Dunántúli Napló, 1989. december (46. évfolyam, 332-360. szám)
1989-12-24 / 355. szám
A temesvári főtéren a román hadsereg tankjaiból a környező házak padlásain megbúvó terroristákra tüzelnek Pecs—Arad—Temesvár—Pecs A háborúból jöttünk Azt hittük, karnevál fogad 1989. december 22. A déli krónikában bemondják: A Ceausescu-diktatúra összeomlott, a kondukátor Kínába menekült. A hír futótűzként terjed a városban. Kollegáimmal percek alatt eldöntjük, hogy Aradra és Temesvárra utazunk. Karnevált akarunk látni. A román nép önfeledt ünnepét. Órákig úgy tűnik, hogy ezt is tehetjük. Nagylakon keresztül érjük el a román határt. Barátságos vámosok és határőrök fogadnak, bár itt egy órát veszítünk. Vöröskeresztes autók, kenyeret, gyógyszert szállító személygépkocsik között lavírozunk tovább Aradig. Ami a városban történik, ami itt fogad bennünket, arra nehéz szavakat találni. „Pusztuljon a diktátor I" ... „A hadsereg velünk van.. „Győzünk, ne hagyjátok magatokat!" — harsognak a hangszórók a városban. Ezrek hömpölyögnek a főtéren. Csókolunk férfiakat, asszonyokat, gyermekeket. Ebben a városban még ennyire nem szerették a magyart. Egy órányi beszélgetést őriz magnetofonom. Román és magyar nemzetiségű fiatalok között ünnepiünk. Egy 1500-as Ladát vesz körül a tömeg. Két Magyarországról érkezett fiatalember banánt, narancsot és kenyeret osztogat. — Mennyit költöttek minderre? - kérdezem. — Mi vállalkozók vagyunk, és most nem sajnáltuk a pénzt. Negyvenezer forintért vásároltunk be az ABC-ben. Ne haragudjatok, megyünk tovább . . . Pezsgőt robbantunk indulás előtt. Mari vagy Zsuzsi, nem tudom mi lehetett a 17 éves barna, copfos kis forradalmár neve. Kér, hogy maradjunk velük, ne menjünk tovább. Csókoljuk, öleljük egymást. Fotós kollegáim — akik 'köziben telefonösszeköttetésbe kerültek szerkesztőségünkkel — kissé dühösen rántanak az autóba. „Menjünk, nincs időnk örülni, dolgoznunk kelll" Tempósan kanyargunk a temesvári utcákon. Végre elérjük a főteret. A neve, az új neve: Libertóte. Akik azonban a szabadságot ünnepelnék, már a kapuk mögött rejtőzködnek. Katonák és bátrabb civilek figyelmeztetnek:- Menjenek, minél előbb. Menjenek innen! Nem értik? Itt perceken belül lőnek. Helikopterekkel jön a Securitate. Értünk a szóból. Naná, hogy értünk. Bár kissé felfoghatatlan ez az egész. Mégsem győzött a forradalom? Kocsink mindenesetre a rendőrkanyart gyakorolja. Egy perc múlva a Temesvár Hotel előtt vagyunk. Százak a szálloda halijában. Megnézik papírjainkat. A mondat bűvös hatását, hogy „magyar újságírók vagyunk" ettől kezdve érezzük. Gondolom megértik, hogy ebben a riportban kollégáimon kívül minden szereplőnek csak keresztneve van. Ferinek is, aki kérésemre Temesvár katonai főparancsnokához vezet. Pontosabban csak vezetne, mert páncélozott harcjármű állja utunkat. „A katonák velünk vannak” - kiáltják itt is a kapuk alól. Valóban velünk vannak, de a főparancsnoknak most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy egy pécsi újságírót fogadjon. Megértem. S ha már ezek a gyermekarcú katonák velünk vannak, hót egy üveg eredeti magyar kisüsti körtepálinkát nyújtok fel a toronygéppuskánál lévő őrszemnek. Elfogadja és lenyújtja társainak is az üveget. Nyolcán ülnek a mozgó acélbunkerben, mondja. Aztán egy éppen lecsöppen, ni akaró valamit dörzsöl szét kabátujjával az orrán. Tizennégy órája kémleli az eget.- Feri! Elkísérsz a főtérre?- Hát persze. Nem kell félned, csak húzódj a fal mellé! A tanácsot megfogadom. Kilépünk egy kirakat már nem létező ablaküvegén, szemét- halmokon, alkoholos és üdítős üvegeken gázolunk át. A cserepek millió darabra roppannak szét talpunk alatt. „Európa csendes, újra csendes. Elzúgtak forradalmai” — jut eszembe a vers. Aztán arról hallgatok rövid összefoglalót, hogy hol folyt a vér pár nappal ezelőtt. És közben: Ratatata. Tataiam. Tatom. Megszólaltak a fegyverek. Nem tudom, hogy lehet érzékeltetni a géppuskák ropogását. Csak azt tudom, hogy valamikor este 7 és 8 óra között, vagyis ebben a pillanatban torkolattüzek villantak meg a tér körül. Voltam katona, de ha nem lettem volna, akkor is rögtön tudom, hogy mit kell ebben a helyzetben csinálni. Egy beton virágágyás mögött huppanunk. Feri már nincs mellettem. Mások sodródnak hozzám. Talán néhány másodpercig húzzuk meg magunkat itt. Üvegcserepeken és a tér több napos mocskán hasalunk.- Gyere! Gyere! Gyere! - üvölt az új barát. Sanyi. Később tudom meg, hogy temesvári magyar. Négykézláb futunk, hason csúszunk a legközelebbi épületig. Egyetlen esélyünk, hogy elérjük a közelben lévő kirakatot. Sikerül. Én bedönteném az odaállított farostlemezt, Sanyi azonban nyugalomra int. Végül is egy- embernyi résen csúszunk be az épületbe. Ha most azt mondom, hogy nem a félelem, csak a vak logika és az élni akarás ösztöne hajtott a fedezékhez, bizonyára nem hiszik el. Pedig nem féltem. Azt hiszem, nem volt időm megijedni. És különben is, annyira valószínűtlen volt mindez néhány órával azután, hogy Pécsett egy tety- tyei boltban kefirt, rágógumit és toalettpapírt vásároltam. Ratatata. Tatam. Ratatata- tatatatatatatatatatam. Lassan megszokja a fülem ezt a furcsa zajt. Húszán lehetünk a raktárban. Szutykos gyerekek, borostás férfiak, mosdatlan lányok.- Madam! Szabad egy lam- badára? — próbálom oldani a félelmet Szimonához fordulva. Huszonéves, temesvári lány. Egymás kezét ropogtatjuk - kint az egyik harckocsi ágyúja morajlik fel —, kezünk simítása azt üzeni: innen haza kelt jutnunk, és nektek győznötök kell.- Pista! Most mi van? Ki log győzni?- Most nagyon erős a Secu. Es Te ne beszélj feleslegesen. Érted? Nekem se higyj! Talán mi fogunk győzni, de most semmi sem biztos. Órákat bolyongunk az olajfestékkel festett falak között. Amikor fényjelző rakéták hullottak a térre, jól láthattuk az üzlet kínálatát. Táskák és övék. Az asztalon töpörtyű és citrom. A földön, a polcokon emberek hevernek. Néhányon nagyot horkantanak, a géppuskák ropogása talán már nem is zavarja néhány perces álmukat. Kimegyünk a katonákhoz. A sarkon álló harckocsi parancsnoka a szemközti házra mutat:- Oda menekültek a Secu- sok. Reggel hét óra lehet. Talán fél órát, ha aludtam. Mi lehet a Temesvár Hotelben? Megtalálom-e a kollégákat? Egyben van-e még a Polski Fiatunk? Sanyi vezet vissza a szállodához. „Elég sokat ittál az elején" — mondja. A szállodában, ha lehet, még többen vannak, mint este tíz órakor. Kollegáimat újvidéki újságírók társaságában találom meg. Nem messze ettől, a folyosó egy másik fordulójában lövések nyomát látom a falon. Itt bent is lőttek? Menjünk haza innen. A hadsereg katonái védik a tüntetők által elfoglalt középületeket Menekülés az ostromlott városból A néhány perces tűzszünetet kihasználva vágódunk az autóba. A tempó 130, mélyen az ülésekbe csúszunk. Százméterenként állítanak meg bennünket az igazoltató katonák. Előttünk egy magyar Lada és egy osztrák Mercedes halad. Észbontó: a merci sofőrje fésülködni kezd, miközben az út mentén Dragunov mesterlövész puskával felszerelt katonák és civilek intenek Victoriát. Az ablakokra fehér papírzsebkendőt teszünk ki, a kocsi hátuljára fogkrémmel írjuk fel: Presse. Biztos, ami biztos.- Ezek itt lőttek el! — mondja Läufer Laci. Fütyült valami az ablak mellett, valóban.- Nem fényképezel?- Most inkább nem. Minden településen úttorlaszok. Igazoljuk magunkat, V- alakban feltartott mutató- és középső ujjunkkal jelezzük, hogy velük vagyunk. Talán egy óra múlva érjük el a jugoszláv határt. Eszembe jut egy ígéret. Még a cipőboltban megbeszéltem Sanyiékkal, hogy január első vasárnapján újra találkozunk. Ha győz a forradalom. S ha nem? Akkor az utolsó vasárnapon, mert addigra győznie kell... Minden magyar élelmiszer-, gyógyszer-, egészségügyi szállítmányt kitörő örömmel fogadnak Erdélyben Felkészültem a halálra Francia sebesültet hoznak a Temesvári szállodába. Szemüveges, harminc év körüli fiatalember. Beteszik a fotelbe a szálloda halijában. A bal vádlija sérült meg. Farmernadrágját foggal-körömmel tépik róla le. Közben a másik bajtársa saját ingéből tép darabot, amivel el tudja kötni a sérült lábát. Van nálam elemnak, akik körénk gyűlnek. Pezsgőt bontunk, boldogok vagyunk, hogy ők szabadok. Kézről kézre jár az üveg. Aztán búcsúzunk. „Szerbusztok, szerbusztok!" Mindenki köszön. János, a háta mögül előhúz egy negyven centis botot, kemény fa, gumibot helyett használják. Kezembe nyomja. „Ezt neked adom emlékül. Soha Háromnapos virrasztás után alszanak a forradalmárok o te mesvári szálloda halijában lámpa. Világítok. A szőnyegre csurog a vér. Nagyon szenved a fiú. Fájdalomtól vonaglik az arca, csendben van. Csúnya a sebe. Kiveszi a kezemből egyik társa a lámpámat. Hagyom. Orvosért kiabálnak. Franciák, Párizsból. Ők is újságírók. Eszembe sem jut, hogy akár én is itt fek- hetnék' most, hisz ránk is lőttek marnár. Rohanva hozzák a konyakot társai. Orvos és gyógyszer egyelőre nincs a közelben. Most mintha mosolyogna. Mohón issza a felkínált olkoholt. Percek -múlva négy társa felemeli, viszik kórházba. De hisz az utcán és a téren lőnek!!!! Talán öt perc telt el, hordágyon hozzák vissza a franciát. Egy román gárdistától kérdem, hogy miért, körben bekapcsolom a magnóm. El akar zavarni. Nem engedi az a francia kolléga, aki elvette a lámpám. Mondja, hozzá tartozom, maradjak. Figyelem a szenvedő arcot. Nem felejtem el, amíg élek. Két francia rendszámú autó áll meg a sem lógsz elfelejteni, de én se téged". * Temesvár, éjjel. Fönn vagyunk a szálloda első emeletén. Rálátok a velünk szemben lévő hatalmas térre. Újvidéki kollégámmal együtt le- húzódzkodva, az ablak mögött figyeljük az eseményeket. A Securitate emberei lövik a szállodát, lövik az Operát, lőnek minket. A honvédség a nép mellett áll, tankokkal, gépfegyverekkel válaszolnák a terroristáknak. Iszonyatos dörrenések. Hajnali négykor próbálunk lefeküdni a háromágyas szobában, amit megosztanak velünk és jó pár románnal. Újvidéki kollégáink. Tizenhármán próbálunk osztozni a fekhelyeken. Román gárdistákkal beszélgetünk — alvás helyett —, akik időnként bejönnek hozzánk. Egyszer csőik zakatolni kezd egy gépfegyver, mégpedig a mi emeletünkön. Mindenki megdermed, tágra nyílt szemekkel várjuk a halált. Percek múlva megjelenik egy gárdista, közli velünk, hogy két fiata1 szaA terroristák az újságírókat sem kímélik, a francia fotóriportert a lábán találta el a géppisztoly lövedéke hall előtt. Szinte dobják be a beteget, és villámgyorsan eltűnnek a szemem elől. * Aradon 9 óra körül. 21 éves fiatalember, Jánosnak hívják, szavát alig értem, olyan rekedt. Három napja itt vagyunk, ember! Térden kell sirni, ember! Nem, nem ezt nem lehet elmondani szavakban. Ezt meg kell élni, ember! Nálatok könnyen megy! Mi mostanig fáztunk a lakásokban. Nem volt kaja, nem volt semmi. Fel voltam készülve a halálra. Anyám nem tud rólam semmit. Megmérgezték a vizet. Ök, csak ők - a kommunisták. Kutya Csaucsesz- ku!"■ Búcsúzunk, mennünk kell. A pálinkát körbekínáljuk azokladt a folyosón, figyelmeztetésre nem álltak meg, berohantak egy szobába, bezárták az ajtót. A katona, aki a folyosót őrizte, lőtt. A gyerekek előbújtak — pánikba estek, azért rohantak — majdnem a vesztükbe. Mikor kivilágosodott kilenc lyukat számoltam meg a hotel folyosóján a hófehérre meszelt falban. Géppuska ütötte iukakat. Munkatársaink: Balog Nándor, Jama Gabi, Läufer László, Szundi György. vasamapi 3
