Új Dunántúli Napló, 1990. június (1. évfolyam, 58-87. szám)
1990-06-30 / 86. szám (87. szám)
8 uj Dunántúli napló 1990. június 30., siombat Fecsegjünk a nőkről ( Csak úgy általában fe- cserésszünk, csevegjünk, hogyan öltözködtek, miként di- vatoltak, viselkedtek hajda- nában-danában, amikor még nem találták föl a két műszakot, nőnap tájékán nem olvasgatták az újságokban, hogy „ne csak nőnapkor, hanem az év minden napján figyeljünk rájuk, becsüljük meg őket", nem vették ót a szakszervezettől a hóvirágot, a bonbont, mert még nem találták föl a szakszervezetet, nem volt nőnap sem. Csak nők. Azok persze voltak minden nap. Különben most hol lennénk? Induljunk hát az időben visszafele, azzal a hátsó gondolattal, hogy csakis a szépet villantgatjuk föl, mindenféle sanda megjegyzések nélkül. Az akkori tudósítóktól, hírlapíróktól (csak még nem így nevezték őket), kobzosoktól, reqölőktől, írástudóktól szemelgessünk ezt- azt. Hátha kicsikét többet értünk meg a maiakból. . Kezdjük a székely népballadák egyik gyöngyszemével, a Bíró szép Anna cíművel. Miként öltözött fel szépre Anna? Íme: . lelöltözködöm innepi gúnyámba, Innepi gúnyámba, vont-arany szoknyámba, Kajszén katrincámba, szép piros csizmámba. Fátyolkeszkenőmet kössem a lejemre, Kevés költőpénzem tegyem a zsebembe." Az arannyal majd még a későbbiekben is találkozunk, úgy tűnik, ez örök divat. A kevés költőpénzt egyébként kár volt Bíró szép Annának magával vinnie, mert a három egyén, kivel útnak indult vala, éppen emiatt megölé. Nem beszélve arról, hogy útnak indulni is veszélyes volt három idegen férfiemberrel. Otthagyni maga mögött mindent. Ma mór szerencsére, ilyesmi nem fordul elő. Sem az, hogy valakit megöljenek költőpénzéért, sem az, hogy egy nő útrakeljen idegen férfiakkal. Menjünk kicsinyég mesz- szebbre időben, térben, menjünk a mi rokonainkhoz, édes testvéreinkhez, a finnekhez, nézzünk bele csodás-irigyelt eposzukba, a Kalevalába, miként öltöztek, viselkedtek akkortájt a hölgyek. Mármint az eposz születésekor. Azért is érdekes ez, hiszen majdhogynem azt is mondhatnák: akárcsak magunkat látnánk! Szükséges annyit elmondani, hogy minden idők nagy kovácsa, llmarinen feleségért indul Pohjolába, Észak Úrasszonyához, méghozzá hogyan! llmarinen, minden idők nagy kovácsa szél fúvósán, Holdnak hátán, Napnak alján, Göncölszekér oldalában érkezett Pohjola udvarára, úgy. hogy „nem hallották őt kutyák sem, noqy ugatok nem figyelték". Erre is kellett hát ügyelnie, amiről néhány nótánk is említést tesz. Mármint a kutyákról, meg irigyekről, ilyesmikről. De maradjunk csak Észak Úrasszonyának udvarában, aki a legény jöttét látva, emígy szól kislányához: „Vedd most a jobbik ruhádat, vedd lel a fehér ruhádat, a melledre lényesebbet, a kebledre ékesebbet, nyakadba szépségesebbet, homlokodra díszesebbet, pirosodjék most az arcod, szépsége megmutatkozzék!" A lánynak persze nem kell kétszer mondani, mert: „Akkor Észak ékes lánya, földnek, víznek híressége veszi választott ruháit, legragyogóbb öltözetét; öltöződik, cilrázódik, lejékével ékesedik, rézszalagot köt magára, oranyövet ölt magára. Jön a házba kamrájából, a járása ringatózó, szép a szeme csillogása, lüle ive leinövése, orcája gyönyörűsége, meg is megpirosodása; fényes arany függ a mellén, ezüst villog a hajában." Hát bizony! Nem csodálható, ha llmarinen, minden idők nagy kovácsa még a Göncölszekért is igénybe vette, hogy elérjen ebbe az udvarba!... De hát nem eszik olyan forrón a kását! Észak Úrasszonya, miután bemutatta gyönyörűséges lányát, megkérdé llmarinent, vajh' tudna-e szampót ácsolni? Mármint azt a csodamalmot, mely mindenféle jókat őröl. Még hogy ő ne tudna? Húzhatta ki- magát minden