Dunántúli Napló, 1989. október (46. évfolyam, 271-301. szám)

1989-10-21 / 291. szám

KRÓNIKA A zene nem ismer határokat. E gondolat gyak­ran megfogalma­zódott a pécsi Mecsek Kórus tagjaiban, akik október elején Nagy Ernő karnagy vezetésével közel kéthetes hangverseny- kőrúton szerepeltek Észak-Olaszország és Dél-Franciaország 'kisebb-nagyobb városaiban. A Monte Calisio di Martignano-kórus meghívására négy napot töltöttünk a Garda-tóhoz közeli Trento városában. Színházi és templomi koncertjeinken a latin nyelvű egyházi művek mellett — egyebek között — XX. századi magyar szer­zők alkotásait mutattuk be. Felemelő élmény volt a trentói Santa Maria Maggiore templomban énekelni, ott, ahol haj­dan a tridenti zsinat határozata értelmében művészi poli­fon kóruszenét éppen ebben a templomban engedélyezték bemutatni először. A kórus szólistája, Kancsár Tünde változatos összeóllitá- sú erdélyi népdalokat énekelt — nagy sikerrel. Franciaországot járván Les Vcnsban, Aubenasban és Praulesban szerepeltünk. A közönség fölálIva, vastapssal ün­nepelte a kórust, és mindenütt ráadást kértek. Az aubenasi koncertet a Provance-i Rádió rögzítette, és másnap délelőtt sugározta. Tekintettel arra, hogy majdnem minden este szerepeltünk, és nagy távolságokat utaztunk, bizony elsuhantunk olyan vá­rosok mellett is. mint Verona és Avignon. Mindezekért kár­pótoltak azonban bennünket azok az olasz és francia kórus­tagok, családök, akik elhalmoztak vendégszeretetükkel. Föl­lépéseink színhelyén a városok polgármesterei köszöntöttek bennünket. Lyonban Marcel Carneloup-nak, az Europa Cantat el­nökének és kórusának a vendégei voltunk, ahol ismét ta­pasztalhattuk azt az örvendetes tényt, hogy valamennyien a zene közös nyelvét beszéljük. T. Zs. Yidovszky László bemutató estje. A Zeneaka­démia tör­ténetében először mutatkozott be pécsi szerző a nagyterem­ben, Vidovszky László 'Erkel-díjas komponista személyében. Az est a Korunk Zenéje ’89 hangversenyeinek legnagyobb érdeklődést kiváltó része volt - félházzal. Kinyomozhatat­lan, hogy a propaganda hol mondott csődöt, az viszont tény, hogy nagyon sokan nem tudlak a koncertről. Az esten el­hangzott darabok a szerző jelenlegi alkotóperiódusát repre­zentálják, valamennyi darab idén készült. Ezek a kompozí­ciók — a zeneszerző szavai szerint — mind „tudatos-szándé- kolatlan hommage-ok, vagy méginkább lenyomatok, amelyék önkéntelenül is emlékeztetnek mindarra, ami körülvesz, meg­előz és követ.” A darabokat olyan kiválóságok adták elő, mint Keller András és Gál Zoltán, a Hauser Adrienne—Ko­csis Zoltán házaspár, valamint a Serei Zsolt vezette Com- ponensemble, illetve egy Atari 1040 ST számítógép. Ez utóbbi négy szintetizátort vezérelt, így szólalt meg a Gépmeny- asszony-tánczene, amely a gépzongorónak állít emléket. A kamaraegyüttesre íródott Soft Errors egy sequencer program memóriájában talált különféle motívumok alapján készült. A nemrég alakult Componensemble mutatta be nagy szak­értelemmel. A hegedűre és brácsára 'komponált 12 duó tu­lajdonképpen egy lírai eseménysorozat, melynek megkom- ponálására a szerzőt a két 'hangszer a zenei jelentől való „lassú és méltóságteljes távolodása" késztette. A 12 duót Keller András és Gál Zoltán adták elő, jó hírnevüket kissé megkérdőjelezve. A szünet után Hauser Adrienne és Kocsis Zoltán játszotta az A-Z négykezeseket zongorán. A-Z a régi Mozgó Világ rovata volt, a rovatszerkesztő Kocsis 'felkéré­sére íródott. A több tételes mű valójában egy hangulatje- lentés-sorozat, például ,,A magyarországi változásokra” cí­met viselő tétel esz-d-esz motívuma az ismert ellenzéki szer­vezetre utal. Valószínűleg a nyolcvanas évek hazai zene­szerzéstermésének legkiemelkedőbb kompozíciója a számító­gépre íródott Une Semine de Beauté, amely nem véletlenül és nemcsak címében kapcsolódik Max Ernst híres könyvéhez. A mindeddig egyedülálló és lélegzetelállító - mintegy het­venezer hangot tartalmazó - 'kompozíciókollázs Vidovszky megfogalmazása szerint egy no-minimal zene kialakítására tett kísérlet újraalkotása. W. K. A színpadi tánc története Magyarországon. Ho va­laki a hazai táncművészet közeleb­bi és távolabbi múltjában kívánt eligazodni, tájékozód­ni — a Koegler-féle Balettlexikon adatai mellett - alig há­rom jelentősebb szakmunkába tudott belepillantani. Kö­zülük az egyik (Magyar Táncművészet) csak a közelmúlt­ban jelent meg. Olyan átfogó tanulmánykötet, amely tör­téneti fejlődésében áttekinti a magyar színpadi táncmű­vészet egészét, most jelent meg először. Szintézisével és viszonylagos maiságával - kb. a 80-as évek első felével bezárólag — örvendetes gazdagodását tükrözve e művészeti ág szakirodalmának. A vaskos kötet késése voltaképp ért­hető. Magyarországon a tánctörténeti kutatás, a doku­mentumok feltárása, elemzése voltaképp csupán az utób­bi 30 évben folyt, előzmények hiányában. Az alkotók arra törekedtek, hogy a tánctörténeti kuta­tás jelenlegi ólláso szerint nyújtsanak képet erről a min­denkori jelenhez kötött, épp ezért rendkívül illékony mű­vészetről. Szerzőik közül Kaán Zsuzsa (Színpadi tánc az Operaház megnyitásáig) több száz év fejlődését összege­zi terjedelmes írásában. Gelencsér Ágnes és Körvélyes Géza pedig az Operaház balettjének immár 100 éves történetét foglalja össze (1884-1919, illetve 1919-1984 kö­zött). L. Merényi Zsuzsa (Szabadtánc irányzatok) a két világháború között mozdulat-, illetve mozgásművészet tör­téneti vizsgálatát végzi el. A pécsi olvasók különös érdek­lődésére számíthat Dienes Gedeon tanulmánya (Balett vi­déken 1945-1985 között), amely Szeged és Győr mellett külön, mintegy 16 oldalas fejezetben tárgyalja a Pécsi Balett munkásságát a bemutatott művek alapján. Végeze­tül Maácz László foglalja össze a magyar néptáncmoz­galom, majd néptáncművészet útját korszakok, irányzatok és együttesek fejlődéséről átfogó képet nyújtva. A kötetet Dienes Gedeon és fuchs Lívia szerkesztette. (Múzsák). W. E. Szakonyi-Turgenyev: Apók és fiúk Jelenet az Apák és fiúk-ból. (Barkó György, Héjjá Sándor, Vlncze Gábor Péter és Szegvári Menyhért). Proksza László felvétele Életrajzi memoárjában Tur- genyev a következőképpen vé­dekezik az Apák és fiúk című regényét ért támadásokkal szemben: ,,Emiatt a tegeny miatt fordult el tőlem az orosz Hiúság. Soha nem raj­zoltam addig hőst, amíg nem találtam hozzá élő mintát. Bazarovot is élet után ábrá­zoltam. Vidéki orvos volt, aki nem sokkal 1860 előtt halt meg. Ő testesítette meg véle­ményem szerint azt az akkor keletkezőben levő szellemi áramlatot, amely később a nihilizmus nevet nyerte el. Munkám 1862-ben jelent meg. Amikor visszatértem Pétervár- ra, éppen akkor égett az Áp- rákszinszki palota, s mindenki ajkán ott élt már a nihilista szó. Első ismerősöm, akivel a Nyevszkij-proszpekten találkoz­tam, ezt kiáltotta kelém: Néz­ze, mit cselekszenek az ön nihilistái, felgyújtják Péiervárt. De a lelkiismeretem nem bántott, lói tudtam, hogy be­csületesen, pártatlanul, sőt bizonyos rokonérzéssel rajzol­tam meg a típust. Többre be­csültem az iró és a művész ■hivatását, semhogy színleltem volna. A kritikusok nem is tud­ják, hogy az igazság megírá­sa, a valóság ábrázolása leg­nagyobb gyönyöre az Írónak, mégha az igazság nem is tetszik nekik." Lehet, hogy Szakonyi Ká­roly írónak, aki jelenleg a Pé­csi Nemzeti Színház fődrama­turgja, talán újra kéne gon­dolnia a regény adta lehető­ségeket, s a dráma műnemi követelményeit tartva elsődle­gesen szem előtt, úgy kellene azt alakítania, hogy az epikus mű ne csak