Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)

1990-07-21 / 108. szám

e űj Dunöntűii napló 1990. július 21,, nombat Molnár Sándor: Oh, kegyelem I—IV. (1990) Fürtös György kerámiái a Pé esi Kisgalériában Világpusztulás a kőedény-sivatagban gyen az a tárgy csak egy ornamens, egy rajzos ablak­keret, az ablakkereten kikö­nyöklő lányok, dúskeblű asz- szonyok hívogató titkaival, legyen az egy fali kép, a vert vakolat, a rozzant kon­nektor imitációjával, hogy az albérleti lét csendes in- fernójáról nyerjünk fogalmat, legyen az Ilka vagy Zsófika kisded figurája, vagy egy hatalmas, majd malomkőnyi zsíros kenyér hagymával, pi- rogránitból - Fürtös (hétköz­napi, mindennapi dolgaink­hoz tér vissza valamennyi­ben, a világban való ottho­nosságának tárgyakkal meg­határozható jelképeit sora­koztatja. Mindenütt egy kis trükkel, valami 'kis grimasz- szal, kacsintással, hogy az óvóhely tulajdonképpen csap­szék, hogy a kőpárnákra le­ülni és a bűvészdoboz tete­jén kártyázni ugyan nem lehet, de aki mégis meg­próbálná, annak biztosan si­kerül. Közel ötven művész sereg­szemléjével, igencsak sokszí­nű válogatással nyitotta meg kapuit a XI. Országos Kerá­goltságára emlékeztető fa- jonsztömböket állított posz- tamensre az idei biennálé II. díjasa, Fekete László, aki nemzetközi tárlatokon (Val- lauris, Seattle) is jelentős sikereket ért el. A „tömbbe öntött hangulati mélypont”, az Ólommadonna kisded nélkül és a többi oszlop­tömb valóban depressziót su­galló művek, a pusztulás, a háború, az embertelenség a szoboralakzatba gyűrt megannyi illusztratív jelével. A „torony", szinte ahhoz ha­sonlatosan, ahogyan a fo­lyóparti iszapból csöpögtet- nek kézzel gótikus tornyokat a gyerekek, tört arcokból, pisztolyból, rácsból, a világ égből hulló roncsaiból épül s áll össze fájdalmas masz- szává. Schrammel Imre rusz­tikusába anyagszerűbb és talán őszintén drámaibb a részint ismerős pieta-soroza- tával, és általában is sok a tragikum, mintha az égetett anyagokban valami predesz­tináció munkálna, hajlam a halállal, a múlttal való szö­vetkezésre. Bakó-Hete y Rozália ten- ger-mosta, esőcsepp-lyuggat ta kőcsipkéi, Faragó Anna­mária szellemes, porcelán­ból álmodott, sötétkék „pa­pírszalvétából" hajtogatott tálja, R. Füzesi Zsuzsa cső­idomot életre ‘keltő bibliai gráciái, vagy Halmos Ferenc gyöngyházfényű, kristálymá­zas félporcelán vázái jelen­tik a látványhoz, az ötlet­hez, a kivitel szépségéhez köthető öröm felszabadul- tabb alkalmait. Decens, fi­nom M. Tihanyi Zsuzsa krém­színű teás- és süteményes­készlete is. A kiállítás ren­dezői sötétkék vagy sötét­barna teritőt tehettek volna alá, az ugyancsak fakó, csaknem ugyanolyan színű dobogóra. Végül is, bármennyire is eklektikus a tárlatról nyer­hető összbenyomás, s bár­mennyire is kisért az alko­tók egy részénél e műfaj ön­azonosságzavara, rosszked ve, úgy vélem, hogy vannak sikerrel kecsegtető kísérletek is. így hadd említsem Ke- ménylly Gábor emberarcú porcelán-idoljait, aki az ön­kifejezés lehetőségét keresi, vagy a zárt formákhoz ra­gaszkodó Dohány Sándort, aki edényeivel a kerámia archaikusabb világához már az e századi ember lelemé­nyével tér vissza. Bóka Róbert M. Tihanyi Zsuzsanna: Reggelizökészlet (1989) Kecskeméti Sándor plasztikája lfaltozatok a kerámiára Fürtös György munkáit ko­rábban nem ismertem, a ke­rámia ősi ikézművestudomó- nyából is Ifölkészültebb le­hetnék Zsolnay Vilmos vá­rosában, óm ha csak laikus érdeklődőként tévedek be a Pécsi Kisgalériába, Fürtös pirogránit és terrakotta tár­gyai közé, erős vágyam tá­mad ímegsejditeni ennék a mesterségnek a titkait is. A fölébresztett kíváncsiság azonban nem ikutakodóan tudományos igényű, inkább csak puszta rokonszenv fe­jeződik ki benne az anyag, az anyagot formáló ösztön iránt, a játékosság, a ter­mészetesség, a terrakottába rejthető derű iránt. A haszonelvűségre vagy éppen az elvontságra vok­soló esztétikai kánonokrosa- játos módon mutat fityiszt a Munkácsy-dijas pécsi ke­ramikus művész ezekkel a testes, szókimondó, darabos egyszerűségükben is érzé­keny, bensőséges humorú munkákkal. Igaz ugyan, hogy a régi korokat felidézve, az agyagművesség születésére, az ősi fazekasságra hivat­kozva a kerámián számon- kérik a hasznosságot is, és az is igaz, hogy a tárgyfor- málás talán legősibb eszté­tikai konvenciói — funkció és forma öntörvényű egysé­ge — innen eredeztethetők, azért Fürtös Györgynek nincs és nem is lehet különösebb gátlása e konvencióktól el­rúgni magát. Nem eléggé nagyképű ahhoz, hogy spe­kulatív, netán geometrikusán elvont legyen, de ahhoz sincs kedve, hogy valami újabb, eddig nem látott teáskészlet-ólommal lepjen meg. Felfedezi, hogy a színes mázas kerámia kiválóan al­kalmas a hétköznapi kisvilág szuggesztív kifejezésére; le­mia Biennálé. Akiknek rend­szeresen volt alkalmuk látni a kétévenként felsorakozó al­kotásokat a Pécsi Galériá­ban, ,már a X., tulajdonkép­ben akár korszakhatárnak te­kinthető biennálén az önis­métlések meglehetősen nagy számát, az egy-egy stílus prokrusztész-ágyába gyömö­szölt életműveket említették elmarasztalásul. Való igaz, hogy például Hajdú Zsófiá­tól ismét csak néhány, ha­sadt héjú, gubacsra emlé­keztető gúlát, Bozsogi Ág­nestől pedig a mégoly ki­fejező samott női torzókat láthatta a közönség, nem szólva arról, hogy Molnár Sándor pécsi keramikus mű­vész lett a biennálé első dí­jasa, régi témájának, a birkának — a birka-moti- vumnak apokaliptikus han­gulatú feldolgozásával. Súlyos, rideg, a keleti kul­tikus szobrok expressziv ta­Isten tenyerén Pörögtek a kerekek a ho­mokban. A szőlőtőkék között megállt. Három puli kísérte a házig. A csaholásra előkerült a gazda, aki félvállról odave­tette: adjon isten. Mi szél hoz­ta? Hozzájuk nem szoktak csak úgy betévedni. Jöjjön, jöjjön, így a férfi, és leültette a vendéget a viaszosvászon­nal borított asztalhoz. A kony­hában frissen mázolták a föl­det, a sár szaga dohányfüst­tel keveredett. Bevezetésképp a vendég cseverészett az időjárásról, az inflációról, közben próbálta felmérni a gazdát. Húsos ke­zén dagadtak az erek, a töm­zsi ujjakat nem szívesen érez- né a torkán. A lefelé biggye- dő ajkak gonoszságot, konok- ságot, őrültséget lepleznek? Gyerekkori emlék rohanta meg — ezt érezte akkor is, amikor először férfi csókolta -, olyan a gazda szája, mint a szom- szédék ablakában befőttes- üvegben jólla'kottan ejtőző pióca. A szeme? Ha fény esik rá, átlátszó, zöldes, egyéb­ként mélykék. Megborzongott. Még jó, h-/gy a férfi elkez­dett beszélni. Húsz év után lábra állt. Pedig elhatározta, odakinn, azaz idekinn rögtön végez magával. Aprólékosan kidolgozott mindent. A kötél­ben nem bízott, a gáztól vi- szolygott, marad a Tardyl. De nem volt bátorsága hozzá. Pedig hónapokig botladozott a világban, akár egy kizsige­relt kutya. Elszeleltek mellőle az emberek; féltek tőle, gyű­lölték. Korábban sose látott ötszázast, mert nem volt for­galomban, nem, nem is sej­tette, mit ér. De azt sem, a fizetése mire elég. Általában egy hétig dőzsölt, aztán tej­re, kenyérre is alig maradt. Hol van már a háromhatva­nas cipó, a negyven filléres kifli? Másról már nem is be­szélve. Nincs semmije, bár odabenn húszezerét összeku- porgatott. Vehet magának be­lőle egy télikabátot, egy öltönyt, ingeket és talán két pár cipőt, ötvenévesen újra a nulláról indul. Talán mégis­csak végeznie kellene magá­val. Azelőtt sose dolgozott gyár­ban, túrta a földet, jószágo­kat tartott. Szabad ember volt, a maga ura. Nehezen szokott hozzá a normához, a hajcsárokhoz, az időzített pi- pahujához, mások rigolyáihoz. Nem tűrte az utasitgatásokat, a mondvacsinált hőbörgése- ket. Dühében egyszer majd­nem szájon vágta a műveze­tőjét. A félelem fogta le a kezét. Tudta, figyelik minden mozdulatát, minden szavát. Egyik napról a másikra kint találhatja magát az utcán. Igen, az asszonyok talán kárpótolták. Ragadtak rá, mint birka gyapjába a bogáncs. Azt képzelték, milliomos vagy díszcsődör? Nem volt férli- szépség, azt gondolhatták ró­la, súlyemelő. Bár az erejével sose hencegett. Családi örök­ség, az apjára ütött. Miköz­ben felváltva kávéztatták a nők, vágyakozva nézték a bu­ja kancaszemükkel. Aztán jöt­tek a reggelik. Hol az egyik, hol a másik asszony csúszta­tott a zsebébe egy-egy cso­magot. Főúri élete volt,x csir­kecombon, rántott szeleten, sült húson élt. De hiszen ki- böjtölte! Foglalt volt minden este. Igyekezett mindenkinek meg­hálálni a szívességét. Majd­nem Casanova lett belőle. Kaland, kaland után. Különö­sen a férjes asszonyok ragad­tak rá, akik hétvégeken fog­laltak. Így vasárnaponként leg­feljebb csak álmodozhatott az aranysárga húslevesről, a csi­gatésztáról, a főtt húsról, a töltött káposztáról, a vese- pecsenyéről, a velőről .. . Belefáradt az elkapkodott szerelmeskedésekbe. Egy csen­des kikötőt keresett. Egy asz- szonyt, aki főz, mos rá, aki egy kicsit szereti, és nemcsak a csődörségéért. Itt van, meg­találta. Fedél van a feje fe­lett, nyugodtan fekszik, nyu­godtan kel. Asszonyok! Mennyit vergő­dött odabenn miattuk. Bár­merre nézett, mindenütt férfi. Húsz év. A bróm nemigen se­gített. Sok mindennel próbál­kozott. Legtöbbször - amikor már mindenki horkolt — ha­nyatt feküdt az ágyban, és a feje alatt lévő pornóújságok fotóira gondolt. A pikánsab- bakra. Ezek után elképzelte, hogy fölé kúszik valamelyik lány . . . Pillanatok alatt meg­könnyebbült. A többiek másképp csinál­ták. Hogy? A vendégnek is lehetne, egy kis fantáziája Neki ilyesmihez nem volt gusz­tusa. A nőt, az asszonyt sze­rette, ahogy dobol a vére, remeg, vonaglik a teste. Oda­benn igénytelenebb lett? Ta­lán. Az ösztöneit már nem za­bolázza meg az idegen, dús tompor, a játékos mell. Nem is normális? Ezen csak akkor töpreng, amikor ott fek­szik mellette a kielégült ki­lencven kiló hús. Ez az asz- szony sose kérdezte tőle, hon­nan jött, mit követett el. Bé­kén hagyja, nem szekálja. A szomszédok is megszokták már, bár eleinte hetente do­bálták át a dögöket a kert­jükbe. Honnan szedtek össze annyi elhullott állatot? A kocsmában már visszaköszön­nek neki, néha még az utcán is. Mit akar még? Ezt az asszonyt hat öttalá- latosért nem adná. Nem! De esküvőről szó sem lehet. Elég volt egyszer a bohóckodásbó1. Ö, a hülye, még megható­dott, elérzékenyült! Holtomig- lan-holtodiglan? Ne ölj? Ne lopj? Ne paráználkodj? Mind­ez csak arra jó, hogy meg­szegje az ember. Nem egy ágyban alszik az asszonnyal. Neki jó a prices a konyhában, a nő páváskod- jon a hálóban. Az ágya mel­lett egy feszület, gyertyacsonk. Néha imádkozik. Odébb egy pór pofőújság. Az asszonyka nemigen szereti ezeket a szennyeket, így nevezi a szeK- ;apokat. de eltűri. Sokszor mondják neki, frigyük, hát megtalálta a zsák a foltját. Csak a/ álmaitól tudna szo- baduMü Fo'ytos kísérti az el­ső asszony. Szép, kedves, nyú­lánk, macskatermészet. Moz­dulatlanul áll, mosolyog. Aztán hirtelen lehull a feje. Ö pedig fennhangon zokog, mire a szomszéd szobából át­jön a ' faros-begyes, és meg­böki, ébredjen. Hatalmas gödör. A fia és a lánya egyszerre lökik bele. A zuhanásra felriad. Húsz éve nem. látta őket. Élnek, hal­nak? Tenyerében érzi a nyirkom, pici kezüket, gömbölyű fene­küket. Ar ágya alatt ott van a disznóölő kés. Egyszer össze­vissza szúrkálta a párnát, a paplant. Annak emlékére! An nak, hogy hallotta a felesége sikongását, lihegését. A tes­tek párája csapta meg az or­rát. Az idegen férfi zihált. Ö pedig csak állt az ajtóban, akár egy eszelős, nézte az Íj­ként megfeszülő testeket. Ez az ő felesége? Ez a cafka? Ügy érezte, belehal, ha nem üti agyon őket. Ott feküdtek egymás mellett, vérbe fagyva. Menekült egyre messzebb. Harmadnapon eltemették az asszonyt. Éjszaka kiment a sírjához, hajnalban feladta magát a rendőrségen. És most itt van éz a másik asszony Isten tenyerén ül. Talán sejti Bodzsár Erzsébet Két kiállítás Pécsett

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents