Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)

1990-07-28 / 115. szám

1990. július 28., szombat aj Dunántúli napló Bartha Gábor A gyorsvonat indul. Sípol­nak. Egy kétségbeesett utas még felkapaszkodik. Én már békésen ülök. Világosodik, de a lámpák még égnek. Meg­telik a fülke. Diplomatatáska, kis és nagy bőrönd, tömött szatyor. Pestig hatunkat már összezártak. És végre megyünk. Előbb a szatyor zörög. Kike­rül belőle a könyv. A diploma­tatáskából egy másik. A bő­röndből egy harmadik, negye­dik és az ötödik. Olvas a fül-'1 ke, kivéve engem, mert én nem hoztam magammal köny­vet. Csak újságokat. Azokat viszont már elolvastam. Nincs is más dolgom, mint az eny­hén piszkos ablakon át néze­getni a tájat. Így megyünk vagy húsz kilométert. De ak­kor félszegen fészkelődni kez­dek a helyemen. Érzem, hogy néznek. Ők öten, a csupa könyvvel felszerelt intellektue- lek nem a tájat, nem is a könyvet, hanem engem figyel­nek. Egyszeriben úgy érzem magam, mintha felemás zoknit húztam volna, vagy mintha a nyakkendőm alatt nem lenne ing. Az ilyen nézéseket meg­érzi az ember. Tudom, hogy megvetnek valamennyien. Fel­világosodott korunkban ugyan milyen ember az, aki nekiin­dul Pestnek, és csak bámul, nézi a tájat, de nem olvas. Előbb már vissza-visszané- zek, de a szemükben olyan alacsonyan vagyok, hogy csak ködfoltokban látom őket. Úgy teszek, mintha aludnék, de nem vagyok álmos, és ahány­szor kinyitom a szemem, ahányszor látom a tíz másik szemet, mindig szégyellem magam. A fülke, de a lelkiis­meretem se tiszta. Miféle em­ber az, aki a vonaton egy­szerűen csak utazik? Unom az egészet. Az unalom ellen vi­szont használ, ha megpróbá­lom a könyvek hátoldaláról le­olvasni, a szellemileg felém tornyosulok minden lelki gyö­nyörűségét. Jó tanulmány. Előbb érdekes, aztán egyre izgalmasabb. Alig megyünk hatvan kilométert, amikor fél­ni kezdek. A mellettem ülő, különben elég vad pofájú férfi, a „Gyil­kos, nem gyilkos" című könyv­be mélyed, és onnan les rám. Egy-egy mondatnál torz kis mosolyok viliódznak az arcán. A szomszédja, szelíd arcú nagymama, a „Ki a gyilkos” cimű munkát olvassa, de olyan arckifejezéssel, mintha az uno­káira gondolna közben. A tér­dén egy újság. Az Erató. A szemközti sarokban egy kis­mama ül. Álmodozik. Még a könyvet is szelíden az ölébe ereszti néha. A könyv címe különben „Gyilkosság a köd­ben". A férje a „Gyilkosság a szenátusban" című repre­zentatív alkotásba mélyed. Rá­góizmai néha keményen és fe­nyegetően megfeszülnek. Le­het, hogy ennek az oka az irodalmon túl a hólyagokká fújdosott rágógumi, de ezt nem tudom, mert csak a sza­gát érzem. Szemközt velem egy kétmé­ter magas óriás ül. Szabad­napos ökölvívónak nézem. Te­letetovált kezében viszont ott az irodalom. Az az átkozott irodalom, minek híján engem öten ellenségesen néznek. A könyv címe Gyilkosság a siká torban. Szolnoknál járunk. Az igaz­ság, hogy most már nagyon félek. A nagymama arco egy­re fenyegetőbb. A kismama meg a férje úgy néznek rám, mintha merényletet terveznék a születendő gyerekük ellen. A bokszoló kinyújtja a