Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)
1990-08-15 / 133. szám
1990. augusztus 15., szerda űj Dunántúli napló 7 Prágai jegyzetek Nem büntetni, Hanem segíteni akarnak Sok még a kérdőjel és jószerivel mindenről csak feltételes módban lehet beszélni, ezzel együtt úgy tűnik, hogy alapos változás előtt áll a hazai gyermekvédelem. A körvonalazódó átformálás lényege és célja, hogy a különböző okok miatt tartós figyelmet, törődést igénylő gyerekek sorsával olyan intézményrendszer foglalkozzon, amelynek kizárólag ez a feladata, hogy lehetőleg minél több gyermek nevelkedjen családban, illetve a családias életvitelhez hasonló környezetben, s azt is szeretnék elérni, hogy a kiskorúak vagyonát forgathassák, gyarapíthassák. Mindezek érdekében foglalkoznak az árvaszék, gyámszék, illetve a gyámpénztár újjáélesztésének gondolatával. A részletekről dr. Bernád Istvánnal, a Népjóléti Minisztérium gyermek- és ifjúságvédelmi osztályának vezetőjével beszélgettünk. A Pellérdi Nyári Napközi foglalkozásain többek között a fonás alapismereteit is gyakorolják a gyerekek IFotó: Läufer László Családközpontú gyermekvédelem- Véleménye szerint milyen utat járt eddig a gyermekvédelem, miként jellemezné a tevékenységét?- A tanácsrendszer kialakulásával a korábban meglévő és jól működő rendszerék megszűntek. A helyettük kialakuló felállásban pedig nem tisztázódtak, illetve torzultan formálódtak a szerepek. Olyannyira, hogy sökan összetévesztették a gyermekvédelmet a nevelőotthonokkal. Ezekben az otthonokban 10 000 gyermek él, csaknem ugyanennyi nevelőszülőknél, de azoknak a gyermekeknek a száma, akikkel a gyámhatóságoknak törődniük kell, 3-400 000-re tehető.- A gyámhatóságokat eddig többnyire szidták, mint dicsérték.- Az államigazgatósában ők a legleterheltebbek. Egy év alatt - 1988-ról 1989-re 300 000-reI több ügyirat érkezett a gyámhatóságaikhoz, s ez idő alatt 100 000-rel emelkedett a hozott határozatok száma. Rosszul fizetett, a nagy fluktuáció - szinte ötévenként kicserélődték a gyámügyesék - összes gondjával küszködő terület. Hiába a felsőfokú végzettségi előírás, a több mint 2000 gyám- ügyes közül 175-ne'k van jogi diplomája, 430 államigazgatási főiskolát végzett, 1200 érettségizett, a töb'binék 8 általánosa van. A hierarchiában elfoglalt helyzetükből adódóan — döntés, intézkedés tekintetéiben — nem voltak partnerei más szerveiknek, például a rendőrségnék, ügyészségnek, bíróságnak. Egyfajta közigazgatási szervilirmus is érzékelhető a munkájukban, a konfliktusokkal járó megoldásokat nem nagyon vállalták fel.- Napjainkban ugrásszerűen emelkedik a veszélyeztetett gyermek- lés fiatalkorúak száma, közülük egyre többen szerepelnek a bűnügyi statisztikákban, gyorsan nő a szegény családok száma, sok a deviáns fiatal. Miként kíván ezzel szembenézni a gyermek- védelem?