Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)

1990-07-05 / 92. szám

1990. július 5., csütörtök üj Dunántúli napló 9 Levél a szerkesztőségünkben 100 aláírással magyar zsidóság egységéért Búcsú a kolóniától? Új vezetők a magyarországi zsidó közösségek élén H a nagyon nekikesered­nénk, azt mondhat­nánk, hogy a Pécs melletti, pár száz lakosú 1st- ván-aknai település bármikor új Gyürűfűvé válhat. Ki ne ismerné az elnéptelenedés rettegett jelképét? Bekövét- kezhet, pedig István-aknára rendezett út vezet - igaz, hogy kerülővel, akad egy te­lefonja - a bányamentő- állomáson, úgy, ahogy jó­nak mondható a boltocska, Pécs pedig légvonalban kő- hajitásnyira? tezik, az sem felel meg a la­kóknak, akik között már kevés a bányászivadék, és egyre több a cigány. A buszjárathiány miatt le­vél érkezett szerkesztőségünk­be. csaknem száz aláírással. Kivizsgálásának ürügyén csep­pentem a bányatelepre. Pici falucska fogadott, bár emele­tesek a házak, de az élet túl­zottan családias, mint egy hajdani cselédsoran. Közös a garvd, nyomasztó a feszültség, túlzott az egymásrautaltság Az elárvult bányaüzem De innen már a keserűsé­get kiváltó okók sorakozzá­inak! A művelődési otthon ma raktár. Elsorvadában a nagy beruházásként indult, új akna, munkásait áttelepítették. Alig maradt buszjárat, s amely lé­Panaszos csoport fogadott, pa­naszáradat vitt tovább. A keserűség ikibeszéfése köz­ben, mialatt o iboltosnő és a mindig vitatkozó Orsós István kibékült, eljutottunk egy olyan lakásba, amelyet elhagyott o Csonka Kati kistestvéreivel Proksza László felvételei bérlője, aki menekül az igaz­ságszolgáltatás elől. PIK-lakás ez is, mint az összes a tele­pen. Megégve a bútor, az igazolványok, kibelezve minden tárgy, a fazékban félbehagy­va a most már gumiszerű fő­zelék. A nyomasztó hangulat ellenére érezni, hogy gazdái időnként visszajárnak vagy in­kább szöknek. Senki sem szit­kozódott, az iszonyatban ott sejlett valamiféle szorongó megértés. Ekkor fogtuk fel, hogy a szétzilált szobácska a telep első nyílt sebe. Akad, aki köl­tözne ide, mint Hantosiné Fe­kete Ibolya, aki babát vár, de nem ikapja meg. Ahogy a többi üresen álló, öt otthon­ból se igényelhet. Egy bácsi invitál, egyedül lakja tágas szabóit, nem győzi a lakbért, lemondorva a sok helyiségről, egy elég meki, de nem teheti. A furcsa PIK-rendeletek, elő­írások érthetetlenek, nyomasz­tó tilalmak, legalábbis az Itt élőknek. Tisztes állampolgár Délutáni terefere így is meghojlik előttük, de az ismeretlen csövesek fittyet hánynak mindenre. Szóval, a lezárt lakásokat kellene fel­szabadítani a tilalmak alól, és akkor be lennének tömve a süllyedő hajó lékjei. A lakás­nélküliség szörnyűbb élmény a telepieknek, mint az új akna sorvadása. Most levelet írnak az MDF- nek, tanácsot kérnek, miként érvényesítsék érdekeiket. Egyébként senki sem beszél itt önkormányzatról, helyi akarat­ról, helyi döntésről, küldöttség delegálásáról ide és oda. Pe­dig biztos, hogy ez egyfajta előrelépés lehetne. Tremmel Valika, Molnár Ibolya, Rózán Erzsiké és Németh Györgyné úgy írja közösen a levelet, mintha a babakelengyét rak­nák össze: féltik, dédelgetik mindegyik mondatot. Bíznak, és ez is valami. Hantosi At­tila, mint lelkes természetba­rát, arról szól, hogy gyalog 10-15 perc egy régi ösvényen Szabolcsiéiu. Idővel tán onnan jöhetne az új út és a busz... Ki tudja? Bízom a telepiekben, hi­szem, hogy nem válnak új Gyürűfűvé, mert a falusiak, a földhöz, a természethez közel élők ősi jóságát éreztem meg bennük. Csodáltam a 78 éves Rózán József szívósságát, aki 50 évesnek néz ki. Meglepett Szabó Imre bácsi kedélye, Er­délyi Tibor nagy gesztusú megnyilvánulása. Orsós Pista mindig a váltam fogta, úgy tartotta ott kezét, mintha a gyermeke lennék. Belenéztem Kökény Jenőné szép szemébe, anyám pillantott vissza rám, Kiefer Vilmosné mosolya kis­lányomat juttatta eszembe, napfényként mosdatott Czei- ninger Béláné derűje, Rózán Józsefné, Tériké néném né­hány szavát mintha nagyma­mám mondta volna. Köszönöm Vincze József információit. Busz hozott, busz vitt el. A buszon úgy ettek néhányon, hogy az ölükbe tett aktatáska volt az asztalka. Csuti János — A Magyar Rabbikar nem akart és nem akar puccsot, nem tört és nem tör a ma­gyar zsidóság világi vezetői­nek hatalmára, a továbbiak­ban is a Tórát, a magyar zsidóság / érdekeit kívánja szolgálni — válaszolta dr. Schöner Alfréd, az Országos Rabbitanács elnöke az MTI munkatársának arra a kérdé­sére: miért mondott le tiszté­ről, s miért vállalta mégis ezt követően, hogy a Magyar Izraeliták Országos Képvise­lete és a Budapesti Izraelita Hitközség a napokban tartott teljes ülése ebben a funk­ciójában megerősítette. A fő­rabbi a továbbiakban kifejtet­te: — A magyar zsidóság fenn­maradását, a kis zsidó közös­ségek egységét szeretnénk elősegíteni. Négy évtizeden át világi vezetők, öttagú elnökség irányította a zsidó közössé­get. A rabbik, a magyarorszá­gi zsidóság valóságos vezetői az elnökség alárendeltjei vol­tak. Tavaly, december végén a MIOK és a BIH teljes ülé­sén elhatározták, hogy a kö­vetelményeknek megfelelően átalakítják a közösség szerve­zeti felépítését, elkülönítik a közösség vallási és világi ve­zetőinek feladatait. • Megállapodtak abban, hogy a közösség vallási, pedagó­giai, vallás-kulturális és kari­tatív tevékenységét a rabbik, gazdasági ügyeit pedig a vi­lági vezetők irányítják. Elké­szítik az új szervezeti sza­bályzattervezet, amelyben rög­zítik a közösség jogi státusát, s megszabják, hogyan válasz­szák demokratikusan vezetői­ket. Ezt az „alkotmányterve­zetet” megvitatják a zsidó közösségek és szervezetek, s javaslataikat figyelembe veszik annak kialakításánál. A hazai zsidóság legmaga­sabb képviseleti szervének a határozatát azonban, bár szó­ban és levélben egyaránt több ízben szorgalmaztam, mindeddig nem valósították meg. Ezért döntöttem úgy már egy hónappal ezelőt, hogy le­mondok tisztemről. Ily módon tiltakoztam a halogatás ellen, és hívtam fel a hazai zsidó­ság figyelmét a változtatás szükségességére. — A napokban tartott teljes ülés résztvevői bizalmat sza­vaztak nekem, ugyanakkor az elnökséget azonnali hatállyal felmentették. Megválasztották az új világi vezetőt, akinek munkáját a rabbikar és a zsi­dó szervezetek képviselői se­gítik. A társadalmi testület a rabbikarral együtt folyamato­san intézi a közösség ügyeit, elkészíti az új szervezeti sza­bályzattervezetet, amelyet a közösségek megvitatnak, és a november végére vagy decem­ber elejére összehívandó köz­gyűlés elé terjesztenek. Ezután a magyarországi zsi­dó közösségek megválasztják új vezetőiket, és képviselőket delegálnak a hitközség „par­lamentjébe", amely demokra­tikusan választja meg a ha­zai zsidóság országos vallási és világi vezetőit - mondotta. Arra a kérdésre, miként kép­zelik el a hitközség megújítá­sát, Schöner Alfréd így vála­szolt:- A rabbikar hamarosan el­készíti erre vonatkozó kon­cepcióját. Egyebek között az máris bizonyos: a vallási élet felélesztéséhez feltétlenül szük­ségesnek tartják, hogy a zsi­dó közösség visszakapja álla­mosított iskoláit, kórházait, szociális otthonait. Továbbá: elengedhetetlen olyan védő­háló kiépítése, amely kiter­jedne a holocaustot túlélt, magukra maradt idős embe­rekre, illetve az úgynevezett holocaust-unokákra. Szeret­nénk feleleveníteni a magyar- országi neológia klasszikus hagyományait, amely integ­rálja a progresszív magyar, valamint a hazai és az egye­temes zsidó szellemi értéke­ket. Tervezik azt is, hogy to­vább erősítik kapcsolataikat Izrael állammal, úgyszintén bővítik együttműködésüket a nemzetközi zsidó szervezetek­kel. A rábbikar tagjai tevéke­nyen részt kívánnak venni a magyar szellemi és közélet­ben, ezzel is elősegítve az or­szág demokratikus átalakítá­sát, az antiszemitizmus terje­désének megakadályozását. Tovább bővítik kapcsolataikat a magyarországi történelmi egyházakkal és az újonnan szerveződött gyülekezetekkel. Hivatásuknak tekintik, hogy is­tenhitre, erkölcsös életre, munkaszeretetre, a más vallá- súak, másként gondolkodók elfogadására neveljék a zsidó fiatalokat. Szeretnék elérni, hogy a mintegy 1300 zsidóte­mető az emlékezés méltó he­lye lehessen, s hogy a zsinagó­gákat alkalmassá tegyék az áj- tatosságra, valamint azt, hogy a második világháború idő­szakának zsidó üldözöttjeit részesítsék jóvátételben, mi­ként a nem zsidó, ugyancsak üldözött magyar állampolgá­rokat. Tervezik vallási, kulturális, tudományos kiadványok meg­jelentetését. Szeptembertől újabb iskolákat nyitnak, a több mint százéves Országos Rabbiképző Intézetben pedig olyan pedagógusokat is ké­peznek, akik zsidó és esetleg nem zsidó stúdiumokat tanít­hatnak majd az ország okta­tási intézményeiben. A gyógyszereket elzárták Mindennap, minden alkalom­mal a felnőttek adagolják ne­kik. A gyerekek között van szívbeteg, vesebeteg, cukros, epilepsziás, s van, aki „csak" mozgássérült. Huszonnégyen üdültek júniusban Fonyódlige- ten, a sásdi tanács üdülőjé­ben. Valamennyien sásdiak, il­letve a térség községeiben élnek. Tíz éve, hogy a sásdi vörös­keresztesek és a védőnők elő­ször megszervezték az egész­ségkárosodott gyermekek nya- raltatását. Azóta minden év­ben üdültetik őket. A vízpart­hoz közeli épülethez tágas udvar tartozik, amely most al­kalmi tollas-teniszpályává alo­kult. Egyszerre többen is ját­szanak a felnőttekkel együtt. Mások a terasz-ebédlő most még üres asztalain bőrhulla­dékot szabnak-varrnok, nyak­lánc lesz belőlük. Autó fékez a bejárat előtt, két férfi érke­zett.