Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)

1990-05-19 / 45. szám

1990. május 19., szombat uj Dunántúli napló 9 Igazi zenekari műhelymunka Május 9-én átlagon felüli érdeklődéssel várt hangver­senyre került sor a POTE au­lájában. A várakozás részint a karmester, részint a szólista személyének szólt. A Pécs/' Szimfonikus Zenekari ismét — a város közönsége által már ősszel megkedvelt - Howard Williams vezényelte, landó le­né neve pedig régóta minő­ségi garanciát jelent a ma­gyar zenekedvelők számára. Jól ismert, gyakran hallható es igényes Beethoven-művek hangzottak el, elsőként a Co- riolan-nyitány, amely talán lelkesebb fogadtatásra talált volna, vagy legalább is mé­lyebb nyomokat hagyott volna a hallgatóságban egy olyan interpretáció révén, melyben kellően érvényesül a mű alap­rétegét meghatározó néhány- •hangos motívum kérlelhetet- lensége, monomóniás ismétel­getése. Annál nagyobb lehetett örö­münk a c-'moll zongoraver­seny elhangzásakor. A szólis­ta és a karmester kamaraze­nei minőségű együttműködése, egymásra hangolódottsága ré­vén olyan zenei közeg jöhe­tett létre, melyben a zenekar jóformán minden tagja maga is partnerévé vált a két ki­váló muzsikusnak, így mara­dandó értékű, mindenfajta összehasonlítást kiálló, euró­pai nívójú produkció szüle­tett. Sokakat minden bizony­nyal meglepett, meghökken­tett, netalán egyenesen za­vart Jandó interpretációjának szélsőségességé, esetenkénti keménysége, energikussága. Ennek oka az lehet, hogy mi­közben folyvást emlegetjük Beethoven „korlátokat nem tűrő”, extravagáns alkotói ha­bitusát számos előadó nem meri felvállalni ezen ismere­teink gyakorlati konzekvenciá­it, inkább tompítja e zene ki­egyensúlyozatlanságát, feszítő ellentmondásosságát, ilyenfor­mán adósunk marad a külső és belső harmóniáját mindun­talan elvesztő, jellegzetesen „ezüstkori” művész valódi portréjával. Nem így Jandó: ö ponto­san felmérte, hogy mit jelent­hetett Beethoven korának tö­rékeny fortepianóján megszó­laltatni ezt a zenei anyagot, és azt a hatást lenyűgöző ér- zékletességgel ültette át a modern Steinway-re. Számom­ra a cJmoll koncert ezen in­terpretációja minden izében hiteles volt. Sorolhatnám a szebbnél szebb megoldások sokaságát a nyitótétel nyer­seségétől az E-dúr lassú vég­telen gyengédségén, a Finale Asz-dúr epizódjának báján át a záró stretta fergeteges len­dületéig; a jelenlévők többsé­gét tökéletesen meggyőzte Jandó, Williams és a nagy­szerűen kisérő zenekar. A szünet után a III. (jEroi- ca") szimfónia hangzott el. Ez a tolmácsolás — legalábbis a nyitótételt illetően - hiány­érzetet hagyott sokunkban. Talán valamilyen túltelített ki­fejezésvágyból fakadóan, ta­lán a zongoraverseny pszichés „utóhatásaként”, az első té­tel Beethoven által is külön­leges becsben tartott nagy­szabású drámai ive, szerves­szigorú építkezése helyett amolyan „túlpörgetett”, sza­badjára engedett, színes epi­zódokban bővelkedő, a kívá­natosnál könnyebb fajsúlyú előadást hallhattunk. A továb­bi tételekről szerencsére sok­kal több jót lehet mondán:, különös tekintettel a Gyász­induló őszinte, mélyen átélt, intenzív megszólaltatására. Az igazi zenekari műhelymun­ka újabb és újabb jeleit a pécsi zenekar és Williams kö­zös fellépései eleddig minden esetben felmutatták. Gönczy László Csörgés József öngyilkos halak* Fajtákat irtó halál tobzódik a Tengerben hát ne haragudj, hogy nem hiszek a szemedből áradó tiszta hitnek; mögötte látom Prométheuszt. Nem tudlak befogadni ingázó fényekből összeállt Világmindenség, lépteimen hetvennyolc kardszárnyú delfin villan át, fütyülő nyilakként hoznak fehér éjszakát. Nem értem zátonyra űző rohamotok. Állok. Porszem maradok, széltől, esőtől rettegő: sarokból figyelem a vízből szökkenő halak mozdulatát. * Jugosilávioi magyar küllő. Öngyilkos halok című kötata mait jelent meg Esxéken. Magyari Barna Ablakodon bedobták az avantgarde-ot Páll* Tűrök Lászlónak Nagftiaíontóro amikor a fütyörészö Kassák bedobta ablakodon az avantgarde-ot zavarunkban 1 masninak néztük kedvesed hajába Euklidész posztulátumát tudod többen megkérdezték ha állni tesszük el a délutánt miért nem teszünk bele cukrot vagy szaharint ha egymáshoz indultunk nyáron gyakran arra mentünk hol a vasgyár mögött a Kölesér vizében szívesen pancsolt a zaj és emlékszel Juci néninek mindig „Csókolom,,-mal köszönt az a tölgyfa amelyiken soha nem kapcsoltuk be a fülemülét ftSsiyiBi LAssIő A ravatal Dédanyja 1951. június 12- én halt meg. Magdalen néni csontos kezű, horgas orrú, hajlott hátú öreg asszony volt, de azért szeret­te őt. Tavasztól őszig mezítláb járt, bokái veresek és puffad­tak voltak. Az utolsó években már ro­gyadozó térdekkel végezte a ház körüli teendőket, etette az állatokat. „Vízibetegség­ben" szenvedett, felpuffadtak először a combjai, majd az egész teste. Állandóan kíván­ta a szódavizet, naponta több üveggel megivott volna. Kis megtakarított pénzét a szek­rényben a ruhák alatt dug- dosta, és gyakran szólt így: Eredj, hozz két üveg szó­dát, te gyerek! A szódás a falu túlsó vé­gében, a zsidótemető mellett lakott. Amikor a gyereknek játsza­ni inkább volt kedve, mint el­menni és kicseréltetni a kar­csú, színes, 7 dl-es szódás­üvegeket, dédanyja panaszo­san kiabált, szinte jajveszé- kelt:- Megállj, megállj, te ko­misz kötök! A kölyök el se tudta kép­zelni, mily kínokat áll ki a dédanya, mily olthatatlanul és csillapíthatatlanul , kívánja a szódavizet. Sőt néha kicsúfolta, és ki­nevette sirámait. De ez azért volt, mert nagyanyja is türelmetlenül bánt az öregasszonnyal: — Maga mór megint enne? Hisz most früstökölt! Az úr­isten se győz főzni, mosni Ma­gára ! Kiskorában ezt a hangne­met tanulta. Ágyban fekvő a dédanya nem sokáig vala. Amíg tudta, kivonszolta magát hátra, a bőralma-fa alá, a budira. Rekkenő hőségben, 51. jú­nius 12-én az öltöztető vén­asszonyok lemosdatták, ráad­ták ünneplő' ruháját, kopor­sóba fektették, felravataloz­ták a hátsó szoba Horváthék felőli ablaka alatt és virrasz- tottak. A kölök ekkor látott életé­ben először halottat. Idegen­nek, merevnek, élettelennek, később félelmetesnek látta a viaszsárga arcot, megborzon- gatónak a koporsó deszkáját. Űt az első szobában lefek­tették, de csak órák múlva tu­dott elaludni, nagyon irtózott a házban lévő halottól. A hát­só szobából átszűrődött a ra­vatalt körülülö vénasszonyok bűnbánó, ájtatos, kéjes mor- mogása. Másnap végre meghozták Szent Mihály lovát, összejött a feketeruhás tömeg, kihoz­ták a koporsót az udvarra, elbúcsúztatták a holtat és ki­kísérték a temetőbe. (Az udvaron a búcsúztatás olatt szemlesütve és nagyon csendben kellett lennie.) A Dédanya holttestét elvit­ték, de a szaga ottmaradt. Hiába szellőztettek, hulla­szag maradt a hátsó szobá­ban. Hiába volt muskátlival tele az ablak. A nagymama cukrot pörkölt többször is, de nem használt. Valaki azt mondta, fel kel­lene szedni a padlót, jó mé­lyen felásni, megforgatni a földet, mert az vette be a szagot. De ezt nem tették, sokba került volna - és az ötvenes években pénzük alig volt, csak terményük -, inkább szagolták az illatot. A kisfiú nem sokáig elhatott az első (tiszta) szobában, törvényszerű volt, hogy ott senki sem alszik, és üresen áll; áttették vissza a hátsó szobába. Az ágy közel volt Horváthék ablakához, csak arról az ol­dalról lehetett megközelíteni, és átmenni azon a helyen ke­resztül, ahol egykor a rava­tal állt. Nem lehetett fel­emelkedni, felszállni, kerin­geni a hely felett - mint a spiritiszták szerint állítólag a lelkek teszik, amig még a ravataluk ott áll, és mindent hallanak és látnak, amit a gyászolók és idegenek róluk mondanak, és figyelik, ho­gyan gyászolják őket -, és zutty bele az ágyba. Sötétben kellett átslisszanni azon a helyen, borzongások közepet­te. Borzalmas volt keresztül­menni azon a helyen, ahol a halott feküdt, és rágondolni ágyban fekve, hogy tőle két méterre volt a sötét koporsó, benne a viaszszínű, aszott arccal. Még évek múlva is érezni lehetett azt a nehéz szagot, és a kisfiút a hideg rázta, ha rágondolt ezekre a dolgokra. Ekkor pillantott be másod­szor a FÖLD ALATTI BIRODA- LOM-ba. (Először az öngyilkos pász­torlány kapcsán - aki vete­ményeskertjükkel szemben, a vályogfolu pásztorház első szo­bájában akasztotta fel ma- qát - kényszerítette a sors, hogy belepillantson.) E gy nagyvárosi nyomo­zónak bizony sok hul­lával akad dolga. Sok mindent láttam már életem­ben, de ilyen holttestet még soha. Mikor Tom Carter, az izgatott gond­nok kinyitotta a hatalmas luxuslakosztály ajtaját, és bevezetett a hálószobába, az ágyon fekvő férfi teteme olyan benyomást keltett, mintha mór túl lenne a halottmosda- tás és -öltöztetés szomorú ce­remóniáján. Gondosan eliga­zított, sötét ruhát viselt, cipő­jén látszott, hogy nemrég tisztították fényesre, nyakken­dője gondosan megkötve, két keze a mellén összekulcsolva. Tim Mulhane, a társam fel­mordult a látványra. — Miért mondtad, hogy öngyilkosság. Tom? - kérdez­te kicsit szemrehányóan a gondnoktól, aki mindkettőnk­nek jó ismerőse volt. — Azért, mert a mai pos­támmal kaptam egy levelet, amelynek írója azt kérte, hogy jöjjek fel ide, mert ön- gyilkosságot követ el - vála­szolta Ca/ter.- Igazán? - csodálkozott Mulhane. — Ami engem illet, Tim — szóltam közbe —, nehezen tu­dom elképzelni, hogy egy ön­gyilkos ilyen szépen haljon meg. Nem, nem, Tim! Gon- •dold csak el, mekkora önura­lom kell ahhoz, hogy valaki igy rendbe tegye magát, s meg se moccanjon még ak­kor sem, amikor már érzi, hogy közel a vég. — Nem tehetek róla, de a levélíró öngyilkosságot emle­getett - bizonygatta Carter. Mulhane az ágy mellé lép­ve egy levelet emelt fel az éjjeliszekrényről. — Majd később ezt is meg­nézzük - mondta, és nekem is megmutatta a borítékot, amelyen ez állt: „CSAK A RENDŐRSÉG RÉSZÉRE.” — öngyilkos típusnak lát­szik? — kérdezte Tim. — Nehéz lenne megmonda­ni — válaszolta Carter. — Ma­gányos, tartózkodó kis em­berke volt. Angol. Amióta csak idejöttem, pedig annak már több mint tizenöt éve, mindig Mr. Wilsonnak dolgo­zott. Afféle magántitkór volt, vagy mi. Egyszer elmondta, hogy nincs egyetlen rokona sem. De nem panaszkodott. Az ilyen típus nem szokott si­ránkozni.-Hol van most Wilson? — A múlt héten utazott e! San Franciscóba. ő azt mond­ta — mutatott Carter az ágyon fekvő hullára —, hogy Mr. Wilson ma este érkezik vissza. — Nem tudsz róla, nem vol­tak anyagi zűrjei? — Neki? — mutatott Carter ismét a halottra. - Éppen le­hettek .... Rengeteg pénze el­lenére Mr. Wilson ritkán fizet, és akkor is általában keve­set és késve.- Kösz, most már akár el is mehetsz, Tom - mondta Mulhane. Mikor az ajtó becsukódott Carter mögött, Mulhane föl­nyitotta a borítékot. Mellé lép­tem, s együtt kezdtük olvasni a levelet. „A RENDŐRSÉGNEK: Soha nem szerettem a bizonytalan­ságot és a befejezetlen dol­gokat, ezért írom most ezt a levelet. Néhány héttel ezelőtt véletlenül fölfedeztem, hogy miközben tanúként néhány papírt íratott alá velem Mr. Wilson, aláírtam egy nagy összegű biztosítást is, melyet Mr. Wilson az én nevemre kötött s amelyben saját magát jelöl­te meg kedvezményezettnek. Tudom, hogy Mr. Wilsonnak az elmúlt időszakban komoly anyagi veszteségei voltak, de el sem tudtam képzelni olyan kétségbeejtő helyzetet, mely­ből csak az én halálom le­het a kivezető út Mr. Wilson számára. Később, mikor egy alkalom­mal Mr. Wilson azt hitte, hogy nem vagyok a lakosz­tályban, észrevettem, hogy vo­iami színtelen folyadékot önt abba a borosüvegbe, melyből esténként együtt szoktunk iszo­gatni. Mikor elutazott - ahogy ezt gyakran tette —, bizonyá­ra azt hitte, hogy egyedül is elfogyasztom a szokásos ita­lunkat. Ez a kettős fölfedezés meg­rázó volt számomra, mivel Mr. Wilson az egyedüli hozzátar­tozóm a világon. Biztosan megdöbbenti önöket, hogy mindennek tudatában én mégis ittam abból az üveg­ből. Ennek személyes és csakis rám tartozó oka van. Csak annyit kívánok nyomaté­kei kijelenteni, hogy saját akaratomból és tettem minden következményét átgondolva it­tam az italból. Viszont any- nyira szentimentális sem va­gyok, hogy Mr. Wilsonnal le­hetővé tegyem halálom ré­vén a haszonszerzést. Szeret­ném azonban, ha ezzel az ügyet lezártnak tekintenék. A mérgezett italt, az üveget és a poharat megsemmisítettem, még mielőtt a méreg hatni kezdett volna. Őszinte hívük.” Mulhane a levelet bámulta. — Gyilkosság - állapította meg. — öngyilkosság — mondtam én. — Akkor gyilkossógi kísérlet!- Végeredményét tekintve öngyilkosság. Ő maga írta, hogy nem kényszerítette senki az ital elfogyasztására.- Egyetlen hozzátartozója meg akarja mérgezni, erre úgy döntött, hogy legyen ak­kor úgy, ahogy lennie kell - mondta Mulhane szinte a fo­gát csikorgatva, és felvette a telefonkagylót. - Tom, tu­dod-e, mikor érkezik Wilson gépe? - kérdezte, amikor a vonal túlsó végén meghallot­ta Carter hangját. Aztán az órájára pillantott.- Nagyszerű - mondta, s lebiggyesztet szájjal hallgatta a gondnok szavait. - Igen, mi akarjuk közölni vele a rossz hírt. Bevártuk a rendőrorvost. Gyorsan végzett, alig negyed­óra múlva már indulhattunk is vissza a rendőrségre. Kifelé menet a hatalmas lakosztályból, Mulhane meg­állt, s alaposan szemügyre vett egy bekeretezett képet, mely egy testes, bozontos szemöldökű férfit ábrázolt — aki nem volt azonos az ágyon fekvő hullával.- És most mit akarsz csi­nálni? — kérdeztem, miközben a repülőtér felé hajtottunk. — Semmiféle bizonyíték nincs a kezünkben. Az üveg és a po­harak eltűntek. Egyetlen do­log van a kezünkben: az öngyilkos búcsúlevele. De az­zal sem megyünk sokra. Ki tudja, igazat írt-e, ki tudja, valódi-e a levél? Mulhane nem válaszolt. Mi­kor a lépcsőt odatolták a géphez, szinte azonnal fölfe­deztem a kiszállók között a fényképen látott férfit. Mulha­ne kísérletet sem tett, hogy feltartóztassa, de ahogy el­haladt mellettünk, azonnal a nyomába szegődött. Én kis távolságból követtem mindket­tőjüket. Mikor kiértünk az ut­cára, a tülekedő autók és hordárok közé, Mulhane meg- szaporázta lépteit, s kisvártat­va Mr. Wilson vállára tette a kezét. — Szeretnénk egy kicsit el­beszélgetni magával arról az üveg borról és a poharakról, amit a lakosztályában talál­tunk, Mr. Wilson — mondta, s benyúlt a kabátja alá, hal­lottam, amint megcsörren a derékszíjára erősített bilincs. Wilson villámgyors mozdulat­tal kibúit a vállára nehezedő kéz alól, és belevetette magát az utca forgatagába. Félre- kaotam a feiern, a zaj hal­latán, amikor a repülőtéri autóbusz gyorsiórata a csi­korgó fékezés ellenére ponto­san derékba kanta. — Ki hatalmazott fel arra, hogy a Gondviselés szerepét játszd? - kérdeztem Mulha- ne-t kis idő múlva. — A kis embert valóban senki nem kényszerítette arra, hogy igyon az italból, és Wil- sont sem, hogy meneküljön előlünk - válaszolta Mulhane tárgyilagos hangon, és elin­dult a parkolóban várakozó kocsink felé. Bizonyíték nélkül Dan J. Marlowe

Next

/
Thumbnails
Contents