Dunántúli Napló, 1989. október (46. évfolyam, 271-301. szám)

1989-10-07 / 277. szám

8

Dunántúli napló

1989. október 7., szombat

Egy új kultúrpolitika felé? (A.)

Egyetemistából értelmiségi

I----------------------------Új kultúrpolitikát, de kikkel? Lesz-e hozzá értelmiség, amelynek új módon forog az agya; lesznek-e pedagógusok, mérnökök, közgazdászok, jogászok, orvosok, akik szűk szakterületük színvonalas művelésén túl vállalják az értelmiségi szerepet is? Felkészítenek-e erre az egyetemek általában — és konkrétan a pécsi ianus Pannonius Tudományegyetem? Erről beszélgettünk dr. Aknai Tamás rektorhelyettessel.

— A válasz előtt nem felesleges visszakanyarodni ahhoz, hogy az ifjúságban és általában a közvéleményben milyen várakozás él az egyetem iránt. A középiskolások számára sorsválasztó lépés bekerülni az egyetemre, a fiaskó

is természetesen sorsdöntő. Igen nagy az egyetem személyiségformáló jelentősége. Ezzel szemben ma az egyetem a 18—20 év közti korosztályban megfogalmazódott várakozást nagyon halványon tudja teljesíteni, sőt egyáltalában nem. A hatékonyság problémája ez valójában és a megnyugtató társadalmi szerepvállalás

problémája. Hogyan léhet a kezdeti ambíciókat folyamatosan fenntartani úgy, hogy maximális segítőkészséggel az egyetem mindezt támogassa, és eredményként a maximális szakmai és intellektuális teljesítőképesség mint értelmiségi szerep nyilvánulhasson meg.- A legalapvetőbb problémáját a mai felsőoktatásnak ott látom, hogy ezt a kezdeti elkötelezettséget lehűti, alig támaszt követelményeket, nem képes segítséget adni, ennélfogva az egyetemi képzés tartalma alig 'haladja meg, esetenként nem is haladja meg a középiskolai képzés színvonalát.

— Súlyos szavak.- Riasztó felismeréseink vannak erről. Az Egyesült Államokban ezt a problémát úgy hidalják át, hogy megkülönböztetik a graduális egyetemi képzést és az undergraduális képzést. Az undergraduális sávban megismétlik a középiskolai anyagot. Mi magunk is erre vagyunk kényszerítve: gyakorlatilag arra fordittatik az első két év, hogy a hallgatókkal alapvető metodikaitörténeti vagy ismereti kérdéseket kell átismételnünk ahelyett, hogy mindjárt az egyetem fetadatának megfelelő kurzusokba fognánk. De nálunk a jelenség nincs nevén nevezve.- Elegendő-e az ar általános műveltség, ami a szakmai képzés közben mintegy „ráragad" a hallgatóra, vagy elvárhatunk-e tőle ennél többéit Egy közgazdásztól, hogy a művészetekben is jártas legyen, vagy hogy egy művészettörténész műveltségi alapjaihoz hozzátartozzanak köz- gazdasági alapismeretekt

Megadja-e ehhez az egyetem a lehetőséget, sőf inspirálja-e a hallgatót erret

— Ez nogyon nagy kérdés. Az egyetemnek ragaszkodnia kell ahhoz a funkciójához, hogy szakképzést folytasson. A nagyobb egyetemeken - a pécsin is - mód van figyelmet szentelni az értelmiségivé válásnak o nem reguláris pályákon való képzés lehetőségeire. A közgazdasági, jogi és bölcsészeti karok egymás melletti

működése elvben biztosítja az „áthallgatás" intézményének bevezetése mellett azt, hogy a hallgatók érdeklődésüknek megfelelően mélyrehatóbb és szinte szakmaszerű más ismeretekkel is rendelkezzenek.

— Ez csak elvi lehetőség.

— Erre' valóban nagyon kevés még a gyakorlati példa. Mi a tanulmányi és ügyrendi szabályzatban biztosítjuk a lehetőséget, de az egyetem belső működési szervezete egyelőre nehezíti ezek megvalósítását.

— Pécsnek, Baranyának feltétlenül kínálnia kell a művelődés általános és európai lépték szerinti feltételeit. Ezeket a feltételeket a mindennapi kommunikációban számon- kéri a közösség. Ez bizonyos közös nyelvet jelent. Tehát a közösség számára a balett, a kiállítások, az értelmiségi klub rendezvényei vagy a város sporteseményei közös élmény. Aki megkockáztatja, hogy kizárólag a szakmai ismereteknek hódol, még az is — jóllehet formálisan - átitatódik a közösség mindennapi eseményeivel. Ez magával ragadó. Más közelítésekkel szemben ezekben a fiatalemberekben sok nyomát látom az ilyen érdeklődésnek. Persze, ahol egy- szer-kétszer csalódtak, oda már nem szívesen mennek el, de há valahol maximális készültséget, elkötelezettséget látnok és példamutató színvonalot, akkor híveivé válnak a vállalkozásnak. Emlékszem egyetemista koromból színháznéző társaságokra: szinte eszelősen utaztak mindenhova, ahol jó színházat véltek látni. Ilyen körök ma is vannak.

— En nem látom ilyen szépnek a menyasszonyt. A Filharmónia bérletére kevés egyetemista jár, a pécsi színház is erről panaszkodik. Irodalmi esten is kevés egyetemistát látni, illetve mindenütt ugyanazt a ihúsz Hatolt. Beszéltem olyan művészelmélet szakos hallgatóval, aki nem tette be a lábát a Pécsi Galériába négy év alatt. Pedig itt még a szinvonaltalansógot sem lehet lelhozni: olyan kiállításokat láthat Japántól Franciaországig, amilyet másutt nem: pláne nem öt forintért.

— Ilyen jelenségek vannak, úgy terjednek, mint a ragály. Ha egyszer egy folyosón elhangzik az, hogy „ciki" az előadás, akkor két nap alatt négyezer hallgatót győz meg arról, mindenfajta ellenpróba nélkül, hogy nem érdemes megnézni. Ezért van óriási felelősségük a kulturális intézményeknek abban, hogy mibe vágnak bele, hogyan hirdetik meg és miilyen körülmények között teszik ismertté vállalkozásaikat. Furcsa pszichózis van az egyetemeken. Rendkívül egyszerű és könnyű divattá tenni lényegtelen dolgokat egy jó jelmondattal, és óriási jelentőségű dolgokat lehet érdektelenné tenni, mert nincs meg a jó kifejezés hozzá.'

— A művészeti intézmények által szervezett programok többsége nem olyan, amely ennek a korosztálynak az érdeklődését felkelti. A koncertéletben öreg sikerdarobok vannak, reprizek. Járok koncertre, tudom, hogy ezek nagyszerű előodások, de fiatalemberek számára, akik az újdonságokat keresik, túl sok vonzerőt nem kínálnak. A kiállítási program ugyanígy. A 18—24 év közti korosztály minden tekintetben kicsit extravagánson is, de az avantgárd, a tolako- dóan progresszív, a pozitívnak felcímkézett produkciók utón érdeklődik. Amiben nem érzik ezt az összetett, egyébként gyakran problematikus újdonságot, azt hajlandók ejteni. És miért ne tennék meg? Hiszen erre vonatkozóan különösen komoly élmények nem segítik őket. Én tudom, hogy az

egyetemisták többsége nogyon sok izgalmas könyvet olvas, fordítanak, az aktuális magas kultúrával mindenképpen találkoznak. Tehát: nem adják alább. Ha nem hallgathatnak 180-as csoportot eleget, akkor nem hallgatnak Muszorgszkijt sem, nem néznek operettet sem. Ha nem nézhetik meg az amerikai popgenerációt a Galériában, akkor nem néznek meg mást sem. Az értelmiségivé válás kulcsa tehát ott van, 'hogy hozzájuthatnak-e az életkoruk, a szenvedélyeik, a divatérzékenységük szerinti kultúrjavakhoz. Ez áttételesen érintkezik a mindenkori kultúraszervezés állapotával. Vagyis: egy nemzeti kultúrán belül jut-e figyelem arra, hogy ilyen művek megjelenhessenek, elérhetők legyenek. De a város nincs eléggé jelen az egyetemen.

— Mit kellene tennie?

— A képviseletekben szerepelnie kellene az egyetemi korosztálynak. Minden városi felelős kulturális programirodában működőképes agyak legyenek jelen az egyetemről. Még a városi tanács testületére is gondolok. A kultúrát a kötelező tananyagon túl is művelő és Iránta érdeklődő fiatalok száma korosztályankint változó, de azt gondolom, hogy 20-30 százalék a mindenkori felsőoktatási hallgatóknak aktív kultúra-elsajátít- ható. Lehetősége és módja von befolyásolni a mindennapi kulturális közállapotokat. Igaz, hogy mindenütt ugyanazok jelennek meg, de megjelennek. Rájuk kell, lehet számítani, rajtuk keresztül megjelenik a korosztály véleménye.

— De mit tesz az egyetem? Epit-e és hogyan a helyi lehetőségekre?

— Én a magam oktatói munkájában erre nagyon törekszem. Az oktatásbon meg keil találnia a helyét — minthogy organikusak ezek a kapcsolatok — a pécsi színháznak, zenének, képzőművészetnek, irodalomnak. Esetenkint vonnak erre jó példák. Csordás Gábor költő, műfordító, a Jelenkor főszerkesztője modern magyar irodalmi szemináriumot vezet nálunk. Az irodalmi tanszék munkatársai dolgoznak a sajtóban, részt vesznek a pécsi művészeti élet eseményeiben. Ugyanakkor e témakörben nem tudok elsiklarvi amellett, hogy milyen szerepe van az oktatónak magának a kujtúra elsajátításában. Sajnálatos, hogy vannak tanárkollégáim, akik pl. Budaipestről lejáró mivoltukból következően nem tudják teljesíteni az eligazítónak és a nevelőnek azokat a hivatásból következő feladatait, amit az együttlét során megállapíthatnának: hogyan él a kultúrával ő maga. Mondja-e, hogy menjünk el együtt a kis csapatommal színházba, koncertre, tárlatra. Gyakorlat-e az, hogy a professzor elmegy a kocsmába a hallgatókkal és az óra ott kapja meg a maga -befejezését, a fehér asztal mellett szabad és kötetlen diskurzus közben? Az iskola valakinek az iskoláját Is jelentheti. De a nagy tanárok kevesen vonnak, egyszerre sók feladatot kell vállalniok: oktatói, közéleti-politikai

munkát is. A tanár nem tud megjelenni az órán, nem találkozik a diákkal és így a tudomány nem vonzó, kötelező penzum marad csak.

— A városi, megyei intézményhálózat hogyan tud segíteni az egyetemnek a szakmai oktatásban?

— Az állami hálózat nincs berendezve arra, hogy pl. nagyszámú egyetemistával dolgozzon, gyakorlatozzon. Ez tragikus. A térség egyik legkiválóbb régészeti könyvtára a Janus Pannonius Múzeumban van. A művészettörténeti, a

néprajzi gyűjtemény ugyancsak kiváló. Ezek gyakorlatilag az egyetemi képzés számára f el - tárhatatlanok. Vagy ott van a számítógépezés, az informatika, amelyik speciálisan olyan ágazat, amit nem lehet lokálisan szervezni. Centrális központokban tud leghatékonyabb feladatokat teljesíteni. Már itt is elkövetjük azokat a hibákat, hogy lokális ’ számítógép- partikat épít a múzeum, levéltár, egyetem, könyvtár. Nekünk nagyon komolyan kell azon dolgoznunk, hogy ezek az intézmények által nyújtott tehetőségek integráns részévé váljanak az egyetemi oktatásnak. Hiszen rengeteg gyakorlati feladatot vállalhat át a színház, a levéltár, stb. Az egyetemi programokba sok minden be van épitve, de formálisan működik. Pl. a téma: találkozás médiákkol. Az esztétika szakos hallgató elmegy a szerkesztőségekbe, keresi a ■helyét, .körülnéz, de írrvi már nem ír.

— És még egy szempont. Az oktatás ‘kiterjesztése, az államigazgatási szféra bevonása annál is inkább fontos, mert a nemzetközi felsőoktatási kapcsolatok abban a pillanatban, ha a térítéses képzés a diploma egyenértékűségének elismerése után valóság lesz, financiális 'kérdéssé válik; az egyetem ugyanis dollárt forgalmaz vele, másfelől pedig cserealapot biztosit magyar hallgatók külföldi tanulmányaihoz. Ha ez bekövetkezik, akkor nekünk olyan standardok alapján kell működni, amelyek „csereszabatos” elemek biztosításával kínálják ugyanazokat a speciális kulturális javakat, amelyeket egy nyugat-európai vagy amerikai egyetemeken megkívánnak.- Hogyan csinálnak értelmiségit a nyugati egyetemek a hallgatóikból?- A kezdeti ambíciók felerősítése, az egyetemi belső munka, a számonkérés, a folyamatos korrekciók, a vezetés színvonala az individuális tanár-diák együttlétek minősége — kulcskérdések. A nemzetközi analógiák okán mondom ezt. Az egy diákra jutó oktatói ‘létszám nem rossz 'Magyarországon. Csak a munka nem ■intenzív. Nálunk az egyetemi munka liberális, szabad; visz- szoéiűnk a diák önállóságával, akcióképességének vélelmével. 'Holott a 18—24 éves •korosztálynak magas szintű feladatok elé kell kerülnie, és ezeket napról napra meg kell oldania. 'Ez különbözteti meg a dilettánst a profitól is.

— Nemzetközi kapcsolataink révén külföldre eljutott hallgatóink egybehangzóan tanúskodnak arról, hogy az egyetemi munka teljesen egyenrangú a bárhol másutt végzett munkával, a számonkérése ugyanolyan erélyű, mint bármelyik másik munkáé, mert nagyon komoly haszna van. És itt most érintek egy olyan kérdést, ami sajnos, relatívvá teszi a felsőoktatással kapcsolatos egész gondolkodásunkat. Az tudniillik, hogy a mai magyar társadalom külső köreiben, az érvényesülés és a funkciók köreiben, a tanulmányok beváltásának közegében milyen leltételek között működik a képzett emberi agy. Ebből az irányból visszanézve azt kell mondanunk, az értelmiségi munkának nincsen becsülete. Ezért élét veszti minden kezdeti ambíció; legalábbis ellentmondásossá teszi az optimista indulást a diploma utáni helyzet 'ismerete: állás, pénz, megbecsülés stb. És ezen nem tudnak segíteni az egyetemek: ezen csak a gazdaság, a társadalom tud segíteni, csak ő tud reményt nyújtani, hogy az értelmiségi munkának, az egyetem áltol adott konvertálható tudásnak egyszer lesz becsülete.

Gárdonyi Tamás

Az apák és fiúk és Pécs

Egy pécsi, oki 1873-ban be síéit Turgenyevvel: Jánosi En gél József.

Kevés olyan külföldi irodalmi alkotás lehet, amely — a merő véletlen folytán — így vagy úgy kapcsolód no Pécshez, illetve valamely pécsi személyiséghez. Feltétlenül

ezek közé tartozik I. Sz. Tur- genyev (1818—1883) Apák és fiúk (1862) című regénye, amelynek korai német fordító, sát Pécs egyik jeles és színes egyénisége — az 50 évvel ezelőtt elhunyt — jánosi Engel József (Pécs, 1851 — Pécs, 1939) már a múlt század hetvenes éveinek az elején olvasta. A „nihilista" orosz regényben érintett kérdések még hosszú ideig foglalkoztatták a művészetek iránt élénken érdeklődő pécsi fiatalembert. Ez vezetett oda, hogy 1873 júliusában Engel József Karlsbad- ban (ma: Karlovy Vary) találkozót kért attól az Ivan Szer- gejevics Turgenyevtől, aki a Monarchia 1873-as bécsi világkiállításán elszenvedett kisebb balesete folytán került a világhírű csehországi fürdőhelyre.

Engelék - több pécsi családhoz hasonlóan — nyaranta rendszeresen látogatták Korls- badot és környékét, ahová pl. Arany Jánost nyolc nyáron át csak a gyógyulás, Goethét pedig a „nagy nemzetközi társaság" vonzotta.

A felejthetetlen és nagy találkozásról a 22 éves Engel először városunk patinás, német nyelvű lapjában, o Fünf- kirchner Zeitungban (1870— 1906) számolt be Karlsbad és fürdőközönsége (Karslbad und seine Badegesellschaft) címen 1873. augusztus 10-én.

Később, 1926-ban került a pécsi Turgenyev-rajongó Engel újra az érdeklődés középpontjába, amikor is — a Foust és az Első szerelem című Turgenyev-elbeszélés magyar fordítása megjelenésekor — a mai Dunántúli Napló elődje, a Pécsi Napló (1892— 1944) egyik munkatársa interjút készített jánosi Engellel, aki felelevenítette az 1873-as karlsbadi találkozást:

„A véletlen úgy hozta, hogy épp akkor behatóan foglalkoztam Turgeniew novelláinak és regényeinek olvasásával... Az említett „Apák és fiúk" című regény olvasásában a karlsbadi fenyveserdőben elmerülve, egyszerre elhaladt előttem egy hatalmas alak, hosszú fehér hajjal, hófehér szakállal - Turgeniew volt. A nevezett regényben tárgyalt problémák erősen foglalkoztatták a fiatal észt — és így egyet gondolva, levélben felvilágosításokat kértem" (Pécsi Napló, 1926. jún. 6-i szám).

Turgenyev egy 1873. július 21-én kelt német nyelvű levélben tudatta Engellel, hogy hajlandó találkozni vele —július 23-án ...

Csaknem két órát töltött Engel Turgenyev társaságában, s olyan izgalmas kérdések megtárgyalására is sor került, mint pl.: Wagner,

Liszt és Brahms művészete; Erkel és a magyar zene; Jókai és Petőfi, akiknek egyes műveit Turgenyev csak fordításokból ismerte.

Kevés olyan külföldi regény lehet, amelynek a megjelenése hetvenedik évfordulóját is „jegyezték" Pécsett, amiről az akkori helyi sajtó kultúrmisz- sziós tevékenysége révén értesülhettünk. A Pécsi Napló 1933. január 28-i számában Előd Géza így vall o híres és népszerű Turgenyev.regényről:

„'Most hetven éve, hogy a nagy orosz, Turgenyev megírta ezt a szent regényt, ezt az örök véres nagy problémát, apák és fiúk mardosó, kínzó ellentétét. .. Nincs aktuálisabb regény ma, mint ez ... Nincs aktuálisabb probléma, mert nem is volt még korszak, melyben szembe kerültek egymással apák és fiúk ... Apák és fiúk, akik helyet kérnek és feleletet várnak, feleletet követelnek ..."

Pécs és Baranya egykori lo- kója, Kodolányi János (1899— 1969) — a gyermekkorára emlékezve - így idézi fel S ü I y . lyedő világ (1940) című művében az Apák és fiúk reá gyakorolt hatását:

„Újra bonckés alá vettem a nagy orosz klasszikusokat, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Tur- genyevet... Turgenyev kristály- tiszta művét, az Apák és f i ú k-at magamra vonatkoztattam. Most már világos volt előttem, hogy úgy állok szemben én is apámmal, apám egész világával, mint Bazarov és barátja."

A hazai Turgenyev-fogadta- tás eme néhány mozaikdarabja szerényen kívánja jelezni, hogy városunk és megyénk irodalmat kedvelő és szerető közönségének a lelke mindig kész volt fogadni az olyan egyetemes, örök emberi problémákat boncolgató alkotásokat, mint az „orosz Jókai" (Fünfkirchner Zeitung) Apák és fiúk című klasszikus alkotása, ami már 1863-ban franciául (Peres et Enfants), majd 1865-ben (Stuttgart), illetve 1869-ben (Bitau) németi// (Väter und Söhne) indult el világhódító útjára.

Hajzer Lajos