idők nagy kovácsa. Ha egyszer ez az ára a lánynak! Csak nézzék meg azt a szampót! Meg is csinálta (aki nem ismeri, olvassa már el a Kalevalából, mert csodás, és itt nincs hely az idézésre), és ment a lányért. Aki elámult. Ha ő innen elmenne, hogy is lenne? És rákezdi: „Már akkor nálunk jövőre, jövő nyárra, harmadévre kakukkmadár kinek szólna, kis madár kinek dalolna, ha én más vidékre mennék, , bogyó, idegenbe jutnék! Ha a kis tyúk útra kelne, boldog madár elrepülne, elmenne anyám gyümölcse, kicsi piros áfonyája: minden kakukk útra kelne, minden madár elrepülne, mind elhagyná ezt n dombot. . Hát ekkora katasztrófa következne, ha elmenne a szampó megkovácsolójával! Iqy hát llmarinen a szép lány helyett csak búslakodá- sát vitte haza, miután a pohjolai asszony etette, itatta, majd csónakba ültette, és rábízta a szelekre. Minden idők naqy kovácsára mai, ordenáré kifeiezéssel azt mondanák: át lett verve. Átdobták. Minő szerencse, hoqv már ez is csak a régi időkben történhetett meg! Priska Tibor (lolytatjuk) Böröndi Lajos Ragyog nincs a csodának vége csak megfogyatkozása hó hull a tükrök szivére hazára hó a fákra mennyi fehér és mennyi csönd ragyog szivszoritó szépen megfogyatkozott csodák fehér zárójelében Bán Zsuzsa Tájkép Szelíden zöldellő, szőlőba- rázdás dombhátak, virágzó gyümölcsfák, szinpompás tulipánok a házak előtti kiskertekben - ilyen ez a táj. Akinek errefelé visz az útja, legszívesebben kiválasztaná valamelyik portát magának, hogy odaüljön egy terebélyes lombú diófa aló sza- lonnózni, enyhe tavalyi bort kortyolgatni melléje.- Jó lehet itt élni ... — • gondolja, aki erre jár. Megmosolyogja a kerítés tetején lustán ballagó, szürke macskát, és mindenre gondol, csak orra nem, hogy a kecses kis állat nem is olyan sokára görcsök között fetrengve fog kimúlni, mert mérget evett. Nem gondol arra, hogy a sok vegyszerezéstől mérgezett a talaj, a levegő, és minden, ami itt terem. A piacra hordott zöldség, paprika, paradicsom, a mosolygó gyümölcs. Akik itt élnek, nem sajnálták a pénzt mérgekre és vegyszerekre, hogy biztos legyen a haszon. — Megvettem — mondják egymásnak —, ennyit, meg ennyit, de megéri. S közben mennek az évek és nem figyelnek fel vala mire. Hogy minden máso dik házban van egy ideg beteg. Vagy alkoholista, ami eredőjét tekintve ugyanaz. Az országos átlag nem lebecsülendő világviszonylatban, de az itteni helyzet azt is meghaladja. Statisztika nincs, itt ebből a szem- oontból nem végeztek felméréseket. Pedig elméletileg jó a levegő. Ide nem jut el a város forgalmának zaja. Itt diófák vetnek hűvös árnyékot nyári melegben, cseresznyefák érlelik édes gyümölcsüket, puha léptű macskák sétálnak ót az udvarokon. És egyre több sápadt arcú ember jár rendszeres ideggyógyászati kezelésre. Valamiért . . . Virágoznak a fák. Aki erre jár, talán szeretne megállni, és ittmaradni. De ha belátna a házak mozdulatlan függönye mögé, ho tudná, hányán élnek itt fiatalon leszázalékolva . . . Akkor is mély lélegzetet venne, amikor elszántan és vadul permetezik a fákat? Mérgekkel, és nem veszik észre, hogy elsősorban saját magukat mérgezik. A férgek immunissá váltak az évek során, a modorok pedig, a madarak, akik pusztíthatnák őket, élmenekülnek erről a környékről. Meg is tesznek ezért mindent, nehogy kárt teqyenek. Logikus. Helybéli logikával mérve . . . MBHMMIMDKMMBMBHBMSäESSäBSnMHM A napló, tavalyi zsebnaptár, az Úr szobájában, a papírkosárban találtam. A Kisasszonynak ágyba kell vinni a reggelit, írom. Hétfő, kedd, szerda, megannyi teleírni való fehér rovat. Ceruzát otthonról hoztam, iskoláskoromból maradt. A keszegsovány vénasszony, igazi boszorkány, egyenest a Jancsi és Juliska meséjéből