Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)
1990-08-25 / 142. szám
1990. augusztus 25., szombat üj Dunántúli napló 9 Könyvekről Tadeusz Konwicki: Kis apokalipszis Konwicki regénye 1979-ben 'jelent meg először. Varsóban és szamizdatban. A Jelenkor Kiadó vállalkozása mégsem tűnik anakronizmusnak. Igaz, mostanság abban a boldog hitben létezünk (vegetálunk?), hogy végérvényesen túl vagyunk mindnazon a szörnyűségen, amelyről e regényben olvashatunk. Hisz valamikor azt tanították nekünk, hogy a TÖRTÉNELEM nevű gépezet kereke visszafordíthatatlan. Csakhogy: milyen kerék az, s kerék-e egyáltalán, amely csak előre hajtandó forogni? Politikai sci-fi. Ironikus, groteszk, tragikus tabló. Egy haldokló, lezüllesztett nép kálváriájának végére jut. Ezt a regényt csak mi érthetjük — érezhetjük igazán. Mi, akik e kies „Közép-Kelet-Közel-Nyu- gat-Európában" égettettünk meg a bolsevizmus fantam- inkvizitorainak parancsára. Igazából nem volt itt per. Mégcsak koncepció sem. Isten Ítélt Így, aki hátat fordított a mi szűkre szabott világmindenségünknek, mivel belátta, hogy az emberiség létrehozása tévedésnek bizonyult. Ezt a tézist bontja ki a szerző látomásos én-regényében. A lengyel ellenzék a lepusztult Varsóban arra ,,ítéli" az öreg, tíz éve nem Író Írót, hogy látványosnak ígérkező önégetéssel tiltakozzon a szervilis és embertelen .parancsuralmi rendszer ellen. Eztán a főhős — egy benzines kannával kezében, s egy csomag eredeti, dollárért vásárolt svéd gyufával a zsebében - nekivág a városnak, hogy elbúcsúzzon a világtól, s erőt merítsen a hősi gesztushoz. A tv-ben pedig egyfolytában dúl a pártkongresszus. Csók- dosó főtitkárok légyottja közepette agonizál a nemzet. A dicső halálra szánt (csak még nem eléggé elszánt) író kb. 12 órás bolyongásának stációiban újólag és sűrítetten tapasztalja meg a lengyel valóságot. Majdnem mindenki visszataszító. Ellenszenves (természetesen) a pártarisztokrácia, de legalább annyira gusztustalan a rendszerben és rendszerből élő ellenzék is. A főhős előtt - bár két ízben is birtokolja a Reményt egy Na- gyezsda nevezetű szovjet nőarchetípus személyében - megvilágosodik: nincs más alternatíva, mint az önkéntes tűzhalál. - ,,A nyájjal tartottam, és engedelmeskedtem a nyájnak. Buzgón, vigyáztam a társadalomnak nevezett embernyáj néma hangját. Csak olyan apróbb vétkeket követtem el, amelyek nem váltottak ki általános tiltakozást, és ha a társadalom látbatattan szeme megrovótag rám tekintett, nyomban jóvá is tettem vétkemet. Ennek ellenére bűntudatom van, és bűnös va- gyök." (Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1990.) Mihalik Zsolt Kerék Imre: Agas-bogas koronák A drága Kosztolányi Írja: „Minden költő gyermek. Minden gyermek költő. De gyerekköltő - egy gyermek, aki a szó igazi értetmében költő lett volna - még sohase volt." Ám Kosztolányinak megadatott, hogy egyszerre legyen fölnőtl és gyermek. — Aztán visszaereszkedett abba a mélységes és titokzatos kútba, melyet gyerekkornak nevezünk, és megírta A szegény kisgyermek panaszai-t. És ne feledjük Weöres Sándort sem, akinek játékos ritmus- és rímgyakorlatain óvodásnemzedékek nőttek és nőnek föl. Ilyen szintű teljesítményekre csak kevesen képesek. Annál szembetűnőbb, hogy az utóbbi évtizedben temérdek gyermekvers keletkezett. Egyre több költő próbált és próbál „lemenni gyerekbe". E versek többsége azonban hiteltelen. - Gyerekesek, „prüttyögősek" vagy éppen idegesítően didaktikusak. Mert milyen vers is való a gyereknek? _ Erre csak a megcélzott befogadók tudnának válaszolni. Őket viszont senki sem kérdezi meg. Kerék Imre versei - fölnőtt szemmel nézve — kellemes alkotások. Legtöbbjük rövid, érthető nyelven megírt szöveg. A darabok zöme magyaros ver- selésű, s kellő bájjal rímelnek is. A művek — általában — egy-egy pillanatképet rögzítenek, a természet valamely jelenségét, darabkáját fejezik ki. A költő nemcsak a természet tolmócsolója akar lenni, hanem a még létező népszokások közül is fölvillant néhányat kötetében: pl. a betlehe- mezést, a lucázást stb. Azt persze nem lehet tudni, hogyan fogadják majd a kisdedek e szövegeket, az azonban bizonyos, hogy nem is oly rég beléjük diktált „valamikor ré- gesrégen bilincs volt o szovjet népen” - típusú szörnyszülemények helyét is végre igazi költészetnek illik elfoglalnia Talán éppen olyan verseknek, mint az alábbi Kerék Imre alkotás: Éji folyó Csillag csillan a vízen, ringatózik szelíden. Csendesség holdja csüng a faágon. Felhőt, lombot lebegtet az álom. M. Zs. (Somogy Megyei Könyvtár, Kaposvár, 1990) Gyermekeknek Az igazságos Mátyásról szóló tanulságos történetek általában a gyerekek első, meghatározó olvasmányai közé tartoznak. A gyermek bontakozó igazságérzetét Az oranyszörű bárány és az Egyszer volt Budán kutyavásár becsületes juhászlegényé nek győzelme vagy a kapzsi, gonosz szomszéd hoppon maradása kezdi alakítani, formálni A Képzőművészeti Kiadó néhány héttel ezelőtt új kiadásban örvendeztette meg o gyerekeket. A két keménytapos könyvecske Hernádi Paula rajzaival vonzó olvasmány lehet a betűzgető gyerekeknek, de sajnos nem felhőtlen öröm a szülőknek. A cimiapon a mosolygó királylány és báránykája. A kép 'bal alsó sarkába egy számot biggyesztett oda a tervező: 79,50 Ft. Igen. kiesig drága ezért a „kis semmiért". Azonkívül, miért o címlapon? Kár elrontani a képet, s egyben első látásra a lapos pénztárcára emlékeztetni o vásárlásra felbuzdult szülőt. A harmadik kiadvány egy kifestőfüzet. Leopold és társai Tom és Jarry módjára élik zajos mindennapjaikat a Cicadoromb utcában. A történet, soványka, a kifestendő rajzok - két orosz művész: Roznikov és Nazaruk munkája — kedves Walt Disney-féle ismerősként köszönnek a gyerekekre a szürke lapokról. Mindjárt lehervadt azonban az alkotás láza. mikor a filctoll az olcsó papíron elfolyik, és átüt o papír másik oldalára. Nincs más, elő kell venni a szinesceruzát, de így már nem az igazi. Az ötlet jó. A kivitelhez még több figyelem kell. Talán nem hiábavaló gyerekeinkért o megfelelő^anyagi ráfordítás. Z. M. Tüskés Tibor Dicsértessék, nővérke! m eggel fél nyolcra hívott 1^ be az orvosnő vizsgálatra. A 'klinika alagsorába, a járóibeteg rendelőbe kalauzolt. A szobában két fehér ruhás nővér tartózkodott.- Alapos és komplex vérvizsgálatot kérek - mondta, és a rendelőben hagyott. A szőke, (iatalabb nővér ruhákat ihajtogatott össze, a fekete, idősebb nővér kémcsöveket válogatott. I Kinyílt az ajtó, és egy újabb fehér ruhás hölgy kíséretében két fiatalember lépett a terembe. Fehér inget, hosszú, fehér nadrágot viseltek. — Őket úgy hívják: Kovács Zsolt és Bessenyei Iván. Zsolt betegkísérő lesz, Iván az ambulancián dolgozik.- Egy Ivánunk már volt... - mondta a szőke nővér. Most látom, hogy az a két fiatalember áll a szobában, aki pár perccel korábban még utcai ruhában előttem lépett be a klinika kertjének kapuján. — Bemutatkozás? Munkó- baállás? - sandítok a fekete hajú nővérre. — Igen - bólintott, és tovább zörgeti a kémcsöveket. Mindegyik alá egy nyomtatványt helyez, az üvegcsövek falára apró pa- pirszeleteket ragaszt. Megnézem jobban az arcát. — Azt hiszem, már láttam valahol — mondom bizonytalanul. — Nekem is jó arcmemóriám van. Igen, itt feküdt a második emeleten, a lépcsőfeljáróval szembeni kórteremben. Nagy piros foltok voltak a testén. Huszonegy éve történt - mondja a nővér. - Azóta ezen az egyetlen helyen dolgozom. Valóban, néhány éve gyógyszermérgezéssel, veszedelmes allergiával itt feküdtem a klinikán, ügyetlen bókkal próbálkozom: — Huszonegy éve? Nem lehet... Akkor maga még meg sem született. Talán hat-nyolc éve. Az alacsony, fekete hajú nővér szótlanul rakosgatja az asztalon a kémcsöveket. — ülve vegyünk vért, vagy lefekszik? - kérdezi. — Elég sokra lesz szükség . . . Inkább az alacsony, lepedővel letakart, kemény deszkapadot választom. Odanyújtom a karomat, és meg- adóan tűröm a gumicső szorítását és a tű szúrását. Amíg egymás után megtelnek véremmel a kémcsövek, a mennyezetet szemlélem. Miért' is vagyok ismét itt? Amikor korábban a klinikán feküdtem, égett a testem, a megbomlott vérképlet miatt iszonyúan viszketett a bőröm, a gyógyszermérgezés súlyos következményeit szenvedtem. De meggyógyultam. Tudós orvosok 'hajoltak fö- lém, a fehér ruhás ápolók gyöngéd karjai visszasegítet- tek az életbe. Most újra itt vagyok. Csupán egy alapos vizsgálatra szólítottak, de tele vagyok aggodalommal. Csupán egy múlni nem akaró brochitiszről, a panel lakás kiváltotta allergiáról, kezdődő asztmáról van szó, vagy valami súlyosabbról, végzetesébbről? Mi az oka az éjszakai fulladásoknak, a köhögésbe torkolló légszomjnak, a rám törő ha Iái- félelem nék? A gégészeti vizsgálat után ez a vérvizsgálat tud majd valami megnyugtatót mondani? Fölkelek a pádról, bele- bujok a cipőmbe. Megköszönöm a vérvételt, és kezet nyújtok a kedves arcú, fekete hajú, ismerős nővérnek. Itthon belémférkőzi'k a bizonytalanság. Hát valójában mikor is feküdtem a klinikán? Megkeresem papírjaim között az elbocsátó leletet. Látom rajta az évszámot, a keltezést: 1970... Akárhogy nézem, bármennyit forgatom a papírlapot: ez bizony húsz éve kelt. Azóta fölgyorsult bennem az idő, egymásra csúsztak az emlékek. A aővér emlékezete pontosabban működött, mint az enyém. 'Húsz éve is ő vett vért a karomból. Több mint húsz éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik. Eszembe jut a két fiatalember, ahogy a fényes kőpadlón az egyik lábáról a másikra áll, és zavartan várja, hogy túlessen a bemutatkozó son. Összehajtogatom a húszéves leletet, s eltűnődöm. Ma munkába álló ápolók, nővérkék, betegkísérők, „egészségügyi dolgozók": a választott pályán marad- tok-e? Élethivatás lesz-e számotokra a betegek, az elesettek, a rászorulók gyá- molítása? Húsz év múlva tata Ikoz'hatunk-e? Áldottak, akik évtizedeken át egyszerűen „egészség- ügyi dolgozóként" — a folyamatos önképzés mellett és az új ismeretek elsajáti- tásával — ugyanazon a munkahelyen, ugyanabban a munkakörben az emberek gyógyításáért lelkiismeretesen dolgoznak. R. Füzesi Zsuzsa kerámiái a Pécsi Kisgalériában Áttűnések Már egy érintés - modosi tás. Ahogy a kavics, a kavicsok csendje is példázza, amelybe tengerek lüktetése, folyóvizek áramlása van zárva. Természettörvény. Ha ez az érintés. ez a törvényt utánzó megtestesülés emberkéz műve - antropomorfizáció. Az ember megtanul edényeket készíteni. A geometrikus formák létrehozására, törvényeinek o tiszteletére inegta nitja a szükség. Az így abszt rahólodó és megtestesülő törvény, o geometrikus, a szervetlen rend eképpen kezdi szolgálni o szervest, az élőt, amely (és aki) mindig tökéletesebb annál, mint amit a saját szolgálatára létrehozhat. És mégis. Szerves és szervetlen szüntelen találkozása a lét, elsőként talán a kristály- szerkezetet mutató vírusok tetszhalálában, a természet zseniális leleményeként. Ehhez az öntudatlan múlthoz, a szervesen fejlődő vegetatív léthez képest már egy porladó csontok mellől előásott lándzsahegy is forradalom, és évezredeket fordít ki sarkaiból egy tökéletlen agyagedény, egy tál vagy egy stilizált Gólem-kezdemény is: szinte azóta sincs a formák forradalmában modernebb. Olyan, amely ennél időtlenebbül őrizhetné meg báját és erejét. Ontológiai válasz is a lehetséges létváltozatokra, R. Füzesi Zsuzsa alig is módosít a hengeres alapformákon. De ez az „alig", művészetének kulcsa, A Pécsi Kisgaléria nagyobbik termében egy-egy karcsú posztamensen egy-egy ennél is karcsúbb, a bálványok méltóságával sötétlő ra- ku váza. Éppen csak meg kell törni a csőszerű vázaformát, benyomni valahol a dereka táján, és már formálódik az öl, a tompor, a szelíden kontraposztba forduló csípő. A füstfogta barna színek közt itt-ott az ónix hűsítő zöldje, fehér szín után vágyódó ezüstök, a vasoxid tüze parázslik, száját, törzsét tünékeny, archaikus vonaldisz futja be, és megtörik a holt anyag múzeumivá dermesztő magánya -, a torzó-mivoltuk- ban is nyúlánk nőalakok megelevenednek, mintázzák az erdők fáit, a megállítható időt, az időtlenség, a múlt, a halál fogságából is kiszabadítható szépséget. Ily módon eleven a harcsa- szájukkal tátogó köcsögök, a tojás-, kagylóhéj- és csigaparafrázisok beszédes némasága, a csókban összehajtó fejek nyugalma. Ily módon ismétlődnek és tűnnek át egymásba a természet alakváltozatai; hogyan válik a külső forma belsővé és viszont: a halott fűz odvát a hámló fakéreg, gyűrűző csigaformo keretezi, s az odú talán egy új élet szülő- és fészkelöhelyc. Majd az óceán tékozlón partra lökött kincsei közt lépkedünk, kavicsok, kagylók, tengeri madarak tojásai fölött. Közülük egyikért-másikért lehajolunk, vizsgálódva a kezünkbe veszünk, mert felidéz bennünk egy-egy arcot. Vagy csak a vízmosta, napszítta, ki- fehéredő kavicsokat figyeljük órákig, hogy meghalljuk a természet legszótianabb, legérzéketlenebb anyagának szívdobbanásait. Bóka Róbert A bűnbánó Kis csönd utón váratlanul megszólalt Gerzson bá, a mesefa : — Hallod-é, Ambrus te! Olyan szentes történeteket es- mérsz, meséjjél már egyet az úrnak. Ambrus nem is sokáig kérette magát: — Én aztán hallom —, s elkezdett beszélni. - Az úgy vót, hogy az öreganyámtul hallottam, sok szentes történést, akiket ű az ű öregany játul tudott. Merthogy az öreganyóm öreganyja minden üdéjét a templomban tőtötte imádságok között. Méges az beszélték rúla, hogy fijatal korának örömeit, miket ugyancsak sokat kóstolgatott vult, azokat imádkozta le a Szűz- anyának. Eccer Nojérul mesélt nekem az én öreganyóm, aki az Ur parancsára émberbül, állatául a jókat öszveszedte, hogy megmentse ükét. Mert az Úristen igen csak megharagudott az emberek gonoszsága mián, s, vízbe akarta fojtani a bűnösöket, akar az ürgéket. Mikoron elszóltat már a haragja, etapasztotta a sok vizet, s, Nojé hajója az Arany- nyas hegyen szárazra kerűtt. Nojé kiengette hát az állatokat és maga es kiszállott öt gyermekével: három leány- val és két fiúval. Úgy rendelkezett ekkoron az úr, hogy az emberek és az áltatok népesítsék bé újra a fődet: Sára éljen Dávidval, Eszter penig Jáköbval. Nosza felcsattant erre Anna, a harmadik leány. Úgy pörgött a szája, akar a szele- lörosta: — És vélem mi lészen? Nékem nem leszen hites uram? Eztet érdeműtem én? - csiri- kolta végestelenül. Az Úristen béfogta mind a két fülét, s, csak akkor szólott, midőn Anna végre elcsendesült:- Te penig élj, ahogyan tucc! - mérgeskedett rá. Annából így lett az özönvizet túlélő kurva, kire Sára és Eszter igen csak megharagudott. Annának ugyanis talán még többször es gömbölyö- dött a hasa, mint nékijek. Gyerekei penig mind mástul valónak. Eszterék legszívesebben béfojtották vóna Annát a patakba. Vagy leglább csak meggurucsálhatták vón, hogy varasbéka lett vón belőle. Anna nagyon es jólelkű szolgálója vót az Úrnak. Eccer Nőié, már nagyon megöregedett akkoron, részegen eloludott. De a nagy melegben elébb minden ruháját lehányta magárul. A két tisztes asszonyi állat vihogva mutogatott Nojé elhervadott gyökerére, a kurva viszont bé- takargatta az öreget, s, elzavarta vót a szemérmetlen csúfolkodókat. Annának sokadik unokái akkoron éltek e fődön, midőn Jézus urunk járt idele. Egyikük: Márta, erényes asszonyi áltat vót, de Magdolna ugyan nem vetette meg az élvezetek kóstolását, mígnem eccer meghallotta Urunk szép beszéd- jit. Rögvest megbánta vétkeit és keservesen rítt. Térdre bo- rútt Jézus urunk előtt s’ köny- nyeivel mosogatta, szép hajával törűgette annak megfáradt, fájós lábait. Jézus urunk meg es bocsátott néki, mert látta őszinte bánatát. Ezután ü lett a bűnbánó Magdolna, ahogy az írás es tanusittya még manapság es. Disznajó, 1940. Csernavölgyi Antal
