Dunántúli Napló, 1989. november (46. évfolyam, 302-331. szám)
1989-11-11 / 312. szám
András Ferenc: ada [adott ára Romján halok a forrás vize mellett; 'hben égek és mégis vacogok" (Villon) *e9 mesterdalnokok bogy itt szédelgek én is '' bábokon vigyorgok pár ezer dudás közt ",ni preciöz nyomor >sóg pumpált nyegleség 'óm jól passzol itt * o forrás vize mellett j* o felmentő sereg hírnök lóhalálban .1 elöhad föld alá bújj 'ó mert nyugdíjba ment * óllunk felkopott ( bonzáj füstös bolhacirkusz y'urrog majd a szála * a forrás vize mellett ^ némdtjlm szalad !linkron visszajátszás (r 9én spanyolviasz [ ósszeroskadásig [utánunk egyre megy :Unk s ez sem mái módi ’Ültén ingatták fejük mind *' a forrás vize mellett 9 Parádéd rém unalmas nem esdek gráciáért “lap úgy puffan világunk Unk a forrás vize mellett. Zsolt: dés "ógre *9 kezetek y°batja félve b* aki ^ol tt 1 'ókról >ik 'sillagok 'ök S ""»sólyából »njól, "'a Pókok Nas eget ^kép. IÖ*ött 'at már ' ''»ennek? Az ART Kísérleti Stúdió előadása Itlemcsak hangulat... „This is just a feeling" - ez csak egy hangulat. így hangzott a pécsi Apáczai Nevelési Központban Nonsense címmel bemutatott előadás kísérőzenéjének egyik szövege. A pantomim, a verbális színház, a diaporáma, a tánc, a szcenika elemeit ötvöző előadás hatását látva azonban meggyőződhettünk róla, hogy ennél itt sokkal többről volt szó. Már a műsor keretét adó élő dzsesszzene — a közönség előtt először bemutatkozó, tehetséges pécsi Fúzió dzsessztrió játéka — is meditativ hatású volt. Legutóbbi bemutatójuknál, a Ladi'k Katalin életét és művészetét autentikusan feldolgozó műsoruknál most oldottabb, spontá- ndbb, az együttes tagjainak egyéniségét jobban kiemelő összeállítással léptek nézőik elé az ART Kísérleti Stúdió tagjai, de korábbi törekvéseikhez hasonlóan most is filozófiai és lélektani mélységek feltárására törekedtek. így nem maradt el a Stúdió előadásaira oly jellemző, szug- gesztív hatás. Korábban az egyén útkeresését és útvesztőit mutatták be. Most viszont inkább azokra a problémákra koncentráltak, amelyekkel az egyéniség akkor találkozik, amikor a közösséghez való viszonyát próbálja meghatározni. Az előadás plakátjai és díszletei - Pongrócz Éva munkái — harmonikusan egymásba fonódó, majd egymást keresztező, egymástól távol eső sárga-fekete-fehér festékvonalaikkal az összhangot és annak hiányát szimbolizálták. A hármas tagolású színpadon háromféle mozgássor váltotta egymást. A felső színpadon a mindennapi élet monoton, futószalagra illő, be- idomított és beidegződött: menetelésre, trappolásna, tülekedésre és mindennapos hajszára emlékeztető, szoggatott mozdulatai helikopterzúgás, utcazaj és fényvillanások kíséretében jelentek meg, s a táncok szigorú koreográfiát követtek. A középső sávban, amelyet kétoldolról körülöleltek a nézők székei, tánckavalkádot lát- hatturtk. A korábbi szögletes mozdulatokat hullámzó mozgás váltotta fel, a kapcsolatok összekuszálódtak, a testközeli, összezsúfolta n tömegnek tűnő csoport nyomasztó hatást keltett, s a táncosok által hevesen rángatott selymek 9uhogása a nézőket fizikailag is bevonta az előadásba. Az elbűvölést, a beavatási szertartást még fokozta, hogy a performance műfaja ebben a részben érvényesült legjobban. A néző lélegzetét visszafojtva, izgatottan várta egy-egy improvizációs mozgás- sor végkifejletét. A műsor alcímében megjelölt szimfonikus jelleg az egymást követő táncbetétek tételszerűségében volt felismerhető. Az is a szimfóniri f-j. építésére emlékeztetett, ahogyan a tánckova fkáéból egy végső, tiszta szólamként vált ki a harmadik szinpadtérben eljátszott lírai kettős. A keleti filozófia mámoros, akusztikus szóvarázslata a nirvána és a jelenlegi lét között elhelyezkedő szanszárában való lebegés felidézésével itt érte el csúcspontját. Ezt az intim kettőst a Ki mit tud? középdöntőjében mutatta be először Lakatos Csilla és Sza/ay Tamás, a Stúdió vezetője, koreográfusa és táncosa. Az ART Kísérleti Stúdió megalakulása, 1982 óta tizenhárom műsorát több mint kétszáz előadáson mutatta be, növekvő sikerrel. Gyakran jártok külföldön. Mostanában Belgiumba, Hollandiába, Lengyelországba és Olaszországba várják őket. (Nonsense c. műsorukat pedig nov. 24-én este újból láthatják az érdeklődők Pécsett.) Bár itthon is van egy, főleg fiatalokból álló, könyvtárakból és filmklubokból ismerős törzsközönségük, talán mégsem fölösleges felhívni rájuk a figyelmet. Sz. Szily Éva Pandúr József rajza be, s nem volt vad .többé a másik gondolat: 5 ^miségi színvonalra emel- zk'Ur’kás és paraszt nép, s ilö ez S2lt° értelmiség testvé- ^bo e9T értelmiségi tá rsa itta*’ hogy a nemzet emelke- iy? n Igazán bízni tudjak, egy a nemzet erkölcsi és ■r, °l érzék dolgában nem állt magasan, mint szellemiek- 2inte a .legelemibb össze- iy ,ls hiányzott: az elért vív- i]^'at, félő volt, könnyű lesz rni a kezéből. A megszálló S zopatok rendőrei mond- y egy országban sem i"* °nnyi följelentést. Még volt a háborúnak, s ij.^gkezdödött a tolakodás Pozíciókért: a másik ima- k, 's*olgáltatása a jövendő na!k. Tisztelet a kivételek- y a magyar természet nem áp,e ler*kezéssel, sőt sokszor y | könnyű szívvel viselte, ^jobbjait kiemeljék a féke' Aztl ami történt, egyet- ■I tí'eur°Pai nép sem kerül- Q °e hogy így történt, an- magyar sunyítás és ingyenem olyan mérten volt oka, mint a külföldi ügynökök szolgalelikűsége. Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő, elfeledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kor- társai közül. De hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet. Sajnos, azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélyt látó képzeletet kapták súlyos ajándékul. A forradalom vidéken ért. A sok éven át tartó rettegés, az aránytalan munka, az erkölcsi nyomás börtön nélkül is összeroppantott. Harmadéve beteg vagyok, s az utolsó hét, egy izgalmas bemutató még rontott az állapotomon. A forradalom előtti nap azzal az elhatározással utaztam vidékre, hogy kiadatlan kézirataim rendezésének élek, s nem térek többé vissza a fővárosba. Egy napig tartott a nyugalom. A rettenetes aggodalom órái után csak egy éjszakát birkóztam az örömmel: azóta már csak a felelősség szorítását érzem. Az utolsó ötven év magyar szellemi fejlődése világosan fölirta a célokat, melyek felé egy magyar forradalom esetén törekednünk kell. De az utóbbi évtized gazdái tudták, miért irtják a könyveinket. Ezt a magyar eszmevilágot kevesen ismerik, s most órájuk, a kevesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, melyet a nemzet eltökéltsége adott, ne engedjék félresíklani. Még csak annyit láttam, ameny- nyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, s már ott állt előttem a veszély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva, olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni, s a kissé távolibb: hogy mialatt a fegyvert fogott nép figyelme p szovjet csapatok kivonása felé fordul, az új pozíciók felé csörtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak. Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, hogy mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval én is Pestre jöttem, s szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógép mögé, hogy amíg bírom, kattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfitársát kilőtték, s ő tovább jártatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem ko- nyult. Nem tudom, pontosan így történt-e, de az én szívemben ez a lány most a múzsa. Ő írta a ház tetejéről: „Rajta, öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány, a magadét megtenni". Színművész, író, rendező Bánky Gábor a Bóbita élén Néhány éve Irány a sárkány! címmel egy, a szokásostól eltérő mesejátékot tűzött műsorára a Bóbita Bábszínház. Nagyobbacska kisdiákoknak szóit; modern mese mai tartalommal és tanulságokkal, amelyben magánynyal küszködő kisiskolások padlásbeli rejtekhelyükön kilépve hétköznapi valóságból „átmennek" bábjótszóba; végigkalandozzák a gonosz birodalmát, megjelenítik, eljátsszák szorongásaikat. Sok-sok ötlettel, trükkel a technika világából, vissza-visszatérve gyer- mek-önmaguk közös gondjaihoz. A darabot másodszor azért néztem meg, mert közben figyeltem a 10-13 éves korú gyerekek önfeledt szinháznézé- sét, problémaérzékenységét, a jelképek és a fantasztikum, a szürrealitás iránti kiváló természetes érzéküket. Nem így a pedagógusok többsége .. . Nem értették, ingerültek és idegesek lettek, hangosan szidták a szerzőt és a pécsi bábosokat. (E benyomásaimat a Budafoki Művelődési Központbbn szereztem, de sokkal jobbra Pécsett se számíthattam volna . . .) A darab óriási közönségsikert aratott. Szerzője és rendezője: Bánky Gábor, a Pécsi Nemzeti Színház művésze. Többször is meg akartam keresni, az alkalom most érkezett el, miután nemrég hírül vettük, hogy Kós Lajos, a Bóbita művészeti vezetője lemondott és nyugdíjba készül, s a színház igazgatása ideiglenesen Bánky Gábor színművészt bízta meg a bábtagozot művészeti irányításával. Róla annyit, hogy hetedik évadát iöiti a pécsi színházban. Elkötelezetten a színészi pályára készült; végzett báb- színésrképzö tanfolyamat, járt két évig a nemzeti színház stúdiójába, közben dolgozott, majd csabai segédszinészke- dés után ötödszörre vették fel a főiskolára. Kazimir Károly osztályában 1982-ben végzett mások közt Ujváry Zoltánnal, Kulka Jánossal, Lang Györgyivel, Sipos Lászlóval, Kubik Annával, Bubik Istvánnal egy évfolyamban. Pécsett kezdettő is. Szépen foglalkoztatták, játszott a Vértestvérekben, Ra- dicskov Zűrzavarában, a Kas- porban, a Tangóban; utóbb oz Ablakmosóban, a Kakukk- lészekben. Korábban rendezett egy gyermekdarabot (Hétlejü tündér), s bábművészed tudása, „jogosítványa" révén szi- nészmesterséget tanított a pécsi bábművészképző stúdióban. — Apám, Bánky Róbert bábszínész. Gyermekkoromtól belülről ismerem és élem meg a bábszínház világát —, meséli bábos múltjáról. - Itt, Pécsett, azon túl, hogy vezettem a jogi kar színjátszó körét, és Szegváry Menyhért mellett játékmester voltam, a bábszínész osztály vizsgaelőadásait követően Békés András, Vámos László biztatott önálló produkciókra is. így a bábszínházzal kisebb-nagyobb szünetekkel mindig kapcsolatban voltam. Nyilván ennek alapján kértek fel az együttes vezetésére, amit október elejétől december 31-ig elvállaltam, másodállásban. Főállásban ugyanis Bánky Gábor ottjártamkor éppen ismét rendezett. Jean Genet Cselédek c. kamaradrámájót, amelyet október 27-én mutattak be. ő állította színpadra. De vajon miért csak év végéig vállalta a Bóbitát? — Ez nemcsok művészeti feladatokkal jár. Jelenleg is számos technikai és szervezési tennivalót keli vegeznem, azon túl, hogy előadásokat nézek itthon és tájon. (Mór amikor színházi vagy rendezési munkám mellett jut rá idő.) Felügyelem a produkciókat, gondoskodva a bábszínház zavartalan üzemmenetéről. Hát, ez nem kevés, és mindez voltaképp teljes embert kíván. Tárgyalások folynak a Bóbita új művészeti vezetőjének kinevezéséről, és nogyon bizakodom, hogy ez megnyugtatóan fog megoldódni. Én pedig egy összetartott társulatot adhatok át év végén, az összegyűjtött tapasztalatokkal és problémákkal együtt, egy „csomagban”, az új tagozatvezetőnek. Bártky Gábor elmondta még, hogy a Bóbitával ezután se szakad meg a kapcsolata. Februárban az ő rendezésében mutatják be új darabját, ideiglenes címén: az Alomútvesztőt, amely az Iránya sár- kányl-hoz hasonlóan élő szereplőkkel és bábokkal, hasonló szerkezetben, ugyancsak gyerekekről szóló mai mese Konczek József: A szarvas ott feküdt... A szarvas ott feküdt a deszkán a kocsma-hátsó udvaron, s az ivóból kiszóltak: „Ezt már viszi a teherautó...!" Kihűlt szőre, könnyű patái — a hátára csavart nyaka olyan hideg volt, mint a nyári vacogó szürke éjszaka. A falra aggatott puskákban tán bennakadt acélgolyó, mintha szemüveg-villanásban a vérben forgó szemgolyó. Az udvaron, hol ténferegtem, langyos benzinszag vétkezett az engedékeny vékony csendben, mint szégyenlős, rossz élvezet. S a beszélgetők illetetlen mentek tovább arcunk előtt, mi pedig elmélyült ijedten még mindig szállni láttuk őt.
