Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)
1990-07-21 / 108. szám
1990. július 21., siómból üj Dunántúlt napló e Kamarás István Kovács Jánosné kifut a világból „Én ezt nem bírom tovább! Én mindjárt kifutok o világból!", közölte férjével és három gyermekével Kovács Jánosné negyvenhárom éves cipőbolti eladó, éppen ezerhá- romszázötvenedszer. Ezúttal sikerült. Először is azt furcsállotta, hogy egy-kettőre odaért. Aztán nem ilyen jelentéktelennek képzelte. Még ha teljesen üres lett volna, lenyűgözhette volna döbbenetes ürességével, de ezt elrontották az összevissza rakott székek, ráadásul jó néhányon ültek is rajtuk. Ök is úgy voltak öltözve, mint akik éppen kifutottak a világból. Egy pillanatra arra is gondolt, hogy talán még nem ért oda, de a hivatalos tábla és a mogulé érkezők határozottan cáfolták ezt. Az újonnan érkezők pedig nyilván őróla láthatták, hogy jó helyre érkeztek, s nyilván azt is, hogy iszonyúan szégyelli magát. Ez még csak fokozódott akkor, amikor egy csinos fiatalasszony kedvesen invitálta, hogy üljön át hozzá a huzatból. Ugyan, mit keres itt ez a tak- nyos, bosszankodott, aztán gyorsan eszébe jutott, hogy ő is éppen húsz éve készült erre. Mégis átül. A szék kellemetlenül langyos volt. Lehajtotta fejét, de így is jól láthatto, hogy állandóan újabbak érkeznek, főleg nők, de azt is észrevehette, hogy az előtte érkezők is szépen fogynak. Aztán az kezdte idegesíteni, hogy az ott lévők többsége halkan beszélget, fényképeket mutogat, ételrecepteket cserél. Kis. idő elteltével már ő is egészen kellemesnek érezte a zsongást. A .tUablaknál nevét kérdezték, korát, okát és célját. Elhadarta, csak engedjek már dolgára. Megkapta szépen az igazolást, a villamosjegyet, egy vöröskeresztes nővértől pedig prospektusokat. Egy megállóra nem volt érdemes fe'szállni, a, kirakatok is csábították. A háztartás' bolt előtt eszébe jutott a papírzsebkendő. Ezért otthon egyhangú elismerésben részesült. Az igazolást nem kérték, a mosogatást meghagyták, a prospektusokon pedig jót nevettek, mert már legalább húszévesek voltak. J elenidőben nem nagyon lehet mesélni, Ami elmesélhető, az már mindig megtörtént, egyszerre saját múzeumunkká válik, bámulhatunk rá, mint vitrinbéli tárgyra: Íme, voltunk. Arról, ami még van, épp „megesik", nem lehet mit mondani; tehetünk megjegyzéseket, amiket a szót cserben hagyva senki se jegyez meg, legjobb esetben (és legbölcsebben) föl- 'kiálthatunk meglepettségünkben, hohól, de voltaképp nem érünk rá elmerengeni fölötte, mert tovább történik jelenünk — csak reménykedhetünk, hogy egyszer, egy nyugodt pillanatban majd visszaemlékezünk mindarra, ami van-volt, s lehunyt szemmel elmesélhetjük — legalább önmagunknak. Mert még tart ez a nyár. Nem állítható, hogy tombol, egyszerűen csak tart, azaz kitart. A tavalyi „Nagy Temetések Nyara" után amolyan porfelhőbe bugyolált, szürke kis nyárnak tetszik, szinte halottnak. Pedig még élünk. Sőt, most kezdtünk csők élni igazából, így egyesek. Beköszöntött a boldog békeidő. Ahol végre lehet - és kell. Mit? - kapják most föl a fejüket? A szívverésem akkor válik elviselhetetlenül szaporává, amikor az ajtó elé érek. A kis lesőnyíláson kitüzel a fény; tehát itthon van. Megállók egy pillanatra, és arra gondolok, hogy vissza kellene szaladnom oda, ahonnét elrohantam, és ott maradni, és soha többé nem jönni ide, ebbe a fülledt lakásba. Tudom, hogy ez képtelenség, mert hiszen mindannyian tartozunk valahová, valakihez, és ebből kitörni gátlástalan csikó módjára lehetetlen. Csengethetnék, de előkaparom a kulcsot; nem akarom, hogy ő nyisson ajtót. Bedugom a zárba, furcsán ropogva hatol be a nyíláson; idegesen a hajamhoz kapok, aztán az ajkamat érintem meg, hogy van-e rajt rúzs? A kulcs nem fordul el. Megnyomom a csengőt. Egyszer, röviden. Mintha szakadna, úgy nyi- lik az ajtó. Ott áll előttem atlétatrikóban, bolyhos papucsban.- Szia, Mari - mondja vibrálva, amire csak vakkantok valamit. — Kerestelek, Erzsi mondta, hogy vidékre mentél. Minden oké? — Uhüm - motyogom, és úgy elhúzok mellette, hogy egy szempillantásra sem méltatom. Butaság - gondolom. Kedvesnek kellene lennem hozzá, és közlékenynek, ilyen viselkedéssel csak felkelthetem o gyanúját. Lassan, kimérten, mint egy angol úr, úgy ballag utánam; a kezét zsebre dugta.- Elfáradtál? - kérdezi. Sejt valamit - vág belém a dermesztő rémület -, és kínozni akar, szép módszeresen kikészíteni, hogy aztán összeomoljak a lábai elé zuhanva. Zavaromba, Így felöltözve behúzok a nappaliba, és esetlenül megállók a közepén. Lesegíti rólam a kabátot, és újra szól hozzám.- Mit kérsz vacsorára? Szereztem egy kis szarvashúst, megcsináltam pörköltnek, és van még a tegnapi töltöttkáposztából is . . . Úristen, ez gondoskodni akar rólam! Férfi létére úgy fogad, mintha ő lenne a feleség. — Nem is tudom . . . Nem vagyok éhes - válaszoltam fáradtan, és toszítóan közönyös hangon. Hogyan is tudnék enni, Tamás olyan felséges vacsorával lepett meg, és hát szeretkezés után mérhetetlen étvágy gerjedt bennem . . . Teleettem magom.- Na jó, akkor eszem egyedül — mormolja csalódottan, és otthagy. Viszi a kabátomat, felakasztja a fogasra, én pedig ott maradok a csendben. Ez kell nekem most, a csend és a magány. Senki ne szóljon hozzám, hagyjanak békén. Beülök a kádba. Bágyadt vagyok és ernyedt, azt érzem, hogy a testem szépen, lassan beleolvad a langyosan áramló vízbe, mintha szétáradnék. Gondolkodni próbálok, mert itt az ideje, hogy tudjam végre, hogy mi is történik velem napok óta. Úgy beszélek, félhangosan, mintha magyarázkodnék magamnak: Tamás felhivott egy hete, hogy beszélnünk kell. Meghallottam a hangját, és fel akartam kiáltani. Azóta naponta vele vagyok. Egy őrület. Tamás rendkívüli lény, aki másfél éve... Mi is volt nekem? Szeretőm? Vőlegényem? . . . Akármi, a lényeg Lackner László: Idegen ágyban az, hogy nem nagyon akart elvenni feleségül ... Én a képének szegeztem a kérdést, vagy összeházasodunk, vagy máshoz megyek. Ö azt mondta: Menj. És mentem, én marha. Most már tudom, nem lehet siettetni a dolgokat. És most itt van velem ez, a Béla, aki rettentően rendes, de üres, szótlan és elviselhetetlen. Egyetlen erénye, hogy házias, és tud főzni. Úgy vagyok mellette, mintha egy szoborral élnék. És ott van Tamás, aki mellett parázslik a levegő, aki olyan tud lenni, mint egy császár, aki ha végigmegy az utcán, utánafordulnak, és hát az ágy is felrobban alattunk, ha vele vagyok. Gyorsan a paplan alá bújok. Menekülök a vértelen szó, a tolakodó szem és az erőszakos simogatás elől. Jó volna aludni, amihez kellően bágyadt is vagyok, de az ide-, geim feszülnek; az agyam zakatol. Álmosító melegség árad bennem; derekamon, mellemen, ágyékomban érzem Tamás tenyerének tüzelését, amely egészen a bőröm alá hatol, és a csontjaimig ér. Érzem férfias cigarettaszagát, tomboló him illatát; lehengerlő, birtokbavevő erejét . . . Mit keresek én itt, ebben a lakásban, ezzel az emberrel? Kilép a fürdőszobából. Uj pizsamát vett, messzifői árad róla az areviz szaga, megborotválkozott. Úristen, ez készül valamire, és éppen most? Lehunyom a szemem, az alvásba próbálok menekülni. Mellém fekszik, egy rövid fészkelődés után, csend lesz. Hosszú csend. Én alig léleg- zem; ő hallgat. Most méregeti a helyzetet. Alig hallható nesz, mintha kígyó csúszna a lepel alatt; elindult a keze. Dermedten lapulok; megadóan várom a maróst. Egy hideg tárgy érinti meg a derekamat, tétován megpihen, aztán elindul lefelé a combomon. Egész testemben libabőrös leszek; megmerevedtem, mint akit földhöz szegezett a félelem. Atmorkolja a combomat, és csúszik fölfelé lassan, következetesen. Ujjak szaladnak az ágyékomba, és lassú, körkörös mozdulattal egyre mélyebbre vágnak. Megfeszülök, üvölteni szeretnék és ütni-vágni, de csak felszisszenek.