- Nem büntetni, hanem segíteni szeretnénk, a romlás, a lefelé csúszás megelőzése érdekében. Egy sokkal önállóbb, lényegesen kisebb bürokráciával dolgozó, jól képzett szakemberekből álló szervezetet szeretnénk létrehozni, akik a családokra orientáltan, megfelelő kontroll mellett, de önállóan, a saját tapasztalataikra alapozottan döntenének. Az egykori árva- szék tevékenységéből — lehet, hogy gyámszék néven - szeretnénk hasznosítani mindazt, ami hajdan jól működött. Régen például létezett a közgyám intézménye. Tekintélyes, közmegbecsülésnek örvendő polgár töltötte be, aki társadalmi megbízatásból, pártatlanul, a hozzá fordulók gondjait bizalmasan kezelve képviselte az érdekeiket. Súlyos, kényes családi szituációkban ma is szükség lenne rá. Például olyan esetben, amikor egy gyermeklányt megerőszakol az apja, vagy a nevelőapja. A felelősségrevonással többnyire együttjár a nyilvánosság, a szégyen, ami sem a gyereknek, sem az anyának nem érdeke. Ilyen helyzetekre is gondolva szorgalmazzuk az egykori árvaszék azon elemeinek hasznosítását, amelyek véleményünk szerint ma is jól funkcionálnak.- Az önkormányzati törvény nyilván alapvetően meghatározza majd, hogy a tervezett szakmai változások milyen keretek között valósulhatnak meg. önöknek mi az elképzelésük?- Valóban nem tudjuk még, hogy az önkormányzati rendszer miilyen következményekkel jár a gyermekvédelem területén, azt sem, hogy szakembereket milyen úton lehet az önkormányzatba delegálni. Szükséges, egy átmeneti stratégia kidolgozása, megjelölve azt is, hogy hova akarunkel- jutni. A körvonalazódó elképzelések szerint a feladatokat meg kell osztani aszerint, hogy mi az, amire a helyi ön- kormányzat vállalkozik a gyermekvédelemben és mi az, amit — s lehet, hogy ez most, az erőteljes decentralizáció idején furcsán hangzik —, de szerintünk szakemberekkel ellátott területekre kellene koncentrálni. Úgy gondoljuk, hogy valamennyi önkormányzatot — miután többféle feladatot látnak el, s nem biztos, hogy mindenhez lesznek szakembereik - nem lehet följogosítani például olyan teendőkkel, hogy örökbefogadásról döntsenek, hogy bírósági tárgyalásokra járjanak. — Milyen alapon döntenének a jogosultságokról? — Meghatároznánk az árva- székek, vagy gyámszékek működési feltételeit, s azok a települések, amelyek ezeket fölvállalják, ott nincs akadálya a létrehozásuknak. Azt tartom valószínűnek, hogy a korábbi, városkörnyéki rendszerben gondolkodva több község felhatalmaz egy-egy nagyobb települést, hogy az árvaszéki ügyeiben eljárjon. — !Mi lenne az önkormányzatok gyermekvédelmi leiadata? — A megelőzés, a felderítés, együttműködve mindazokkal — orvosok, védőnők, pedagógusok ■ -, akik ebben segíteni tudnak és minden védő-óvó intézkedés megtétele annak érdekében, hogy a gyerekeket lehetőleg ne kelljen a családból kiemelni. Ezért lenne szerencsés, ha a segélyezés is az önkormányzatokhoz tartozna. — És iaz árvaszékeké? — Döntés azokban a helyzetekben, amikor változtatni kell a gyerekek családi helyzetén. Így például az állami gondozásba vétel, az örökbe adós, a gyámság, a gondnokság területe. Azt szeretnénk, ha ezéket a helyzeteket nem az érintettek ellenére, hanem velük egyetértésben tudnánk megoldani. — Ez a szervezeti fölállás milyen változásokat ígér az érintett családoknak, gyermekeknek? — Remléhetőleg nagyobb érdeklődés kíséri majd ezeknek a gyermekeknek a sorsát. Azt szeretnénk elérni, hogy ha már egy gyereknek el kell kerülnie a családból, akkor lehetőleg másik családba kerüljön. örökbefogadókhoz, nevelőszülőkhöz és csak végső esetben intézetbe. Jelenleg 1000 nevelőszülő vár gyermekre, nagyon valószínű, hogy egyre többen lesznek, s akkor már válogatni tudunk közülük, illetve több nyugati országhoz hasonlóan képezni is tudjuk őket. Ez azonban egy későbbi feladat. Az Eötvös Luiánd Tudományegyetem jogi karán és az Államigazgatási Főiskolán szeptembertől kezdődik — postgraduális formában — gyámügyi szakemberek képzése.- Néhány hónappal ezelőtt az ön információi alapján már hirt adtunk az Új Dunántúli Naplóban arról, hogy a gyámpénztár visszaállításának gondolatával is foglalkoznak.- Igen. A kiskorúak, gondnokolták pénzvagyonának értékmegőrzésére, gyarapítására szeretnénk visszahozni ezt a rendszert. Négy év óta dolgozunk az elképzelésen, sok akadályba ütközünk. Ellenérdekelt az OTP és általában a pénzintézetek. Szabályozatlan területre tévedtünk, sok a kifogás és ez idáig nem sikerült jogszabályokkal lefedni ezt az elképzelést. Mi alapítványban és abban is gondolkodunk, hogy a kiskorúak in- gaitlanvagyonával is foglalkoznánk. Nagy pénzről, értékről van szó. Jelenleg több mint kétmilliárd forint fölött van az állami nevelt, gondozott gyermekek vagyona. Májustól mindenkinek van pénze, hiszen alanyi jogon kapnak családi pótlékot.- A legtöbb állami nevelt gyerek nem vagyonos. Ők kimaradnak ebből?- A gyámipénztór értük is dolgozna. A nyereség a gyermekvédelem rendszerébe kerülne vissza. Török Éva (Kedvcsináló) Akarja ön a (bizonyára kevés) pénzével néhány napig (hétig) jól érezni magát, városnézés, kirándulás után (közben) sörözgetni, tetszés szerinti mennyiségű fagyival és csokival örvendeztetve meg az efféle engedékenységtől már bizonyára elszokott gyermekeit? Nos, akkor jó szívvel tudom ajánlani Prágát és környékét. (Hagyományok - némi irigységgel). A prágai Vár, a Hradcany tömve turistákkal; mozdulni sem tudnak egymástól. Hiába, a kíváncsiság idehozott németet és amerikait, hollandot és japánt, bizonyára hogy közelről is lássák, milyen lehet a tavaly őszi kelet-európai rendszerváltás egyik hőse, Prága a győzelem után. A várnegyed jórészt felállványozva, de a Vár maga „fogadásra kész". Kapujában két daliás vitéz merev vigyázzban áll díszőrséget, még az se rendíti meg őket, hogy a kíváncsiskodók - főleg a kiskorúak - mutogatnak rájuk, körbejárják őket, velük fényképeztetik le magukat. Az őrségváltás fotómasinák kereszttűzében zajlik, minden kerek órában. Nem tagadom, irigység fog el. Nemcsak a szerepét tizenegy évszázad óta változatlanul őrző Vár miatt, hanem az élő és felújítható hagyományok miatt is. Csakúgy, mint Karlstein várában, amelyről azt írja az útikönyv: mintha az épen maradt visegrádi palotát látnánk. Bár láthatnánk . . . (Utcák, terek, emberek). Például a Vencel tér. A történelmi hírű. Most turisták tarka serege hullámzik mindenfelé. A Szent Vencel szobor tő- szomszédságában kis sziget: az a hely, ahol Jan Palach égő áldozatot mutatott be. A kör domború pereme első pillantásra szokatlan: az elégetett gyertyák vastag viaszrétege, az emlékezetes őszi napok mementója. Ki hitte volna akkor... Ma pedig? Az emberek szemmel láthatóan vidámak, felszabadultak, a korábban kedélyte- lennek tűnő ezertornyú város, az arany Prága az európai nagyvárosok megszokott képét mutatja: lépten-nyomon alkalmi zenekarokba, portrérajzolókba ütközik az ember a Károly hídon (egy utánfutón például valódi zongora, egy fiú elmélyülten játszik, míg társa sört csapol a csodálatos hangszerből). Az Óváros téren óránként százak lesik az apostolok megunhatatlan vonulását. A tér gyönyörűen felújítva, ám az Orlojjal szemben valami furcsaság: egy modern szobor, négy vastag lábon álló, betonszürkére maszkírozott Trabant, hátulján a felirat: Quo vadis? (Hová mégy) Egy udvarokba, kapualjakba tervezett képzőművészeti kiállítás árván maradt darabja, merthogy a többit nem sikerült elhelyezni. A háziak tiltakoztak, mondván, ők inkább szeretnék zárva tartani a kapukat. Polgári önzés, vagy az idegenforgalommal járó bűnözéstől való félelem? Ki tudja . . . (Árak, boltok, sörözök). Ami az árakat illeti: még most, a júliusi nagy élelmiszerár-emelés után is úgy érzi az ember, mintha az áfa és az szja előtti Magyarországon járna. Szóval: fantasztikus érzés, hogy íbe lehet ülni egy cukrászdába, étterembe, anélkül, hogy az ember elverné a havi kosztpénzt. Ami pedig a boltokat illeti - nos, mintha a '68 előtti Magyarországon járnánk. Áru még csak akad - főleg a kirakatokban —, az árak elfogadhatóak, ám az eladók legfőbb gondja a vevőelhárítás. A leggyakoribb szó a „nincs", nem azért, mert tényleg nincs, hanem mert le kellene hajolni vagy hátrafordulni érte, vagy - uram bo- csá — a ‘ raktárba befáradni. Nemcsak az idegent utálják ki, mint túlzott érzékenységében hinné az ember, hanem a cseh polgárt is. Szóval a rendszerváltás idáig még nem ért el, a piacgazdaság még messze van. És úgy látszik, a munkanélküliség is . . , Vannak viszont Havel-képek. Mindenütt. Boltok kirakatában, metróállomáson, fodrászüzletben. Nem hiszem, hogy ő akarná. De úgy látszik, hogy kell az embereknek. (Vagy valahol valakik azt hiszik . . .) A szokatlan tömeget a sörözők se bírják. A sör olcsó és kitűnő, hozzák is azonnal, ha betér az ember és véletlenül helyet talál. De ha mást is kérne, mint a nagy tálcákon körbehordott korsó sört és a hely specialitásaként kínált „egyenkajót" - hát, szóval ahhoz sok-sok idő és türelem kell. Szomjasan betérni érdemes, nagyon éhesen nem tanácsos. (Visszaköszön a múlt). Az egyik nap Trójában jártunk. No nem Kisázsiában, csak Prága egyik városrészében, egy frissen felújított, olaszos szépségű 17. századi kastélyban, amely a Sternberg család birtokában volt hajdan, majd '45 után a hadsereg raktáraként szolgált - évtizedekig. Lubos barátunk (vagyishát Lubomir mérnök úr) ámulatomat látva elmosolyodik. 1948-ban itt volt katona, és a kastély akkor szörnyű állapotban volt. 12 évig tartott a felújítás, 207 millió koronába került. Mit mondjak, egy csoda. Megint irigykedem, főleg ha némely hazai kastélyba gondolok, mondjuk a gö- döllőire. (Utak, határok). Az utak jobbak, mint nálunk (ez nem nehéz), és jóval több az elkészült vagy épülő autópálya. Ráadásul ingyenes. Végül a határok. Rajkánál a magyarok kérik az okmányokat, a túloldalon senki. Egyszercsak benn vagyunk az országban, és sokáig furdal a lelkiismeret: csak nem illegálisan? Később megtudjuk, így egyeztek meg: kifelé a magyarok vizsgálnak, visszafelé fordítva. No, majd hazafelé — gondoljuk, és alig veszünk valamit, úgyse engedik át. Délnek indulunk haza, megnézzük még — Svjeknek is hódolva — Ceské Budéjovicét. A város lenyűgözően szép, állítólag Firenzéhez hasonlít. Félóra innen a cseh—osztrák határ. A cseh határőr nagyvonalúan legyint. Ausztriában vagyunk. Ausztria pedig változatlanul tiszta, barátságos, maradásra csábító, de (nekünk) drága. Ám ez már egy másik történet - lenne. S. G.
