Dunántúli Napló, 1989. november (46. évfolyam, 302-331. szám)

1989-11-11 / 312. szám

Barokk és Sztravinszkij. ferSenkon különleges­ségnek számító műsorral lépett közönség elé november 6-án a POTE odójában a Pécsi Szimlonikus Zenekar. Howard Williams karmester a jelek szerint elszánta magát arra, hogy kilépjen abból a meglehetősen szűk zenetörténeti és előadói stíluskörből, amely - ezt korábban, más célokból aprólékos munkával elkészített statisztika alapján bizton ál­líthatom! — eleddig rendíthetetlenül uralta a város „hiva­talos" programját. Ezen az estén három - a zenekedvelők által egyébiránt favorizált — későbarokk alkotás hang zott el egy, a szóban forgó korszakhoz ugyancsak szorosan kapcsolódó Sztravinsz- kij-mű társaságában. Mi több, a barokk kompozíciók, a ba­rokk előadói gyakorlat felé kacsintgató interpretációban részesültek, ami nyilvánvalóan szintén Williams érdeme, ino meg, persze, a zenekar azon muzsikusaié, akik — eddigi gyakorlatuk, ízlésviláguk, beidegződéseik ellenére - hajlan­dóak voltak követni karmesterüket ezen az úton! Williams annak a világnak követeként, melyben karnyújtásnyira el­érhetők a Gardiner-, Hogwood-, Pinnock-, Sáhröder-nagy- ságrendű művészek produkciói, nem bámészkodó turista a 18. századi zene tartományaiban: számára evidencia a csembaló mellől vezénylés, a „francia nyitóny"-stílus mi­benléte, s számos egyéb korsajátosság. Ugyanakkor jó pedagógusnak is bizonyult: nem kényszerítette muzsikusait veszélyes szakadékok átugrására, tőlük ma még idegen ze­nei magatartásformákra. Bölcsen beérte egy létszámában „középutas”, hangképzésében még nagyrészt hagyományo­san romantikus, olykor még a staccatokat is reflexszerűen megvibráló vonósegyüttessel, lemondott a barokk-rellexek — például az ún. „messa di voce" — kiépítéséről, hiszen ezek ennyi idő alatt úgysem válhattak volna természetes meg­nyilvánulásokká. Az eredmény természetesen kompromisszu­mos, de e kompromisszumok vállalása nélkül tehetetlen lett volna elmozdulni a holtpontról. Mindez érzékelhető volt Händel Tűzijáték-szvitjében is, de a legszembeötlőbben a két első műsorszám egymás­utánjában mutatkozott. Bach h-moll zenekari szvitjének con- certáló fuvolaszólamát Szkladányi Péter játszotta a vonós- háttérhez mérten kis hangon, de a stílusvilágban kifejezet­ten otthonosan mozogva. Számomra nyilvánvaló volt, hogy Szkladányi kapcsolata a régi zenével jóval régebbi keletű annál, semhogy stílushű megnyilvánulásait Williams hatá­sának tarthatnánk. Érdekes módon a nevezetes Badinerie fürgesége több gondot okozott neki, mint az összes többi tétel artikulációs, frazeálási és díszítési kérdései együttvéve. Merőben más volt a helyzet Deák Árpád esetében, aki Händel g-moll concertojának oboa-magán szó la mát játszot­ta. Ö meglehetősen iskolás, merev tolmácsolással szolgált: nem sokat törődött azzal a - ma már szerencsére közis­mert — ténnyel, hogy Händel gyakorlatilag soha nem készí­tett definitiv lejegyzéseket, hogy az ő kottaszövege csupán vázlat az előadók által befejezendő, életre hívandó zene­műhöz, kiváltképp az olyan lassú tételekben, amilyen a szóbán forgó mű Sarabaade-ja . . . 1989-ben nem lehet ar­ra az előadói standard-re építeni, melyet a harminc-negy­ven évvel ezelőtti szellemiségű, egyfajta paradicsomi tudat­lanságban fogant felvételek képviselnek! (Jó példa erre a Liszt Ferenc Kamarazenekar, amely az elmúlt fiSnuiTy év­ben - fitsghcjoivü a tények előtt - gyökeresen új alapok­ra fektette barokk-játékát.) Az előadó-személyiség elhitető ereje persze, olykor szélsőségesen stílusidegen megoldáso­kat is elfoaadtathat a publikummal: ehhez azonban mini­málisan is szép, hajlékony tónus szükségeltetik! Ami Sztravinszkij — Pergolesi zenei anyagát „átszabó" — Pulcinella szvitjét illeti: további kemény munka szükséges annak a rálátásnak, fölénynek és stabilitásnak megszerzé­séhez, amelynek birtokában e sziporkázóan szellemes mu­zsika igazán magával ragadó interpretációja megszülethet. Ismerve ózonban a mű nehézségeit és a hazai Sztravinsz- kij-játékkultúra állapotát, én ezt a mostani megoldást sem tartom lebecsülendőnek. G. L. Pécsi siker Szófiában. S sS, vember 1-jén Szó­fiában, a Magyar Kulturális Intézetben Eötvös József, fiatal pécsi gitárművész, akit a Goce Delcsevben megrendezésre kerülő nemzetközi klasszikus gitárfesztiválra hívtak meg. Szerencsénkre a téli repülőmenetrend miatt már korábban el kellett indulnia, így Szófiában is tudott egy koncertet adni, melyen az intézeti nagytermet teljesen megtöltő, mint­egy 80 főnyi közönség volt jelen. A kétrészes műsor első felében két Scarlatti szonáta után Bach a-moll szonátájának harmadik és negyedik tételét hallhattuk jól kiérlelt előadásban. A szünet előtti utolsó szám Farkas Ferenc Hat rövid gitárdarabja volt, melynek első tétele, a Preambulum remek váltást jelentett. A rész­ben népzenei ihletésű Farkas-mű utolsó tétele bolgár rit­musokkal bolgár hangulatot idéz (címe is Tirnovo) - ezt is hatalmas tapssal jutalmazta a közönség. A szünet utáni első szám Eötvös József legújabb szerze­ményének, a Három kép (Op. 8.) című darabnak ősbemu­tatója volt. Az első tétel (Op. 8., No. 1. - Tánc) közép­része szintén bolgár ritmusú kompozíció, ennek és a frap­páns befejezésnek hatására tapsviharban tört ki a közön­ség, s ugyanez történt a második tétel, az Altatódol után is. A harmadik tétel (Op. 8„ No. 3. - Emlékek) megindí- tóan finom megformálásával a művész újabb bizonyságát adta mind kompozitori, mind előadói tálentumának, s a tapsot csak az állította meg, hogy várták a műsor további darabjait. Albeniz Spanyol szvitjének tételei (Granada, Ca­diz, Cuba, Catalonia) után újabb Eötvös-mű hangzott el: a Willow-variációk következtek. A témául szolgáló lengyel népdalt különféle szerzők stílusában formálta meg a fiatal előadó: Grieg, Debussy, Chopin, Gershwin, majd a barokk stílust képviselő Bach-kortárs, Sylvius Leopold Weiss lant­művész felidézésével tért vissza a koncert első részének hangulata. A Willow-variációkat követő vastops után egy fergeteges tangó volt az első ráadás, majd második ráadásként Fran­cesco Torrega Alborada c. műve következett.. A koncert után számtalan gratulációt kapott a művész, aki, mire e sorok megjelennek, már túl lesz a nemzetközi gitárfesztiválon is — reméljük, ott is hasonló sikerrel fog szerepelni! M . Hírét véve a pécsi képző­művészet száz évét bemutató kiállításnak, Hárs Éva forrás- értékű könyvecskéjét emeltem le a könyvespolcról. Miköz­ben jeles, jubileumi ünneplést követelő dátum után keresgél­tem, a fülszöveg egy monda­tán tűnődtem, előre is vívód­va igazságtartalmával. Martyn Ferenc akként vélekedett, hogy a városból „nem szálltak fel nagy csillagok, de az külö­nös varázsával vonzotta, tar­totta magánál a festők és szobrászok egész sorát”. A mondat második felére Soly­már István adott magyaráza­tot: „Itt a folyton újuló világ­gal való harmóniakeresés, vál­lalkozásra való készség, »..merész kedv, jelenkorunk értelemmel s szívvel vállalá­sa gyakorol vonzást”. Az első cáfolatát meg számos életmű­múzeum — köztük a Martyn sajátja —, világhírig emelke­dő életpálya kínálja. Az el­távozok, műveikkel visszatérők, a bűvkörbe sodródók és a hűen kitartók szellemi együtt­élése teremtette meg a szi­lárd alapot, amelyre ráépül „a pécsi képzőművészet”. A példák közismertek, tekintsünk el felsorolásuktól. A „kistükörben” sok-sok adalékot találtunk különben a három összefüggő, önmagá­ban is helytálló tárlat