Dunántúli Napló, 1990. március (47. évfolyam, 59-87. szám)
1990-03-24 / 80. szám
£ Punomon nmwi 1990. március 24., szombat Könyvespolcomon Emigránsok innen-onnan 4L M ostanában. emigráns szerzők műveit olvasgatom. j */1 >9Y került kezembe a kritikus helyzetben útját kereső Kossuth Kiadó terméke. Lev Trockij Életem című könyve. Érdekfeszitő olvasmány szépen megirt részletekkel (ilyen például a szibériai száműzetésből való szökés elbeszélése vagy a breszti békekötés hátterének bemutatása), makacs önvédelem eleven arcképekkel kortársairól, így méltatlan ellenfeléről, Sztálinról, „éppen azok a vonásai taszítottak, melyek később, a hanyatlás hullámtaraján az erejét alkották: érdeklődési körének korlátoltsága, empirizmusa, lelki durvasága és annak a provinciális politikusnak a különös cinizmusa, akit a marxizmus egy sor előítélettől megszabadított ugyan, de nem helyettesítette ezeket egy átgondolt és a pszichikumába beleivódott világlátással" - írja róla. Az okos, de fanatikus Trockij külső okokkal, a forradalmárok csinovnyikká válásával és az epigonizmus felülkerekedésével magyarázza bukását, s nem veszi észre, hogy a bolsevizmus, s nem kis részben ő maga, teremtette meg azt a mindenható pártbürokráciát, mely aztán felfalta önnön szülőjét, a „lenini gárdá"-t. A magyarság huszadik századi történetét nem érthetjük meg, ha figyelmünk nem terjed ki a nyugati emigrációra. A mai (és a jövőbeli I) olvasó tájékozódását tiszteletre méltó anyagbőséggel, példás tárgyilagossággal és megbízható értékeléssel szolgálja Borbándi Gyula alapműve, A magyar emigráció életrajza 1945-1985, mely az 1985-ös berni kiadás után az Európa Kiadó jóvoltából végre idehaza is megjelent. E könyv talán az egyetlen,- mely valóban minden komplexustól mentesen mutat rá egyrészt az emigráció belső tagozódására (elemezve például a negyvenötös és a negyvenhetes emigráció feszült viszonyát), s érzékeli másrészt a hazai viszonyok módosulását, felismerve Nagy Imre fellépésének jelentőségét és a gyakran túl sommásan megítélt Kádár-korszak szakaszos természetét. Magam azok közé tartozom, akik már a könyv első kiadásához is hozzájutottak, s most, újraolvasva a művet, főként az döbbentett meg, hogy a két kiadás közt eltelt fél évtized eseményei milyen gyorsan igazolták a szerző megállapításait. Nézzük, bifonyitékul ezt a gondolatot az I. kötet 139. lapján: a kommunista párt legnagyobb gyengéje, hogy ,,a párton belüli döntési mechanizmus és demokratikus centralizmusnak nevezett egykéz bármikor lehetővé teszi, hogy az eszmék a gyakorlatban a visszájukra forduljanak" — írja, s hozzáteszi, hogy a párt száműzetésbe kergette és antikommunistává tette az ország demokratikus politikai garnitúráját. A II. kötetben viszont elismeréssel szól a párton belüli reform- szárny tevékenységéről. Igazolva látom azt is, hogy a legrokonszenvesebb képet talán a művelt és felvilágosult, a nemzeti tradiciót az európai egységgondolattal ötvöző Habsburg Ottóról és a következetes, józan Kovács Imréről rajzolja. Ez utóbbi Ki józanult emigráció című tanulmányát elemezve joggal mutat rá a ma is megszívlelendő eszmékre. A szerző az emigráció irodalmi életéről szólva is megbízható kalauznak bizonyul, s megalapozottan emeli ki a Magyar Műhely, az Irodalmi Újság és az általa szerkesztett Új Látóhatár jelentőségét. A viszonyok változásával függ össze, hogy az első a hírek szerint hazaköltözik, a másik kettő pedig küldetését teljesítve megszűnik. Pedig mennyire szükségünk lenne a továbbiakban is olyan irodalmi lapra, mely Európán keresztül látna bennünketI Emigráns írókról beszélek, bár e kifejezést idehaza gyakran elmarasztaló, kint pedig politikai értelmezésben használták. Helyesebb lenne tehát nyugati magyar írókról szólni, akiktől az elmúlt hetekben három figyelemre méltó munka is megjelent a magyar könyvesboltokban. Méray Tibor Búcsúlevél című regényében (Bethlen Gábor Kiadó) a főhős, a párt által kiemelt Németh Vince „oidipuszi" szituációba kerül: az éberség jegyében le kell lepleznie egy ellenséget, s miután elpusztítja környezetét, önmagában ismeri fel az árulót. Negativ nevelődési folyamatot rajzol hát Méray, egy fertőzött lélek megsemmisülését, s ennek során az ábrázolás látókörének beszűkülését a belső nézőpont igazolja. Domahidy Miklós Az osztrák vádlott című regényének első kiadását Borbándi könyvével egy időben, s szintén Bernben jelentette meg az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, most pedig a Magvető Kiadó adta a hazai olvasók kezébe. A mű Ernest Pölt Ritter von Pölten- berg alakját Idézi fel igen hitelesen, azt az embert, akit a magyarság Pöltenberg Ernő aradi vértanúként, mint nemzeti hősét tiszteli. „Szép deputáció megy az Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni' - mondta állítólag a bitófák felé Indulva. Domahidy nem a legendák hősét rajzolja meg. A nehezebb utat választja: gyakran egymásnak ellentmondó tények alapján formálja meg könyve főszereplőjét, aki magyar nemzeti hőssé vált anélkül, hogy szive mélyén magyarrá vált volna. Németh Magda Levelek apámnak című munkája (Csokonai Kiadó) annak a levelezésnek a másik felét tartalmazza, melyet két évvel ezelőtt ismerhettünk meg a Levelek Magdához című kötetből. Németh László leányának 1956 és 1971 közt apjához irt 198 levele úgy köti össze Kanadát Sajkáddal, hogy a meghitt családi kapcsolat tükréből kirajzolódik századunk egyik legegyetemesebb magyar szellemének képe. N émeth Magda sorait akár e jegyzet jelképeként is értelmezhetjük, hiszen olyan művekről szóltunk, melyek valahol a távolban keletkeztek, s most eljutottak itthon a címzettekhez. Nagy Imre Bemutatők a Pécsi Nemzeti Színházban Fodor Antal rítusai Himnusz az élőkirt: Lovas Pál, VoH Katalin, KSvessy Angéla és Sólymos Pál Fodor Antal visszatért Pécsre. A Pécsi Balett egykori táncosa hosszabb „kitérő” után most ismét bemutatkozott a pécsi közönség előtt - ezúttal koreográfusként Az élet és a halál rítusai cimű, két egyfel- vonásost összekapcsoló estjének premierjét március 2- án tartották a nemzeti színházban. A Himnusz az élőkért című táncdarab két évvel ezelőtt készült, és először a bécsii közönség láthatta, így mostani pécsi szinrevitele voltaképpen hazai ősbemutató. Fodor ebben a művében eltérő hangulatvilága, egyrészt Ihimoikus hangvételű, neoklasszikus táncnyelvezetű, másrészt expresz- szionista látásmódú képekben elmélkedik a Krisztus módjára azóta is újra és újra megfeszített, szenvedő, vivődő és felmagasztosulni vágyó emberről. A balett kezdő képe szép és ígéretes. A puritán színpad fölé lógatott, egyszerűségével megragadó feszület látványa és a felhangzó bibliai „Szeretethimausz" a címhez illeszkedő hangulati hatást infonál. Ezt viszi tovább a keretjátékban a megjelenített Piéta festői ábrázolása. A továbbiakban azonban a bibliai asszociációktól elszakadva, a már jelzett szerkezeti-dramaturgiai, hangulati kettősség érvényesül. Vivaldi szárnyaló zenéjére négy fehér trikós táncos (két férfi és két nő) szólói, vegyes és egynemű kettősei, hármasai rendeződnek lassan fokozódó dinamikájú táncfüzérré, a mozdulod elvonatkoztatottság szintjére transzponálva ftz emberi lét vívódásainak örömét és gyötrelmeit. Rendületlen „fehér hittel" és elszántsággal ellensúlyozzák egy másik embercsoport különös akcióit. A Vivaldi-muzsikát élőben felhangzó ütőszóló „feledteti", majd triviális, édeskés dalkrm csendül fel a „vég nélküli tavaszról", és elegáns társasági öltözetű hölgyek és urak vonulnak körbe-körbe, libasorban, köznapi gesztusokat, mozdulatokat ismételgetve. Furcsa „körtáncukat" mindig valamilyen agresszív történés, cselekmény szakítja félbe: görcsbe rá odúit földre zuhanások, székek borogatása, vezényszavakra katonás menetelés, sikoltozások, pofozkodások, különös kapcsolatteremtési kísérletek, egzotikus japán síinjáték. Azután — m i nfha mi sem történt volna — mosoly, konszolidáció, séta tovább. „Hpmmage á P. Bausch" áll a programban, és valóiban Fodor, aki bizonyította már máskor is alkotói vonzalmát a táncszínházi megoldások iránt, ezúttal megidézte a német avantgárd táncművészet híres-hírhedt alakjának néhány jellegzetes ötletét. Bausch botra nkoztatta meg vagy csigázta fel közönségét ilyen végeláthatatlan menetelésekkel, banális mozdulatokkal és gesztusokkal, agresszív megnyilatkozásokkal, szándékoltan „ofcsó” zenei aláfestésekkel. Ezekkel a megoldásokkal a legkülönfélébb érzelmeket keltette, csak éppen langyos nyugalomban nem hagyta a nézőt. Fodornál' a „fehérek" és a „többiek” megjósolhatóan ismétlődő megjelenései monotóniájukkal feloldják a gondolati feszültséget, és a balett lendülete jelenetről jelenetre lankad. (A harmadikje- lenetváltás után már csak reménykedhetünk a jótékony meglepetésben.) (gy az egész mű terjengősnek hat, a látvány végül valójában konklúzióin marad, és az ígéretesen gazdag kiinduló gondolat - egy óra múltán - kielégületlenül hagyja a nézőt. A táncos megoldások tekintetében a „fehér részek” hoztak néhány szép pillanatot és főleg jó élőadói teljesítményt. Mind a négy szólista - Volf Katalin, Kövessy Angéla, Lovas Pál és Sólymos Pál -teljes művészi odaadással és átlényegüléssef, kiegyensúlyozott technikai színvonalon oldotta meg feladatait (ebben bizonyára komoly részt vállalt az asszisztensként közreműködő Molnár Márta és Uhrik Dóra is.) Különösen örülhettünk Sólymos Pál sokadik „főnix-újraéledésének". Az ugyancsak stílusosan közreműködők közül Baráth Ildikót és Kovács Zsuzsát kell még kiemelni. Az est második darabja, a Boleró sem vadorfBtúj alkotás. Fodor korábban is megfogalmazta már Ravel örökbecsű művét, de mostanra a helyhez és az előadókhoz igazodva, felfrissítette az előző változatot Füstös, fülledt vilógú mulatóban törékeny, fekete ruhás táncosnő korbácsolja fel az unatkozva idejét töltő öt férfi érzékeit. Konokul ismételt, és egyre szilajabbá, szenvedélyesebbé váló mozdulataival táncba szédíti a férfiakat. A körös extázis csúcspontján diadalmas áldozatként hull az ölükbe. A hangulati és képi sűrítés javára vált a balettnek, amelyben így a zene és a tánc összhangba olvadva tudták felépíteni és fenntartani a hangú lati-torta Imi feszültséget. Ez utóbbi megteremtésében oroszlánrész jutott a kitűnő Volf Katalinnak, aki ezúttal is remekelt. Az általa formált lányalak romlatlan romlottsága, kihívó üdesége, törékeny vadsága hitelessé telte a koreográfus gondolatait H. Major Rita Jelenet a Boleróbái, középen: Volf Katalin ■■■—■ »I» II. ■ » ■■■■■■ ■■■■■■■■■■ -■■■■■■■■■ ......................... Kö szönöm, Shirley! fin Shirley: Vári Éva A teret a konyha uralja. Hatalmas birodalom, tele a technika legújabb vívmányaival, amelyek elvileg alkalmasak arra, hogy könnyűvé és élvezetessé varázsolják a háziasszony nagy koncentrációt Igénylő, felelősségteljes munkáját. Leginkább viszont arra jók, hogy csillogó mázzal vonják be ezt a modern börtönt, ahol a büntetést ráadásul kényszermunkával is súlyosbítja az összes történelmi kor. A nagy ígéret, a másik lehetőség, a sziklás görög tengerpart alig egyharmadnyi a színpadon; amit mutat, az a lesz, és nem a volt. A térről azért érdemes ennyit beszélni, mert éppen innen ménekül el -Mrs. Bradshaw, a középkorú, angol középosztálybeli asszony, hogy egy kéthetesnek induló, de később meghosszabbodó görögországi nyaraláson elszámoljon és leszámoljon addigi életével. A Shirley Valentin cimű Russel- monodrámából készült, Én, Shirley című darabot Szegvá- ry Menyhért rendezésében adja elő a Pécsi Nemzeti Színház stúdiójában Vári Éva, aki jószerivel a lehetetlent valósítja meg, amikor átütő, ironikus fanyar, érzékeny előadásával percnyi szünetet nem hagyva a közönségnek, beavatja a nézőt, miközben hiteles játékkal, állandó leHci- sze Merni koncentrációval van jelen. 'Egyszerűen szólva: az ő Shirleys je él. Minden, anrit tesz vagy mond, valóságos. A ráismerés érzetét kelti a befogadóiban, aki elmerenghet azon, maga is 'hányszor beszélget - társ híján, de még akár azzal is- a konyha falóval, hányszor nyúl be a szekrénybe egy poihárka fehér borért, hányszor terít Ikap- kodva, szinte pánikban, há meghallja az előszoibában „őurasága" kulcscsomójának csörgését... Ez a Shirley úgy születik újjá, hogy közben támaszkodni tud régi önmagára, igazából nem a romokból építi fel új, magára találó, szabad énjét, vannak előzményei még akkor is, ha csak most döbben rá, mennyi érték ment veszendőbe, milyen bűnösen sók idő telt el csupán létezéssel valódi élet helyett. De sóha semmi nem veszhet el igazán, minden helyrehozható, ha az erő teret kap erre önmagunkban. Ez a Shirley beiül igazi, izgalmas nő, önálló, független lény, aki egy sorsfordító pillanatban képes a változásra és a változtatásra, képes dönteni, és ami ennél nehezebb: jól dönteni. Ha tetszik. példát is ad. Van tehát miért köszönetét mondani Shirley-nek... ... És természetesen Vári Évának, aki egy jól megírt, de egyébként bestsellerdarabból igazi drámát, jó előadást tudott teremteni. Hodnik Ildikó