- Hagyj! Az ujjak megbénulnak, sugárzó hidegségüktől borzongás jár át. Megragadom, és kihajitom a paplan alól. Ezt utáltam mindig, ezt a szótlan, előzmények nélküli nyúlkálást, ezt a megmarko- lást, mint amikor valaki felkap egy szelet kenyeret, hogy marcangoló fogakkal beleharapjon. Tamáshoz menekülök. Erősen lehúnyt szemem mögött felszakadnak a délutáni képek; egy vörös izzásban lebegő szoba; fénylő, feszülő izmok; vagdalózó meztelen testek; parttalan sikoly és megkönnyebbülő párás, meleg sóhaj . . . — Szeretnék tőled gyereket — hallom a valóságból belém nyilain!. Én is szeretnék! — gondolom, — de nem tőled, hanem Tamástól. — Fáradt vagyok — súgom rekedten, mint egy kiszáradt öregasszony. Olyan rándító mozdulattal ül fel, hogy imbolyog velünk a franciaágy.- Fáradt vagy!? — kiáltja, öt napja menekülsz előlem, bújsz. Nem lehet hozzád érni! Mi történt veled? És mit akarsz, beszélj! Tamásra gondolok, ahogy ül az ágy szélén, kezével lassan végigsimit a testemen, elidőz a hajlataimnál, és eléri a lábujjamat. — Szép vagy- mondja. - Szép, mint egy egzotikus virág. — Behúnyt szemmel, lebegek a világban, és elhiszem a szavait, mindent elhiszek. Kérdezni nem merek semmit, csak fülelek; nyelem minden szavát.- Azt kérdeztem, mit jelent a viselkedésed? — fújtat mellettem ez a másik, dühödt mondata megcsap, mint egy állott levegőjű huzat. — Semmit — sóhajtok. — Fáradt vagyok, kérlek, hagyj aludni. - És azt már csak gondolom, hogy tényleg semmit, mert semmit nem tudok. . Csak borulna egy gyors álom a szememre, egy mindent összemosó, békéltető, menekítő álom. Ez egy ilyen nyár Hát mindent: sírni-ríni, egymásra mutogatni, viháncolni, még dolgozni is, ügyeskedni, nagyhalnak megenni a kishalat, szóval azt, amit többé- kevésbé „élet” fedőnév alatt szokás emlegetni, és megvan az a jó tulajdonsága, hogy nem lehet kifogyni belőle (csak egyszer, de akkor jaj mindannyiunknak I). Akik például előrelátóan már a nyár elején vettek maguknak Münchenben vagy az Ecserin NSZK-futballmezt pár ezerért, most örvendezhetnek, és kidüllesztett mellel sétálhatnak. Mások majd a szemüket düllesztik vagy sírnak, hisz sirt Maradona is, több milliárd ember vállán, oly gáládul kibabráltak vele! Végül is nem szégyen a sirás, tudjuk jól, a régi görögnél (hisz nincs, amit már a régi görögök ne tudtak vagy csináltak volna . . .) valósággal divat volt a sirás, Odüsszeusz a phaiákok szigetén alig várta, hogy vak énekes belekezdjen az ö történetének elregélé- sébe, máris fejére boritá köpönyegét, és jólesően bömbölt, valószínűleg krokodilkönnyeket hullajtva, már ha ismerték a krokodilt. De hát okos ember tudja, hogy bármily szivettépő nép is vagyunk, könnyekkel manapság már nem sokra lehet menni. Sokkal jobban jár az, akinek van otthon a raktáron valami jó kis leleplező dokumentuma, némi furmánnyal és hozzáköltéssel már akár egy 80 oldalas bestseller könyvet kanyarithat belőle, amit aztán 120 Ft-ért árulhat a kapualjiban vagy az aluljáróban. A leleplezés tuti ügy. Fő, hogy a célbavett illetőről minél vaskosabban kiderüljék, hogy népellenség volt, a szocializmus szekértolója, áruló dög komcsi, aki, ha kellett volna, saját édeslányát Is (Juliskát, pl.) Marosán kenyérlapátjára ültette volna. Mindegy, no. Süt a nap, és kék az ég, sorban állnak le a gyárok, a nagyvárosok központjában az ólomszint éop’ hogy csak az egészségre káros szint fölé emelkedett, elfogták a Porschés gyilkost, és a többi és a többi, süt a nap és kék az ég. Aztán még eszembe jut, hogy svájci barátom nem tudta megmondani, ki a svájci miniszterelnök, mert míg a fizetéséből tud enni, inni, lökni és utazni (nem középiskolás fokon!), addig nem érdekli a politika. Ezen aztán elmerengtem. Ugyan lehet, hogy a királyokat nem tudnám Szent Istvántól pontosan fölsorolni, de a XX. századi kormányzókat-e Inököket-minisztere In okokét biztosan. De hogy a fenébe is ne! Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! Ó, mennyire szeretném, hogy a nyugdíjas, miután az ötszózféle sajtból kiválasztotta a kedvencét, s megpakolt szatyorral épp kis kocsija felé ballag a slusz- kulcsct csörgetve, így válaszolna a kérdezőnek: „Mit akar? Antall? Ne molesztáljon! Huligán!" Méhes Károly Sárándi József: Ami most kint történik Ami most kint történik rég megtörtént belül Félelmünk bűnével vártunk az alkalomra Viszonyultunk bár ám ha van mentség: nem azonosultunk Tettnek gondoltuk a kollektiv dacot o vérrel kitömött bábuk iránt Közben életidőnk csaknem lejárt Zsarnokok alkalmazottai lettünk kenyérkényszerböl szinte észrevétlen Alkalmazotti társadalom a pórázon tartás társadalma Micsoda pazar elmélete a megtöretésnek És „bájos” módszere persze a betörésnek Elménk egykori győzelmi lobogói szétrongyolt taknyos zsebkendői a mának Elnézem magunkat milyen hirtelen megöregedtünk Pedig most kellene a hitüzemanyaggal működő akarat hogy eltakaríthassuk a szemétdombot s lecsapoljuk a csillagosok koáka maximáit hogy kitaláljuk egy döglödö birodalom utóvédharcának sátáni terveit És fogalmat alkossunk egy személyiségünkre méretezhető magunk választotta .civilizált jövőről a mindig részvétlen Történelem kietlen sivatagában Kaíono Judif: Adalék életrajzomhoz És tartozunk a sarki fűszeresnek: hitelbe adott cukrot, paprikát. Még friss a seb, hol egykor megsebeztek és álmainkon sötét árny fut át. Átvészeltünk vérhast, éhséget, tébét, sok puliszkától puffadt a hasunk, pléhbögréink még horpadtan zörögnek s egy kis jóságért egymásba marunk. És tartozunk a cipötalpalásért, gyöngykönnyét fűzi anyánk éjszaka: Petöfi-verset olvas mig elalszunk, mert vézna sorsunk vacog egymaga. Holt apánkat tizkörmü düh kaparja, mit örököltünk sorsunk és nevünk, és tartozunk a sarki fűszeresnek s az ifjúsággal tartoznak nekünk. Pardi Anna: Veni, vidi, vici Túlságosan kicsi edényeket használsz: elmebaj, boldogság.,, (Antoine de Saint Exupéry) 1. Elmentem, megjöttem, keveset láttam, sokan legyőztek, belső ellentmondásaim miatt semmit sem érek. 2. Talán csak egy megtérésre soha nem lelő szimfóniát, beszélő bábuk ligetében a kiszáradt fát, s a szivárgó agyagurnát. 3. Túl nagy edényeket használsz, sors, egyikben az imávol, erővel, abszolutummal felkent kenyér, másikban a bűnnel, erőtlenséggel, abszurddal felkent ital. 4. Az erkölcsi tudatlanságból kiinduló két végtelen; a rossz és a rossz között, aki embertelenségétől kevertszá- los pulóverben törtet előre - visszaveti az embertelenség. 5. Lehetséges, hogy elmebaj és boldogság közt a harmadik végtelen, az emberségről szóló dalocska jön, lát és győz. Hars Gy. Péter Kami I lás Mór nincs egyéb a szemben csupán a tágra nyílás daccal feszül e nyilas a végtelennel szemben mert visszahull a tenger s ha mit a büszke nyil ás hiány csupán kamillás seb és mi más az ember — a dalt hiába zengem Szonettá elhagy engem s üres a száj a prímás fuldoklik bent s a csendem nem oldja semmi szebben csupán ha benne rí más.
