló politikai törekvése« kimúlásra ítélték, ugyanis veszélyesnek látszott a mű­velődési sokféleség az uni- formizálódós folyamatában. Szabadművelődés! Ennek a szónak szimpatikus kicsengé­sét hallom, amikor kiejtem: egy szabad országban, sza­bad állampolgárok szabad kulturális tevékenységéről volt szó. Jelen sorok írója ott volt e mozgalom meg­születésénél, és mint a vá­rosi szabadművelődés egyko­ri vezetője nemcsak tevé­keny részese és irányítója volt e mozgalomnak, hanem szenvedő alanya is annak kimúlásakor. Gombos Ferenc miniszteri tanácsos, felvidéki író (írói álnevén: Simándy Pál) volt e mozgalom főnöke a kul­tuszminisztériumban. Ő rö­vid, határozott megfogalma­zásban nyújtotta e tevékeny­ség definícióját a békés- tarhosi konferencián, a jö­vendő szabadművelődési ve­zetőknek ekképpen: „Az ad­dig leszorított társadalmi ré­tegek politikai hatalomhoz jutottak, és megkezdték ön­művelésük rendszerének sza­bad kiépítését." Minden me­gyében és megyei városban megalakultak a szabadműve­lődési felügyelőségek, me­lyeknek hivatása volt a «ul- túregyesületekkel való kap­csolat felvétele és a műve­lődési tevékenység szellemi­anyagi erőkkel való támo­gatása. Első feladatként jelentke­zett a háború után a taná­rakról, tudósokról, művészek­ről nyilvántartás készítése, hogy ezzel is segítséget kap­janak a társadalmi szerve« az előadók kiválasztásában. Akkoriban még nem volt te­levízió, s igy a kultúra „élő adásban" került az embe­rekhez, ami sokkal nagyobb 'hatású, mint a „gépesí­tett kultúra", mégha nem is mindig „szupersztároktól" hallották az igéket a műve­lődés templomaiban, a kui- túdiázakban. A Pécs Városi Szabadművelődési Felügyelő­ség először a Kossuth Lajos u. 8. sz. alatti házban kezd­te meg munkáját, és helyi­ségeit megosztotta a Batsá­nyi Társasággal, melynek fő­titkára Csuka Zoltán író volt. lEgymás után alakult meg a Magyar—Szovjet, a Magyar- Francia, a Magyar—Angol és a Magyar-Jugoszláv Társa­ság. Nemsokára a felügyelő­ség végleges helyére, a Káp­talan u. 2. sz. aiatti műem­lékházba, a mai Zsolnay Múzeum helyére költözött. Megalakult a Szabadmű­velődési Tanács dr. Krisztics Sándor jogászprofesszor el­nöklésével, tagjai között ta­láljuk többek között dr. Bo­ros Béla szemészprofesszort, Jakács Jenő zongoraművészt, Nikelszky Géza festőművészt, dr. Aba y Gyula jogászpro­fesszort, Muszty László és dr. Tóth István tanárokat. A Szabadművelődési Felügyelő­ség vezetője kezdetben dr. Vörös Márton főlevéltárnok volt mellékállásban, majd át­adta helyét jelen sorok Író­jának főállásban. A minisz­térium munkatársakul Hu- nyady Józsel és Vasvári László fiatal írókat és Nagy Dezsőnél nevezte ki. Ez a négytagú stáb mozgatta meg a város kulturális életét há­rom év alatt. Csodálatos pezsgés indult meg a városban. Mindenki örült annak, hogy életben maradt, és hallgathatott ver­seket, ismeretterjesztő elő­adásokat, kórusműveket, ze­nekari hangversenyeket, szemlélhetett képkiállít iso- kat, beiratkozhatott különfé­le tanfolyamokra, ki-ki a sa­ját érdeklődése szerint. A felügyelőség első ténykedése az volt - az Új Dunántúl tanúsága szerint -, hogy a bányatelepeken megszervez­te a művelődési központokat, ezek az iskolákban és a kultúrházakban alakultok meg. Ott a felkért előadó« színvonalas előadásokat tar­tottak gazdasági, egészség- ügyi, pedagógiai, irodaim., történelmi, művészeti témák­ból, sokszor vetített képek­kel kisérve. Egyedülálló, első kezdeményezés volt az or­szágban a „Pécs munkás- liceum" megnyitása egyetemi és gimnáziumi tanárok köz­reműködésével, 72 önkéntes munkás jelentkező részvéte­lével. A megnyitón Tolnai Jó­zsel polgármester rámutatott arra, hogy egy nemzet nagy. ságát a műveltség színvona­la határozza meg. Dr. Boros István főispán hangoztatta, hogy nagy szükség van a parlagon heverő őstehetsé­gekre, - ha kiműveit em­berfőkké válnak - az újjá­építésben. A Szabadműveő- dési Felügyelőség arra töre­kedett, hogy rétegműsorok­kal, tanfolyamokkal lehető­leg minden foglalkozásbeli réteg igényét kielégítse. Néhány példát említek. Ilyen rendezvények nyíltak meg: Szabás-varrás tanfolyam; Háziasszonyképző szabad­iskola; Kultúrvezetőképzo Akadémia; Iparosok kultúr- estjei; Szülők Iskolája; Ne­velők Parlamentje; a Pécsi Katolikus Kör estjei; a Re­formátus Egyház teadélután­jai (az egyiken Veres Péter szerepelt); a Batsányi Társa­ság előadássorozatai minden évben. Kiemelkedtek a Pécsi Kul- túrnapok 1946. május 18-26- án. ekkor előadták a Szé­kesegyházban Kodály Missa brévis című művét a Mester jelenlétében, és ezekben a napokban tartott előadást Kassák Lajos és Zilahy La­jos is. Zenei téren az újjá éledt Pécsi Dalárda jeleske­dett a Zenekedvelők Egyesü­lete 100 éves jubileumi ha ig- versenyén, amikor is a da­lárda előadta Beethoven „Krisztus az Oiajlák hegyén" című oratóriumát. A zenei eseményeken Agócsy László, Vófhalmi, Oszkár, Nyolcas Ipoly és Mayer Ferenc (a székesegyházi énekkar kar­nagya) vezényeltek. Közre­működött nem egyszer Sass Dezső zongoraművész, K. Ka,- liwoda Olga, Nemerey Pétéi. A Pécsi Vonósnégyes tagjai (Molnár Klóra, Graef Tildy, Maros Rudolf, Thirring Zol­tán) színvonalas előadásokat tartottak. Képzőművészeti téren ki­emelkedő esemény volt Martyn Ferenc első kiállítá­sa Pécsett 1947-ben, melyet dr. Boros István főispán nyi­tott meg. A „Képzőművészeti szabadlíceum“ Martyn Fe­renc támogatósával. Gádor Emil igazgatásával mintegy 30 hallgatóval indult meg. Végül hadd említsem meg a teljesség igénye nélkül azok nevét, akik önzetlenüi, ingyen vagy csekély honorá­riumért emelték az előadá­sok színvonalát. Kiemelkedik közülük Szabó Pál Zoltán, aki több száz előadást tar­tott a bányavidéken. Neves előadók voltak: Boros Ist­ván, Csekey István, Martyn Ferenc, Várkonyi Nándor, to­vábbá Achótz Imre, Fekete Miklós, Cseh László, Bizse János, Faluhelyi Verőn,ka, Fábián István, Görcs László, Kelle Sándor, Kolta Ferenc, Széky Pál, Somogyi Géza, Veress Endre. Az 1848. év centenáriumi ünnepén ki­emelkedett a Batsányi Tár­saság estje, ahol Illyés Gyu­la és Weöres Sándor olva­sott fel verseiből, továbbá Bibó István „A jelen elem­zése" címmel tartott igen nívós előadást. A Paksi Énekegyesület estjén egy fiatal költő tűnt fel: Pákolitz István, aki egy alkalmi ódá­ját szavalta el. 1948-ban villámcsapósként történt a két munkáspóit egyesülése. A frontok meg­merevedtek, az ellentétek ki­éleződtek. A Dunántúli Napló 1948. május 18-i számában megjelent elemző cikk („Tervszerű munkával a nép kultúrájáért”) elismeri a sza­badművelődés jelentőségét, sőt azt is, hogy Pécs a Du­nántúl kulturális központjává lett, mégis fölvetette azt az igényt, hogy „a szabadmüve- lődésnek a pécsi kultúrmoz- galom ellenőrző szervének kell lennie". Előírja, hogy tervet kell készíteni a mű­velődés minden területén, azt végre kell hajtani és be­számolni róla. Egyszóval a kultúra a tervgazdálkodás áIdozatává vált. A Művelődéskutató Intézet egy, 1989-ben publikált ta­nulmányban hangsúlyozza, hogy a demokráciában „a szabadművelődésnek a kul­túrát kell szolgálni, de a szolgálat nem válhat köz­ponti vezérléssé". Úgy lát­szik, hogy a jelenlegi ku;- tusztárca is minden eddigi­nél harcosabban kész véde­ni az önálló kezdeményezé­sen alapuló nemzeti kultúra érdekeit. Meg kell szívlel­nünk tehát ezt a gondolatot: „higgyünk abban, hogy egy szabad kulturális közegben felnövő nemzedék, mely dog­mák nélkül nő majd fel, ké­pes lesz élni szabadon az­zal a kulturális lehetőséggel, omit a jövő kínál". Dr. Szántó Károly Arató Károly Most a szeptember még erős... Alinak féligkész falak - állnak tűnődve, szikáron állványokkal körülvett emeletes árvaságban, köztük lányok röpködnek boldog zümmögéssel s elvegyülnek a külváros cikk-cakkos hátterével. A földúlt házhelyeken, hol kövek, csalánok égnek, göthös, sovány fák kikötött lovakként legelésznek. Most a szeptember még erős: égboltnyi tükrökkel rogyog ­jönnek, zihálnak lógófejű autóbuszok, a vasút mellett, az úton böszoknyás por pörög, nézik kukoricaszárak: nagybajszú törökök, mint legyek ablakot, óraketyegések pettyezik sűrűn az opálos messzeséget, körben a házakon iszonyú nyugalom van, árnyékuk összetört, itt hever darabokban - Ez az az óra, mikor árkádok alatt észreveszik talán eisikió arcomat, amikor felnyög s mozdul síró elevenné o falbazárt szegény Kőműves Kelemenné. Katona Judit Inkvizíció Sütő Andrásnak Már elmondhatom, hogy elvitték apámat és éjjel-nappal verték a pribékek. Emlékeimben sötét rend a bánat, s az agyonvert székelyek falfehérek. Gyerekszíveknél melegszem mostanában, kis arcoknál, hol bánat könnye gördül. Mióta állok már itt gyászruhában, nem is élhetnék embertelenebből. Már elmondhatom, hogy angyalok zokognak, mert hű nemzetem üldözötté válik. Isten szemét kiverte semmi horda, ám Küklopszként ragyog rám a másik. Aranyi László must és bor rendet, totális államot Az autonómia embert embernek farkasává zülleszt, „A néppel el lehet érni, hogy a helyes utat kövesse, de nem lehet elérni, hogy meg is értse őzt”, használd ki a „közép mozdulatlanságát", suhogó bambusz, lopótök-tagló terelje egyirányba valamennyi nációt Ha kell, trancsírqzzon a bakó, töltsd. meg a börtönöket, a szándék kiegyenlít rosszat, *jót, s elég, ha csak te látod az utat, a Tao-t ekkor egy szerzetes - sohasem látták errefelé - sorra fölborította a halaskofák kosarát, ki ellenszegült, rozsdás tőrével döfte át, „Nézd, e kifogott halak kétségbeesetten tátogva keresik a tengeri, tereld őket vissza, suhogó bambusszal, lopótök-taglóval Addig az égalatti birodalom MUSTKÉNT fortyog háborítatlan, bár az erjedés ártalmas gőzei megfojthatnak, e gusztustalan kotyvalék SAJÁT TÖRVÉNYEI SZERINT tisztul aranyló BORRA De miért hevernek még mindig nyomorult halaid a fölázott földön?” Asperján György Ez segíthet rajtunk? Miki mikiség nélkül látta meg a napvilágot. Tizenegy testvére fájdalmak, szenve­dések közepette és névte­lenül hullott vissza a sem­mibe. Mikiből Miki lett. A véletlen segítette ehhez, va­lamint a természetes halál­hoz, ami ott egyetlen faj­társának sem adatott meg. A véletlen pedig úgy kez­dődött, hogy egy táplálko­zási kísérlethez a lakkozott körmű, illatos kéz őt emelte ki riadtan menekülő társai közül. Az alagutat gyorsan végigjárta, valami beléépi- tett titok vezérelte a helyes választásban, Amikor elju­tott a kis csapóajtóhoz, egy-két kísérletezés után megtalálta a nyitját, és ju­talma néhány finom morzsa lett. Az illatos kéz tulajdo­nosa a gyors megoldást vé­letlennek tulajdonította, és a még nem-miki Miki újra végigjárta az alagutat, a csapóajtónál ismét helyesen döntött. Más fajtársai hi­báztak, bennük nem műkö­dött a titok útbaigazító hatalma. Miki újabb elkép­zelések megvalósításában lett társa az illatos kéznek. Nem tudta, hogy minden mozdulatát feljegyzik, nem tudta, hogy elcsodálkoznak adottságán, ő csak tette, amit tennie kellett benseje parancsa szerint. Miki azt sem tudta, hogy Miki lett, példa és mérce, fajtájának zsenije. Miki fejét megsimo­gatták, Mikit mindenki mi- kizte, mert tudtak róla, szá- moritartották a létezését. Mikit nem alázta meg a fájdalom, nem tette tehe­tetlenné, bénulttá a féle­lem. Miki^ lehetett önmaga, olyannyira, hogy már ' hibái is erénynek tűntek, lehető­ségnek valami mérésére. Miki testvéreit injekcióz­ták, beléjük oltották a fer­tőzést, s figyelték, hogyan reagálnak, miként viselik az elviselhetetlent. Miki testvé­reibe szondát vezettek szá­jon át, a vékony érfalon át. Miki testvéreinek a hasót megnyitották, bőrük egy ré­szét eltávolították, a nyers húsra különböző vegyi anya­gokat csöppentettek. Miki, ha látta, hogy hatalmas fel­hőként közeledik hozzá az illatos kéz, kicsit összehúz­ta magót, de nem riadt meg, nem gyorsult fel a szívverése, nem rándult ösz- sze a gyomra. Miki testvé­rei, ha látták a sötét f el - legfrént rájuk boruló kezet, karmolni, harapni szerettek volna, büntetni a véget nem érő büntetésért. Mert a lé­tezés minden pillanatában átélték a fájdalom, a kín, a szenvedés agyvelőt forgató borzalmát. Ók tudták, hogy hatalmas zsarnoki erő ne­hezedik rájuk. Nem lehet természetes életmegnyil- vánulásuk. Nem lehet örömük. Nem lehet semmi, ami lehetőség volna a lé­tezéshez. És elkezdték jól érezni magukat a szűk kamrácskákban, amikből kiállt a fejük, kilógott a farkuk. Igyekeztek nem ök- lendezni a gyomorig nyo­mott szondáktól, próbáltak nem fájni az újra és újra beléjük hatoló injekciós lű- től. Kezdték azt érezni, mert mást nem voltak képes érezni, hogy ilyen és ennyi a lét. Hogy a lét nem más, mint a titokzatos gombák, gyorsan szaporodó baktériu­mok, veszedelmes vírusok támadásának elviselése. Gyulladások, gennyedő se­bek, sötétbe váltó fény lett minden pillanatuk. Vonag- lottak. Rángatóztak. Vergőd­tek. Testük fffegfeszült, sze­mük kimeredt. Nem volt könnyük, de sirtak. Torkuk mélyéből a fájdalmat ök­lendezték. Egyetemes, min­denben jelentkező, mindent beborító lett a szenvedés. Nem tudták, hogy valami érdekében, valamilyen cél miatt szenvednek, egy talán vagy minden bizonnyal rosz- szul megfogalmazott érdek és elérhetetlen cél miatt. Bennük minden összecsú­szott, bennük reménytelen­séggé vált a vér, a szív­verés, az evés és az alvás, az ébrenlét és az ájuld!. És mégis, és mindezek kö­zepette is ettek, aludtak, ébren voltak, és mentette valami elől, valamibe őket az ájulat. Nem tudták, hogy iszonyatos szégyen, a leg­nagyobb megaláztatás ilyen helyzetben néha úgy moz­dulni, akként vinnyogn-, hogy az akár elégedettség­nek is tűnhetett. Nem tud­ták, hogy amit ők jelente­nek, azt közönyös szemek tekintik olyan magasságok­ból, amelyek .beláthatatla- nok. Nem tudták, hogy ők nem tudhatnak semmit, csík bizonyságát adni a szenve­désükkel annak, ami meg­fejtendő titok volt a föléjük hajlóban. Nem tudták, hogy ők csak azért vannak, hogy kísérlet legyen a létük. CsaK a kínjukkal lázadtok, csak az eltorzult vonásaikkal, csak deformálódott testük­kel. Csak azzal tudtak lá­zadni, hogy egyre keveseb­bék, mindinkább eldobha­tok lettek. Megértek arra. hogy abban a kemencében semmivé lobbanjon csupa fájós testük, amely az óvó intézkedés végső agyalmá- nya volt. Nem tudták, hogy úgy is lehet élni, mint Miki élt. Nem tudtak arról, hogy létezik a mikiség állapota. Miki sem tudott fajtestvérei szenvedésbe taszitottságá- ról. Ö élvezte a kiteljese- dettséget, o rendkivüliség határai közötti sorsát. Sza­mára természetes lett a ter­mészetes halál. Elmúlását számortartották. Az illatos kezű homo sapiens kerek- ded betűkkel bejegyezte a BLZK 8127-es kartonjára: ,,A kísérleti mus muscuius (a házi egér albínó válto­zata) életének 1238. napján természetes halállal kimúl:. Boncolást nem végeztünk. Megsemmisítéséről intézked­tem."

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents