Dunántúli Napló, 1990. április (47. évfolyam, 88-89. szám) / Új Dunántúli Napló, 1990. április (1. évfolyam, 1-27. szám)

1990-04-14 / 12. szám

© 1990. április 14., szombat 1 fi politikus költő vallomása „Nincs kinek megadjam magam” Japán fametszetek a pécsi Martyn Múzeumban Tárlatról tárlatra Labirintus és cseresznyevirág Korábban minden olyan változás, amely országokat és ország otárokat tolt ide vagy oda, a háborúkat kö­vető békeszerződések követ­kezménye volt. Most sincs másként. A háború most kezd véget érni, s nem 1945-ben, mint azt oly so­kan tudják-gondolják. Mert a háború tovább folyt más formában és más eszközök­kel. A hidegháború, az ideg- háború — a fegyverkezési verseny — éppen úgy fölélte a Szovjetunió és a hozzá tartozó keleti országok gaz­daságát, mint egy igazi, valóságos háború. Azt, hogy van absztrakt festészet - tudtuk. Hogy van absztrakt háború — azt is meg kell tudnunk. Most eljött az ideje an­nak, hogy újabb békeszerző­dések - igaziak - következ­zenek. Furcsa történelmi időket élünk. A két Német­ország egyesül. A Szovjet­unió az elmúlt 70 év alatt fölhalmozott és kétségbeejtő dolgok következtében ha de­mokráciát csinál, abba fog széthullani, ha nem, abba bukik bele. Tehát igazi ham­leti helyzetet él meg törté­nelmileg is. Egyetlen válasz­tása van: valamilyen módon szövetségi állammá átalakí­tani birodalmát... Románia Moldávia felé tekint. Mi is teljesen új helyzetbe fogunk kerülni, s nem hiszem, hogy lesz olyan erő Európában, amely ezt a folyamatot köny- nyen leállíthatná. A magyarságnak át kell gondolnia, hogy ebben az új helyzetben mit fog csi­nálni? Mi a megoldás? Hi­szen itt a Kárpát-medencé­ben különleges helyet és szerepet foglal el, s külön­leges sorsban is él. Ezt a magyarságot mostantól kezd­ve föl kell vállalnunk, ami­hez igazi erő kell. Anyagi, szellemi és lelki erő. Aki megnézi ezt a körbenyirbált országot, az tudja: a ma­gyarság kifelé hódítani nem tud. Ebben a térséqben pe­dig, ha befelé hódit a ma­gyarság, a legnagyobb do­logra vállalkozik. Ha szelle­mileg készül föl az elkövet­kező évtizedekre. Ha minél előbb igazi’ demokráciát te­remt; s gazdaságilag és lel­kileg próbál erősödni. S ha egy olyan Magyarország születik néhány éven belül, amelyben érdemes magyar­nak lenni itt, Pécsett, Buda­pesten - akkor érdemes lesz Marosvásárhelyen, Kolozsvá­rott is, másutt is, Chichago- ban is. Akármit akarunk tenni: ennél fontosabb dol­gunk nincs. Ady mondta: a Hadúr is szétszórja népét. . . A kérdés: mit tudunk kezde­ni a szétszóratással? Sajnos, még nincs meg bennünk az a készség iga­zán, hogy magyarságban gondolkozzunk. Mert hosszú idők óta éppen ezt tapos­ták el bennünk. Kitől hallot­tam először, hogy naciona­lista vagyok? Amikor a ki­sebbségi ügyben a hatvanas években elkezdtem hadakoz­ni, mindvégig a marxisták és Kádárék — még a filozó­fusok is - együtt mondták. A tudatlan, megülepedett rá­galom mondatta: itt van egy nagy nacionalista, aki Erdély ügyét, a székelység ügyét fölvállalja. Sőt, az egyik ki­tűnő ember, Soros György, amikor először járt Magyar- országon, s beszéltük a Mar- git-kertben az alapítvány ügyét, azt mondotta: „Te, hagyjátok már Kádárékat, Aczélékat, mert a kisebbségi ügyek miatt megbuktatjátok őket." Erre azt válaszoltam: „Bár csak az Isten beszélne belőled! Ne félj, nem tud­juk megbuktatni őket." Erre Gyuri azt mondja: „Egyéb­ként is hagyjátok, mert édes­anyám, aki itt él Magyar- országon, azt mondta, hogy­ha Erdélyt emlegetik, más- nap viszik a zsidókat. . . Nagyon megdöbbentem, s mondom Gyurinak: „Nagyon megértem édesanyád aggo­dalmát, hiszen biztosan tra­gikus élmény mondatja ezt vele. De most más történel­mi és egészen más lélektani helyzetben élünk... S úgy tűnik, esetleg az erdélyiek fognak olyan sorsra kerül­ni, mint a zsidók.” Egy esz­tendőnek kellett eltelnie ah­hoz, hogy Soros György megértse ezt. A mostani ma­rosvásárhelyi pogrom pedig engem igazolt. Azt, amit nemzeti, magyar önérzetnek nevezünk, egy néptől elvenni annyit jelent, mint elvenni a személyisé­gét. S ha a visszavételt na­cionalizmusnak nevezi valaki, akkor az ember legfonto­sabb értéke ellen beszél. Jó lenne egyszer helyretenni a fogalmakat. Jó lenne egy­szer tudomásul venni, hogy itt addig mindenkinek rossz lesz, amig a nép nem tud belülről megerősödni. Az el­lenfélnek, a barátnak is rossz lesz. Aki belülről erős, az a kapcsolataiban is erős... Sokan, köztük a néprajzosok, mások a hatva­nas években szinte álarcos gondolattal találták ki, hogy­ha a magyar nép kultúrájá­ról, a népi hagyományokról, népművészetről, táncról be­szélünk, akkor nem lehet bennünket nacionalistáknak nevezni. Hót mivel lépjünk be — a már lassan unalomig' emle­getett - Európa-házba? Hát nem azzal, amik vagyunk? Én nem tudok azzal a jel­legtelen emberrel napokat együtt tölteni, akiből hiány­zik valami. Éppen ő maga. Hát hogy a csudába lehet együtt lenni a magyarsággal a közös Európában, ha nin­csenek különös vonásai, je­gyei? Minden nemzet külön kultúra. S ha külön kultúra, akkor azt védeni kell. Min­den népnek más stílusa van. S ha ezt a más stílust meg­érzem, megértem, rájöhetek: az az a plusz érték benne, ami a legcsodálatosabb. Ezt a különleges értéket kell kimunkálni, mert Euró­pában erre lesznek kíván­csiak. Ezerszer tapasztalhat­tuk, hogy az, ami megkülön­bözteti a másikat, a gaz­dagság jele . . . Egy izraeli út során Stern József festő barátommal sétáltam Jeru­zsálemben, s egyszer csak rámutatott egy különös ház­ra. „Tudod-e, milyen ház ez?" — kérdezte. — „Na, jól jegyezd meg, az az a ház, ahol a világon élő összes zsidót számon tartják. S ha valamelyiküknek szerdán rá­lépnek a lábára Angliában, azt itt már csütörtökön tud­ják . .." Vajon nem abba a kor­szakba jutottunk-e, hogy minden olyan értéket, ami nemzeti érték, ami magyar érték, egyszer végre mór mi is összerakjuk? . .. Manap­ság sokan azt mondják, hogy az irodalom-költészet szere­pe hanyatlik, nem befolyá­solja úgy az eseményeket, mint kellene. De ez — ha így is lehet — nem csak a költészet baja, inkább az embereké. Naponta millió hírt közvetítenek a lapok, de olyan fontos hírt, amit Jó­zsef Attila mondott egy ké­sei versében, még nem hal­lottam, amióta élek. „Le vagyok győzve .... de nincs, akinek megadjam magam.” A XX. század embere ennél fontosabb hírt nem kapha­tott. Nem így vagyunk-e mindnyájan? Le vagyunk győzve, de nem volt igazi győzelem, hiszen a győzte­sek most hol tartanak? S nincs, akinek megadjuk ma­gunk. Ha pedig ez így van, akkor próbáljuk megteremte­ni a magunk világát. Min­den haladás föltétele a mű­velt ember, s számunkra egyetlen lehetőség a fejünk, az életünk, az érzelmeink, amivel új világot tudunk igazán teremteni. Elhangzott Pécsett, 1990. ápri­lis 4-én, a JPTE Tanárképző Ko­rán ozon az író—olvasó találko­zón, ahol az egyetemi autonó­mia jegyében Csoóri Sándor, Kossuth-dijas költő csak arra ka­pott lehetőséget, hogy a napi po­litikát megkerülve kizárólag a művészetről-költészetről szólhas­son. Rövidítette és lejegyezte: Kozma Ferenc Labirintus a Pécsi Galéria Széchenyi téri kiállítótermében fogadja a látogatót, cseresz­nyevirág könnyű, habfehér szir­mai a Martin Múzeum föld­szinti termeiben. Ha az előbbi­ben a hars exlhibició, a zeg­zugos utcává növő plakátdz’Sun- gel szédülete jelenti az elsőd­leges impressziót, akkor az utóbbiban az intimitás csend­je, a kék és füstbarna színek hallk, s mégis olyannyira ex­presszív varázsa — Hiroshige fametszetei. Csak míg a vázákba kitett cseresznyeágaik e sorok Írása­kor szirmaikat talán már elhullatták mind, addig Ando Hiroshige a Fujiama lejtőjén kinyílott virágait, városaink völ­gyekből integető, kecses ház­tetőit, a bambuszhidakon átkelő embereit megcsodálhatjuk most, másfél évszázad távolá- ■ból is. A tokiói bordélynegyed széplányait megörökítő, a Ma- tisse-ra is ható, megnyúlt nő­alakokat ábrázoló Utamaro (1753—1806) és a rendkívül ter­mékeny, hatalmas életművet teremtő Hokusai (1760—1849) mellett Hiroshige (1797—1858) korának legnagyobb táyképfes- tője. A térnek, a tájnak, alakok­nak és tárgyaknak ez a mo­nokróm felületrészekre osztott, síkban tartott, dekorativ ábrá­zolása, az a rabé szik uralma, a belső tér illúziójáról való rész­leges lemondás nyilvánvalóan o keleti éíetszemléletnék is kifejeződése. A japán „kép­csináló” túl alkar lépni az örö­kös változásra ítélt, látszatok­ra épülő és múlandó világ káoszán. Szemlélődésének csendjéből választja ki a múló érvényű, a kétes emlékezet szá­mára mégis megőrzendő pilla­natot. Mi sem áll tőle távo­labb, mint az európai érte lent­iben vett, az .individuum saját- szerűségét feltételező önkifeje­zés, egyáltalán az Én .bármifé­le előtérbe helyezése. Ö maga csak közvetítője Buddhának, a vilógszellemnek, feladata a dolgok epikailag is hűséges tolmácsolása — az illusztrálás. Ennék megfelelően „tiszta" op­tikai hatásokra, dekorativitásra törekszik, hogy a kép „a tárgyiba való, még megtartott átvezetése mellett a képburok hatását önmagáért engedje beszélni” - ahogyan az abszt­rakció genealógiáját elemző Gehlen fogalmaz. Innen a nagy, monokróm felületek és a jelentésteli tárgyak közti fe­szültségteljes interferencia — a kópék mágikus hatásának, kü­lönös szépségének alapja, amely a Van Goglhon, Gau­guinen, mojd a párizsi Nábis- csaporton - Denisen, Bonnar- don, Serusieren — ót a sze­cessziótól a modernekig az európai művészet fejlődésében meghatározó szerepet játszott. A szirombuílás az élet sa­játja, míg a tárgyiasult és sok­szorosított szellemi termékek gyors hervadását a nagyváros, az utca, a házfalak, kerítések virága — a plakát példázza. A Pécsi Galériáiban most együtt van csaknem egész Európa, sőt az Egyesült Államok és Japán plakátművészetének je­lenideje — olyan színpompás gazdagságiban, olyan ötletbör­zét nyújtva, hogy a videovilág sokkoló reklámfogásaihoz, a re klóm! ipar „kemény drogjá­hoz" szokott látogatót is csa­vargásra készteti. Pócs Péter e műfajban tán már fokozhatatla- nul expressziv, naturálison tes- ties SZDSZ-plakátja, Árendás József Svejkje, valamint Pincze- helyi Sándor a Pécsi Nyári Színházba, illetve Kemény György moziba csábító plakát­jai közt juthatunk tovább az amerikai művászékig, Bass hí­res, mantegnai perspektíváiban ábrázolt úszójáig, amely a Los Angeles-i olimpiát harangozza be, itt látunk munkákat Davis- tői, Chwasttól is. A folyosón szemben a hol­landok színes, foto grafikus, raj­zos világa Beeke „1789"-ével, lasés plakátján Strirtberg, a hűvös északi depresszív világá­val szemezhetünk. A nagyte­rem végén a jugoszláv Bucan hatalmas koncertplakátjai Ban­ga Ferenc-ii rajzokat idéző gra­fikákkal, s itt van a lengyelek és népesen a franciák, Po/y- gamo kiterített atlasza a föld­ről, a Clavel-Perrottet szerző- pár tankokat kiokádó, piros nyelvű földgolyója, a finn Va­ns bravúros „kiöegyeződő" ce­ruzája, Veistola a bordélylakó Toluose-Lautrec életét felidéző plakátja, egy éltesebb öröm- íóay olajfestmény-lenyomata, azután a japánok; Kitatani, Yokoo szecessziós-szürreális zsúfoltsága, az olasz színházi és múzeumi plakátok derűs könnyedsége, a svéd Themp- tander politikai tárgyú iróniá­ja, a cséh Rostoka Prevert költészetét szellemesen fölidé­ző munkája — és sorolhatnám a színeket és a gazdagságot. Úgy vélem, ezzel a meghí­vásos kiállítással a Pécsi Ga­léria a műfajban ugyancsak maradandót alkotó vezetője, Pinczehelyi Sándor méltón tett hitet a műfaj értékei, társadal­mi szükségessége mellett. A nagy francia forradalom 200 éves évfordulójának szentelt, a lengyel, valamint a különböző egyéni és csoportos, illetve te­matikus kiállítások után ez va­lamiféle összegzés is - bár a tradíció korántsem szakad meg. Szeptemberiben várhatóan Pács Péter, júniusban pedig Lewondowsky és Poligamo francia grafikusművészek mun­káit láthatjuk Pécsett. Bóka Róbert Franco Bálán (Olaszország) plakátja a Pécsi Galériában Csernák Árpád Szerelem M agas ház, nagy árnyé- ikoikkaí, szélesen ka­nyargó csigalépcsővel, okkersárga falakkal, és az ötödik emeleten Vele. Kopog­tatok. Az anyja nyit ajtót, aki ugyanolyan, mint ő, csak fe­hér a haja. Mosolyog. Aztán ő is megjelenik a szoba ajta­jában és .ő is mosolyog. A szo­bából jövő fény hátulról meg­világítja, a ruha alatt kirajzo­lódnak testének körvonalai. Csak a sziluettje látszik, de azt látom, vagy inkább csak érzem, hogy mosolyog. A lgkás olyan mint a ház: okkersárga és árnyékos. Be­megyünk a szolbába: bronzcsil­lár, süppedő bársonykorosszé­Ikék, vitrin, ezüst és porcelán csecsebecsékkel, kopott perzsa­szőnyegek. Csend. Olyan csend, amilyen nem szokott ienrti a csend. A csend áltálé­iban söhasem igazán csend. Valami percegés mindig van a legevőben, távoli zajok, búto­rok nyújtózkodása, órák tere- feréje. Itt nem. Itt igazán csend van. Az édesanyja teát hoz be, de nem lehet hallani a lépteit. Miikor leteszi a porcelán csé­székkel feldíszített ezüsttálcát, nem koppon az asztalon, és a kiskarnál sem koccan a porce­lán fajához. Amikor kavarjuk, isszuk, akkor is csend van. Mo­solyognak, és ez is tökéletes csendben történik. Meredten bámulnak rám a falakról ko­pott őseik. Felállóik, búcsúzkodni kez­dek, szeretnék elmenni, de ők mosolyogva mutatják, hogy nem, nem, nem engednek el, az ajtó zárva van. Kinyitom az ablakot, ők mosolyognak. Az ablak előtt rozsdás, keskeny vasrács, és alatta ugyanilyen vaslétra, szorosan a fal mellé építve. Kilépek a párkányra és a vasrácsba kapaszkodom. Lassan morzsolódni kezd mar­komban a rozsdás korlát. Lelé­pek a létra első fokára, re­meg a lá'bam, a rács hajlik velem együtt, lábaim az első 'létrátokon, dőlök hátra, kezem­ben törik a rács, alattam öt emelet mélység, és az ablak­ban két mosolygó arc. Eggyel lejjebb lépék, lábfe­jemet beakasztom két létrafok közé és hanyatt dőlök. Mar­komban marad néhány porló vasdorab. Alattam keskeny utca összevissza kavargó, sűrűsödő-ritkuló pontokkal. A bokám nagyot recs- csen, de fennmaradok. Megragadom a kezemhez leg­közelebb eső létrafokot, ér­zem, hogyan csúszik ujjaim között a vékony vasrúd. Próbá­lom erősen markolni, ropognak az ízületeim, behúnyom a sze­mem és kiakasztom a lábfeje­met: átfordul a testem és nagy robajjal a létrához csapódik. Hullik a vakolat, görcsös mar­ikomban meghajlik a vasrúd. A lábammal megkeresem a kö­vetkező létrafokot. Sajog a bo­kám, az ing nedvesen tapad a hátamhoz. Felnézek: az ab­lakban még mindig ott tündö­köl az a két arc porcelánfe- héren és rendületlenül moso­lyogva. Most el kell kezdeni fokról fákra lefelé: eggyel lejjebb fogok kézzel, eggyel lejjebb lépek lábbal. Egyet sem sza­bad kihagyni. Inaim remeg­nek, nedves tenyeremben csú­szik a vékony vasrúd, nehezen találom meg lábammal a fo­kokat. Lassan közeledem a földhöz: hangokat hallak, mo­torzúgást, tömegek zsivaját, rikkancs üvöltését, vasak csi­korgását, kövek döngését; még 'négy emelet, még három, még kettő . . . Az ablakkeretben még min­dig ott van az a két fehér folt.

Next

/
Thumbnails
Contents