lábát, de úgy, hogy az enyémnek már csak az ülés alatt marad valamennyi hely. Életemet és véremet adnám egy parányka könyvért, de sajnos ebben a fülkében már sohasem lehetek intellektuel. Én már csak utazom, öt vagy' mit tudom én hány gyilkosság között, bután és műveletlenül, szégyenkezve, egyre lúdbőrö- sebben, mert nem vagyok más, mint öt gyilkos között a követ­kező áldozat. Dr. Nagy Imre: Pás de deux „Csont kürttel kürtőinek, Arany deszkák hasadnak, Földi lérgek mozognok" herceg arca nem mu­tatott indulatot. Szavai nem a megcsalt férjé, hanem az ítélőbiróé voltak. Fiatal, szép felesége, por­celánfehér bőrével, hollófekete hójával, macskazöld szemével, lánya lehetett volna. A nyur­ga, keskeny csípőjű, széles vállú fiatal férfi, kamasz-Ró- meó. Nem csábító, csak egy­másra találtak. A csábitó ö volt, a hercegi cím, kastély, ékszerek, rang és pompa. Asszonyát nem mélyről vagy vásári színekből, ízekből emelte ki, nevet és vagyont a menyasszony is hozott. A cí­merek jól megfértek egymás mellett. Miben hitt? Az oltár előtti esküben? A cingulus által ösz- szekötött kezekben? A gyű­rűkkel összeláncolt ujjakban? Oklevélben? A menyasszonyi, majd hitvesi csókban? Miben ■hihetett? A méltó társadalmi helyét önfeledten élvező fiatal asszonyban? A nászágy bal- dachinja, nehéz tölgyfadjtók vaspántos zárjai, várfalak őr­zik? . . . A menyasszonyi ruha, a fá­tyol gyürten hever, finom csip­kéit talán még kisimítják, — iányok, unokák - nászára. Boldogan vezette az oltár elé és büszkén vitte a bálba. A legszebb volt, nemcsak ne­ki, a szerelmes férjnek. Ra­gyogott, pompázott, kinyílt, vi­rágzott. Mikor, hol kezdődhetett? Az illedelimes táncok alatt? Lo­pott pillantások, nyíltan bökő- ló tekintetek, udvarias szavak, fojtott vágyak, hódolat, kézre- hajló ajkak, szemet kereső szemek. Tetszeni, hódítani.. . Melyik közülük? — Majdnem mindegy. A nap, az óra, vagy a perc számított? Sötéten égő szem, nedves száj, az erős kéz kissé remeg. Tőle - o nőtől! Nem a her­cegnőtől. A ruha alatt levő nőtől, nőért! Le meri vetkőz- tetni. Most a szemével, - és le merné? - Ez a fiatal férfi. Jó alakú, kellemes arcú, nem ■is lehet akárki, ide csak meg­hívottak jöhetnek. Kemény, iz­mos karja udvariasan vezet a táncban. Tartja az előirt lé­péseket, - kicsit szorosabban, közelebb az illemnél. Közel lüktet valami, a saját fiatal­sága - és annak másik fele. Bársony-redök, hímzett pántok, feszesre húzott tartók, hé/jak, burkok, a lazább alsó, puha, lenge tömege az élő, forró test felett. Az ékszercsattal, feltűzött haj csak sejteti a meglazult örvényfekete-éj zu- hatagát, a felnyitott, lepattant gombok a szabadon megnyíló, puhán omló idomok domboru­latát. A divat a kebleket engedte látni, remeghettek a mélyre- csúszott pántok és a csillogó nyakék között. A nyakból egy darab, félig takart fülek, gyű­rűvel díszített ujjak, sima kéz­hát, meleg tenyér - a többi nem tartozik a nyilvánosságra, a bál közönségére. Hány szó, mondat kellett - félig értve, suttogva, sóhajtva — a találkozás megbeszélésé­re. Mennyi fondorlat, színlelés, óvatosság, és szerencse. - Ad­dig! Napok, hetek kellettek, amíg a feldúlt vonások fegyel­mezett, herceghez méltó arc­kifejezés alá rendeződtek. Úgy érezte, hogy örökre behunyta a szemét. Soha többé nem akarja, nem tudná látni olyan­nak, amilyen most; csapzot- tan, megalázottan is szép, Tia- tal, élő. Mereven néz a fejek fölé a herceg, a bíró, nem a férj, a férfi. Tollár, súlyos lánc, sü­veg, arannyal szőtt brokát ru­ha alatt, mélyen dobol vala­mi. Nem szabad éreznie, hal­lani. Ősi gyűrűt nyom bíbor pecsétre. Az ítélet szavai kegyetlen, ördögi képet bontottak ki: „Köttessenek egymáshoz. Mez­telenül. Kart, karhoz, lábat, lábhoz, szorosan. Fektessék őket a palota tetejének rézle­mezeire." Tehát vér nem omlik, csak szoros szíjak, kötelékek fűpk egymáshoz őket. A nő láthatja a Napot. Nézhetik egymás szemét, érezhetik egymás tes­tét közelről, nagyon közei .röl . . . Mikor lesz már nehéz a felül fekvő férfi? Mikor vá lik elviselhetetlenül súlyossá? Mikor kezd viszketni az össze préselt bőr, áll be görcs, cse peg, csorog a veríték, bűzze válik a lehelet. Mikor nyílnak meg visszatarthatatlanul a test nyílásai? Mikorra lesz tapa dós, mocskos, bűzös a teher bőr, laza, izzadt massza a férfi-izom? Minden vágynál kinzóbb sejt-szomjúság, sejt- éhség milyen hangokat fa kaszt? A kiszáradt nyelv, a bomló értelem . . . Semmi sem volt ebből az ítélet lassan, megfontoltan pergő, sima szavai között. Csak a kék égből sugárzó Nap láthatta őket, - és ké­sőbb a hollók. égegyszer végigolvas to. Mostohagyerek­nek sikerült. Nem szívesen adja nevét a fülledt, morbid képhez. Ki kellett ír ■nia magából, ezért bocsátja papir-életre szülötteit. Ehhez az idő múlása kel lett, feledés — és emlékezés, de Sadera Masoch-ra, Poe-ra, 6ierce-re, tudni Freudról, Jungról. Fekete, erős tea és írógép Konkoly-Thege Aladár Vikár Béla sem jó? Boglárlellén hosszú ideje Vikár Béla nevét viseli a művelődési ház. Munkatársai a névadó szellemében dol­goztak az európai kultúra megismertetése érdekében. A kék és vörös kápolnák­ban művészeket és nemzet­közi közönséget vonzó tárlat­sorozatot indítottak el, euró­pai hírű muzsikusokat hívtak meg a zenei ízlés fejlesztése érdekében, szervezői a nyári színháznak, illetve a múzsák találkozója programnak. A résztvevők megmondhatói, hogy milyen sikeres volt munkájuk. Nemrégiben vviszont - meg­jelent a művelődési ház igazgatójánál a helyi plébá­nia esperese, és azt követel te (nem megbeszélni szeret­te volna, nem kérte), hogy Vikár Béla nevét vegyék, il letve verjék le a homlok­zatról, a bejárat mellől sze­reljék le a táblát. Az uta­sításhoz az tűnt jogalapnak, hogy á művelődési házat a negyvenes évek elején oz egyház építtette. A hajdani neves plébános, .Varga Béla katolikus kultúrotthonnak szánta. De. végül is ott mű­ködött a lengyel gimnázium es líceum 1944. március 19- ig Az épület 1948-ig egyhá zi kezelésű volt. Aztán álla­mosították, és később sor ke­rült a névfelvételre. A helyi plébánia már az idén tavasszal bejelentette igényét az épületre. De az a mai napig állami kezelés­ben van. így az intézmény igazgatója méltán kérdezte meg a határozottan fellépő esperes urat „milyen alapon intézkedik a név eltávolí­tásáról? Mi kifogása van Vikár Béla ellen?" Meg­tagadta a névtábla eltávo­lítását. Ezzel akár napirend­re is térhetnénk az ügy fe­lett. Mi igen, de a név leve­rését követelő nem. Igen, biztos az információ, Vikar Bela neve ellen volt kifogás. A néprajztudós, ki­váló mülorditó, író és iro­dalomszervező ellen, aki elő­ször szervezett Magyarorszá­gon világirodalmi társaságot, hogy az európai népek kö­zeledését elősegítse' Már Vikár Béla sem jó, akit Kale- vala-lorditása miatt a finn irodalomtörténet is számon- tort. S aki néprajzi gyűj­tőmunkájával kapcsolódott Bartók Béla és Kodály Zol­tán újításaihoz. A jelenség ellen tiltakoz­nunk kell. Két okból is. Elő­ször azért, mert egyáltalán nem jó - az eiőző évtize­dek bizonyították -, ha dik­tatórikus alapon döntene* névváltoztatásokról. Az elvet tekintve itt nincs eltérés, ha a parancsolat párttól vagy oz egyháztól jön. Egyik i ó- oa átom figyelmeztetett nem­rég : „Vigyázzatok Somogy­bán, nehogy katolikus po- rancsuralom váltsa fel a haj­dani pártét." Ha erről nincs is szó, az arra mutató je­lenségek szaporodnak. íme: a déli part legnagyobb vá­rosában emléktáblát helyez­tek e! a templomon - té­ves (vagy hamisított?) ada­tokkal. Máshol a cserkész- kéozésre jelentkezettek nagy számára hivatkozva a plébá­nos át akarja rendezni az iskolai órabeosztást Itt a második ok, amiért szót kell emelnünk, hogy a „hozzá­értők okos gyülekezete" döntsön minden vitás vagy azzá tett kérdésben. Közben kiderült, hogy Vikár Béla neve azért nem jó, mert mást akarnak he­lyette. Az intézményt a ma­gyar-lengyel barátságról ne­veznék el. Nem vitatható a fenntartók joga a névváltoz­tatáshoz. De állami pénzen fenntartott művelődési ház­nál ez a követelés — enyhén szóWa - furcsa. S különö­sen akkor, ha Vikár Béla a névadó. Zárszóként még annyit: e sorok írójáról nem mondha­tó, hogy a magyar—lengyel barátság ellen van. Cikkek, tanulmányok sora és könyv (Menekülés a jövőért) bizo­nyítja az ellenkezőjét. 1989 novembere óta a kaposváii Magyar-Lengyel Baráti Tár­saság titkára vagyok. De az ilyesfajta névváltoztatási szándékkal nem értek egyet. Mert olyasmit rombol, ami­nek megőrzése jövőnk érde­kében is szükséges. Laciké András . Nézik a népek a mozgó­képet. Nézzük. De ki beszél közülünk filmül? Valljuk csak be: vojmi keveset konyítunk ehhez a nyelvhez. Meséltes- sük el barátunkkal a legutób­bi filmélményét! Miről hal­lunk? - Valami történésről bi­zonyosan, továbbá duzzadó avagy petyhüdt testtájak­ról .. . Az esztétikai értékíté­let pedig körülbelül ilyen mélységű lesz: tök jó, ill. tök ciki vöt. Tanulni kéne a film nyelvét is, mint minden művészetét. De hol? Mikor? És kitől? Az iskola alkalmas terepnek (?) tűnhet. Csakhogy a spanyol kóborlovagra emlékeztető ma­gyartanárnak legföljebb sejté­sei vannak e tárgyban. Még­ha értene is hozzá (mivel lel­kes autodidakta): évente négy órát „filmesztétizálhat”. Jól tudja mindezt dr. Nagy Imre, a JPTE tanára is. Mégis vállakozott arra, hogy viszony­lag szűk terjedelemben nyújt­son komplex ismeretanyagot a filmművészetről. Könyvének .műfaját legalább annyira ne­héz meghatározni, mint azt, hogy kinek (kiknek) íródott. Nevezhetjük kézikönyvnek, el­méleti és gyakorlati segéd­anyagnak. Titulálhatjuk tan­könyvnek is (csak ez nem unalmas), hisz feladatokat, kérdéseket találunk az egyes „anyagrészek" után. Hívhatjuk aztán - elősorban olvasmá­nyossága, könnyed sítlusa miatt - népszerűsítő irodalmi munkának is. Miről olvashat hát e könyv­ben a diák, a tanár, a min­denkori mozinéző? Nagy ta­nár úr — ez esetben film kapcsán - három filozófiai alapkérdésre keresi a választ. Nevezetesen: honnan ered ez a képződmény, milyen a mi­benléte. s mire való? Művének világos gondolat­menete a következő: az első fejezetben a valóság képi rögzítésétől a film műnemí- műfaji sajátosságaiig vizsgá­lódik, majd a második egy­ségben a filmnek, mint mű­egésznek az összetevőit (for- gotókönyv, kameratárgy, vi­zuális és auditív alakító ele­mek, montázs) helyezi górcső alá. A szövegmű közérthető, gondosan szerkesztett. Az el­méleti-esztétikai meggondoló sok minden esetben példák­kal illusztráltalak. A könyv nem csupán a filmművészet alapkérdéseit veti föl, hanem filmtörténeti áttekintést is nyújt, s megismerhetjük belő­le a filmművészet legjellegze­tesebb irányzatait. Az elméleti és gyakorlati szempontú meg­közelítés szerencsés és szerves ötvözete e munka. Igen érde­kesek - többek között — a ki­választott forgatókönyv-részle tek vagy az egyes plántípuso­kat magyarázó példák. Szim­patikus az is, ahogy Nagy Im­re vállalja saját Ízlését; meg­állapításaival gyakran (és szándékoltan) vitára késztet Szerinte is természetes, hogy nem kötelező mindennel egyet- értenünk. Nem biztos például, hogy o művészi film és a tö­megfilm merev szétválasztása (aszerint, hogy az előbbi mű­vészi szándékú, míg az utób­biban e szándék alárendelő­dik egyféle pragmatizmusnak) ilyen egyszerűen és megnyug­tatóan megoldható. De nem is ez a lényeg. Hanem az. hogy együttgondolkodjunk a szerzővel arról, amit mind­annyian nézünk, s elolvasva a könyvet; egy kicsit tón job­ban is értünk. Mihalik Zsolt Szentmiháíyi Szabó Péter Európa-ház Nekem mór nem kell Európa, sem az, kit elraboltak, sem az, ki állítólag velünk van. Pán-Európa sem kell, sem Európa-tanács, és nem akarok fehérek közt lenni európai. Mi több, lassan magyar sem kívánok lenni, sem ó-, sem újmagyar, keressenek más céltáblát Közép-Akármiben. Kivándorlók immár önmagomból, mielőtt meghasonlanék, lassan kicsiny lesz e Föld egy magyarnak. Már egyik jelvényt sem vehetem fel magarára, sem a zöldekét, sem a vörösökét. Szürke vagyok, mint ez a megalázott ország. Balról korbács, jobbról mézesmadzag alázta meg. (1990. március) BBE-Sa ’?rv'' -W®. *Q& -**»»5i / *‘1mP" e. ro? n volna, vagy mintha a hatvan kilométert, amikor fél- tér magas óriás ül. 5 sndőm alatt nem lenne ni kezdek. napos ökölvívónak nézi ilven nézéseket mea- A mellettem ülő. különben letetovált kezében visz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents