Dunántúli Napló, 1989. december (46. évfolyam, 332-360. szám)

1989-12-23 / 354. szám

1939. december 23., szombat Dunűntait napló Tortfg ki« te* leszel <i győztes! Egy gyermek kihordása, a vajúdás, amivel világra jön — örömteli gyötrelem, mert a kínok végén ott a boldogság, a gyermek. Gábor második megszületését megelőző vajú­dás három évig tartott, és ezalatt senki nem ígért boldo­gító beteljesedést és sikert. Sőtl A szülök mégsem adták tel. Tigrisként harcoltak idegi, fizikai és lelki teherbírásuk legvégső határáig. — —' » ■ Wolfgang Hinterberger profess zor Gábor második megszületése 1986. február 7. Egy „elő- felvételis" pécsi kiskatonát hoz a katonai 'mentő Nagykanizsá­ról a pécsi Honvéd Kórházba. (Kiss Nagy Gábort felvételi vizsga nélkül vették fel a sze­gedi egyetem francia-történe­lem szakára, miután országos tanulmányi versenyt nyert.) A kórházból hívta fel szüleit: „Végre itt vagyok, talán itt ‘kiderítik, mi a bajom." — Szegény kisfiam, többször irta, telefonálta, hogy nem ér­zi jól magát. Az orvos elküldte azzal, hogy hőemelkedése nem komoly betegség. Amikor ezen az estén telefonált, másnap be akartunk menni megláto­gatni, akkor tudtuk meg. már o 400 ágyas klinika belgyó­gyászatán fekszik. A férjem azonnal odarohant. Amikor hazajött, összeesett. Azt mond­ta: „A fiunk leukémiás." Gáborral a klinikán közük, ki kell venni a lépét. Az I. sz. Sebészeten operálták. Fia­tal, erős szervezete gyorsan kiheverte a műtétet, hamar felépült. Az anya boldogan mondott köszönetét az operá­ciót végző orvosnak. A kijóza­nító válasz: „Asszonyom, ne köszönjön semmit! Én nagyon sajnálom önöket, de áltotni sem akarom. A fia betegsége olyan, hogy ne reménykedjen . Gábor bátyja egy külföldi folyóiratban olvosto, hogy a testvéréhez hasonló vérképző­szervi megbetegedésben szen­vedőkön bizonyos esetekben csontvelőátültetéssel tudnaik segíteni. Amikor érdeklődtek efelől. a válasz ugyancsak ‘kijózanító volt: ez még rend­kívül ritka műtét, csak Nyu­gaton csinálják, rengeteg pénzbe kerül és a siker na­gyon bizonytalan. A szülök nem nyugodtak bele. mentek mindenfelé, ahol segítséget reméltek. t * A csontvelő-átültetés rendkí­vül nagy kockázattal jár, s a siker minden esetben kétsé­ges. Nem mindegyik vérképző szervi betegséget lehet ezzel gyógyítani. Jelenleg háromféle műtéti megoldást alkalmaz­lak: vagy idegen donor csont­velőjét ültetik be — ez a leg­kritikusabb. Vagy a beteg saját csontvelőjét szívják le, külön­böző módon kezelik és ezt ültetik vissza. A harmadik megoldás a testvér csontvelő­je, ha alkalmas donornak. Ez utóbbi bizonyult eddig a leg­sikeresebbnek. Gábor testvére nem volt alkalmas donor. Az uránvárosi, kétszobás la­kásban ülök és hallgatom a szülői elszántság történetét:- Hallottuk, hogy Ulmban csinálnak csontvelő-átültetést. IEgy régi ismerősünket kértük meg, telefonáljon Ulmba. Ott azt mondták, küldjük el a pa­pírokat az eddigi kezelések­ről és vérvizsgálatokról és kérték, egy idő után ismét hívjuk fel őket. Báling Józsel'­- Itt állt mellettem az édes­anya. Szemét le nem vette ró­lam, talán nem is lélegzett, úgy várta a választ. S nekem a professzor azt mondja: „Megvizsgáltuk a lehetősége­ket, de ebben az esetben a csontvelő-átültetés nem lehet­séges. Nem tudok segíteni." Aztán levél érkezett Ulmból: „Fiának sorsa mélyen érintett engem. Megkísérlem, hogy se­gítsek önöknek. Heidelbergbfen végeznek saját csontvelő-visz- szaültetést. Konzultáltam volt munkatársammal, Körbling doktorral, a papírokat már át- küldtem, várja magukat."