Dunántúli Napló, 1989. szeptember (46. évfolyam, 241-270. szám)
1989-09-30 / 270. szám
Lesz-e magyar „fehér ház”? Most mór szinte bizonyosnak látszik, hogy november végén(?) köztársasági elnököt választunk. S hogy Pozsgay- nak, Szűrösnek, Kulcsárnak, Ruttnernak, Királynak hívják-e a majdani államfőt, az egyelőre a kérdések kérdése. Van azonban valami, amiről e téma kopcsán érdemes szót ejteni. Ez tulajdonképpen nem nagy horderejű, mai körülményeink közepette számos, ennél fontosabb is van, mégis szólni kell róla. A címben feltett kérdés megtévesztő lehet azok számára, akik egyből a Jászai Mari téri hatalmas épületkomplexumra gondolnak. A fentiekből azonban kitűnik, hogy én most egy másmilyen „fehér házról", a majdani magyar köztársasági elnöki rezidenciáról elmélkednék. Mindenekelőtt emlékeztetni szeretnék arra, hogy az 1946-os Magyar Köztársaság igen hamar létrehozta az elnöki palotát - Pesten. S nyilván azért nem a kormányzati negyednek számított Várban, mert az még romokban hevert. Az elnöki .palotának különben van pécsi vonatkozása. Évekkel ezelőtt a néhai Marsai (Márovits) Andor építőmester mesélte el nekem, hogyan kapta annak idején a megbízást, s mily gyorson kellett elvégezni a Puskin utcai felújítást. Az ottani volt Esz- terházy-palotát szemelték ki ugyanis a rövid életű Magyar Köztársaság elnöki rezidenciának. A palotát azóta integrálta - magyarul: bekebelezte - a Magyar Rádió. 'Nyilván azért, mert amikor átadták az intézménynek, úgy vélték: soha ebben az életben Magyarországon nem lesz már köztársasági elnök, minek is kellene tehát elnöki palota. És íme, Hazánk ismét köz- társasági elnököt tudhat majd államfőjének. E legnagyobb közjogi méltóságunk pedig - ez is belátható - nem lakozhat akárhol, s nem intézhető el úgy, hogy kap valahol - mondjuk a Parlamentben — egy szobát egy Íróasztallal. Méltó lakhellyel, pontosabban rezidenciával kell, hogy megtisztelje a Haza majdani első emberét. Akkor kezdtem ezen gondolkodni, amikor a közelmúltbeli vávosszépítő konferencia zászlók—címerek szekciójában valaki felvetette: lesz-e ismét köztársasági elnöki zászló? Mert - úgymond - az 1946-os köztársaságban volt ilyen. Fehér selyemből készült, a közepén volt az állami Kossuth- címer, s a zászlót kis piros- fehér-zöld háromszögek szegélyezték. A gondolat okikor így formálódott bennem: ha lesz elnöki zászló, azt ki is kell tűzni valahová I... De hová ? ... Szerintem erre ma egyetlen alkalmas hely van. A budai Sándor-palota, a hajdanvolt kormányelnökök mindenkori rezidenciája, ami a háború után évtizedekig - pontosan: az 1988. évig - kifosztott romként éktelenkedett a várhegy ormán, körülvéve felújított Várpalotával, Várszínházzal, felújított és újonnan épült iházak sokaságával. Miközben különböző légvárakat építgettek a jövője köré. Egy ideig majdani építészeti -múzeumot tisztelhettünk benne, újabban pedig imár külföldieket szolgáló szállodaként emlegetik. A legkézenfekvőbbtől ugyanis - számomra teljesen érthetetlenül - mindenki viszolygott. Mintha bizony a palota tehetett volna arról, hogy voltak olyan lakói, mint Gömbös, lm- rédy, Bárdossy, s hogy a falai között a hazára nézvést végzetes döntések születtek. Világos, hogy a Sándor-palotát — félretéve áz ostoba előítéleteket - már réges-régen újjá kellett volna építeni, ismét a miniszterelnökség részére. S hogy nem tették, ónnak voltaképpen örülbe'tünk, abban a reményben . . . E Sándor-palota lehetne a mindenkori magyar köztársasági elnök rezidenciája, otthona és hivatala, s mivel a pailota méretei lehetővé teszik, egy része az államfő vendégeinek a szálláshelyéül is szolgálhatna. A budai Várhegy évszázadokon át a magyar államiság szimbóluma volt, királyaink lakhelye (a Habsburgoké csak alkalmilag), amit 'szégyellni nincs okunk. Miért ne kap- ihatná vissza e szimbolikus jelentéstartalmát a Sándor-palota, mint elnöki palota, a rajta lobogó elnöki zászló által o Várhegy? Hársfai István Szabadidőközpont Kertvárosban Kertvárosban régóta gondot okoz a felügyelettel rendelkező játszó- és sportterek hiánya. A sok csellengő „kulcsos" gyerek és szüleik gondjainak enyhítésére a július eleje óta működő „Fúzió" Szakszervezetek Kulturális Központja vállalkozásba kezdett. Kft. formájában különböző vállalatok és magánszemélyek összefogásával szabadidőközpontot hoznak létre a „Rózsodomb”- Malomvölgyi út-508-as szakmunka sképző—Nyug d i ja shá z közötti szabad területen. Elképzeléseik szerint épülhetne itt teniszpálya, kocogó, kutyasétáltató, játszópark. Tevékenységi körükhöz tartozna továbbá a sportszerkölcsönzés, családi hétvégi programok szervezése, nyáron pedig sport- mop'közi teljes ellátással. A területet a városi tonács- tóf bérlik, amelynek ugyan már volt erre a területre vonatkozó rendezési terve, de anyagi eszközök hiányában nem tudták megvalósítani. A „Fúzió" ezt a bányákkal való tárgyalás útján próbálja előteremteni, akik nehéz helyzetük ellenére segítőkésznek mutatkoznak. Mivel ez szabadtéri beruházás, nem igényel óriási munkát, így talán számíthatnak a szülők segítségére is. Jelenleg a Kulturális Központ még csak az első lépcsőnél - az igényfelmérésnél — tart, de jövő nyárra már megindul néhány szolgáltatás. Irányelvük: alacsony árak, minden más hasonló létesítménynél olcsóbbak szeretnének lenni. Sok függ egy NSZK vállalkozótól is, aki a részvények felével - százezer márkával - hajlandó lenne belépni a park létrehozásába. Pataki V. DunQntait napio 1*#*. stapf mbar 34., szombat Emlékezik az invázió magyar alakulatainak második embere Elöljáróban szeretném kijelenteni, hogy az események leírására nem a sértődöttség, nem harag vagy indulat sarkallt, sokkal inkább annak bemutatása, hegy voltak olyan emberek, akik beosztástól, munkahelytől függetlenül is — a lehetőség határain belül — meg tudtak maradni „embernek", akiknek gondolkodásában és ezért cselekedeteikben is a humánum, mint cél lebegett, akik nem tudtak és nem is akartak a „sztálini" módszerekkel sem lélekben, sem tettekben azonosulni. Szükségesnek tartom azért is, mert a felgyorsult belpolitikai életünk forgatagában előbb-utóbb el kell számolnunk önmagunknak is, mint egyén, s a nemzetnek is az 1968-as Csehszlovákia elleni katonai invázióval, s abban a néphadsereg ynagatartásával. Megköveteli az invázióban résztvevő 'katonák döntő többsége tisztes helytállásának bemutatása, s egyúttal azon vezetők magatartásának kendőzetlen regisztrálása is, akik csak a sztálini módszerekben tudtak gondolkodni és cselekedni. Nem célom az invázióban való részvétel történetének leírása, sem a hadműveleti katonai értékelése. iNem akarok az inváziót létrehozó politikai összefüggésekkel sem foglalkozni. Saját személyi szerepem történésein keresztül kívánom bemutatni a fenti két emberi felfogás, magatartás ütközéseit, egy ilyen különösen kiélezett élethelyzetben, katonai fogalommal élve „fronthelyzetben, 'harctéri viszonyok között". Hogy honnan veszem célomhoz a bátorságot? Ez helyzetemből adódik. Én vagyok ugyanis az a személy, aki az invázióban résztvevő néphadsereg alakulatainak 2. embere voltam. Mivel a volt eayesszómú személy, Lakatos vezérőrnagy, azóta meghalt, én vagyok ismerője és tudója az eseményeknek. 'Mivel magatartási formákat kívánok bemutatni,1 ezért elégnek tartom az első három nap 1968. augusztus 21., 22., 23-na'k fontosabb történéseit leírni. A megértéshez szükségesnek tartom néhány gondolattal azon közeget, parancsnokságot bemutatni, ahol és amelyben az események megtörténtek. * A közeg, a zalaegerszegi magasabb egység parancsnoksága és alárendelt szervezetei, melyet hadiáílományra töltöttek fel, és szervezetileg lényegesen megerősítettek. A 'hadműveletre a parancsnokság személyi állományát nem válogatták ki, ezért helyzete, képzettsége, képessége, morális értékrendje nem különbözött a néphadsereg egyéb magasabb egységétől. A parancsnokság vezető állománya 'rendelkezett katonai főiskolai és valamilyen katonai akadémiai képzettséggel. Ebben sem tért el más magasabb egységektől. Az állomány politikai gondolkodása erősen megosztott. Az 1966-os reformkezdet, majd a „prágai tavasz" élénken foglalkoztatta az embereket. Volt egy szűkebb csoport, amely lelkesen támogatta, — ehhez tartoztam én is -, s volt egy ennél nagyobb, amely a reformoknak még a gondolatát is kiirtották volna a 'képviselő személyekkel együtt. Ezekhez tartozott a parancsnok, a politikai helyettes, a katonai elhárítás és egyes fegyvernemi főnökök. Volt egy harmadik csoport is, amely egyes kérdésben a reform mellett, más kérdésben ellene foglalt állást. Az egyes csoportok nem követték a belső szerveződést mechanikusan, pl. a párttitkár nem volt reformellenes. A 'politikai viták mindennaposak voltak az élet szerves részeként. 1968. májusára azonban felerősödtek, majd a magasabb egység készenléti körletébe történő elvonulása után a hadművelet konkrét előkészítése időszakában. A 'május utáni vita élénkülését az váltotta ki, hogy május elsején a parancsnokság vezetőinek egy szűkebb csoportja - köztük magam is -, az NDK-ba a potsdami magasabb egységhez azonos társvezetőkhöz tapasztalatcserére küldték ki. Feltűnt, hogy a minket fogadó parancsnoki állomány elsősorban nem a szakmai tapasztalatok átadásával, ismertetésével foglalkozott, hanem a „prágai tavasz" történéseivel, párhuzamot vonva 1956-tal. Egységesek voltak az abban való sugalmazásban, hogy a csehszlovákiai események továbbfejlődését minden eszközzel meg kell akadályozni. Különösen élen 'járt a párttitkár, aki több esetben is kifejtette: „Mi még hamarosan együtt fogunk harcolni". 'Hazatérve ki-ki a maga érzelmei alapján továbbadta tapasztalatait. Ezek szenvedélyes vitákat váltottak iki. A viták természetesen a megengedett katonai keretek között maradtak, de a konzervatív-radikálisok hangja felerősödött. A magasabb egység mozgósítása, készenléti körletbe vonuláso és a 'hadművelet konkrét megtervezése és megszervezése során ezek a viták tovább folytatódtak. A viták súlyponti kérdései: szabad-e fegyveresen 'beavatkozni egy másik, szocializmust építő ország belügyeibe? Egyáltalán belügynek tekinthető-e? Ha beavatkozás történik, milyen legyen a magatartásunk, tevékenységünk? A viták itt már nagyon élesen folytatódtak, mivel a kérdésnek nagyon komoly katonai következménye is volt. Ez teljesen érthető, mert az alárendelteknek szóló végrehajtási utasításokban egyértelműen meg kellett határozni a feladat végrehajtási és magatartási normáit. Itt már csak két álláspont ütközött. Az egyik: a parancsnok, a politikai helyettes, a tüzérfőnök, műszaki főnök, elhárító osztályvezető, a másik: a törzsfőnök (én), a hadműveleti alosztályvezető-helyettes és a felderítő főnök. Az előzőek álláspontjának lényege: a beavatkozás nem csak szaibad, hanem kötelesség, s ezen irányba kell ösztönözni a legfelsőbb vezetést is. Az alkalmazott módszer lényege: minden rendelkezésre álló eszközzel letörni, ha kell, megsemmisíteni az ellenvéleményen lévőket. A mi álláspontunk: csak akkor van a beavatkozásnak jogosultsága, ha Szvöboda elnök vagy Dub- cek főtitkár segítséget kér. Az alkalmazott módszer pedig fegyvert csőik akkor használunk, ha életünket kell védeni, tehát elsőnek lőni megengedhetetlen. Az álláspontok vitájához három megjegyzésem van: Az egyik: a végrehajtást illetően lényeges eltérés van a két változat között. Az első feltételezi, hogy már a határt tűzcsapás után, fegyveres 'harccal lépjük át, és később minden ellenállást, katonai objektumot tűzharccal semmisítjük meg. A mi álláspontunk tükrében a határt nem tűzcsapás után, nem fegyverhasználattal lépjük át, és a későbbiekben sem tűzharccal oldjuk meg a feladatokat, hanem csak akkor szabad tüzet nyitni, ha életünket kell védeni. A kiadott parancsokban és utasításokban az én álláspontom került rögzítésre, mivel a parancsok csak akkor voltak érvényesek, ha a parancsnokkal együttesen írtuk alá, másrészt' feladatkörömnél fogva azokat személyesen készítettem, illetve vezetésemmel készültek. A másik: ezen időben magasabb egységünk már,kT volt véve a népihadsereg alárendeltségi viszonyaiból, és a legfelsőbb politikai-katonai vezetésnek volt közvetlen alárendelve. A politikai bizottság részéről Biszku elvtárs többször is járt nálunk, és személyesen is „elbeszélgetett" o feladat végrehajtásáról. A harmadik: nekem ekkor még eszembe sem jutott, hogy nézeteim és magatartásom miatt kellemetlenségem lehet. Őszintén hittem a humánum és a szocializmus együvé tartozásában. A feladat végrehajtásában való cselekvő részvételem ellen sem merült fel kétely az általam vallott értékhatárok között. A viták eredményeként érezhetően feszültté vált a parancsnoki állomány előző két csoportja közötti magatartási viszony. 1968. augusztus 21. 1968. augusztus 20-án 24 órakor (magyar idő szerint) megindultak csapataink. A határátlépést én vezettem. Előtte valamennyi parancsnokkal személyesen (távbeszélőn) beszéltem. A sikerre, az együttműködésre és a magyar nép szolgálatára való buzdító szavak mellett még egyszer felhívtam figyelmüket a fegyverek használatára és a valószínű provokációk higgadt elhárítására. Mindegyik parancsnok megértette és megígérte, .hogy az elgondolás szellemében cselekszik. Szavukat megtartották, s ezt utólag az események igazolták. A hadműveleti tervek szerint 21-én 16 órára teljesítettük a kitűzött feladatokat, és bevonultunk Léva, Nove-Mesz- to, Nyitra, Érsekújvár, Komar- no által határolt térségbe. Ezen idő alatt sem mi, sem a csehszlovák fél részéről egyetlen lövés sem dördült el. A zalaegerszegi ezred egyik 'harckocsi-szakaszparancs- noka, Bogár hdgy. az Ipoly hídjaról harckocsijával a vízbe esett, s mivel a kiadott parancs ellenére a harckocsitorony nyílásában állt, a harckocsi maga alá temette, és meghalt. A harckocsi személy, zetének többi tagja az ijedtségen kívül sérülést nem szenvedett. A magasabb egység parancsnoksága és törzse 21-én 16 órára Nyitra-kelet -magaslaton települt le. Mivel 20-a este óta most először voltunk együtt, mindenki őszintén örült a má. síknak, és a feladat ilyen módon való teljesítésének. Az öröm őszinte volt, hisz 20-án este még nem tudhattuk, hogy hogyan alakulnak az események, és mi lesz egyéni sorsunk. A szokásos parancsnoki értékelésen ismertettem azt is, hogy a Déli Hadsereg Csoport törzsfőnöke, Maruscsák altábornagy — a hadműveletek megkezdésétől az ő alárendeltségükben voltunk - déli jelentésemkor meleg szavakkal gratulált és közölte, hogy °z ,.°sszes résztvevő csapatok ,fül csak a magyar magasabb egység teljesítette mara- de'k nélkül a feladatát. Utá- "a ® ..'hogyan továbbiról Kezdtünk megbeszélést. Mielőtt ennek végére értünk volna, nagyon kellemetlen fordulatot vett az események menete. tnnek előzményei:- A határátlépés időszakában hallgattuk Szvoboda elnök rádióbeszédét (cseh nyelvű tolmácsom dr. Rencés alez. volt), aki egyértelműen kijelentette! hogy nem hívtak bennünket, megszállóknak tekintenek és felhívta a csehszlovák hadsereget, hogy ne tanúsítsanak fegyveres ellenállást. Ezt be is tartották. A lakosság magatartása velünk szemben eléggé vegyes, de összességében ellenséges érzület volt. Egyértelműen megszállóknak tekintettek bennün. két. Érzéseiket kifejezésre juttatták, köpködtek a katonák felé, az utakat és a falakat elárasztották, „occupanti, megszállók" felirattal, személygépkocsikkal úttorlaszokat alakítottak ki -, személygépkocsikkal körülzárták az egyes alegységeket, és provokálták őket stb. Különféle csatornákon — elsősorban a cseh rádió hallgatása útján — tudomásunk volt arról is, hogy más nemzetiségű csapatok tevékenységi területén fegyverhasználat volt, és ott sebesültek és halottak is vannak, pl. Kassán, Pozsonyban, ahol szovjetek voltok, Besztercebányán, ahol bolgár alakulatok, észak-cseh területen, a'hol NDK és lengyel csapatok voltak. Az értekezleten többek részéről felmerült, hogy a lakosság ilyen mérvű magatartása azért vált lehetségessé, mivel nem léptünk fel „keményen", s nem félnek tőlünk. Én kifejtettem azon véleményem, hogy igaz, hogy a lakosság nem fél tőlünk, de nem is ezért jöttünk, hanem azért, hogy segítsünk nekik dolgaik rendezésében, és nem célunk a fegyverrel való megfélemlítés. A lakosság magatartását az ő szempontjukból természetesnek tartottam, s ha nem veszítjük el a fejünket a provokálások miatt, lassan megnyugszanak, és nem lesz különösebb probléma. Különben is, azon csapatok, amelyek fegyvert használtak velünk ellentétben, feladatukat — a kitűzött terület megszállását — sem tudták teljesíteni, s a lakosság körében, és saját csapataiknál is sebesültek és halottak is vannak. Véleményemmel többen egyetértettek, de egyesek nem. Az eredeti vita tehát ismét kiéleződött. Ennek a vitának vetett véget Kiss Lajos vezérőrnagy és csoportjának megjelenése, tájékoztatója, amelyet jelenlétemben a parancsnoknak tett. Kiss Lajos vezérőrnagy és csoportját a magyar politikai vezetés küldte ki — a második világháborúból ismert ,,'ha- ditanácstag"-ként hozzánk, aki a katonai-szakmai dolgokba nem szólhatott bele, de felügyelte a politikai feladatok megoldását. A határ átlépése után ő az Érsekújvár irányában tevékenykedő ezrednél volt, amelynek parancsnoka Ta. kács István alezredes. Tájékoztatójának lényege: Érsekújváron, a főtéren két—háromezer fő körülvette a magyar egységet ellenséges magatartással, s megkezdődött a katonák harci járműből való kirángatása. Erőszakos cselekményekre is. sor került. Követelte, hogy fegyverrel vessünk véget ezen helyzetnek. Közbeszólva megjegyeztem, én kb. 20 perce személyesen beszéltem Takács alezredessel, és ő nekem erről még említést sem tett. Kiss vezérőrnagy elhallgattatott azzal, hogy csak nem merem kétségbe vonni, amit saját szemével látott. A parancsnok megkérdezte, milyen erővel tudunk segíteni. Válaszom: a városban lévő zászlóaljerőn kívül az ezred harckocsizószlóalja, oz ezred tüzérsége és a magasabb egység lég'rereje. A parancsnok parancsa: adjak tűzparancsot az ezred tüzérségének, a harckocsizászlóaljnak és helyezzem készenlétbe a légierőt. Én engedélyt kértem, hogy a tűz- parancs kiadása előtt Takács alezredessel tisztázzam a helyzetet. Eközben Kiss vezérőrnagy csoportjában megjegyezték, nem értik a parancsnokságot, hogy ilyen helyzetben is vonakodnak a tűzparancs kiadásával, amikor lehet, hogy már magyar vér folyik. A parancsnok sürgetett a tűzparancs kiadására. Nekem azonban sikerült rádiókapcsolatot teremtenem Takács alezredessel, aki jelentette: igaz, hogy tömeg veszi körül, a tömeg hangulata provokatív, de semmilyen tettlegességre nem került sor. Az volt a kérése, hogy a zászlóaljat a főtérről kivonhassa. Rögzítettük, hogy a várostól délre lévő erdőbe. (Folytatása következik) Simon János ny. ezredes
