Új Dunántúli Napló, 1990. június (1. évfolyam, 58-87. szám)

1990-06-30 / 86. szám (87. szám)

1990. június 30., szombat uj Dunántúli napló 9 Jubilál a Pannonhalmi Bencés Gimnázium Pannonhalmán, az első ma­gyar bencés apátságban ha­marosan (1996-ban) a mille- neumi évfordulóra készülnek, május utolsó hétvégéjén azon­ban azért gyűltek itt össze az öregdiákok az ország és — a sok külföldi rendszámú autót látva - Európa szögleteiből, hogy egykori gimnáziumukat ünnepeljék. Szinte hihetetlen, hogy ez a sok évszázados, ősi apátság csak ötven esztendeje nyitotta meg gimnáziumának kapuját. Pedig történelmi tény, hogy Szent István, aki 1001-ben, Koppány fölött aratott győzel­mének emlékére alapította Pannonhalmát, Imre herceget itt neveltette Gellért püspök keze alatt. Később, a XIX. szá­zad elején I. Ferenc császár meg kifejezetten azzal a felté­tellel állította vissza a II. Jó­zsef föloszlatta rendet, hogy tanítói munkát kötelesek foly­tatni. Nem is volt ebben hiba, hisz Győrött, Komáromban és a többi hat bencés gimná­ziumban kiváló nevelői munka folyt,_ olyan tanáregyéniségek irányítása mellett, mint Jedlik Ányos és Römer Flóris. Mégis, Pannonhalmán, az „anyakolostorban", egészen addig nem folyt gimnáziumi oktatás, míg Teleki Pál gróf és Kelemen Krizosztom főapát buzgalmának köszönhetően meg nem épült 1939-ben az új iskola. A mostani találkozón -, amely egyben a pannonhalmi öregdiákok II. közgyűlését is jelentette - erre az elmúlt ötven évre emlékeztek vissza az egykori diákok, ünnepi be­szédében Pintér Ambrus, a gimnázium jelenlegi igazgató­ja röviden összefoglalta. mi minden történt az elmúlt fél évszázad során. Mint mondta, akkor, 1939 előtt úgy tűnt« hogy az apátság épületegyüt­tesét már nem lehet megboly­gatni, de aztán régi várfala­kat robbantottak, őrtornyokat romboltak le, hogy a XVIII. században épült klauzurához dél felöl fölhúzhassák a gim­názium négyszintes tömbjét. Eredetileg „Dante Alighieri Olasz Gimnázium" néven kez­dett működni, kitűzött célja Megérkezett a kanász. A disznók bedöntötték őrük­kel a kapu alá belülről oda­támasztott deszkákat, s besza­ladtak az udvarra. Be a kerí­tésbe, és rögtön a vályúnak estek. Nem találtak mást, csak a vályú legmélyebb részén összegyűlt, mocskos vizet. Azt élvezettel felszürcsölték. Majd röfögve körülszaladtak az ól­ban, széttúrták reggel ürített ürüléküket. Nem sok ennivalót találtak benne, azt a pár szem egész kukoricát, ami akadt, felhabzsolták, és gyönyörűség­gel elcsámcsogták. Aztán si- valkodva kiszaladtak az ud­varra túrni. Megpróbáltak be­jutni a veteményeskertbe. Megjött a birkás. A birkák bégetve letérdel­tek, átbújtak a kapu alatt. Át­bukdácsoltak a disznók által ledöntött deszkákon. Elszéled- tek az udvaron. Lefeküdtek, és kérődztek, vagy legelészték a csenevész füvet. A faluba ért kolompolva a csordás. Ha a kapu nyitva volt, a tehenek besétáltak az istálló­ba, kiették a lovak jászolából a szénát, s o magukéból a maradék zab- vagy búzaszal­mát, majd pedig térültek-for- dultak az udvaron. Ha a kapu nem volt tárva- nyitva, akkor ottrekedtek előt­te, toporogtak, szarvukkal lö- ködték a kapufélfát, majd pe­dig elmentek legelni az aká- cásba. Ezer esztendőből ötven az olasz kultúra terjesztése volt. A kapu utáni boltívben ma is láthatóak a Fórum Ro- manumról származó szobortö­redékek, az olasz kormány ajándékai, a megnyitó ünnep­ségen pedig jelen volt Vittorio Mussolini is. Az új gimnázium azonban vészterhes időkben indult. A tanév első napján, szeptember 1-jén kitört a második világ­új rend úgy vélte, továbbá nincs szükség efféle intézmé­nyekre, mindazok az értékek, amiket a gimnázium és a rend képviselt, nem jelentettek ér­téket az ő szemükben. Az ál­lam 1950-ben hivatalosan is föloszlatta a szerzetesrendeket, azonban keserves huzavona után mégis engedélyezte, hogy háború. Pannonhalma az idők viharaiban mindig is megállta a helyét (visszaverték a tatár támadást, a török is csak ideig-óráig tudta bekvártélyoz- ni magát), és ez most sem volt másképp. A háború elfa­julásával a svájci Vöröskereszt védelme alá vette az apátsá­got, ami azt jelentette, hogy oda semmiféle hatalom a lá­bát be nem tehette. Az üldöz­tetések és a szenvedések elől menekülők ezrei találtak vé­delmet a bencések és tanít­ványaik körében. Matracokon háltak a kerengőben, a temp­lomban, a folyosókon. Az első kisbabát, aki a „szent falak" között született, maga a fő­apát keresztelte meg. Sajnos azonban a vihar el-, vonultával a bencések szem­pontjából még súlyosabb gon­dok jelentkeztek. A kialakuló És végül sötétedéssel a lo­vak is hazaértek. Lógó fejjel húzták a kocsit; az oldalközben egy kisfiú csü­csült. Az ülésdeszkán a gazda és a gazdaasszony bóbiskoltak. Csak akkor riadtak fel, ami­három tanítórend - a sok kö­zül - két-két iskoláját meg­tarthassa (a bencések, a fe­rencesek és a piaristák). Természetesen a következő évtizedekben még sokáig nagy kockázatot vállaltak azzal a szülők, hogy odaadták gyer­mekeiket, és az onnan kikerü­lők is gyakran hátrányos meg­különböztetésben részesültek egyházi iskolás múltjuk miatt. Mégis — mint azt Pintér Amb­rus befejezésképpen hangsú­lyozta -, az ideforduló embe­rek érezték, hogy talán ez az utolsó menedékük, hogy kap­csolatban maradjanak az ál­taluk vallott élettel és egy ki» csit Európával is. A bencés atyáknak egészen a mai időkig azt is meg kellett ér­tetni tanítványaikkal, hogy az iskola falait elhagyva egy gyö­keresen más szemléletű világ­ban kell saját eszméikkel bol­Rinyai László dogulniuk. S hogy mégis ez milyen sokuknak sikerült, an­nak bizonyságául álljon itt néhány mára mór ismert, volt bencés diák neve: Maróti La­jos író, Kojtár Márton kémi­kus, Jankovich Marcell rajz­filmrendező, Nagy Gáspár költő. Most, hogy helyükre kerülő­ben vannak a hagyományos emberi értékek, amik a ben­cések gondolkodását és mun­káját mindig is meghatároz­ták, nagy bizakodással néznek az új tanév, a következő öt­ven év elébe. Ambrus atya szavai után szót kapott az első, '39-ben indult osztály egyik tagja, aki rövid beszédében — amellett, hogy illőképp megemlékezett egykori igazgatójáról, tanárai­ról, bombatalólattól elhunyt osztálytársáról - arról beszélt, hogy az, hogy ő most itt áll­hat, a sok véletlen szerencsén túl annak köszönhető, hogy ez az iskola olyan útravalóval látta el - igaz, még nyolc év hosszan —, amiből még ma is táplálkozik; de mindennek el­lenére vissza-visszatér Pan­nonhalmára, mint valami erőt adó forráskúthoz. Az ünnepség előtt és után lépni alig lehetett a volt taná­raik körül csoportosuló egykori kisdiákok tömegében, ki ko­paszon, ki fehér hajjal tért már vissza, de a régi hangon köszöntek náluk is őszebb ta­náraiknak: „Loudetur Jesus Christus”. A látogatónak pedig, aki le­felé bandukolva, a faluba, mint oly sokszor, ismét vissza­tekint a várra, és látja a nap­fényben úszó tornyot, a könyv­tárt, a bencés címerben lévő egyetlen szó jut az eszébe; Pax - azaz béke. M. K. mohos deszkadarabokkal. A kisfiú tartotta neki a vihar­lámpát.- Mert reggel lustálkodsz! - visszhangozta az udvar. - Fél hatnál korábban nem vagy képes felkelni! Mire kifejsz, megetetsz, megreggelizünk, Esti nyögések az 50-es években mmmmammmmmmm kor a lovak befordultak a ka­pun (ha nyitva volt). Aztán a lovak maguktól megálltak a ház előtt, ahol a gazdaasszony nyögve lekászá­lódott a kocsiról. A gazda és a kisfiú tovább- kocsikáztak az istállóig, ahol kifogták a lovakat. — A szakramentumodat! - szidta a gazda a gazdaasz- szonyt. - Mindig öreg este van, mire hazaérünk! Az álla­tok meg addigra mindent fel­forgatnak I Áz öregember - miután vég­zett a trágyázással - a vete­ményeskert drótkerítésének al­ját „foltozta" bádoggal és nyolc órakor tudunk csak el­indulni a mezőre. Aztán hold­világig akarsz maradni. A gazdaasszony szája szélét húzogatta, és protézisét nyom­kodta a fogával. Tekintete ma­kacs volt, és ellenszegülő. Az­tán mondott valami gorom­bát az urának, ezzel maradt minden a régiben. Legföljebb legközelebb még később ér­tek haza. o A konyhaasztalnál ültek, a petróleumlámpa gyér fényé­ben. Illetve nem ültek, hanem fejüket a tenyerükkel és kö­nyökükkel feltámasztva, vagy fejüket az asztal lapján a kar­jukra hajtva, itt is bóbiskoltak. Ez volt az a csendélet, ame­lyet a kisfiú le is rajzolt: amint nagyapja — barna sül - tös sapkáját le sem véve - fejét a kezefejére hajtja, előt­te egy tányér tejesleves; a macska felugrott az asztalra, de nem kóstol bele, mert gő­zölög. Ilyenkor esténként tárgyalták meg, hogy milyen nagy a be­szolgáltatás (úgy hívták, hogy „beadás"), meg az adó, hány búzakilogramm egyenértéket kell az idén leadni, hányszor szabnak még ki pótbeszolgál­tatást, mikor a kiróttat már teljesítették. — A keserves Krisztusukat! — Majd csak megváltozik - mondta a nagyanya, protézi­sét tologatva. — Te még azt elhiszed?! — hurrogta le az öreg. — Előbb megdöglünk mi. Aztán nagyot nyögtek alatta meg bele, és elaludtak vacso­rázás közben. A cilinder csupa kormos lett, a láng a plafonra füs­tölt, a lámpabél büdösödött. Alig tudtak felkelni az asz­taltól, és ruhástul bemászni a szalmazsókos ágyba. — Mintha mozsárban törték volna össze a csontjaimat! — Nekem meg sérvem van tizenöt éve! Akkora, mint egy disznóhólyag. Azzal emelge­tem a búzászsákokat, meg a petrencéket. Csak te ne szólj semmit! — Jaj, a derekam! Nyomo­gasd meg kisfiam. Ott, ott, a lapockám alatt. Jaj, de jó. Taposd meg. A kisfiú pedig röhögött. Berták László Rácsok között % a térzene Valaminek a vége volt valaminek az eleje az ezt ez azt fogta vele de egyikhez sem tartozott csak forditottak egy lapot fedőt tettek a küblire megegyeztek hogy nincs mese és bevették az altatót járt mint a csöveken a drót rácsok között a térzene helye nem volt csak ideje mondta a mégis mondhatót megélt minden dimenziót és egy álomba halt bele. Aratá Károly Különben rendben Rongyfelhöt ráztál - nem rongyot! Aranykapuba ütöd a fénykorongot, egen korcsolyázó! Páncélizomzatú robog neked: a sötéttel döngve ütközöl- bodicsek! Derék kis játékos! Holdfényben zuhanyozol - hármas sípszó után is szurkolók előtt mosakodol, suttogva mérik, figyelik- lüktet? kering? szivárog? - ereidben magasvérnyomású világod. Folyton vérvételre kész, kibiccé öregedett, tenyérből ujjvastag tűket meresztő s p i I e r e k kupaktanácskoznak - pedig különben rendben: a vérnyomás csak rangadókon száznyolcvan per kilencven. Reményik Sándor Ki kezdte? Megtorlás megtorlást követ. Egész világon mindenütt. A hold nem világot a vértől, S a füsttől már a nap se süt. Csorognak végtelen esők, Ereinkbe nyirok szivárog, Penész a gondolatainkba, Mint alkoholistát az árok Ügy vár, ha vár az ágyunk este, Ügy vár a kilátástalanság: A szellemtelen világ teste. Május ... Ravatalok a kertek, Az orgonavirág ha nyit, Ügy nyitja a világ elé: Mint egy vers, szirom-titkait - Egyforma időszerűtlenség, Egyforma hóbort mind a kettő, S valami mély, közös gyökér Akarja mégis, mégis őket. Nincs egyebe a borostyánbokornak. Csak lila fürtje, lila álma, És nekem sincsen más nyílásom, Mint a versnek nyiladozása, Megtorlás megtorlást követ, Egész világon mindenütt, A hold nem világol a vértől, A füsttől már a nap se süt. Ki éri meg ennek a végét? Ez az elhulló vers-virág? A jövő-évi orgona? A kin, amely szivembe vág? Megtorlás megtorlást követ. Én elvettem, ő visszavette, Kiáltsuk: te vagy a hibás? Vagy az a kérdés, hogy ki kezdte? Mint a gyermekszoba kérdése, E gyilkos gyermekjáték is olyan: Nemzetek közti véres játék Ki volt a hibás a dologban? Egyik így mondja, úgy a másik, És ludasabbnál ludasabbak — Magába egyik sem tekint, Mind magát véli igazabbnak. S ki önmagával s nemzetével Vágyna számvetést kezdeni, Azt mint gyöngét s honárulót A sok száz „igaz” kiveti. Ki kezdte hát? A végzet kezdte — A legfelsőbb Hadúr talán, Mert Istent is hadúrrá tette Az őrült ember-képzelet. Kolozsvár, 1941. május 13.

Next

/
Thumbnails
Contents