- Kiváltottuk mindhármunk turistaellátmányát és elindul­tunk. Egy hónapig voltunk ott. Gábort vizsgálták, aztán kö­zölték: ennél a típusú beteg­ségnél nem alkalmazható a saját csontvelő visszaültetés. Az Interferon-kezelést ajánlot­ták. Adtak négy hónapra való injekciót és egyszer haszná­latos tűket, Gábort megtaní­tották, hogyan adja be ma­gának. Mondták, négy hónap után menjünk vissza. Gábor négy hónapig naponta adta magának az injekciót, s köz­ben végezte az egyetemet. Nézem nyúlánk termetét, sö­tét, o|<os szemét, s kínosan érzem magam. Hogyan kér­dezzem meg tőle, mikor tudta meg, hogy a betegség gyó­gyíthatatlan. Az igyekezettől túlkomplikált mondataimra egyszerű természetességgel vá­laszol.- Itt Pécsett, a műtét után. Nem tudtam igazán fölfogni. Azért sem, mert akkor igazán jól éreztem magam. Volt azért, amikor éjjelente végig­gondoltam, bizony megder­medtem, de mindig sikerült elhessegetni magamtól. Nem tudom, miért, de bíztam. Min­dig bíztam . . . Négy hónap után testvéré­vel együtt mennek vissza Heidelbergbe. Vizsgálatok, majd a professzor közli: nincs értelme a további kísérlete­zésnek, a tudomány mai állá­sa szerint betegsége gyógyít­hatatlan. A szemébe mondták - az akkor 20 éves fiúnak. Metsző, hideg szélben késő estig rótták Heidelberg utcáit. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Amit éreztek, azt nem lehetett szavakban el­mondani. Hihetetlen, amit Gábor mond:- En akkor tulajdonképpen megkönnyebbültem. A pro­fesszor azt mondta, lehet még kettő, de ha vigyázok, eset­leg több évem is. Arra gon­doltam, akkor még van időm. Ennyi idő alatt még sok min­den történhet a tudományban. És Gábor hazajött, tanult és vizsgázott. Jól. * A szülők továbbra sem ad­ták fel. Az édesanya minden­hová irt, ahol csak hallotta vagy olvasott arról, hogy csontvelő-átültetéssel foglal­koznak. Irt levelet Washing­tonba, Dallasba, Philadel­phiába és Seattlebe az ame­rikai csontvelő-transzplantá­ciós központba. Kikutatta annak az amerikai pro­fesszornak a címét, aki a csernoboli sugárfertőzötte­ket kezelte, írt Párizsba és Londonba. Mindenhová el­küldte a vizsgálatok eredmé­nyeinek másolatát. És min­denhonnan rövid idő alattvá- lasz jött: együttéreznek, segí­tenek, ahogy tudnak, de nem sok a remény. Seattleből jött a levél: Bécsben Hinterberger professzor már több csontvelő­átültetést végzett, próbálják meg ott. Az apa nekiindult, pedig azt sem tudta, hogy a professzor hol dolgozik, mi a címe. Meg­találta, s dr, Hinterberger el is vállalta a kezelést. A csont­velő-átültetést ő sem tartotta lehetségesnek. Ingajáratban jártak ki Bécs­be. S múlt az idő .. . Gábor állapota mindig rosszabbra fordult. Időt nyerni - bármi áron I S a bármi áron - nagyon sok pénz. A munkatársak gyűjtést indítottak. A Tejipari Tröszt vezérigazgatója felaján­lotta segítségét, a Baranya Megyei Vendéglátóipari Vál­lalat dolgozói egy napi mun­kabérüket adták és a KPVDSZ országos gyűjtést szervezett. Véméndi asszonyok mária- celli zarándokútjukhoz nem használták fel a teljes valu­tájukat, átadták nekik. A Ke­reskedelmi Minisztérium és a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisz­térium 30, illetve 50 ezer már­kával segítette őket. Megküz- döttek a hivatali bürokráciá­val, az apa kikényszeritette az először kategorikusan elutasí­tó egészségügyi államtitkártól az engedélyt a külföldi gyógy­kezeltetésre. amit „csak saját költségre és saját felelősség­re" megjegyzéssel 'kaptak meg. A professzorok egymás­nak küldték a vizsgálati anya­gokat - levelet válasz nélkül sosem hagytak. Ez év júniusában Gábor állapota hirtelen nagyon rossz­ra fordult, a fehér vérsejtek száma felszökött, nyirokcsomói megduzzadtak. Hinterberger professzor egy párizsi kongresszuson a tü- bingeni egyetem tanárával ta­lálkozott, aki szintén több csontvelő-átültetést végzett már. Beszélt neki Gáborról. — S a tübingeni professzor felajánlotta, várja a magyar egyetemistát. Az édesanya könnyeit tö­rölve meséli:- Gábor már nagyon rosz- szu1 volt, láza 38 fok. Káni­kula volt, az ablakokat még­sem mertük kinyitni... Tübin- genben rendkívül kedvesen fo­gadtak. Mondták, Hinterber- ger professzor már telefonált, hogy jövünk. Itt - ahol ide­gentől vett csontvelő-átülte­tésre specializálódtak — úgy vélték, az apa megfelelő do­nornak. Bár ez olyan kivéte- e* eset, hogy . . . Előjegyezték Gábort - októberre. Másnap azonban behívott bennünket a professzor és azt mondta: a fiú olyan állapotban van, hogy a transzplantációt minél előbb meg kell csinálni, ő októbernél előbb semmiképp nem tudja sorra venni. Men­jenek vissza Bécsbe és kérjék meg dr. Hinterbergert.- Amikor a professzor úr meglátott és megmondtuk, mit akarunk, kategorikusan közöl­te: nem tudja vállalni. Ren­geteg beteg van a várólistán, nem teheti meg, hogy Gábort előre veszi. Ott adtam fel először. Azt mondtam: kész, tovább nem megyünk sehova, lesz, ami lesz. Hazajöttünk. Most sem tudom, mi volt az, ami megváltoztatta a pro­fesszor úr döntését. Talán az, amit az én arcomon látott. . . Talán Gábor sorsa . . . Nem tudom. Néhány nap múlva expressz levelet kaptunk tő­le, hogy menjünk. * A bécsi I. sz. belklinikát könnyű megtalálni. Wolfgang Hinterberger - fiatalember. Rendkívül szimpatikus és sze­rény. Szabadkozik, amikor si­keréről beszélek, pedig amit csinált, az Ausztriában orvos- történeti eset: először ültetett át szülőből vett csontvelőt. Nem biztos benne, de úgy ‘udjo, Európában sem volt még erre példa, ö egyébként az Európai Haematológiai Társaság titkára is. A bécsi I. sz. belklinikán évente 80 leukémiás beteg vár csont­velő-átültetésre. - Két ágyuk van erre a célra. Az édesapa meséli:- Megkérdezték tőlem, vál- lalom-e, hogy csontvelőt ad­jak a fiamnak. Figyelmeztet­tek, nem veszélytelen a do­log, s a siker egyáltalán nem biztos. Azt válaszoltam, bármi is lesz, vállalom. Amikor be­feküdtünk, még egyszer elvé­gezték az összes vérvizsgála­tot.- Augusztus 31-én hajnali 5-kor jöttek Gáborért. Láttam, amikor egy ajtón kitolták a folyosóra, teljesen be volt bu- gyolálva, csak a szeme lát­szott ki. Szirénázva vitte a mentő a röntgenklinikáro. Ott 9 órás kobaltbesugárzásnak vetették alá — elpusztították az összes saját csontvelőjét. Értem 11 órakor jöttek. Csak annyit tudok, hogy este fél 7- kor vittek vissza a kórterembe. Hét deciliter csontvelőt szívtak le a keresztcsontból. Gábort 8-kor hozták meg. A csontvelő-adagolás aztán este 10-ig tartott. Szegény­kém a második naptól rette­netesen szenvedett, iszonyú fájdalmai voltak. Naponta ellenőrizték a vérképét. Nem mondtak sem- mit. Tudtuk, a 12. napon dől el: sikerült-e? Megtapadt-e, befogadta-e Gábor szervezete az én csontvelőmet? Idegtépő napok voltak. A 11. napon egy adjunktus odajött hoz­zám, mosolygott, megvereget­te a vállam: „Szuper" — mondta. Istenem, ez azt je­lenti? . . . Hinterberger pro­fesszor azonban továbbra sem nyilatkozott. Végül a 12. nap után odajött és mosolyogva mondta: „Gratulálok, úgy néz ki, sikerült, a csontvelő meg- topadt és elkezdett működni." Gábor vérképe rohamosan javult és most is teljesen nor­mális. Hinterberger professzor mondja:- Nem könnyű donort ta­lálni. 'A transzpontólt csont­velő sejtjei génösszetételének hasonlónak kell lenni a be­fogadó vérsejtjeinek génjei­vel, mert csak így remélhető, hogy az átültetett csontvelő működőképes lesz az új szer­vezetben. Nagyon ritka eset, hogy a sejtek génjei annyira hasonlóak apában és fiában, mint ebben a pécsi esetben. Azért vállaltam a műtétet, mert remény volt a sikerre.- Azt is meg kell monda­nom, itt, Ausztriában nagyon drága a csontvelő-transzplan­táció: egymillió schillingbe ke­rül. Csak összehasonlításkép­pen említem meg, hogy a szívátültetés félmillió. Felaján­lottam azt is. ha Magyar- országén elvállalják, én átme­gyek segíteni, hogy Gábornak ne kelljen ennyit fizetnie. Ki­derült, ez nem járható út. De sajnos, most már bezárult itt nú'unk ez a lehetőség. Vagyis az, hogy nem osztrák állam­polgárságú beteget felvehes­sünk addig, amíg nálunk ilyen nagy a várólistán lévők száma. De, ha Magyarország bekapcsolódik az európai csontvelóbank hálózatba, mi nagyon szívesen segítünk és én arcomon látott. . . Talán hogy segítek. Hinterberger professzorról még el kell mondanom, elin­tézte, hogy a műtétet meg­előző gyógyszerkúrához Gábor a gyógyszereket hosszú-hosszú hónapokon át ingyen meg­kapja. * Kis Nagy Gábort kará­csonyra hazaengedték. Szigo­rúan steril szójkendővel közle­kedhet csak, most még a leg- banólisabb fertőzés is súlyos lehet. Gábor kissé elrévedezik a fotc'ben.- Amikor egy heidelbergi teletonbeszélgetés során azt közölte velem az adjunktus úr: nincs semmi új eredmény a tudományban, ami ígéret lehetne - nagyon letörtnek látszhattam. A beszélgetés fül­tanúja akkor átölelt és azt mondta: „Gábor, tarts ki, te leszel a győztes!" S megszületett a győzelem! - Győzött az orvostudomány, a szakágazat legjobbjainak összefogása. Győzött az em­berség - a sok száz ado­mányozó nélkül remény sem lehetett volna a műtétre. És győzött Gábor akaratereje, a szülők hihetetlen energiája, akik a sokadik zsákutca után sem adták fel.- Sok levelet írtam kará­csonyra - mondja Gábor -, de nem ismerek mindenkit. Azért hadd kérhessem meg ont, írja meg: mindenkinek, aki segített, köszönetét mon­dok és nagyon szép, boldog karácsonyt kívánok. Sarok Zsuzsa Apa és fia

Next

/
Thumbnails
Contents