jött. Hajlott, nagy orra van, nálam jó fejjel alacsonyabb. Légy engedelmes, mondja anyám, ha boszorkány is. Enni, inni ad, meleg hajlékot is. Fő, hogy van mit enni. A te korodban én is szolgáltam. Anyám nem érti, miért gyűlölöm a károgó hangját, a parancsolgatásaii, irom a naplóba. Egész nap a nyomomban, és károg. Nemcsak nekem parancsol örökké, a kutyának, a kerti madaraknak. Beleköt az élő fába is. Az Úrnak könnyű, nem jön haza, csak késő este. Mit tegyek én ellene? Ha leülök a konyhaszékre, már hallom: nincsen dolgod? Van, ugrok fel. Nahát, láss hozzá. Egész nap kísért a károgás, nincsen a házban hely, hová elbújhatnék előle: nincsen dolgod? Akkor is^hallom a hangját, amikor hallgat. Éjjel ólmomból riadok arra a nincsen dolgodra. Tegnap este beírtam a naplóba, öngyilkos leszek. A mosókonyhóban egy befőttes üveg tele van lúgkővel. Újságban olvastam, hogy a szolgálólányok mind lúgkővel vetnek véget életüknek. Naplómat a fásládában tartom, a tyúktollpárna, s a szürke pokróctakaró között. Reggel, felkelés után gondosan oda helyezem, összehajtom a vaságyat, a fásláda mögé kerül majd. Szorosan mögéje, mert ha nem, károg a vénasszony, miért kell nekem egész nap nézni a te vackodat? Lökd beljebb a ládát. A naplóba este írok arról, ami aznap velem történt. Olyan ez nekem, mint az esti imádság, motyogom is félhangosan: miatyánk . . . Jöjjön el a te országod . . . A Kisasszony a tejeskávét szereti, sok föllel. A kiflit, vajat, baracklekvárt, ezt én tettem el a nyáron. A tálcára fehér szalvétát teszek, én mosom, vasalom. A Kisasszony babaprcú, haja göndör és hosszú, arcát pillák árnyékol- - ják, Gyönyörű fogai vannak. Csipesszel szedi a szemöldökét. Az Asszony haragszik ezért, de nem szól, mindent ráhagy. Egyedül a Kisasszonynak nem parancsolgat. Nekem tetszik a hajszálvékony szemöldök, a Jeanette Mac- Donaldnak az Orgonavirágzásban éppen ilyen van. A Kisasszony mellei átfúrják csipkés hálóingét, bársony köntösét. Nekem karó a kezem, lábam, deszka vagyok elöl, hátul. Vasárnap délután kimenőt kapok, akkor anyám hajat mos nekem, fésülgetve szárítja. Arcomat mellére temetem, onnan kérdem, hogy ne lássa pirulásomat: nekem miért nincsen mellem? Lesz, ha nagylány leszel. Hirtelen nőttél, meg aztán táplálkozni is jobban kellene, feleli. Fejét hátroveti, felsőteste ring a : kis nevetésektől. Kis butám, mi nem jár az eszedben. Este visszatérek a házba, nem gyújtok villanyt, hogy ne halljam: sötétben is lehet ágyazni, lefeküdni. Hánykolódva tapogatom kiálló bordáimat, nem tudok elaludni. Idegen szagú a tyúktollpárna, a katonapokróc. Imádkozok, legyek nagylány mielőbb. zsák, nehéz bútorok között esetlek, botiok, inog kezemben a tálca. Nincsen olyan óvatos járás, hogy a kávé a csészéből ki ne löttyenjék. A Kisasszony szobája elé érve, <ávéban fürdik kifli, lekvár, vaj, csésze, fehér szalvetta. Kis hülye, kis hülye, kis-hü- lye ... - sipítja a Kisasszony, Hanczik János: Faragott tempiomajtó A Kisasszonyhoz magántanár jár. Miért nem szedted le az asztalt, károgja az Asz szony. Szomorú férfi a magán tanár, hajlott hátú és hosszú feje van. A szeme karikás két fekete árok húzódik lefelé az arcán. Az asztal tele van könyvekkel, füzetekkel, vonalzókkal. A Kisasszony, s a tanár szemben ülnek egymással. A Kisasszony nagyokat ásít, a tanárt ez nem zavarja, kitartóan magyaráz. Szeretném érteni, miről beszél, megáll a kezem a mosogatótál fölött, hallgatózok. Magányos szavak ragadnak emlékezetembe, összefüggésük mélyére nem látok. Lefekvés után este, egyenként felidézem valamennyit, titkos rejtelmük felett tűnődve alszom el. Reggel korán kelek. Tálcára teszem majd a Kisasszony reggelijét. Az Asszony a