Dunántúli Napló, 1989. szeptember (46. évfolyam, 241-270. szám)
1989-09-23 / 263. szám
e Dunántúli napló 1989. szeptember 23., szombat Egy új kultúrpolitika felé? (2.) A kulcsszó a nyilvánosság Csordás Gábor, a Jelenkor ciímű irodalmi folyóirat fő- szerkesztője a kulturális pénzek elosztásának új rendszerét javasolja; állami és magánalapítványok segíthetnék a különböző ágazatok működését, az érdekeltek pályázat útján nyerhetnék el a pénzt. Ennek odaítéléséről szakértő testület dönt szakmai ismérvek alapján. (Csordás Gábor részt vesz a Minisztertanács Hivatala mellett működő húsztagú Értelmiségpolitikai Munkabizottság munkájában is.) — Miért jutott csődbe a művelődés eddigi támogatásának rendszere? — Ami csődbe jutott, az nem a kultúra támogatása, hanem egy sokkal átfogóbb rendszer. A keleti típusú szocializmusnak egyik lényeges jellemzője a központi újraelosztás: vagyis a társadalom által létrehozott anyagi javak egyetlen központba folynak be, ott lényegében hivatali döntésék révén központilag felmért vagy kitalált igények alapján újra elhelyezik a pénzt. Ennek csődje a gazdaságban korábban láthatóvá vált, ezért újra kitalálták a már régen ismert, de egyidő- ben elvetett piacot, amely alkalmas arra, hogy elkerülhetők legyenek a bürokratikus újraelosztás veszélyei. A piac lényege tehát, hogy hatékonyabban osztódnak el a pénzek. — Ugyanakkor a kultúrában - ahol keveseket zavar, hogy a pénz kis hatásfokkal működik — a mechanizmus lemaradt a gazdaságtól, és a redisztribúciós rendszer a mai napig fennmaradt. Mostanában azonban itt is felvetődik, mi legyen az a nem központi, hanem társadalmi mechanizmus, amely az anyagi javak áramlását szabályozni tudja. A válasz itt is: a piac. Ma nagyjából abban a szakaszban vagyunk, mikor még megvan a központi újraelosztás, ugyanakkor viszont - és ez a szellemi tunyaság következménye - rászabadították a piacot a kultúrára anélkül, hogy sajátosságait figyelembe vették volna. Ez nagyon súlyos problémákat fed fel. Két szisztéma működik egyidejűleg. Mindkettő ellenséges a kultúrával, és ez akár végzetes is lehet. Mert hiába van politikai döntés a kultúra fontosságára, ha a gyakorlati lépések beláthatatlan és ellenőrizhetetlen indokokból születnek! Ezzel együttjár egyfelől a politikai protekcionizmus, másfelől az egészen közönséges típusú protekcionizmus. Másrészt egyik rendszer sem a kulturális érték szerint szelektál. Előbbi a politikai hasznosság, utábbi a pénzügyi hasznosság szerint támogat. Mindkettő gyakran fordított arányban van a művészi értékkel. Hiszen az, ami politikailag közvetlenül felhasználható vagy ami gyorsan nagy anyagi jövedelmet hoz, ritkán jelent igazi értéket. — Kell tehát valami értékmérő mechanizmus. — Ezt is már réges-régen feltalálták, csak Magyarországon még nem működik. De előbb tegyünk egy kitérőt a piacgazdaság és a demokrácia összefüggésének irányába, mert csak együtt hatékonyak. A demokrácia itt nem a parlamenti választásokat jelenti, hanem a nyilvános Ságot. A szellemi életben a piacnak a megfelelője a nyilvánosság. Ez egy szabadforgalmú értékmérő piac, ahova mindenki azt viszi, amije van, és attól függően, hogy mások mit vittek és mire van szüksége a vevőnek, kialakul, ki, mennyit ér. Nem a gazdasági, hanem a szellemi érték méródik meg. Úgy, ahogyan az Információk valódisága, hihetősége a sajtónyilvánoság- ban, a tudományos felfedezés értéke a tudományos nyilvánosságban - úgy a kulturális érték a kulturális nyilvánosság előtt. Ahol - ideális esetben - mindenkinek joga van a produkciójával előállni, és mindenkinek joga van ezt vitatni, kritizálni. A kultúrának ebben a saját szakmai nyilvánosságában meglehetősen ) pontosan megmutatkoznak az értékék. A specifikus piac tehát létezik, és fel kell használni.- Kérdés, hogyan lehet ezzel az értékmérő mechanizmussal összekötni a támogatást.- Úgy. hogy a szakmai nyilvánosságot bekapcsoljuk valamiképpen az anyagiak áramlásába. Vagyis, a pénzeket nem a nyilvánosságtól elzárt körökben, belső csatornákon irányítjuk a célhoz, költségvetési támogatások formájában, hanem nyilvánosan és közvetlenül. Minden pénzt, amit - bármilyen áttétellel is - a kultúrára fordítanak, ki kell venni a jelenleg áttekinthetetlen rovatokból, és össze kell gyűjteni a különböző alapokba. Ezek az alapok lehetnek minisztériumoké, ágazatoké, he*yi tanácsoké, intézményeké, és bővülhetnek a magánalapítványokkal. Az alapok legfontosabb sajátossága, hogy van gondnokságuk, kuratóriumuk, mely köteles elszámolni arról, milyen pénzek folytak be, és ezekből ki mennyit kapott és mire. Pályázatokra van szükség: műhelyek vagy személyek bizonyos célokra pénzt kérnek, a kuratórium szakmai referenciákat kér, majd ismert szempontok szerint dönt, és az eredményt nyilvánosságra hozza. Mindenki, akit érdekel, látja a folyamatot és az eredményt. A kuratóriumnak nyilván nehéz a feladata, mert az őt körülvevő nyilvánosság a döntéseket állandóan vitatja, s neki ezekért nyilvánosan vállalnia kell a felelősséget. Dehátkönyörgöm, milyen igazgatás az, amelyik ezt nem vállalja? A nyilvánosság garantálja, hogy az alapítványok fenntartói nőm fognak különböző mellékmegfontolásokból olyan embereiket beválasztani a kuratóriumba, akik erre nem alkalmasak. Vagyis a megfelelő szakmai ranggal bírók, a legszavahihetőbbek fognak helyet kapni benne. Szakmai nyilvánoságról van szó, azokat kell tehát hívni, akik értenek a művészethez, bár nem szükségszerűen maguk is művészek. — Ez a helyezt lobbizásra, összefonódásra is alkalmat adhat. — Lobbizásra valóban adna, de én ezt nem tartom rossznak. Ahol érdekről van szó, ott valamilyen érdekérvényesítési törekvésnek is helye van. Amit mi Magyarországon lobbizásnak hívunk, az a legrosszabb fajtájú korrupció. Amerikában a lobbizás a nyilvánosság előtt zajlik, és ez óriási különbség. A kulcsszó a nyilvánosság. Ha pl. valaki azt olvasná a Dunántúli Naplóban, hogy a színház kapott 30 milliót, a Jelenkor tizet és mindenki más ‘csak egyeí-egyet, akkor nyilvánvaló volna, hogy összeszövetkeztürrk. Ma már vannak újságírók. akik ezt nem hagyják szó léikül.- Nem szólva az olvasókról- Igen. Ne felejtsük el, hogy ahol komoly sajtónyilvánosság van, ott a testületi döntések ellenőrzöttek a nyilvánosság által. Az újságírók a nyakukat törik, hogy kiszagolják, nincs-e valami szabálytalanság vagy a társadalmi érdekkel ellentétes. Tetszik vcgy nem tetszik egyeseknek - ez garancia. Jó példa mutatkozott erre éppen Pécsett az év elején, amikor az országos szakmai nyilvánosság tett lehetetlenné egy javasolt rossz döntést, amikor csökkenten' akarták a színház és a szimfonikus zenekar költség- vetését.- Hogyan segíti az érték- ve'ser.yt a pályázati rendszer?- Akinek nincs rangja a szakmában, az nem kap pénzt. Természetesen az induláshoz lehet kopni támogatást, de a folytatásnál megnézik, mit csinált az illető. Senki sem bolond pénzt adni színvonaltalan vállalkozásokhoz, pláne, ha ez nyilvánosságra is kerülhet.- Gondoljuk végig, kiknek az érdekébe ütközne egy ilyen támogatási rendszer bevezetése. Először is: a középszerűek érdekét sértené.- A közepesekét nem és nem is tudják érdekeiket úgy érvényesíteni, hogy a bevezetést megakadályozhatnák. De talán a gyengéket nagyon-é-irtené. Csakhogy éppen a nyilvánosság miatt kínos valakinek ez ellen tiltakozni, mert akkor láthatóvá válik, hegy érdemek hiányában kapóit eddig. Gond okkor lenne, ha a két nagy szisztéma képviselőinek érdekeit sértené. De nem sérti. A redisztribú- ciót rézben tartó szervezet, a magyar állam annyira elszegényedett, és annyira működésképtelen, hogy örül, ha átadhatja a felelősséget másnak. Közvetlen haszna nincs belőle, a nyilvánosság elszabadult, s csak kritikát kap az eddigi elosztási arányokért. A piaci szisztéma képviselőit meg azért nem zavarja, mert a bóvlit akkor is jó áron el tudja adni, ha nekem jut az irodalmi folyóiratra égy mil- liócska. Ez az ő bevételéhez képest nem tétel. Hiszen például a könyvpiac úgy viszonyuk ez irodalmi művek piacához, mint az elefánt az egérhez: nem érdékli, hogy mi történik az irodalomban.- Tehát van valami esélye, hogy megszülessen ilyen finanszírozási rendszer, vagy esek mondjuk, hogy: de jó :enno!?- Egy veszély van. Ahogy az ideológiai vezetés visszavonul, látom - és nem én vágyók az egyetlen -, hogy a központi hatalmi pozíciókat egy pénzügyi csoport veszi át, mint új vezető réteg. A stagnáló gazdasági-politikai vezetés számára kellemetlen volt a kultúra, és más okból ugyan, de a financiális rétegnek is kellemetlen. Lehet, hogy rászabadítják a piacot. Ennek már vannak jelei, bár ez talán még nem tudatos. Ez ellen harcolni kell, de persze, a mi szintünkön nem lehet a csatát megvívni: országos politikai játszma ez. Mi legfeljebb jelezhetjük a veszélyt. A választásokon fog eldőlni, a hatalmi központok mennyire tudják vagy akarják a demokratikus/érdekeket érvényesíteni. Reméljük, a nagypolitikai mozgások nem fináncoligarchiát szabadítanak rá a művelődésre, hanem kulturális menedzsereket. Gárdonyi Tamás Római kori bárka Új térplasztika Mohácson weis-emlékművet, a komlói Úttörőház elé Petőfi-szobrot készített. Más történelmi alakokat is megmintázott. A kőszegi gimnázium részére J”" risich-portrét, Esztergomnak o Tanítóképző elé Vitéz János életnagyságánál valamivel nagyobb teljes alakos szobrát készítette el. Mohácson elhelyezett új Alkotásával 23-ra emelkedett 0 város köztéri szobrainak, em- emlékműveínek és más plasztikai alkotásainak a száma- Ezek közül mindössze 5 született a két világháború között, a többi, főképp az ötvenes évek második felétől, nagyobbára a hatvanas és hetvenes évek fordulóján, illetve a, nyolcvanas évek elején került mai helyére. Közöttük olyan nagy nevű alkotók művei is, mint Borsos Miklós Koddfy-szóbra; Varga lm- re Radnóti-jc; Schaár Erzsébet Bartók-, illetve Petőfi' szobra vagy Kis Nagy And; rás két plasztikája: a Búso és a Térplasztika. A többi alkotást a hatvanas-hetvenes években indult 'fiatalabb generáció tagjai készítették elMohács lakossága alig haladja meg a 22 000-et. igV ezer lakosra több, mint egV szabadtéri képzőművészeti alkotás jut — ami nem rossz arány. És reméljük, a sor 0 Bárkával nem zárult le . . ■ W. E. újabb tárplasztikával gazdagodott Mohács Felszabadulás lakótelepe. Az ón. „piros óvoda” közelében álló üzletsor, konkrétabban a Csobogóhoz címzett bisztró előtti pázsitos részen kapott helyet Szenti-rmay Zoltán Bárka című alkotása. Egy kőoszlop tetején egy kisplasztikában megformált- ólomból, sárga- és vörösrézből megalkotott - bárka,- egy római kori bárka - áll, oldalán Mohács egykorú nevével: Aidinum. A Szentendrén élő és alkotó művész pályázat útján nyerte el a Bárka elkészítésének lehetőségét. Eddigi munkássága iránt érdeklődve megtudtuk: Szentirmay Zoltán 1967-ben végzett a Főiskolán. Érettségi utón megszerezte a kőfaragó szakmát is, felsőfokú oklevelével pedig egy kirakatrendező iskolán tanított évékig. Már főiskolás korában is kapott megrendelést: Csongrád városnak készítette el Hegedűs lány c. szobrát. Hartára SemmelTódor János: Műanyag margaréta A börtön, ahol D.-t őrzik, a temető mellé épült. Ettől a különös szimbiózistól furcsa gondolatok cikáznak az ember agyában, miközben fázósan toporog a harmincméteres sor legvégén. Sokan vagyunk, s immáron egy órája várunk arra, hogy odabentről kijöjjön valaki, s beengedjen a meleg előtérbe. Karon ülő babák arcán kövér, vizes hócseppek landolnak. Hátrapillantva a ma- kadám út túlsó oldalán a sok közül egy virágárus bódén állapodik meg a szem: Jutka virág. A Siratónak becézett gyászfelejtőbői két fiatalember tántorog elő. Egymásba kapaszkodva énekelnek, majd egyikőjük hirtelen a kerítésnél terem, s megpróbál átmászni rajta. Társa bamba vigyo-rral lesi mesterkedését, s csak annyit kérdez tőle: Gyu- szi, hova mész...? A tömeg cinkos némasággal statisztál a gyilkos vakmerőséghez, senki sem avatkozik közbe. Béniről, az épület előtt cigarettázó társaságból kétségbeesve rohan oda egy barna kabátos, micisapka s férfi, s a mászóra rival!, hogy takarodjék le azonnal. íMellettem a soriban három surmó egymást tapogatva jó- pofóskodik — amiről egyből beugrik, hogy jól pofán kéne vágni őket - a részegeken, akik egyszer csak újra a kocsma felé veszik az irányt. A Gyuszinak nevezett kezében csatos utazótáskát himbál, akár a kötéltáncosok az egyensúlyozó rudat. Ahogy elhaladnak mellettem, hogy erre a nagy ijedtségre igyanak még egy kis barackot, a colo- sabbik cipőjével arrébb rúg valamit. Szirmával a föld felé fordul a tört szárú műanyag margaréta. Piros Pínocchio-sapkában négy év körüli cigányfiúcska ütemesen ütögeti egy kétde- ois dianás üveggel az úttesttől elválasztó láncot. Két szürke ruhás fegyveres jelenik most meg, s félig szabadra tárja a kerítéskaput. A sor meglódul, de útját állja a szűk bejárat. Éppen előttem csukódik az ajtó, s az idősebbik őr sajnálkozva int fejével nemet a két síró gyerekét csitítgató anyának. Kockás felöltős, fekete Inges, szürke nyakkendős férfi nyomul most elő a semmiből, s a távozó egyenruhások után kiált: Elvtórsok, főtörzs elvtárs, ha lenne szíves egy pillanatra ... Komótosan ballag vissza a megszólított, aztán az őszülő, nagyfejű polgár igazolványába merülve már nyitja is a kaput. A nép felnyög, mint a megsebzett vad. Vádol és fogad- kozik, maijd egy vegytisztán hallható egyértelmű kívánság hangzik el a távozók irányába. Az őr már a bejárathoz vezető utolsó lépcsőfokról fordul vissza, tekintete komor és fenyegető, akár a helynél szelleme. „Ki mondta, hogy menjünk a k . . . anyánkba?! Mag0 volt?” — mered rám intézke- désre felajzva. Rázom a fe' jem, és farkasszemet nézel vele, miközben közelembe” álló sorstársaim buzgón bi' zonygatják ártatlanságomat- „Én csak annyit jegyezte!” meg — jelentkezem szólásra -< hogy miért tesznek egyesekkel kivételt.” Ekkorra már a kockás fe' keteinges is ott van, s ha az ajtó nem lenne köztünl nyomban fel-öklelne. „Ki vagV te, hogy így mersz pofázni* Hát tudod, hogy én ki vagyok?! — sziszegi, aztán 0 szemem előtt, a rács másik oldaláról arcomba villantja igazolványát, amiben nine5 semmi különös. Kék kártya közepén az ország, országunk- a Magyar Népköztársaság címere. Az incidens után néhány perccel mégis csak nyílik előttem is az ajtó. Fehérre mázolt falak és rácsok között haladunk a sötét posztóruhában, hosszú asztalok mellől integető elítél-: tek felé. D.-vel megöleljük egymást- Arca frissen borotvált, haja elvágólagoson benyírt. „Mór azt hittem, hogy nem -jössz” - mondja, aztán sokáig csak hallgatunk.