- Kenderes doktor és Papp Antal - mutatja be őket messziről Hartung Vilmosné, a tábor vezetője. Egyelőre nem is jönnek közelebb, egy cso­port gyerekkel beszélgetnek. A többiektől hallom, hogy Ken­deres doktor a vásárosdombói körzeti orvos, és több gyer­meknek engedélyezte, javasol­ta oz itteni nyaralást. Most el­jött meglátogatni őket és megérdeklődni, hogy nincs-e valami gond. Papp Antal pe­dig az egyik nyaraltató védő­nő férje. Ö is részt vett éve­ken át a gyerekek táborozta­tásában, de egy idő után be­lekeseredett. Nem csoda, ha valaki nem tudja feldolgozni, amit ezeknek a gyerekeknek a közelségében átél. Mindegyik ragaszkodó, kedves, mindegyik tud önfeledten örülni, miköz­ben ledobhatatlan terheket ci­pelnek. De itt, egymás közt el­felejtik a gének, betegségek, balesetek okozta másságukat, itt senki sem szégyelli, ha nem elég ügyes és okos.- Néhány évvel ezelőtt a kö­zeli szakszervezeti üdülőben nyaralt egy baranyai család tolókocsis gyermekükkel együtt - meséli Hartungné. — Egy nap meghívtuk őket ide hoz­zánk, aztán a kisgyerek min­dennap átkéretőzött . . . Most nem jött velük egyet­len tolókocsis gyermek sem. Évekkel ezelőtt pont miattuk, értük szervezték be a védőnők közül néhányon a férjüket is a nyaraltatásba. Hogy legyen, oki kiemeli, megfürdeti, aki segít tisztába tenni őket. A Hartung házaspár mellett Ros­tás Ernő és felesége, akik évek óta együtt járnak ide. Rostás Ernő a MÁV dombóvári építé­si főnökségén dolgozik. — Eddig nem volt gond, hogy egy vöröskeresztes kiké- rővel egy hetet itt legyek - mondja. - A közvetlen mun­katársaim, főnökeim tudják, mi van emögött. Nekünk is volt egy súlyosan beteg kislá­nyunk. Orvostól orvosig futot­tunk, ingáztunk vele Pécs és Budapest között. Hatéves volt, amikor meghalt, most Tenne 17... Én miatta jövök ide. No meg biztos azért, amit nem mond ki, azokért a szülő­kért és gyerekeikért, akik itt vannak. Akik között elvétve akad olyan, aki már másutt, a szüleivel együtt is volt nyaral­ni. Többségük nem egyedüli gyerek, és a betegségük min­den szempontból meghatározó a családban. Akkor is, ha er­ről nem beszélnek. Ezt láthatták a védőnők is, akik születésüktől ismerik eze­ket a gyermekeket, a családi körülményeiket. Ezért házalták végig idén is azokat a válla­latokat, üzemeket, ahonnét se­gítséget kaphattak, ezért pá­lyáztak pénzért. Idén megint sikerült nekik annyit össze­szedni, hogy a 24 gyermeket ingyen nyaraltathatták. Igaz, ők vásárolnak be, ők is főz­nek. Aznap, mikor ott jártunk karfiolleves, marhapörlkölt rizzsel, vegyes salátával és al­más kocka volt az ebéd. Sza- nyi Tiborné és Keresztes An- talné irányításával a gyerekek terítettek. Keresztes Antalné az egyetlen, aki egész nyáron itt van, gondnok az üdülőben. Készségesen megmutatja az épületet, mind a kilenc szo­bát, a két gyerekhálót. Az ebéd utáni csendes pihenő alatt benézünk az egyikbe. A négyéves Szilvia kivételével senki sem fekszik. A 13 éves Melinda, a 10 éves Anita és Eva, a 12 éves Mónika és a 15 éves Julianna a bakfiskor- ba hajlók jól ismert „jóslás"- játékát játssza: hogy hívják a leendő férjet, hol fognak lak­ni, hány gyerekük és milyen autójuk lesz. Alighogy lefut egy kör, megjelenik Eszter és Aliz, a két ifjúsági vöröske­resztes, akiket öt másik tár­sukkal együtt segíteni és ta­nulni hozott a táborba Har­tungné. — Mi most próbálni szeret­nénk — mondja elnézést kérő­én Eszter és egy ágyra húzód­va halkan rákezdenek a tábor­zárásra szánt dalokra. Az új­rázás előtt még megkérdezem, hogy ha jövőre is eljöhetnek, mi az, amit szívesen megvál­toztatnának a táborozásban? — Hosszabb időt szeretnék itt tölteni - vágja rá Melinda. A többiek rábólintanak. T. É.

Next

/
Thumbnails
Contents