konyha- szekrény mellől néz. Hiába mondom, hogy a fölét szereti? Károgja, merőkanalat ragod, a tej fölét a csészébe tölti. Elindulok. Ajtók, süppedő pertakorodok is a szeme elől, mert azt kiabálja, menj, ne is ássa'ak. Futok vissza a kony- hábc, s kezdődik minden élőiről. Az eredmény semmiben nem különbözik az előbbitől. Azon a reggelen, becsuktam magam mögött a kony- hoajtót, visszanéztem, nem látja-e? Kortyolok egy hosszút a csészéből. Minden erőmmel ellenállok a kísértésnek, egy koriyot, egy cseppet sem nyelek le. Szinte szaladok a Kisasszony ajtajáig. Megállók, s óvatosan visszacsurgatom a kávét a csészébe. Győztem, kiáltanék hangosan a szobába épve, de megsajnálom a Kisasszonyt csalódott ábrázata miatt. Amiért ma nem kiabálhat velem. Meregeti a szemét, lebegteti pilláit, nem akarja hinni, amit lát. Durcásan fal felé fordul, tedd le, sikoltja. Mi megmenekültünk. A fehér terítő, vaj, kifli, a lekvár meg én. Győztünk. Másnap is így jutok a Kisasszony szobájába. Nem akarok már meghalni, élni akarok. Várom a holnap reggelt, hogy vihessem a reggelit, járjak túl gazdáim eszén, lássam gyűlölködő csalódásukat, amiért nem hülyézhetnek. Sikerüli? No lám, sikerült, károgja az Asszony, mikor kihozom a Kisasszonytól a tálcát. Este beírom a naplóba: ma lenyeltem valamicskét, nem vette észre. Ősz volt, késő délután, a magántanár elment már. A kert fái hullatták leveleiket. Ebéd után összegereblyéztem az avort, a kert hátsó részébe hordtam. A nagymosással tegnap végeztem, a ruha a padláson száradt. Holnap, moso- catós utón lehozom, egyenként nézem át, felerősítem tűvel, cérnával a lógó gombokat, megvarrom a szakadásokat. A iiciumsövényt nyírtam, legyen rendben, mondta az Asszony mosogatás után. A sövény felett mézszínű fények úsztok. A Fiatalúr, a Kisasz- szony vőlegénye, ki operaénekesnek készül, az ebédlőben, nyitott ablakok mellett skálázott, a Kisasszony zongorán kisérte. Az Úrnak kifogása van a szőke férfi ellen. Hogy tartja el a családját, kérdezte a m:nap az Asszonytól, a fürdőszobában beszélgettek. Egész nap tátogat, s az eget nézi. Mit értesz te ehhez, károgta az Asszony. Kitanul, felveszik az Operába, és gazdag ember lesz. Miért kell férjhez menni a lánynak? Még gyerek, igy az Úr. Akkor megy, amikor viszik, tépte fel az ajtót az Asszony, engem majd fellökött. Nincsen dolgod? Mit hallqatózol? A konyhába menekültem. Este azt írtam a naplóba: hiába károg, nincsen már 'hatalma rajtam. Nyírom o sövényt, gyönyörködök a Fiatalúr hangjában. Ha mélyen jár vele, öblösen zeng, ha a magosban, kristálytisztán csengő. Istenem, vegyék fel az Operházba, csattogja sövénynyíró ollóm a líciumlevelek közé. irigylem őket. A Kisasszonyt, amiért segíthet leendő urának, a szőke férfit, mert egész életében dalolhat, mígnem maga is zenévé változik. Hallgatom a szabálytalan dalolást, az Asszony skálázásnak nevezi. Megáll a kezem, megfújom hólyagos tenyeremet, majd a ballal folytatom, és gyönyörködök. V áratlanul terem előttem az Asszony. Bagoly szemeiben vihar dúl, vajon mit talált megint? Olvastam a naplódat, károgja hangosan, hogy azok odabenn is hallják. Azt hittem, te más vagy, mint a többi. A naplómat? istenem, kapom hólyagos tenyerem a számhoz. Egy hosz- szú pillanatra megáll a szívem. A naplódat, te hálátlan Miért is vártam hálát? Vasárnap re.ndbehozod a konyhát, a pénzed a kredencen lesz. Nem kell jönnöd többé. Meghordozza rajtam bagolyszemét, .■•árkon fordul, lassú léptekkel a ház felé indul. Zsugorodik távolodó alakja, hirtelen tűnik el a Fiatalúr öblös, s a Kisasszony zongorájából szökkenő hetyke hangok alagúfjá- ban. Mint ki eszét veszítette, kaszabolom, vágom a líciumsövényt ...Csongor Rózsa Fragmentum