értel­mezéséhez. Semmi nyomát azonban olyan művészeti ese­ménynek, amely 1889-re da­tálódik. A katalógusból való eligazodás reményei is össze­omlottak, merthogy az meg nem készült. Mivel az első be­mutatott művek 1850 körül születtek, a zárók meg évti­zedünk közepén, a „centená­riumi" elnevezés titka meg-' fejtetlen maradt számunkra. A Jonus Pannonius Múzeum műtörténészeinek Romváry Fe­renc vezette vállalkozása et­től függetlenül példaértékű kí­sérlet. Szándékaik a város újobb kori — közel száznegy­ven év! — törekvéseinek, moz­gásainak, irányainak és ered­ményeinek élményt ígérő do­kumentálását célozták mea. A történeti szempontok jól meg­választott művek segítségével váltak szemléletessé. Rendező elvvé a kronológiát emelték, de figyelembe kellett venniök az elütő körülményeket nyúj­tó kiállítási helyek adottsá­gait. A gyűjteménybe sorolt művek számának függvényé­ben a belső arányok az 1940 utáni korszak felé tolódtak, hiszen Pécs művészete igazá­ban e periódusban emelke­dett országos jelentőségűvé. Egy másik rendezői elv kon­túrjait is felismerhetjük. Tuda­tosan törekedtek Romváryék arra, hogy a valóban szoro­san kötődő, itt élő művészek munkái kerüljenek falakra, s a részletek gazdagsága adja meg az összkép színességét, gazdagságát. Igyekeztek meg­kerülni a „névsorolvasás" buk­tatóit. Elvégezték az életmű­vek minősítését, kellően sze­lektálva elérték, hogy a szel­lemi arculatot tevékenyen for­máló alkotókra essék a fény nagyobb osztaléka. Mindenek­előtt Martyn Ferenc karizma­Jegyzetek a pécsi képzőművészeti kiállításról tikus egyénisége, életműve az az alap, amelyre ráépülhetett a kiállítás ive. A két elgondolás társítása kizárta a csoportosulások plasztikusabb bemutatását. Ki­vételt a Bauhausban dolgozó pécsiekkel tettek a rendezők. Gábor Jenővel együtt a Mar­tyn Múzeumba kerültek, kisza­kítva a szigorúan egyébként sem követett időrendből. Sike­rült így markánsan megjele­níteni Molnár Farkas, Breuer Marcell, Forbáth Alfréd, Wei- ninger Andor munkásságának ide vonatkozó egyéni és kö­zös vonásait. Stelán Henrik­kel, Johan Hugóval együtt, az új művészet útjait keresve, Cezánne-ból és a kubizmus- ból indultak, s rajzolták friss arcúvá a világ képét, legyen ibár a témájuk Taormina, Fie- sole, Oviertó vagy a Tettye. Társuk a nekiszánásban Gá­bor Jenő, aki itthon munkál­kodva ültette el az új alapú, újításelvű művészet magvait. Ismert művekről van szó, eb­ben az összeállításban még­is akad felfedezendő újdon­ság. Például Weininger kontú- ■ros, dekoratív kis festményei vagy Johan Hugó 1923-as Pé­csi tájképe. A vasbeton-épi- tészet racionalizmusát valló Molnár rézbe karcolt, tiszta vonalú hajlékony aktjai nem kevésbé megragadóak. For­báth Lépcsőhöz című akva- rellje, Breuer szimbolikus, ér­zelmes linómetszete sem tipi­kus „bauhauslör” munka. A „történet" kezdetét azon­ban a Kisgalériában kell ke­resnünk. Székely Bertalan szép portréja (1892) fogadja a lá­togatót. A modell, Zsolna y Vilmos ugyancsak festő-álmo­kat dédelgetett hajdanán. Gyümölcskosár című vászna mozgalmas. eleven kompozí­ciójával, a megfestés alapos­ságával bizonyítja, nem alap­talanul. Romantikus tájai ap­ró fogyatékosságait, portréi jellemábrázoló készségét tCP.Ú* SÍtju'x. Ä századfordulóig nyúj­tózó időből Madarász Viktor tűzoltóruhás portréja és Rippl Rónai kerámiarajza érdeme! még említést. Weber Xavér Ferenc kerülőkkel jutott a müncheni akadémiára, kedé­lyes alakja volt a művészvi­lágnak, oktatói karnak. Mú­landóság című csendélete (1860) ugyan meglehetősen fri­vol, de arcmásai gyakorlott festőként mutatják. A másik teremben az 1900— 1940 közötti korszak festésze­te kapott helyet. Rögtön egy meglepetés: Martyn Nyúlás önarcképe (1919), amely me­leg tónusaival, keménységet kiemelő arcformáival ér el hatást. Afrikai emlék című kompozíciója kései párhuza­mok felismerését segíti — zsi­ráfábrázolásával. Gyarmathy Tihamér, Gábor Jenő önarc­képei mutatnak hasonló fel­fogást, míg Dobrovits Péter színerős, plein air-be állított figurája Nagybánya szellemét idézi. Mattyasovszky Zsolnay László vásznai az impresszio­nizmushoz nyúlnak vissza, Gá­bor Jenő figurális képei in­kább szerkezetesek, plasztiku­sak, ünnepélyesek. Szomorú Pierrot-ja egyszerűségével már tovább mutat a következő kor­szak - és a Pécsi Galéria felé. A boltivek alatt bontakozik ki igazából a város művésze­tének színessége, gazdagsága, modernsége. 'öt évtized-egy­ségre tagoltan emelkedik fel az ív, amelynek rajtköve a Vitorlások fekete lobogóval (1940) Martyntól. A közelben állnak alumínium szobrai, 1946-os fa Térkonstrukciója és szép tusrajzai. Simon Béla ta­lán az egyetlen expresszív fes­tő e tájon. Névjegyét 1943-as Kalapos önarcképével teszi le. Egy fallal odább azután fel­izzanak vörösei, kékjei. Érzel­mi kitörései, ecsetjárásának hevessége különösen a Szülő­földem virágain-változaton ér­vényesül. A Barátok őszinte emberségével ragad meg. De ez már két évtizeddel előbb­re visz. Tovább követve a „ja­vasolt utat”, Kelle Sándor élénk ritmusú, .szerkezetes tá­jaira figyelünk fel. Az ötvenes évek kezdetén is Martyn bizonyítja, követke­zetesen halad az absztrakció ösvényén, amely akkor igen­csak összeszűkült. Bizse János komlói, Kolbe Mihály bara­nyai tájképe, Haraszti Pál csónakos festménye érzékelte­ti, miként küzdöttek a festők az „elvárásokkal". Soltra Ele­mér realizmusának őszintesége (Hazatérő bányász), Lantos Ferenc modriani példát köve­tő kísérletei (Komlói emlék) mégis a nem megalkuvás hi­tét tartották ébren. Soltra ké­sőbb metamorfózison esett át, formailag igazodott az új irá­nyokhoz, de színvilágát átörö­kítette elvontabb vásznaira is. Lantos pedig következetesen folytatta kísérleteit egy új, letisztult vizuális nyelv kidol­gozására. Teoretikusként, szer­vezőként és leleményeinek apostolaként szerzett érdeme­ket. Festői-képi eszközei szín­párokra, mértani jelekre egy­szerűsödtek (Körök és négy­szögek). Közeledve az időben, mind több az ismerős mű. A hat­vanas éveket Keserű Ilona fest­ményei hangsúlyozzák. A Mar- tyn-tanítványból mester, a szellemi örökség továbbvivője lett, aki legbátrabb kísérletei­ben is megőrizte festő-voltát, színérzékenységét. Ma itt övé a legeredetibb hang, méltán jutott megkülönböztetett hely­hez — korszakos művekkel. A programadó Közelítés mellett látható a motívum plasztikus változata (Kettős forma), ké­sőbb pedig a Történések. Gyarmathy Tihamér 1976-os Város és fényei e blokkban arra figyelmeztetnek, az idő­rendet nem kell komolyan ven­ni. Alárendelődött az a lát­ványnak vagy a koncepcióban rejlő összefüggéseknek. Előbb is zavart már Horváth Olivér 1965-ös képe, de kivált Pan­dur József 1987-es Műterme az „ötvenes évek" dokumen­tumai között. Az átjárókba lé­vő munkák hovatartozása sem egyértelmű, miiként a „párhu­zamosítás” sem bizonyul sze­rencsés megoldásnak. Q^amilÁTÓciírtl/ fnltiWu/v Sc't­ra, 'Kelle, Kolbe váltást tük­röző képeire Ihíujuk fel a fi­gyelmet. Kígyós Sándor szob­rai vonzanak tovább. Lantos triptichonja elvezet a Pécsi Műhely fénykorához. Hojdan kedélyeket borzoló művek mú­zeumi tárggyá rangosodva in­dukálják a kérdést: Miért volt a háborgás? Ficzek Ferenc 1979-es Szék-e, Gél lért B. Ist­ván diptichonja, Halász Ká­roly fekete-fehér geometriája régvolt viaskodósok emlékét őrzi. Pinczehelyi Sándor Coca- Colás Vöröscsillaga napjaink törekvéseit zárja. Tulajdonít­hatunk-e jel-képi értelmet el­helyezésének? Halász fekete keresztjeivel, széles, szürke gesztusaival ugyancsak feszül a mondandótól. Szorongást ébresztenek Valkó László fest­ményei és Pál Zoltán kisplasz­tikáiból sem a derű „csordo­gál”. A komor záróakkord mégsem űzheti el tiszta él­ményeinket. Büszke lehet a vá­ros, évezredes kultúrájához méltót produkáltak az utolsó másfél század művészei is. Salamon Nándor Győri László: Te meg ők Ök mixelik a levegőt, a vizet, ama föntre törtek, azok a könnyű röpdösők rázzák, rázzák a rossz esőket, ök lötykölik. De mit dühöng az, aki véli, bár különb, az évei csak készülődnek, s ő nézi, nézi lesve őket bicegősen: billeg, dühöng, inog, kínlódik, föl-le csörtet egy palack vizben. Mért sürög- forog? A híres röpdösőknek? Különben: mért legyen különb? Németh László: Emelkedő nemzet* Amikor tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói konferencián utolszor találkoztam a fiatal ma­gyar értelmiség színe-javával, s tudva, hogy tán sohasem szól­hatok többé hozzá, végigtekin­tettem az akkor lezáródott ko­ron, figyelmeztettem őket, ne higgyék el, hogy ez a két ma­gyar évtized, az azóta annyit emlegetett Horthy-ikorszak nemze­ti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, amely nevét adta. Az igaz, hogy a Tanácsköztár­saság bukását követő ellenforra­dalom elsikkasztotta a magyar forradalmat a Habsburg császá ■ nélkül, de súlyosabb formában a Habsburg-Magyarország marad­* Megjeleni az Irodalmi Újságban, 1956. november 2-án. ványait restaurálta. A magyar nyelvet törő tengerésztiszt a kor­mányzói székben jelképe volt an­nak, ami történt. Egy kis képes­ségű, anakronizmust jelentő ré­teg kormányozta az országot. En­nek a rétegnek azonban volt egy előnye, más későbbi, szintén kis­stílű és szintén anakronizmust je­lentő rétegekkel szemben, hogy nem volt túlságosan népes, s miután egy kicsit megszítta ma­gát, nem avatkozott túlságosan mélyen az életbe, sőt bizonyos bűntudat is fejlődött ki benne, s a magyar társadalom fejlődé­sét ha nem is segítette elő, de akadályozni is csak kismértékben tudta. S épp ez az ellentét, a refor­mokra képtelen, maradi vezető réteg, s alatta a maga életéhez bátorságot kapó társadalom döb­bentett rá engem, előbb halk re­mény, aztán a bizonyosság for­májában, hogy a magyar a rend ellenére, amelybe beleszorították, emelkedő nemzet. Ez annál fel­tűnőbb volt, mert ugyanebben az időben Európának több nagy né­pe - Nyugaton s Keleten - ni- vójóléte, s új technizálódása el­lenére a hanyatlás jeleit kezdte mutatni. Az emelkedés főképp szellemi és gazdasági téren volt szembe­szökő. Mindig nagy honvággyal néztünk a reformkorra, a szabad­ságharcot megelőző évtizedekre: az igazság azonban az, hogy ak­kor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tudó­sa ennék a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Horthy-re- zsim alatt. Két nagy nemzedék dolgozott egymás mellett, a vi­szonylagos szabadságot a lénye­ges kimondására, az elviselhető korlátozást a plasztik®1 tésre használva ki. A ^ ne ebben az időben ' világ fölé az első ikuK* jelentőségű magyar nefP tókét, s az ismeretlen zárt magyar irodalom 1 masztott reményt, hogy megismétli. De csaknem ugyanig haladás gazdasági tél* pedig az állam teh®\ szinte teljesen megokol nagyobb méretű ikezd®J' Különösen a kisembere11 tották be, hogy a m99 daságilag is tehetség®* halogatott földreform százezrek szakítottak ^ nak egy darabka fölei® szorgalmuk 'beleölhették dálikodó kisbirtokök, ^ lepték el az országot, K letlen, hogy ebben az |ö. rült fel Kertmagyarors!' a szövetkezett minőség1 gokból fölépített, ok sított, kertész szinvon® gazdáiktól megművelt ^ látomása. Ezzel egy , ipari munkásság szak*» is nőtt; a főváros körí losokat részben az ó ” Csak száz éves? KROiuiKn

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents