Dunántúli Napló, 1989. október (46. évfolyam, 271-301. szám)
1989-10-01 / 271. szám
Kérdés Király Zoltánhoz Az „Inspirációképpen .. •szóval dedikált Friderikusz- könyvet osztogattak az ország- gyűlési folyosón a héten. Nemcsak a honatyáknak; más is kaphatott belőle. Az „Akar-e ön köztársasági elnök lenni?” magánpályázatra — a fölöttébb ügyes és ötletgazdag szerző kitalációja — az ország minden szegletéből érkezett válasz, névvel és név nélkül. Nem politikusaktól. Király Zoltán viszont politikus, s a szegedi reformerek óhaja szerint az elnöki székben szeretnék látni. Tőle kérdeztem :- Mit szólsz hozzá?- Jólesett.- Komolynak tartod a jelö- lést, illetve kacérkodsz-e az el. fogadással? Akar-e ön köztársasági elnök lenni?- Te is jól tudod, a köztársasági elnök jelöléséhez és megválasztásához törvényben lefektetett procedúrára van szükség. De ha szóba kerül a nevem, vállalom a megmérettetést; ha a köztársasági elnöki funkcióért egyesek bizalmából ringbe szállhatok, ott leszek. Miért futnék el...?- Amióta az MSZMP-bő! kizártak, ,, független" vizeken hajózol. Viszont politizáló ember vagy, s előbb-utóbb valahová le kell tenni a vok- sod . . .- Szaporodnak a pártok, ilyen-olyan programokkal és hívekkel. Számomra a legszimpatikusabb párt a Magyar Demokrata Fórum; magam is ott voltam annak idején Lakiteleken. Nemzetért, nemzeti programban, demokráciában és jogállamiságban gondolkozom, a sztálini pártállam struktúra teljes lebontásában. Mindehhez hozzátenném, hogy az SZDSZ radikális gazdasági törekvései — az általuk fölvázolt gazdaságpolitika — szintén szimpatikus. Végül közel áll hozzám a szociáldemokraták gondolkodásmódja. De egyelőre tartom magam: itt a parlamentben is független képviselő vagyok, s így tagja az ellenzéki képviselőcsoportnak, melyet éppen most, az őszi ülésszakon alakítottunk meg.- Emlitetted többször baráti köröd befolyását. Magam is ott voltam a Demokratikus Magyarországért Mozgalom zászlóbontásán, ahol Bihari Mihály fogalmazta meg a mozgalom elhatároló alaptézi- seii. S Bihari a barátod.- A mozgalom céljaival és alapokmányával egyetértek, ha erre vagy kíváncsi.- Nemrég tértél haza Angliából ...- Újságíró vagyok, tévés, s ez az ösztöndíj arra volt jó, hogy töltekezzek. Megannyi sajtóorgánumnál megfordultam, szembesültem kollégák gondolkodásmódjával, véleményével. A tapasztalatok kamatoztathatók mind a sajtó, mind a politika szintjén. S úgy vélem — mint pécsi kollégám megérted -, a vidékiség nem a legjobb dolog, magam is érzem-éreztem Szegeden évekig több szempontból is a hátrányát. Egy-egy ilyen út arra is jó, hogy az embernek tartást adjon. Kozma Ferenc Azonosítható-e önmagával a barguzini Petőfi? Felesegek felesegei Bal oldali képünkön Szendrey Júlia, a jobb oldali kép szereplőjére még csak találgathatunk Az antropológusok elvégezték a munkájukat azzal, hogy -az Alexandr Sztyepanovics Pet- rovics néven Barguzinban eltemetett férfiú földi maradványait Petőfiként azonosították. Sokkal nehezebb lesz viszont a történészekre, irodalomtörténészekre, s mi több, a lélek dudás kutatóira és ismerőire váró azonosítási feladat. De minden magyar számára is, hiszen Petőfi nemcsak irodalmunk egyik legnagyobbja, legismertebbje volt, hanem jelkép is, mint megalkuvást nem ismerő, lánglelkű forradalmár, saját sorsának kivételes érzékenységű látnoka, gyengéd, hűséges, szerelmes férj, akinek e témában írt versei évtizedeken át dobogtatták meg a bakfisok szívét. S bár ebben korántsem vált jelképpé: olyan nagy művész, aki erkölcsi kérdésekben annyira nyárs- polgórian szigorú volt önmagához, de másokhoz is. Hiszen 1848 nyarán a kiprovokált botrányt, az árulkodást, a zsarolást is vállalva próbálta megakadályozni barátjának, Jókainak házasságát a kor ünnepelt, de múltjából nem szűzien tisztának ismert színésznőjével. Bálványom lássál felérő, hogy a Szibériában feltalált Petőfi kevéssé hasonlít a Segesváron eltemetettne'k hitt hőshöz. S nem azért, vagy nemcsak azért, mert nem ott esett el a harc mezején, s nem azért, mert a királyok felakasztását indítványozó forradalmár — ki tudja, milyen kényszerből, életösztönből, csalódottságból? — meg tudott alkudni a szabadságharcot leverő cárral, illetve hivatalnokaival, s kérte, vagy el tudta fogadni a menedékkel felérő szibériai száműzetést. De mit tudunk kezdeni — az eddigi sajtóvitákban meg sem próbáltunk valamit is kezdeni — Petőfi második, szibériai házasságával? Akárhogy is próbáljuk nem nevén nevezni: ez bizony bigámia volt tudatosan. Mert az megmagyarázható és menthető, hogy a Bajkál-tó mellé száműzött idegen nem tudott életjelt adni magáról a sok ezer kilométeres távolból feleségének és kisfiának. De épp úgy nem is feltételezhette, hogy neki lehet az özvegyi fátyolt sötét lobogóul akasztania Szendrey Júlia fejfájára. Kiderítetlen, hogy viszonzásul tette-e? Eljuthatott-e hozzá annak a híre, hogy a „feleségek felesége” a halottnak hitt férjét feledve még a gyászév letelte előtt újra házasságot kötött. Szintén bigámiába esve, de nem tudatosan, mint később Petőfi. S ha elgondoljuk, hogy az „özvegy" Petőfiné második házassága milyen országos felháborodást váltott ki, s hogy ez a körülmény is beárnyékolta azt a szomorú s elválással végződő házasságot, akkor most nehéz nem mellé tenni a másikat: a megözvegyültnek magát aligha hihető Petőfi házasságát a barguzini postamester lányával. Ha félre is tesszük az erkölcsi megítélést, még mindig ott marad a jogi: a bigámia az európai kultúrkörben mindenütt s mindenkor köztörvényes bűntett volt, s az ma is. S persze a szibériai házasság a megkötésétől érvénytelennek számít, hiszen az első, a törvényes feleség 1868-ljan hunyt el, Petőfi viszont az eddig megismert új adatok szerint 1856- ban. Ha elővesszük az eddig utolsónak hitt levelet, amit Petőfi Szendrey Júliának írt, annak utolsó sorait idézni szinte emlékgyalázásnák számít a mostani ismeretek fényében: „Imi fogok, valahányszor lehet. Légy nyugodt és béketűrő, amennyire lehetsz. Higgy! Remélj! Szeress! A sírig és a síron túl örökké hűséges férjed, Sándor.” Tiszteletlen szójáték, de a tényeknek megfelel: a sírig, de a „síron túl” már nem. S talán ez lehet a megoldás kulcsa: Petőfi a sírig az általunk ismert önmaga, „a síron túl” már nem. S megtudjuk-e miértjeit valaha is? D. I. Bz tutori aranybányászok emléke Kincses kiállítás Körmöcbányán A FELVIDÉKEN MÉG BESZÉLIK AZ ŐSI NYELVET — PARASSAPUSZTAN TANKAKADALLYAL VARJAK A CSALÁDI AUTÓKAT Tegnap, szombaton délben a felvidéki Körmöcbányán bezárult a Nemzetközi Érem Quad- riennálé. A Thurzók és Fugge- rek híres város városában, a történelmi Magyarország egyik legnagyobb aranybányájának, de mindenképpen legjelentősebb pénzverdéjének színhelyén több ország, közöttük Magyarország éremművészeti mutatták be remekmívű munkáikat. A tárlat illett a helyszínhez, hiszen Körmöcbánya a pénzverdéje révén már 1328- ban szabad királyi város lett és a XIV. s a XV. században kiváltságokkal halmozták el, mivel a pénz már okkor nagy úr volt. Belvárosa meseszép. Szent Erzsébetről él nevezett templomát 1383-ban, ferences templomát 1634-ben emelték. A város különböző utcáinak, tereinek szintkülönbsége olyan nagy, hogy a vasútállomás a templom tornyával egy magasságban von. Aranyforintot és ezüstgorost pedig már 1335-ben vertek 'Körmöcbányán. .Mai valutaharcaink idején irigykedhetünk a múltra, omikor — a gazdaságtörténé- •sfek szerint — a körmöobányai magyar aranypénz az európai kereskedelem legfizetöképe- sebb pénze volt. Sőt, ebben a városban verték az ezüst Mária Terézia tallérokat Abesszínia — a mai Etiópia — számára, ahol ez a pénz két évtizede még törvényes fizetőeszköz volt. A tegnap lezárult kiállítás az •igen értékes és nagyon gazdag helybeli érem- és pénzmúzeum anyagára épült. Az éremtárlat nagy nemzetközi értéket képviselő, következésül jelentős őrséget igénylő pénzekből is állt, mélyek anyagi értékükön felül a kisplasztika művészetének remekeit sorakoztatták fel- Numizmatíkusok, vagyis éremszakértők és éremgyűjtők sokasága lepte el szlovák nevén Kremnincs ékszerhangulatú főterét. Mégis, az eseményben a politikai környezet is időszerű volt éppen, mert a gyenge, •hús-vér embert és a benne élő szellemet most is időtáilóbb- •nak éreztük a vert aranynál, sőt a betonnál. A városka német őslakosságát ugyanis még az árpádházi királyok hívták be Thüringiából, Elzászból, mint híres szorgalmú, ügyes kezű bányászokat és aranyműveseket. Ezt a lakosságot csakúgy, mint a felvidéki magyarok egy '’észét 1945 és 1947 között kitelepítő vagonok várták. Most mégis, élelmiszerboltban s a múzeumi őrök sorában, avagy az utcán szinte mindenki, akit németül szólítottunk meg, tökéletes kiejtéssel . felelt vissza. Ugyanakkor épp a hét végén 'láttuk újabb 'jelét e túlélőképesség próbájának: Parassapusztán a csehszlovák határőrség a közúti átkelőhelyen ismét elhelyezte a történelemben oly rossz emlékű tankakadályokat. Igaz, nem 'harckocsik, csupán NDK-beli német családi autók ellen. Utóbb sok magyar-csehszlovák határivta volt ugyanis, mert a Magyarországra menekülő németeket a csehszlovák határőrök a senki földjéről visszavitték. Most így oldották meg a kérdést, hogy még csehszlovák területen ott a tankakadály, s egy autónyi nyílást zárt el a két géppisztolyos határőr vigyázta külön sorompó. Földessy Dénes Radio mellett, Ha az ember értesül egy rémséges - hihetetlennek tűnő — esetről, szinte fájdalmasan kiált fel: „Ez nem lehet igaz!” Ám az utóbbi időben annyi „titokra", bűn- cselekményre derült fény, hogy ösztönös tagadásától az ember tartózkodik, legföljebb annyit mond magában: „Ha csak fele igaz, már az is égbekiáltó...!” Nos, a hét elején a rádió lapszemléjében - a Dátum cimű lapra hivatkozva - újságolja, hogy annak idején a szovjet katonaság az egész lakosságot kiirtotta Nagydobrony községben, amely - amúgy magyar település - de most Ukrajna területéhez tartozik. A vérengzés nem harci cselekmény következménye volt, hanem valamiféle rendelet vagy törvény be nem tartása miatt végrehajtott bos„- szú. A németek legyilkolták a francia Oradour, illetve a csehszlovákiai Lidice lakosságát, s erről nagyon hamar értesült a világ, ám a nagy- dobronyi esetről ugyan ki hallott akármit is? Amikor a hírt meghallottam a rádióból, azt mondtam: „Ez aztán tényleg nem lehet igaz!” Ez egy kétes szenzáció, amely valamilyen úton-módon bekerült egy lapba. (Bekerült, mert betették.) Tegnapelőtt reggel a rádió ismét a Dátumra hivatkozva közölte, kölcsön- véve a lapban megjelent cikk főcímét: „Egyetlen szó sem igaz, a nagydobronyi mészárlás: rémhír!”. Megvettem a lapot, amelyben Kárpátalja történelmében jártas személyiségek nyilatkoznak. Hogy honnét ered a hír? .......Az emigráció köreib en nagy tekintélynek örvendett Sulyok Dezső (kiválása előtt kisgazdapárti politikus, később a Magyar Szabadság Párt vezetője) egy akkor (1950 körül) kiadott könyvét a nagydobronyi mártíroknak dedikálta. És hogy ő kitől hallhatta? Rejtély. A müncheni kutató feltételezi, hogy egy menekülő állhatott elő — saját jelentőségét növelendő — e mártírium históriájával a negyvenes évek vége felé...” A Dátum — eme alopos és gondos cikk megjelentetésével - mintegy elismerte tévedését. Mindenképpen tisztességes cselekedet volt részükről. És tanulságos is lehet más lapok számára. Manapság nagy a hajtás a szenzációk után. Ez nem lenne baj, ha minden szenzáció forrása hiteles. Csak nem mindig az és e nyughatatlan közéletünkben fölöslegesen borzolják fel az emberek kedélyállapotát. Éppen a napokban - a reggeli rádiós híradósból hallom, hogy Keszthelyen valamelyik ellenzéki szervezet képviselője kijelentette: „Akár kéthetenként is visszahívunk egy- egy tanácstagot!" Tehát kitűzték a célt: rendszeresen meghurcolnak valakit és ez a lényeg. Majd mindig keresnek valakit, aki ellen aláírást gyűjtenek, megalázzák és lemondatják. Eddig nem jutott eszükbe. Csak most, amikor sorra lemondatnak ilyen meg olyan beosztású személyeket országhatártól országhatárig. Szinte minden megye minden városa — ellenzéki és nem ellenzéki szervezete és pártja föl akar mutatni valamit. Divat a hazai belpolitikában. A várható választásokig már nem sok idő van. Keszthelyen tü- * relmetlenek. Addig is produkálni akarnak valamit. Esetleg jó pontot kívánnak szerezni maguknak egyesek, hogy majd a hatalmi osztozkodás során - hivatkozva bátor tetteikre - a főasztal közelébe kerüljenek. A módszer ismerős: tolakodó arcok merültek fel az ismeretlenségből a negyvenes évek végén is, aztán 1956 után is és most is. Ö< képezték az első „vezetői kört". Aztán rövid idő múlva valami miatt lekerültek az uborkafáról. Nem az első, de még a tizedik kör is szétesett, a feledés homályába merült. Ilyen a forradalmi gépezet. A történelem tanúsíthatja. „A” gépezet... vasamapi Bigámia Szibériában