életképszerű adaptációra adjon eshetősé­get, hanem valóban dráma­ként jelenhessen meg a szín­padon. Továbbá lehet, hogy Lengyel György rendezőnek is más eszközökkel kéne meg- jelenittetnie a Turgenyev-Sza- konyi által adott szöveglehe­tőségeket, hogy a néző is olyanképpen legyen befoga­dó, mint ahogyan Ferrgusson- nak A színház nyomában cí­mű kötete Dantétól kölcsön­zött mottójában áll: „...mi­lyen csodásnak tetszik / látni valamit nyugton állni, s ké­pét / változni folyton, nem nyugodva percig!" Szakonyi Károly Áprily La­jos fordításának felhasználá­sával, s természetesen saját írói látásmódjával, nem túl nagymértékű változtatásokkal átformálta a regény cselek­ményét két felvonásból álló színjátékká. Mindkét rész csaknem másfél órás. A néző szempontjából ez hosszúnak mondható, különösen akkor, ha a színpadon az egyes je­lenetek nem igazán elmélyí­tett színészi játékkal kerülnek bemutatásra. A mű szövegszerűen mind­végig megmarad a címben is utalt nemzedéki ellentét hang- súlyozásán, a színészi játék- vezetés és jellemformálás azonban ezt nem teszi kellő­képpen érzékletessé. Turge- nyev és Szakonyi művében mindvégig jelen van a kétféle világszemlélet generációs kü­lönbsége. Turgenyev is a kor­szakváltás idején fordult az értelmével fellázadt egyéniség ábrázolásához. A főhős, Ba­zarov korát az értelem kriti­kájának veti alá, a tiszta ész­szerűség érvényesülését kíván­ja. Lázadásában azon Don Quijote-i típus, hamleti figu­raként nem töprengő, hogy mitől és miért szűk a tér a változtatásra, a cselekvés te­rének szűkössége mégis hang­súlyozott. A rendező által vá­lasztott megoldás sem min­dig ezt a tartalmat erősíti. Csik György díszletei sok­ban ellentmondanak a mű világának. A színpadi meg­jelenítésben is „szűk térről" esik szó, a darab szelleme is ezt sugallja, mégis a néző nagy, többfelé nyitott tereket lát a berendezett színpadon. Lényeges különbség sem ér­zékelhető az egyes színterek között sem, holott a lakók különböző társadalmi rétegek­hez tartoznak. A színészi KOfztümök ugyancsak hasonló­ak, s nem is mindig a leg­megfelelőbbek egy adott je­lenetben. Herceg László zenei összeállítása és Papp Zoltán zenéje hangulatfestő elemként jeleni'k meg az előadásban. A színészi megformálások egyenetlenek. Az apák világát képviselő Nyikolaj szerepében Héjjá Sándor képes játéká­val érzékeltetni olyan lelki rezdüléseket, melyek a drá­mai mű világán belül voló- izerűen jelennek meg. A Pá- velt alakitó Barkó György si­kerrel törekszik egy élet hite­lességének megjelenítésére az idős katonatiszt alakjában. Bazarov szüleinek megfor- málóiként Labancz Borbálát és Paál Lászlót látjuk a szín­padon. Olga hercegnőként Vári Éva új szerepkörben je­lenik meg. Mivel figurája a drámai viszonyrendszerben nem jelentős, ezért játékával inkább a közönségnek igyek­szik játszani, bár a szerep alakításában tragikusabb el­mélyítésre lenne lehetősége. A „fiúk” körében Vincze Gábor Pétert találjuk Arkagyij szerepében. Mivel a színjáték a kor társadalmi beilleszke­dési gondjait és politikai problematikáját is f ardozza, a színész jellemalkotá :i eszköz­tárából a mai fiatalok gesz­tusaiból is beépít. Oláh Zsu­zsa játékában Anna racioná­lisabb gondolkodásmódja ke­rül előtérbe, az érzelmek hát­térbe szorulnak, pedig Baza­rov hozzá fűződő kapcsolatá­ban éppen ennek lenne je­lentősége. Töreky Zsuzsa Ka- tyerinaként árnyalt karaktert formál meg. Kuksina szere­pében Nagy Évát láttam. Kuk- sina jelen fogalmaink szerinti emancipált szalont tartó hölgy. Nagy Éva játékából nem de­rül ki igazán, valóban az emancipáció elkötelezett hívé­nek megtestesítője-e vagy csak egy későbbi követője a franciás imitációjú kékharis- nyaságna'k. Jónás Juditnak (Fenyicska) lenne alkalma összetettebb szerepformálásra, hiszen neki van kapcsolata a darab legtöbb szereplőjével, a bonyolult viszonyok megjele­nítése azonban elsikkad. A legproblematikusabb és legigényesebb feladat Baza­rov megformálása. A figura határozottan körvonalazott jellemlehetőségét Szegváry Menyhért kissé bátortalanul használja ki, alakítása még elnagyolt. Az előadást két­szer is megnéztem, úgy tűnik számomra, hogy Bazarov alakja fokozatosan kezd nem­csak formát ölteni, hanem el- mélyítettebb tartalmat, jelle­met is kapni. Szakonyi vonzódása a klasz- szikus orosz irodalomhoz is­mert. Most egy olyan színmű­vet láthatunk a Pécsi Nem­zeti Színházban, mely egy kis­sé Csehovos jellegében és a színészek halványabb, még alakuló játékában is képes érzékeltetni az ember jószán­dékú változtatni akarásának általános nehézségeit és sok­szor reménytelenségeit is. Hanus Erzsébet Tódor János Elsüllyedt éjszaka Tankréd, a költő az ívlámpák sár­ga homályából szürke kísérteiként im­bolygód elő. Magányosabbnak tűnt mint valaha. Tíz perccel múlt kilenc, és én már éppen távozni készültem, amikor megpillantottam. Fél hét körül hívott fel telefonon, s delíriumosan rikácsoló, ellentmon­dást nem tűrő hangon adta tudo­másomra, hogy beszélni akar velem. Éppen vendégeim voltak, amit én közöltem Tankréddal, mire ő éktelen dühbe gurult, s azon szerkesztő is­merőseihez hasonlított, akit éppen a mai délutánon osztott ki. Vége tehát a több hónapos, szik­kasztó és emberfölötti absztinenciá­nak, amire költő barátom ítélte ma­gót, gondoltam, miközben türelmem vesztve üvöltöttem neki vissza, hogy igenis akad egy olyan szemét, meg­alkuvó, nyárspolgár flrkász, aki ezek után is kíváncsi rá. — Tudod jól, hogy én keresztény vagyok - magyarázta Tankréd, mi­dőn a csupa üveg, műmárvány pod- lójú talponálló hátsó traktusa felé tuszkolt. — De szívem mélyéből gyű­lölöm ezeket a bigott, embersa­nyargató katolikusokat, akik nem átallonak engem arra inteni, hogy féljem Istent — tette hozzá egy szuszra. Az asztalnál, ahova ültünk, üres sörösüvegek mutatták a múló időt, no meg Tankrédnak és annak az ismeretlen, csontos ábrózatú férfi­nak a megviselt tekintete és zuhatag- ként ömlő monológjai, aki Ervinként mutatkozott be. A költő olykor minden átmenet nél­kül az asztalra csopott, és azt szi­szegte fogai között, hogy hisszük-e, hogy ő Jézus reinkarnációja. Ervin, aki elmondása szerint pin­cér, o Hiltonban, egy ma délutáni fogadásról mesélt, amelyen a refor­mátus világ színe-java megjelent. A magyarból hirtelen németre váltott, többször is elismételve, miként is szó­l'totta meg felszolgálás közben Jo­hannes Rhaut, oz első számú nyugat- rfémet szociáldemokratát, Nyugat-Raj- na-Westfália miniszterelnökét, aki hamarosan a kancellári címért száll majd harcba. Ervin percekig még Rhau állítólagos jelmondatot szajkóz­ta, omiből én csak annyit jegyeztem meg, hogy „Mindent mindenért..." vagy „Mindent mindenkiért.. .", illet­ve valami ilyesmi, aztán minden át­menet nélkül annak részletezésébe kezdett, hogy mennyibe is kerülnek az ő nyelvórái a Francia Intézetben, s hogy mindez persze a bérében nem jelentkezik, pedig mennyire meg­döbbentek főnökei, amikor a ‘felvétel­kor egymás után több nyelven is vá. laszolt kérdéseikre.- Hát miért nem fogadtok el, olyannak, amilyen vagyok! — végta qránátként a képünkbe Tankréd, ami­ként a katolikus újság szerkesztőinek is a mai délutánon. Dermedt bambasóggal ültem a széken, ledkezn hogy Utóbl csak ki sincs a talunkn- N« doltad, nézett 1 A c» zenék k egy sZ^ be. Hif tünk o‘ kedve Tonkf térítő, * bele az csokhot zen fog v' Enne* között tam v hangfal' dő neu Az énei nológok produkc érezni, misztika ugyanú! mint 9f Amíg a lány lenét *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents