Dunántúli Napló, 1989. július (146. évfolyam, 179-209. szám)
1989-07-29 / 207. szám
A Dráva mente horvát» népmeséi és mondái Horvát, szerb és szlovén könyvek Hórom, hazai délszláv körökből eredő ikiadványról számolunk be az alábbiakban: közülük kettő néprajzi indíttatású, a tradíció megőrzését óhajtja, a harmadik verseskötet. A szerzők illetve a ikör révén, amelyből táplálkoznak, mindhárom hazai délszláv népcsoport képviselteti magát — a horvátok, a szerbek, a szlovének egyaránt. Duro Frankovic azaz Franko- vics György, a JPTE TK horvát- szerb tanszékének 'adjunktusa Zlatne niti azaz Aranyszálak címen adja közre a Dráva mente horvát népmeséit, népmondáit, azokat a történeteket, népi bölcsességeket, tanmeséket, amelyeket valaha maga is hallott kisgyermekként. Később mint újságíró gyűjtötte Franko- vics György ezt az anyagot, előbb talán ösztönösen, majd egyre tudatosabban keresve fel az adatközlőket, a Dráva menti horvát falvak mesefáit. Nem egyszer Írástudatlan, de a népi epikát teljes gazdagságáb in őrző férfiakat és nőiket - nevüket felsorolja kötete végén. A gyűjtőmunka eredménye egy néprajzi szempontból is fontos, gazdag horvát nyelvű népmese-, népmondakötet a nemzetiségi családok gyermekei számára, esti mesének, érdekes nyári olvasmánynak, mindenkori szellemi tápláléknak. Tündérmeséket találhatnak benne a gyermekek, csodatételekről szóló eseteket, kisértethistóriákat, állatmeséket, továbbá megjelennek a horvátokkol ezer éve közös történelmünk alakjai: Szent István király épp úgy, mint Jankó Sibinjanin azaz Hunyadi János, valamiint a magyar nép és a szomszéd népek meséinek újra meg újra visszatérő hőse. Mátyás király (Bécs bevételét örökíti meg az egyik horvát mese). Őrzi a Dráva menti horvát nóphagyomány a szigeti hős, Zrínyi Miklós halálának emlékét, és ugyanúgy a szerb középkori állam bukásának, a 600 éve lezajlott koszovói azaz rigómezei csatának mondakörét, hőseinek szinte teljes felvonultatásával. Érdekes felfedezni a mesékben a szerb tízes versritmus lüktetését, egy többszáz éves népho- gyomóny máig eleven létezését. Frankovics Györgynek a Tan- könyvkiadónál megjelent köte-. tét a szerző néprajzi jellegű fotói valamint Ana Snajderic grafikai illusztrációi díszítik. * Kétnyelvű az a kötet, amely a legnagyobb magyarországi szlovén településről, Felsőszöll- nökről (Gornji Senik) jelent meg a szombathelyi Savaria Múzeum és a ljubljanai Ed- vard Kardelj Egyetem kiadósában, Vas Megye Tanácsa támogatásával. A nemzetiségi község monográfiáját közzétevő etnográfus, Mukicsné Ko- zdr Mária azaz Marija Kozar- Mukic maga is a Rába mentéről, a magyarországi szlovén vidékről származik. Néprajzi tanulmányait Ljubljana említett egyetemén folytatta, s mintegy tíz éve hazatérvén, a Savaria Múzeum munkatársaként népének, a hazai szlovén nemzetiségnek kutatásával foglalkozik. Ez idáig Szlovénvidék címen publikálta e terület monográfiáját hasonlóan kétnyelvű, közös kiadásban. A jelen, immár második kötet átfogó közös magyar-szlovén . kutatási program, továbbá monográfia- sorozat újabb darabja. A leírtak utón taián fölösleges hangsúlyozni, milyen példaértékű a kisebbségkutatás 'ilyenfajta hosszú távú megvalósulása az anyaország valamint a kisebbségnek otthont adó ország tényleges, érdemi együttműködése révén, a szakemberképzéstől a közös kutatómunkán keresztül a körös publikációkig. Kozór Mária könyve történelmi áttekintéssel kezdődik, majd az életmód, a település, az ott működő társodalom, népszokások, jeles napok bemutatásával folytatódik és a nemzetiségi lét jelen és jövő esélyeinek mérlegelésével zárul. A szerző közzéteszi Felső- szöllnök pontos topográfiáját, a dűlőneveket, házcsoportok, térszinformá'k, művelési ágak adatait, a község család- és személy- és ragadványneveit, fényképeket oz életmódról és a népszokásokról, kötetét