Dunántúli Napló, 1989. december (46. évfolyam, 332-360. szám)

1989-12-02 / 333. szám

Dunántúlt napló 19M. december 2., szombat Madártávlatból a postavölgyi (ö utca Elzárt sziget a város peremén Postauölgy Postavölgybe a mohácsi út­ról letérve lehet eljutni. Kes­keny, alig két kocsinyi hepe­hupás bekötőút vezet a vá­rosrészhez. Az út jobb és bal oldalán többszintes csoládi házak, a legtöbbet az elmúlt egy-'két évben építették. Az épületekhez földút vezet. Be­szerelték a vízvezetéket, van fürdőszoba, az alagsorban ka­zán is, de a terület még nincs közművesítve, Talán a követ­kező évben elkészül a víz- és szennyvíz-gerincvezeték, amit társulási formán építenek meg. Addig marad a kút, a szi­vattyúval és az emésztőgödör. — Alinak idején, amikor a településfejlesztési hozzá jóru- fóst bevezették, egy hétig min­den este, az akkor még meg­lévő íjkultúrházban" találkoz­tam az itt élőikkel, és győz­ködtem őket, szükség von rá — mondja Jókai János ta­nácstag. — A végén a kis­nyugdíjasok, az alacsony jö­vedelműek is aláírták, fizetik a teho-t. Bíztok 'benne, hogy akkor lesz út, járda, vízveze­ték, csatornahálózat, bólt, em­beri körülmények között élhet­nek ők is. Végül is ebből, a pénzből egy éve lett egy nyil­vános telefon, mert az sem volt, meg az egyik utcóbon út. Postavölgyből reggel tömött buszok indulnak a város köz­pontja felé. Pici gyerekekkel utaznak az anyák és apák, is­kolatáskával a hátúkon, vállu­kon a diákók. Iskola, bölcső­de, óvoda a Lvov-Kertváros­ban. Postavölgyben mindössze egy vegyesbolt és a tanács­tag házában az orvosi rende­lő található. — Két éve az Egyesített Egészségügyi Intézmények és a városi tanács felkérésére ad­tam bérbe” a házunk egy ré­szét orvosi rendelőnek. Sók idős ember él itt. Miért kell­jen még orvoshoz is a város másik végébe járniuk? Az új házakban elsősorban fiatalok laknak, két-három gyerekkel. Nagyon kellene a vezetékes ivóvíz. Az ásott kutak vize nit- rátos, a házakhoz épített emésztők legnagyobb részéből a szennyvíz egy része elfolyik, a talajba kerül, az fertőzi. A boltnál már az útra is kifolyik. A városi tanács már elké­szítette a vízvezeték és csa­tornahálózat tervét. A társulá­sok is megalakultak, a tanács segítséget is” nyújt, de kérdés, hogy minden családnak lesz-e 80—100 ezer forintja a társu­lási díj kifizetésére? S ha gázt is szeretnél« lefektetni és a lakásba vezetni, az még plusz 200 ezer forint, mert a tanács­nok erre már nincs pénze. Mennyibe kerül akkor így egy ház, egy olyan többszörösen hátrányos helyzetben lévő pe- íremterületen, dhol az infra­struktúra szinte teljesen hiány­zik? A telek ma már négy­szögölenként 1000—2000 fo­rint, így egy kétszáz négyszög- öles terület értéke már 200— 400 ezer forint. De ekkor még nincs építőanyag és nem kez­dődött meg az alapozás. Igaz, persze az is, hogy annak ide­jén itt olcsón lehetett terüle­tet vásárolni. — A tanács már több pá­lyázatot is kiirt, hogy ezen a részen is legyen egy közössé­gi ház — mondja Jókai Já­nos. — Abban lenne egy ABC, egy nagyobb terem, ahol az emberek összejöhetnének, mert most ■ a reménypusztai terme­lőszövetkezet ebédlőjében tart­juk a tanácstagi beszámoló­kat és a lakossági fórumokat. — A tanulmányterv mór elké­szült, az egész 17 millió fo­rintba kerülne, erre pedig nincs pénz. Kispostovölgy hely­zete még fcifótástalanabb. On­nan esőzéskor, latyakban csak két pár cipővel lehet elindul­ni, mert nincs szilárd burko­latú út sem. A közlekedés is sokszor lehetetlen. A Volánt többször megkerestük már, hogy a reggeli órákban a fél hetes, hetes, fél nyolcas jára­tokra ne szóló, hanem csuklós buszt küldjön, mire a nagyár- pádi városrészhez ér, senki nem fér fel, mert annyi az utas. A kérésünket hol telje- sitik, hol nem. Arról is szó volt, hogy a 42-es busz Posta- völgybe is betér, de ebből sem lett semmi. Télen életve­szélyes ezeken a szűk utakon közlékedni. Eddig még minden télen egy-két busz az árokba csúszott a jeges és keskeny út­ról. Persze azért szereink is vonnak. Az építkezések nagy száma miatt a villamoshálózat nem bírta a terhelést, estén­ként még a televízió műsorát sem lehetett nézni. Az elmúlt ‘évben ez a gond megoldó­dott, a DÉDÁSZ kicserélte a kábeleket. Úgy érezzük itt magunkat, mint, ha nem is a városban, hanem valamilyen elhagyatott, kihalásra ítélt te­lepülésen élnénk. Postavölgyben sokan vásá­roltak tehet az elmúlt évek­ben azzal a tudattal, hogy a területen még nem építették ki a közműveket, de erre egy­szer sor kerül. Persze, akkor még nem gondolták, hogy mindez majd több százezer forintba 'kerül. Magas a csa­ládonkénti hozzájárulás a 100 000 forint a szennyvíz- és vízhálózatért, de ezt tíz év alatt kell kifizetni, részletek­ben kedvezményes kamatok mellett, és egy összegben nem kell semmit sem letenni. A gáztársulás esetében is az összköltség 10—30 százalékát (kell készpénzben kifizetni, a többit pedig aprónként. Mind­ez persze az itt élőket nem nyugtatja meg. Estefelé az ut­cákon az orruk hegyénél alig 'látnak tovább, mert közvilágí­tás egyáltalán nincs. A kes­keny úton 'hazafelé tartók bár­mikor baleset áldozataivá vál­hatnak. mert az út mellé jár­da még nem épült. Postavölgy a külvilágtól el­zárt sziget a város peremén. Szalai Kornélia Környezetvédelmi segítség Magyarországnak Megkeidtéb a követlttiö öt— tíz évr« szóló, külföldi segít* léggel megvalósítandó környe­zetvédelmi projektek részletei­nek kidolgozását a környezet- védelmi és Vízgazdálkodási Mi­nisztériumban — tájékoztatta Sxenes Ervin, a főhatóság nem­zetközi kapcsolatok főosztályá­nak vezetője az MTI munka­társát. Előzetesen 32 projektet je­lölt meg a magyar fél az Eu­rópai Közösség szakbizottsá­gának, olyan fejlesztési terü­leteket, amelyeknél hathatósan segíthetne a „huszonnégyek" a legfejlettebb tőkés országok 24-es csoportja. Ezek az álla­mok az Európai Közösséget kérték fel a Magyarországnak nyújtandó környezetvédelmi segítség 'koordinálására. A KVM főosztályvezetője szerint a segítséget felajánló •államok még decemberben ki­választják a 32 projekt közül azt a néhányat, amely beke­rülhet a támogatott fejleszté­sek közé. A 32 témakörből 21- hez a KVM-nél, 11-hez az (pa­ri Minisztériumnál dolgozták ki a programvázlatot. Ezek között szerepel a környezetvédelmi monitoring-hálózat fejlesztése, a veszélyes hulladékok ce­mentgyári elégetéséhez hasz­nálható technológiák és be­rendezések alkalmazása, a szennyvízkezelési, ivóvíztisztítási technológiák átvétele, az ólommentes benzingyártás bő­vítése, különféle hulladék-ár­talmatlanítási módszerek be­vezetése, a balatoni ökológiai állapotok további javítása, a szennyezőanyag-kibocsátás csökkentése a hazai gépjár­műforgalomban, illetve a hő­erőművekben. Elsősorban azoknál a fej­lesztéseknél számíthat hazánk támogatásra — mondotta Sze­nes Ervin —, amelyek a kör­nyező országok szennyezését is csökkentik, illetve vonzóbbá te­szik Magyarországot az ide­genforgalom számára. így nagy esélye lehet a támogatósra a balatoni környezetvédelmi, va­lamint a gépjárműforgalom és az erőművek szennyezőanyag- kibocsátását csökkentő fejlesz­téseknek. A gépjárműpark, illetve az erőművek számottevő korszerű­sítése szükséges ahhoz, hogy Magyarország eleget tegyen az aláírt, a légszennyezés csök­kentését célzó nemzetközi szer­ződéseknek. A nyugati orszá­gokban igen jó eredményeket érnek el a gépjárművekre sze­relt 'katalizátorokkal. Anyagi, műszaki segítségükkel gyorsíta­ni lehetne hazánkban is a ka­talizátor-alkalmazási progra­mot. Számottevően csökkente­né a szennyezőanyag-kibocsá­tást, ha egyre több hazai erő­műben is úgynevezett lebegő­ágyas tüzelési technológiára térnének át. Gyársirató Egyre növekvő aggoda­lommal olvasom az arról szóló híreket, hegy rövide­sen egy amerikai cég lesz a híres-neves pécsi Zsolnay- gyár tulajdonosa. Hovato­vább megszokhatjuk már, hogy a sokat emlegetett reprivatizáció egyet jelent azzal, hogy értékeink külföl­di kézbe kerülnek, mivel olyan hazai tőke igazából nem létezik, amely felvehet­ne a versenyt a szép kerek­számú dollárokkal. Petrenkó — mind ez idáig — csak egy van, aki megvehette az óz­di durvohengerművet. Valóban a külföldi kéz- beadás lenne az egyetlen módja e nehéz helyzetből történő kievickélésünknek? Nehezen tudom meg­emészteni, hogy a szemem­ben a kossuthi Pesti Hírlap örökösének tekinthető Ma­gyar Hírlap noverrtber 1-jé- től csaknem felerészben an­gol tőkét tudhat tájékozta­tási tevékenysége mögött, jóllehet változatlan függet­lenségéről iparkodott meg­nyugtatni halála előtt pár nappal Tábori András, a lap főszerkesztő-helyettese. És akkor itt van most ne­künk a Zsolnay-gyár „kiáru­sítása”. A gyár ilyetén el­nevezése ellen változatlanul tiltakoznak a Zsolnay-örökö- sök, akik vitatják a névvise­lés jogszerűségét. S ha most szőrőstől-'bőröstől megvásá­rolja a gyárat az amerikai tőke? Arról hogyan véleked­nek? Én — mint mondtam már- aggodalommal és szomo­rúsággal. A Zsolnay-gyár számunk­ra, pécsiek számára egyér­telmű szimbóluma a város iparosodásának, világhírneve vitathatatlan, és — pécsi. (Ezért sem értem a család vitatkozását, hiszen inkább büszkének kellene lenniök rá, hogy a Zsolnay Vilmos által fémjelzett termékek eredeti minőségben kerülnek ma, az alapítás után 121 esztendővel is a világpiac­ra.) Olvasom Zsolnay Vilmos 1828-tól 1900-ig terjedő életrajzát, s először is azt, hogy mi történt 100 eszten­dővel azelőtt, hogy előrelát­hatóan külföldi tulajdonosa lesz a gyárnak. íme: lera- katot akar létesíteni Párizs­ban és Wahliss nevezetű férfiú vezetésével; a he­rendi gyár megvásárlásának a gondolata foglalkoztatja; barátságot köt Schulek Fri­gyessel, Lechner Ödönnel és Székely Bertalannal; Karls- badba utazik, ahol a szén és a kaolin minőségét ta­nulmányozza. De az a 80- as évtized- különben isZso'l- nay nagy évtizede, amit „aranykornak" is neveznek, hiszen sorra jelennek meg oz új máztechnikák, és a kapunk előtt van már ar leg­nagyobb, az eozin is. Igen, az eozin, ami ma is egyet jelent világszerte a Zsolnay-névvel. Itt jelenik meg az én aggodalmam. Mert a gyáréladási tudó­sításokban mit sem olvas­tam arról, hogy ez a nagy­szerű találmány változatla­nul „pécsi találmány" ma­rad-e. S vele a Zsolnay- porcélón? Jó volna tudni — többet tudni! — ezek sor­sáról is, amint arról is, •hogy a majdani tulajdonos — tulajdonosi jogánál fogva és jól felfogott üzleti érde­kéből — kiajánlhatja-e a pé­csi gyárból az eozin titkát? Aztán von még valami. Maga a gyár. Egyszer, • évekkel ezelőtt, valamilyen alkalomból el­hangzott: ipartörténeti érté­kei miatt ipari műemlékké kell nyilvánítani a gyár egész együttesét, nehogy bárkinek is eszébe juthas­son valamit is tönkretenni korszerűsítés ürügyén. Ez a védelem — tudomásom sze­rint — mind a mai napig nem történt meg, s félő, hogy az „új érában" talán nehezebben történhet meg, mint a magyar állam tulaj­donosi mivolta idején. Pe­dig .. . Jó pár éve már, hogy miután kívülről oly sokszor megcsodáltam a gyár szép­ségeit — a „csipkés” kémé­nyeket, a Zsolnay úti fron­ton sorakozó, a gyár fejlő­dését érzékletesen dokumen­táló épületeket, a mostani Do-Zso-t... —, bent néztem körül, ahol további szépsé­gek sarát találtam, kezdve az itt készült műtárgyak má­sodpéldányaitól. Mindez nemcsak egyszerűen a gyár értéke — úgy is mondhat­nám: belügye —; mindez kö­zös értékünk, amit megóvni kötelességünk. Most is, és akkor is, ha amerikai tulaj­donban lesz a féltett gyár. Szeretnék híradást olvasni arról is, hogy a majdani új tulajdonos kötelezettséget vállal a gyár ipar- és mű­vészettörténeti értékeinek a megóvására:, mindenkori üz­leti érdekeitől függetlenül, s hogy ennek az ellenőrzésé­re jogosult a városi önkor­mányzat a város polgárai­nak a nevében. Gyársirató .. . Tulajdon­képpen nem sok az, amivel elejét lehet venni, hogy tényleg sirassuk nagymúltú gyárunkat. Remélhetőleg meg is kapjuk az idevágó biztosítékokat. Ám még eb­ben az esetben sem tudok megszabadulni az aggodal­mamtól: nem fogjuk-e egy­szer megbánni mostani te­hetetlenségünket, hogy fel- emelkedésünk egyedüli mód­ját abban láttuk, hogy kü­lönböző rendű és rangú ér­tékeinket külföldi kézbe ad­tuk. Hársfai István Dolgos János látszatra sem­miben sem különbözik a töb- Ibi embertől. Bár lehet, hogy két keze kicsit kérgesebb, mint sok társáé, ö világéletében ezzel kereste kenyerét. Ma is ezzel vágja fel a tűzifát, hord­ja fel a szenet a pincéből, ha melegedni akar félkomfor­tos tanácsi bérlakásában. Már nem fiatal, haját meg­ütötte a dér. Izmos testét reu­ma, lumbágó gyötri és néha már fáradtan ébred. A ciga­rettáról, a hajdani fröccsökről, a kávézásról már rég leszo­kott. Olcsó borotvaszappant használ, és fogkrémből is a legolcsóbbat veszi. Dolgos János átlagember, átlag jövedelemmel, átlag csa­ládban. Szüleitől nem örökölt vagyont. Igaz, apját annak Idején kóláknak nevezték, de ő azt mondta: Jani fiam, te ne törődj semmivel, eredj a városba, vállalj ott munkát és meglátod, hogy boldogulni fogsz! így került a munkapad mel­lé, és tette, amit kellett: bé­kekölcsönt t jegyzett, szolidari­tási bélyeget vásárolt. Dolgo­zott, túlórázott, részt vett a brigádversenyeken, munka után tanult és, hogy a gyerek tanulhasson, különmunkát vál­lalt, később pedig grtík- zott. Amikor jöttek, hogy lép­jen be a DISZ-be, a KISZ-be, a pártba, a szakszervezetbe, megtette azt is. Amikor tár­sai bizalminak választották, vállalta, mert komolyan hitt benne, hogy szükség van rá. Mégsem ljutott semmiféle elő­nyökhöz, nem emelték ki, nem vadászott, nem halászott, nem utazgatott közpénzen. 1956-ban is dolgozott. Nem szervezkedett, nem agitált, nem lőtt senkire. Nem inter­nálták, nem csukták börtönbe, nem végezték ki, nem lett hős, nem kapott kitüntetést, se na­gyobb fizetésemelést, se elő­léptetést. Ö mindig csak tet­te, amit kellett: dolgozott. Mert úgy képzelte, hogy kö­rülötte mások is ezt teszik, és neki ez a kötelessége. Mun­káját szerette, tisztességesen elvégezte mindazt, mit rábíz­tak, soha nem csalt, hazu­dott, nem ügyeskedett. Sohasem • törekedett arra, hogy mások rovására szerez­zen előnyöket, nem váltotta ki a teljes valutakeretét sem, bár világútlevelével eljutott nyugatra. Ott nem vásárolt vi­deót, fagyasztóládát, számító­gépet, sem autót. Nem üzle­telt, nem seftelt. Nem kellett visszahívni, áthelyezni, érde­mei elismerése mellett nyug­díjazni, felmenteni. Dolgos János ma mégis megkeseredett ember. Van ugyan még munkahelye, fize­tése és tulajdonképpen dolga is 'lesz, csak éppen — úgy ér­zi —, hogy jövője nincs. Hi­szen abban az üzemcsarnok­ban, ahol ezelőtt pár évtize­de még azt hallotta: tiéd az ország, magadnak építed, ott most mindent jelzálogkölcsön terhel és sorban állnak a hi­telezők. Portásnak talán még elme­het valahova vagy éjjeliőrnek. Ha megbetegszik, ócsoroghat maljd órák hosszat az orvosi rendelő várószobájában, eset­leg kérhet segélyt a tanács­tól, hogy ki tudja váltani gyógyszereit, és reménykedhet, hogy tanult gyermeke juttat majd valamit neki, hiszen ed­dig éveken át mint hátrányos helyzetű értelmiségit, támogat­ta a fiát. Dolgos János nem okol sen­kit. Sem másokait, sem ma­gát, hogy idáig jutott. Nem kíván porbahulló fejeket, tár­gyalásokat, ítéleteket, börtönt, de közben azt azért látja, hogy amíg neki egyre rosz- szabb, van, kiknek egyre job­ban megy. Nem irigyli ő a fényes úri pompát, nem vá­gyik senki házára, kertjére, új autójára, cifra gönceire, csak arra, hogy neki magának is egy ici-picivel jobb legyen. Ferenci Demeter Porcelán villamos szigetelők készülnek az ipaci üzemben

Next

/
Thumbnails
Contents