Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)
1990-05-05 / 31. szám
e aj Dunántúli fígpiö 1990. május 5., szombat Hanczik János fotógrafikája Szabó Tamás A dolgok mértéke’ Elveszett születései érintetlenséged. Mihelyt kétszerkettőnyi ,ész tanyázott tested felett Nem emlékszel szobányi gyermekkorodra. Bár mindig volt egy kulcslyuknyi szabadságod És gyarapodtál évgyűrűnyi terjedéssel Állandóan volt benned egy forgácsnyi fásultság S hiába írsz el egy bekezdésnyi ceruzahegyet, Még egy repülésnyi madárral sem találkoztál. Kezedben gyűrt papirnyi szorongás^- bár van még egy változásnyi időd -, Szivedben felnőtt az elfeledésnyi halál. * Szabó Tornái (POTE 411. évfolyam) az «gyötörni ii lüzkoUzI fcultu- föl is napok vers* és novai lapályázotón II. dijat kapott. Mátyás Ferenc A Parlamentben Ott áll csizmásán, fehér ingben, fekete gyűrött öltözetben, mint Veres Péter negyvenötben, s mint kit a történelem véletlen itt hagyott, pisszeni se mer, körüljáratja szemeit, mint akit öröm hiteget a gótikus arany teremben, — áll tisztelettel, mint az ukrán mezőn századosa előtt, ki lóhátról korholta őt a visszavonuló seregben, s mint rozsdás kapa az állami föld fészer-múzeuma előtt a csendben, de helyét nem találja, csak hitvesét látja fekete képkeretben, asszonya tükör, egy pillanatig itt tündököl, — ha élne, itt állna mellette —, áll félszegségben, rozzant inakkal % hetvenévesen trombózis után, tüdőtágulással, földszínű paraszt az új nemzetben, s olyan ártatlan kedvesen, mint egy középkori ikon-Krisztus hét sebével a festett kereszten, túlélte halálát sokszorosan, az internáló táborok mélyén a szabadságban is belerokkant, s most nézi, amint mellére tűzik a Munka Érdemrend kitüntetést a Parlamentben, áll, történelmünk névtelen személyeként az ünneplő öröm fénye mellett, fekete öltözetben, meg se rezzen, mint Himnusz alatt a gyermek, mosolyogni szeretne, mert így könnyebb, de mosolyát elnyelik a könnyek, mint esőt a homok a tanyasi végtelenben. M ár két hete tartott a szörnyű dúltság. Arató- né nem tudta elhinni, hogy igaz. Hogy ők ketten elszakadhatnak egymástól.- Térj magadhoz, Miklós! Ez csak valami koroddal járó állapot, vagy betegség... múló baj ... Az Istenért, térj magadhoz! — kérte az urát kétségbeesetten. Kisírt szemével úgy nézett rá, mint egy tehetetlen gyerek, akit az a felnőtt, aki számára a szilárd biztonságot jelenti, ott akar hagyni egy idegen város közepén. Aratót az életkorára vonatkozó célzás feldühítette, de egyúttal belé is kapaszkodott, mert tápot és indokot nyújtott a haragjának, s még sűrűbbé tette azt a ködöt, amelyben élt. — Hogy a korommal járó . . . Látod, mindig ez volt a te . . . Öreggé tettei minden tekintetben. Olyan volt az életünk, annyira bágyadt, mintha langyos vízben áztunk volna. Hát tudd meg, ezért... ezért! — De hiszen mindig azt mondtad ... nekem, meg a barátainknak, hogy.. . Hogy nekem köszönheted a nyugal- madat... amikor felnőtt fejjel az esti egyetemet végezted, meg később, amikor a nehéz munkádba kellett begyakorolnod magad ... A nyugalmat meg ... azt az összhangot, amiben ... — tördelte az asszony. Kitágult szemmel nézte az urát, az annyira ismerős és most egyszerre mégis észvesztőén idegenné vált embert, aki nem fordult egészen feléje, amikor hozzá beszélt, mint azelőtt, és vörös arccal, magasra lendített karokkal a falnak kiabálta: — Hát elég volt a nyugalomból, a tespedésből... a langyos vízből! Nekem ennél több kell! Sokáig nem tudtam,' de most már értem, érzem . . . sokkal több! — Miklós ... harminckét év után... hogy tudod ezt kimondani? — Az asszony megrázta a fejét, mint aki azt reméli, hogy megszabadulhat oz idegszálain szertekúszó, félelmetesen növekvő, és a halántékait feszítő fájdalomtól. - Mit szólnak a gyerekeink, ha megtudják, hogy az apjuk ... — Ők már a maguk életét élik! — kiabálta még jobban elvörösödve Arató, hogy elnyomja a felesége hangját, s azt, ami elviselhetetlen volt benne. — Mindent megtettem értük, amit csak ... Az én életemmel én rendelkezem, ohhoz nekik mór nincs közük! - Naqy lélegzetet vett, és most először nézett rá a reggeli veszekedés kezdete óta az asszonyra. — Mindig azt mondtad, hogy szeretsz! — Hát most itt a bizonyítási alkalom. Egyezz bele a válásba, hogy simán, izgalom és botrány nélkül... Engedj el I Aratóné belenézett az ura merev szemébe, amiben hidegen lángolt a düh. Ami még ismerős volt ebben a felhevült arcban, az is ijesztően elérhetetlenné vált. A falhoz támasztotta a hátát, és feljajdult:- Te az én szeretetemre hivatkozol! Ebben a helyzetben ... Hogy azért váljak el, mert. . . szeretlek! Nem fogod fel, micsoda kegyetlenség van ebben! — Szóval inkább éljünk így... Mint két rab a ketrecben. Csak azért, mert irigyled, hogy engem valaki ... így . .. ötvenhét évesen is... szerelemmel szeret!- Szerelemmel! — Aratóné is kigyulladt, a fájdalom égető tűzzé vált benne. - Szere- relemmel! Az a nő most ismert meg. néhány hónappal ezelőtt. Mit tud rólad, mit ért meg belőled? Csak azt, any- nyit, hogy kitűnő állásod”van, és magas lesz a nyugdíjad! Több mint húsz évvel fiatalabb nálad. Amióta elvált, egyedül van, és újra férjhez akar menni. Szerelemmel! A szó tűrhetetlenül fájt, újra ki kellett mondania, hogy ne szorítsa el a lélegzetét. Arató mást hallott ki ebből a szóból, megvetést, lekicsinylést, s ezért teljes indulattal fröccsent ki belőle a méltatlankodás:- Miért? Engem már nem lehet szeretni? Ne próbáld ezt elhitetni velem . . . Hogy engem . . . önmagamért mór nem lehet szeretni!- Már hogyne lehetne... - mondta rekedten az asz- szony. — Én . . . magadért szerettelek. Régen is, amikor még semmink sem volt. és később is, amikor már . . .- Ezt már sokszor hallottam, ebből elegem van — vágott közbe dühösen a férfi. Arca sötétvörössé vált, és eltorzult a sűrű, szürkülő haj alott. Tekintete a szőnyegen járt, a szeszélyes minta egyik cirádájába kapaszkodott. Higgadtan akartam elbúcsúzni tőled, és épen megőrizni mindazt, ami a múltunkban szép volt. De te mindent elkövetsz, hogy ezt ne . . .- A múltunkban... Én mindig azt hittem ... - az asszony két karja lecsapódott az oldala mellett. A kezei bénán, tehetetlenül csüngtek, mintha egy eddig erősen tartott súly szakadt volna ki közülük. Alig érzékelte, hogy az ura kirohant a szobából, s hogy odakinn nagyot dörrent a folyosóra nyíló ajtó. Aratóné a múltat is benne érezte a jelenben, a kettő összefolyt. Hogyan is választhatta volna szét szakaszokra az esztendőket, amelyek a bennük változatlan ütemben lüktető érzéssel az életét jelentették. És most ez a váratlan, orvul érkező csapás, ami a gyanútlansága és a bizalma mögött emelkedett fel, akár egy bárd, hogy lezuhanjon rá. Éppen most, amikor nyugdíjas lett. Két nős fiúk külön otthonban már önálló, életet él. Ügy hitte, hogy magukra maradva visszatér életüknek az a kezdő szakasza, amikor még nem születtek meg a gyerekek, s ók minden szabad idejüket együtt tölthették. Hát lehet két embernek, akiket erős vonzalom kötött össze, ennyire eltávolodni, és más-más érzelmi világban élni, a látszólagos egyetértés felszíne alatt? Úgy próbálta felfogni az ura hirtelen változását, mint valami betegséget, a láz heves, kíméletlen támadását, ami majd fokozatosan visszahúzódik, lelohad. De inkább ő lett lázas, az ő hőmérséklete futott fel, úgy érezte, negyvenkét Tokra. A lelkét gyötrő fájdalom le nem küzdhető, égő szégyennel vegyült. Mit szólnak majd a fiai? Mennyit veszít majd a szemükben, miféle értékcsökkenés állhat elő, amit idegei érzékenységével újra meg újra le kell mérnie? De egyébre is vonatkozott ez a nehéz félelem. Lénye legmélyén sérült meg, mint nő és asszony, s nemcsak ötvenöt éve miatt, ami egyszerre vétekké, lefokozó tehertétellé vált, hanem mert a sérelem visszamenőleg is hatott, meglazította a régi esztendők szoros kötését, és áthatotta emlékeit, is, mint bomlasztó és omlasztó méreg. Aratóné, hogy valamennyire szabaduljon ezektől a gondolatoktól, elvégezte a megszokott háztartási munkát. Rendbehozta a lakást, bevásárolt, ebédidőben evett néhány falatot, s előkészítette kettejük közös vacsoráját, azután a beidegzettség mozdulatával könyvet vett a kezébe, és gépiesen lapozott benne. Nem értett semmit abból, amit olvasott. A sorok közül, az idegen emberek története mögül mindúntolan az a bárd bukkant ki, aminek a csapása elől, tudta, nincs menekülés. Estefelé csöngettek. Nem várt senkit, csak az urát, s neki kulcsa volt a lakáshoz. Rossz előérzet támadt rá, a szíve meglódult. Kiment az előszobába, és ajtót nyitott. Harmincöt-harminchat éves nő állt a küszöbön. Aratóné mindjárt tisztában volt azzal, hogy kicsoda. Egyetlen, tág pillantással fogta be ezt a nagyon is valóságos, letagadhatatla- nul eleven jelenést, aranyszőke haját, friss arcát, gömbölyű mellét, naptól zomángos bőrét. Az arckifejezése kislá- nyosan zavart volt, de mesterkélten az, mint aki pontos, megfontolt és mindent szóm.- bavevő latolgatás utón döntött afelől, milyen módon mutatkozzék be. Aratóné még a teste illatát is érezte, mert meleq volt. és Hoyosné — mór két hete tudta, hoav iqy hívják - nyilván a látoqatása merészségétől is felhevült. Aratóné majdnem elájult ettől az idegen szagtól, mert azzal együtt átjárta az a gondolat is, hogy ez urának már nagyon ismerőssé és nélkülözhetetlenné vált. A hosszú szünet alatt, míg a nyitott ajtóban nézte a csinos, fiatal nőt, Hoyosné vonásain megmerevült a kislányos mosoly. Mögüle elővillant egy sokkal őszintébb, támadóbb és magabiztosabb arckifejezés, ami elől az asszony önkéntelenül beljebb lépett, mintha támasztékot keresne.- Hoyos Kálmánná vagyok, beszélni szeretnék önnel ... — kezdte a váratlan látogató lágy hangon. Aratóné tüstént megérezte, hogy ez nem az igazi hangja, hanem a céltudatos női kedveskedésé, hízelgésé, s hogy bizonyos pillanatokban így beszélhet az ő urával is, ezzel az éneklő, gyermekien elnyújtott hanglejtéssel. Behunyta a szemét, de csak egy pillanatra, mert félt, hogy a sötét és mély szédülés, ami elfogta, lehúzza valahová, ahová Hoyosné előtt nem akart lezuhanni.- Tessék, jöjjön be - szólalt meg rekedten, és kitárta a' szoba ajtaját. Odabenn nem ült le, a másik nőt sem kínálta hellyel, és megállt szemközt vele. Mintha mindaz, amin túl kell esnie, rendkívül sürgős lenne, és nem tűrne halasztást, mert ehhez az ideje és ereje túl kevés. Hoyosné egy múló pillanatra megzavarodott, képzeletben nyilván másképpen rendezte el ezt a jelenetet. De azután, mintha éppen ebből a sürgetésből nyert volna még nagyobb biztonságot, hirtelen közelebb lépett 'Aratónéhoz. Kissé alacsonyabb volt nála, • mégis behajlította az egyik térdét, s egy ajándékért es- dő gyereklány mozdulatával kulcsolta össze a két kezét:- Drága asszonyom... mi nagyon szeretjük egymást Miklóssal .... Ez nemcsak hirtelen fellángolás, hanem igazi szerelem. A jó szívére kérem . . . hiszen tudom, milyen kiváló egyéniség ... ne álljon közénk! Miklós nem tud önnel szemben olyan erős lenni, mint kellene. Ezért egyezett bele abba, hogy én . . . Ö tiszteli és becsüli önt . . . De nélkülem nem képes élni. És én se őnélküle . . . Nagyon kérem, járuljon hozzá a váláshoz, mondjon le róla! Aratóné a másik asszony szemébe nézett. Az elérzéke- nyült, esdeklő tekintet alulról irányult felfelé, nedvességtől tükrös ■csillogással. De emö- gött kemény céltudatosság meredt rá, nem engedő és a végsőkig kitartó akarat.- Ebből elég volt ... — szólalt meg nehezen feltörő hangon. — Nekem ez ... — Én ezt nem bírom tovább. Elengedem az uramat. Mától kezdve szabad, elválok tőle . . . azt teheti, amit jónak lát. Ha ő hozzájárult, hogy maga idejöjjön, akkor nekem már... Elválok.- Köszönöm, drága asszonyom. ön nemcsak szép, hanem valóban jó és megértő .. . - Hoyosné hangját szinte meglobogtatta a diadalmas öröm. — Ezt vártam öntől, ezt a megértést, ezt a .., Hirtelen lehajolt, megragadta Aratóné kezét és ráborult.- Engedjen el! - Az asz- szony úgy kiáltott fel, mintha kést szúrtak volna a mellébe. Elrántotta a kezét, és a falig hátrált. Ez a hálába és alázatba bújtatott mozdulat mindennél jobban megsebezte. Kegyetlenül szándékos volt, sértőbb és fájóbb, mintha Hoyosné gúnyosan a szemébe vágta volna, hány esztendővel fiatalabb nála.- Most már menjen innen — .mondta alig hallhatóan. mikor a szőke nő kisurrant a lakásból, mindjárt bezárta az előszoba ajtaját. Nem őrá gondolt, míg megfordította a zárban a kulcsot, és erőtlenül leereszkedett egy székre. Azt próbálta felfogni, hogy voltaképpen milyen és kicsoda az az ember, aki mellett több - mint három évtizedet töltött el. Aki megengedte, vagy talán sugallta is, hogy -a szeretője eljöjjön őhozzá, érzékeny szavakkal elkérni tőle azt a férfit, akivel élete javát leélte, és akinek gyerekeket szült. S aki lehetővé tette, hogy ez a másik, érett nő, mint egy süldőlány az anyjának, vagy nagynéniének, kezet csókoljon azért, mert ő kénytelen volt átadni neki életének társát. De már nem érezte annak. Már nem ismerte és nem értette. S ettől az új, borzongató idegenségtől a rászakadt magány olyan keserűvé lett, mint az epe. pp5^ BBSlMBi'P1 v ■ »s ' V ' jr Bihari Klára 1 . Mintáz epe J ...^*03$