táj- szótárral zárja. Munkája olyan magyarországi nemzetiség életébe enged bepillantást, amely nem a török hódoltság következtében érkezett hazánkba, hanem a 6. század óta őshonos volt a Rába és a Dráva közötti területen. Ma ők képezik a legkisebb lélekszámú magyarországi nemzetiséget, nyelvükben, kultúrájukban rendkívül sok archaikus elemet őriztek meg, ezért kutatásuk érdekes nemcsak a szlovén, hanem a magyar fél számára is. * Nikola Radosav, azaz Ra- doszáv Miklós kétnyelvű . verseskötete Baranyában jelent meg egy olyan program keretében, amely hazai nemzetiségi irodalmat ad közre a Megyei Művelődési Központ gondozásában. Radoszáv Miklós képversei, formai játékai már feltűntek egy ugyanitt megjelent korábbi kiadványban, az 1988-as Másszóval című kötetben, o magyarországi horvát és szerb költők ontológiájában. A szerző harmincéves, battonyai születésű szerb fiatalember, aki a hazai nemzetiségi értelmiségnek az utóbbi évtizedekben jellemzőnek mondható pályáját futotta be:* a budapesti Szerb- horvát Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE jogi karón szerzet diplomát. Verset magyar és szerb nyelven ír. Első pillantásra azt hihetnők, a kétnyelvű kötet ugyanazon versek eredeti és fordított változatát tartalmazza, de nem így van. Verseinek túlnyomó többsége eleve magyor nyelven keletkezik, mintegy harmaduk szerb nyelven. Találkozunk ugyanazon vers kétnyelvű változatával is, nem tudván, vajon melyik a fordítás, melyik az eredeti — talán mindkettő. Más a két verscsokor címe is: Mosolyogj (Életlényképezés) a magyar versek és Rascepane zice (Kettészakadt húrok), valamint Na sljunak padaju (Kavicsra hulló) a szerb költemények köteteimé. Legszembetűnőbb, hogy a versek írójának mennyire fontos a vers vizuális, mondhatni, grafikai megjelenése. „Verse" sok esetben nem más, mint grafika. Szívesen ir képverset, tér vissza a madárformához. Gyakorta fordítja szembe a leírtakkal egy-egy verssorát, helyezi szimmetrikus rendbe sorait, így hangsúlyozva ellentétet vagy párhuzamot, emelve ki vizuálisan is egy-egy szójátékot. Gállos Orsolya Helyreállították a simontornyai várat Az Országos Műemléki Felügyelőség irányításával helyreállították a simontornyai várat, a magyarországi városépítés történetileg és építészetileg egyaránt érdekes emlékét. A ma már teljesen elpusztult bástyatornyot, a Döröcske nemzetségből származó Simon birtokos — a község névadója — emelte 1260—70-es években. A támpilléres fallal körül vett gótikus várkastélyból, a következő gazda Buzlai Mózes (II. Ulászló diplomatája) olaszos jellegű reneszánsz kastéllyá építtette, melynek középpontja o hatalmas lakótorony. A várat birtökolták a törökök, de erőssége volt Rákóczi kurucainak is. A XVIII. században magtárnak alakították át. A helyreállítás 1960-ban kezdődött meg. A vár külső és belső építészeti munkája az idén befejeződött. A toronyban múzeumot, a palotaszárnyban községi könyvtárat, a pincében borozót rendeznek be. Tolna megye egyik idegenforgalmi érdekességét még ebben az évben megnyitják a látogatóknak. Képünkön a helyreállított vár. MTI-fotó: Kozák Albert Összebekilles összebékültem minap egy .regi-régi barátságos idomí- tómmal. Ez történt: Jött szemben velem az utcán egy kút- ógas soványságé ember, szinte lobogott rajta a hajdanán méretre szabott ruha. És szólt hozzám a férfiú ezekkel a szavakkal: „Ernő, Ernő, csakhogy összehozott bennünket mégegyszer a jó isten." Kellett egy kicsit kutatgat- nom a memóriámban, 'hogy ki is ő. Aztán egy félmondatból rájöttem: majd negyven évvel ezelőtt úgynevezett káderesem volt ott, ahol akkortájt dolgoztam. Meg nem mondanám már, hogy milyen politikai ízű rendezvényen ki-ki elmondott egy lényeges epizódot a múltjából. És hogy, hogy nem, gyermekkoromnak azt a mozzanatát elevenítettem föl, amikor faluról a pesti Mátyás térre kerültem. És ott egy rokon néni ösztönzésére az üdvhad- sereg elnevezésű, félig vallási, félig nyomorenyhítő alakulat befolyása alá keveredtem. Tetszett, hogy a szervezet felnőtt tagjai egyenruhát viseltek. Kedvemre való volt, hogy az összejöveteleken sokat énekeltünk. De az nyűgözött le mindenekfölött, hogy húzhattam a dobot a zenekar után, amikor utcasarkokon, köztereken hirdették az igét, lehajoltak a részeghez, enni adtak az éhezőknek, ruhához juttatták a rongyoSkodókat. . . A visszaemlékezés hevületében magasztaló szavakkal szóltam erről az emberbaráti tevékenységről. Az én káderesem azonban fölpattant, és nagyjából így tette helyére mon- dókámat: „Lám, lám, még mindig vannak közöttünk, akik valamilyen könyörületességtől várják a társadalom sebeinek begyógyítását. Ez velejéig burzsoá nézet.” Megszégyenülten hallgattam a kioktatást. Személyzeti főnököm becsületére legyen mondva, nem szállt rám. Még csak állástalanná se váltam badar fölszólalásom nyomán. És most miért minősítem összebékülésnek találkozásunkat? Mert most meg én nézem el neki, hogy az egykori harcos ateista a jó istent emlegeti. És megértem, havi 4200 forintos nyugdíja mellett bizony még az üdvhadsereg által osztogatott levest is hálásan megköszönné. A negyven év előtti körülmények között az számított elméletiekben képzettnek, aki harsogta: Magyarországon egyszer s mindenkorra megszűnt a szegénység. Ezért kölönc csak rajtunk a szociálpolitika, és szükségtelenné vált a Népjóléti Minisztérium is. És most ott tartunk, többé nem lehet az ilyen-olyan begyűrűzésekre fogni a tömeges elszegényedést. Már ott tartunk, hogy nemrég szegény- ségellenes hétvégét rendeztek Újpesten, mivel a lakosságnak csaknem fele a létminimum, illetve a társadalmi minimum alatt él, és ezer gyér, rneket vettek ki a szülők a napközikből, mert mór képtelenek megfizetni a fölemelt étkezési díjakat. Kószál egy adat Budapest-szerte, mely szerint hetenkint 150 lakásból kapcsolják ki a villanyt díjfizetési hátralék miatt. Napról napra növekszik azok száma, akiknek választaniok kell: esznek vagy teljesítik lakbérfizetési kötelezettségüket. Lehangoltan mondom ki: nálunk annyira a hhatalokra kövült az úgynevezett jólétpropaganda, hogy az illetékesekben alig palástolt ellenszenv alakult ki a nélkülözőkkel szemben. A nyomor tagadásának is egymástól eltérő fokozatai vonnak. Tudok arról, hogy a szegények megsegítése érdekében életrehivott mozgalom munkását a rendőrség mindúntalan figyelmeztette, magyarán fenyegette. És tud róla az ország, hogy az ország bírálhatatlan vezetője kerek-perec tagadta, hogy hazánkban válság volna . .. Akinek látóhatára csak a rózsadombi építkezésekre korlátozódik, az bizony a tolla- sodás jeleire figyel föl. Aki orról hall eqyet-móst, hogy vannak vendéglátóipari vállalatok, ahol a legfelső vezetők többmilliós nyereségrészesedéshez és prémiumhoz jutnak, az úgy vélheti: megy a dolog... Már az övék. Mert ott, ahol nem a frankfurti ügyvédek, párizsi divatszalon-tulajdonosok vagy g skót könyvelők kosztolhatnak ... vagyis nem a Hiltonban, az Intercontinentalban vagy a Novo- telben, hanem a Margit híd budai hídfője mellett levő szegényembercsárdáiban, a Gül Babáról elnevezett önki- szolnólában étkeznek, ott más a hangulat. Magam időnkint megfordulok az említett helyen, és fogyasztok valamit. Ott bizony nyűtt, elhasznált a berendezés, alumíniumból van az evőeszköz, és a tányérok sem ragadtatnának el egy kispénzű dán turistát sem. De nekünk — szállítómunkás vagy utcaseprő éppúgy van közöttünk, mint nyugdíjas tanácsal- alkmazott vagy aktiv görög- katolikus lelkész — nekünk valahogy elmegy ... Mert nemcsak rántott pulykamell van ott 56 forintért, de üres lencsefőzelék is úgy, hogy a pénztárnál egy húszasból még öt forintot vissza is kap az ember. Igaz, pulykamellből naponta tíz adagot adnak ki, üres lencsefőzelékire pedig háromszázan jelentkeznek. Egyelőre. Mert hamarosan már egy üres főzelék se lesz. Mondják, megszűnik a Gül Baba is. Jaj, József Attila, miért is plántáltad szivünkbe a nyomorultak iránti szeretetet?! Miért rikkantottad, hogy „Hatalmat, húst a dolgozóknak!..." És miért vallottad: „lm, itt vagyunk gyanakvón s együtt, / az anyag gyermekei / Emeljétek föl szivünket! Azé, / aki fölemeli.” Én már nem hallom harag- vó szavadat, csak azt, amelyik így szól: „Aki szegény, az a legszegényebb ..." attól tartok, hogy a mindig, mindent megmagyarózák Így pöccintenék félre megint a szegények Attiláját: Verset írni tudott, de a politikai gazdaságtanban mindig gyönge volt. De ki és miben volt gyenge, hogy ide jutottunk?... Bajor Nagy Ernő MHHnaHnnnHBnNi Bán Zsuemo: Ha nem akarod... Megrémült, amikor reggel a tükörbe nézett. Állt a fürdőszobábó l egyre ijedtebben, és hiába szerette volna abbahagyni, nem tudta. Szünet nélkül bólogatott, mintha azt helyeselné, hogy kezd kopaszodni, hogy gyűrött az arca, mint negyvenéves kora óta minden reggel. Nem tudta abbahagyni az állandó bólogatást. Szerencsére teljesen egyedül volt a lakásban, egyelőre nem kellett senkinek megmagyarázni, más ember ijedtsége nem fokozhatta tovább az övét. Egyedül volt a bajával, ami tapasztalata szerint néha sokkal jobb, mint „megosztani", mert az gyakran inkább a baj szaporítása. A felesége azt mondta volna, ha látja:- Jézusom, még ez is! Hát mit kell még kibírnom? Egy kollégája ezt mondta volna:- Megmondtam, öregem, hogy nem tesz jót, ha ennyire hajtod magad! Minek neked családi ház? Nézd, mi is megvagyunk a két gyerekkel a hetediken, lehetnénk kicsit tágasabban is, de azon az áron, hogy tönkremenjünk . . . Nyitva volt a fürdőszoba ablaka, nyár eleji friss levegő áramlott be rajta, madárcsiripelés, messzebbről egy kakas kukorékolása. Rájött, hogy saját ijedt arcától is mégjobban megijed. Megpróbált derűsebb affeot vágni, és az eredmény elég komikus volt: most jóindulatúan, kedvesen bólogatott a tükörbe. Ettől megnyugodott valamennyire, átgondolta, hogy tulajdonképpen nem fáj semmije, nincs rosz- szul, akármilyen hülyén néz ki így, az állandó bólogatással —, ennél rosszabb is lehetne. Csak a borotválkozásnál voltak nehézségei, amúgy elkészült rendesen, mint más reggeleken. Mindenesetre dolgozni nem mehet be így, azt tudta. Valójában legszívesebben ki se ment volna az utcára, de mit lehetett tenni? Valószínűleg kimerült, rosszak az idegei, legjobb, ha egyenesen a pszichiátriára indul. Ezzel a körzeti orvos rvem irja ki, legfeljebb beutalót ad oda. akkor meg két helyen kell ilyen bólogatva kivárni a sorát. Nem is érezte idegesnek magát, gyerekkora óta megszokta, hogy minden kellemetlenséget magába fojtson, hogy soha ne adja jelét a türelmetlenségnek, hiszen ehhez mindig csak másoknak volt joga. Először a szüleinek, aztán az iskolában ó tanárainak, aztán a főnökeinek, a feleségének. Annyi belátás pedig volt benne, hogy ne tegye ugyanezt a gyerekeivel, tehát velük szemben sem tanúsított soha türelmetlenséget, nem mutatta, hogy ideges. Miért éppen azokon töltse ki minden baját, akik kiszolgáltatottak neki, és akiket tulajdonképpen a világon a legjobban szeret? Ebből az adódott, hogy a gyerekei sokat megengedtek magúknak vele szemben. Ugyanis egyedül vele tehették- y a tanáraik telenkedjenek. y gaik legyenek se természet®*? Mert ha Pe j( je utón még tok a gyerek* lesége extra nősítette, ó tudta érteni részt is vett legfeljebb kik® együtt. a Ha valaki íj János, aki b° ezen a regge‘ói tekintettel a ^ ved. János n‘'e< tapintatos, . tett. Kiskora*^’n kadt egy r0^ anyja éneke' ' , szólt, hogy temetőbe az ^ bán sírt, ha kedtek, n'ind^|i. éppen bánt® ^ János "‘íí bontót hogy ő ugV^ í sál, mert mát oikozni. ¡¿|i. nak, ha ^ Ij dóan ő ezt. -| z le a világi'’
