Dunántúli Napló, 1989. július (146. évfolyam, 179-209. szám)

1989-07-29 / 207. szám

I József atak parton ma-patak i süt, szikrázik, a Nap. úszni úcska. Cingár tban súzli. halásznak, béreznek, mint a vásznak. b egy csokor dik. Nagy szemektől • bokor. Ottón van ok: letilt a fütyköst, nagyobb? 0 krumplit, tjbakapnak. Karcsi *ia Gusztit. • kiált. ksz, nagy csönd. Elszívják 'epipát. bitparton ócskát mindig 1 az alkony. dy Dános ötusz csendje 1 mozdulatlan vízre nézek láthatár alatt megülve, *1 alá települve: "nek a tűnő évek. kacsák a Tó színéről, ^riasztott a nádas •tlan, zöld rezdülése, lélredöl a széltől — hnek, sivitá szárnnyal [’’t'ak a levegőbe N örvényt keverve. ¡'a a kerek semmi “*n közömbössége, 1 gömbölyded, arany Buddha ís®lyú szeme nézne. Szigliget, 1987. r Miklós-rte dombokon Jód mennyire szeretnék és végig futni .0 tavaszi füveken mennyire szeretnék vizparti fákat érinteni • 9yorsuló száguldásokból Enyves dombokon leheverni ’'tked, elmondani álmaimat. ülsz mozdulatlan ” piros üvegfal mögött fénysugarak vakítanak ,lQdos bűnök határvonalán, ,eáa, í*9o lázott! •avöt hiteted el velem :a9yok ^Posztja ■s őriz a sár! Országos Tábla kép festészeti Biennálé Szegeden Előítéleteken innen és túl (Munkatársunk telefonjelen­tése) A közönség gyanakszik. A közönség azért gyanak­szik, mert azt hallja, hogy mérvadó vélemények szerint a szezonális tárlatok, az idő pó­rázához kötött seregszemlék kora lejárt. Az egy vogy két­évenként ismétlődő megmére- tődés leckefelmondáshoz ha­sonlít, ahol a zsűri természe­tesen zavarban van. A szín­vonal pedig — lásd a pécsi Kisplasztikái Biennálé fele­másságát — finoman szólva is ingadozó. Ennyi kétely, sőt előítélet utón mi várható a 4. Orszá­gos Táblaképfestészeti Bien- nálétól, amit a hónap köze­pén Végh Tamás szobrász- művész, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke nyitott meg Szegeden, a Horváth Mihály utcai kép­tárban? Százkét alkotó egy- egy műve milyen benyomást adhat festészetünk jelenéről? Az irányzatok, gondolkodás­módok sökféleségében az arctalanság, a szürkeség ve­szélye itt-ott ezúttal is kisért, de mintha egyre többen is­mernék és adnák elő színvo­nalasan azt a leckét, amely a hazai piktúrát az európai áromlatolkhoz kapcsolja. Hogy mennyi ebből a fáradt máso­lat, s mennyi az önálló út, saját orcél meglétét tanúsító lelemény, az külön elemzést kíván. Szeged város díját Ga­lambos Tamás ötlete kapta; Terek című nagyméretű képén a Vörös térre papírrepülőgép száll le Freiheit felirattal - az emlékezetes esemény iro­nikus parafrázisaként. A leg­jobbak közt én Lóránt János Hentesek cimű, egzisztenciá­lis mélységekre 'nyitó képét, emelném ki, aki mindennapi véres, öntudatlan brutalitá­sunkban is felfedezi szánan- dóságunkat, kiszolgáltatottsá­gunk drámáját, s ezt a ró jel­lemző redukált szín- és for­mavilággal fejezi (ki. A leg­jobb murtkák között kell szá- montartanurtk Váli Dezső a lélek üres bonctermévé és zár­kájává változó Fehér műter­mét, Kovács László az elve­szett múlt bensőségességét tükröző Kútját, Szentgyörgyi Kornél meleg szépiák moll- dallamaiból épített Nagybá­nyáját, Kéri László vagy Ko­vács Péter munkáját. Ez utób­biak ugyan ismerős világukkal jelentkeznek, ahogy Földi Pé­ter, Tenk László és mások is, az önismétlés ódiumával vál­lalva a fáradtság gyanúját is. A közelmúltban tragikus kö­rülmények között elhunyt „táb- Idkép-író" szegedi festőmű­vésznek, Zoltánfy Istvánnak a pályatárs Pataki Ferenc állít méltó emléket. A pécsi Valkó László újabb „gyűrődése" ez­úttal az archeológia felől ins­pirált létélmény költészetét hívja elő a múltból Oszlop ci­mű (képén; Geller B. István a maga álmodta ^rosmitológiá- ból mutat be egy fejezetet Szertartás a Növekvő városból címmel. ^ összegzés helyett megálla­pítható, hogy sok és sokféle érték, kiaknázatlan energia tükre ez a kiállítás, és cáfo­lata az írásunk elején fölve­tett gyanakvásnak is. Bóka Róbert Emlékmű épül a nácizmus áldozatainak Washingtonban. Az építkezés július 24-én kezdődött és várhatóan három évig tart. Képünkön az emlékmű makettje. Csernák Árpád: ¥ Allattörténetek A sárkány-család A vóros szélén, kis tó — vagy tengerszem - partján állt az öreg ház, hulló va­kolatával, omladozó falaival, vak ablakaival, rozsdás ko­pogtatójával, matt-zöld pa- tinájú rézkilincseivel; bedőlt kapuja fölött rozsdás lámpa- vassal. öreg volt, de szép. Kicsit ferdén állt, a tó felé — sőt, szinte fölé — hajolva, mintha nézné magát, és valóban kirajzolódtak a víz­tükörben sokat megélt vo­násai. F.gy napon zajos gépek - dömperek és markolók - vonultak a tó partjára, kék- ruhás munkások lepték e‘ a házat, és bontani kezdték. A szakemberek megállapí­tották, hogy a víz túlságo­san alámosta: meg kell semmisíteni. Errefelé még zsombékos vidék volt: nádas és bozót; fészkek bújtok a lomhák kö­zött, és madarak röppentik fel nagy csiviteléssel, de kis­sé távolabb már ott sora­koztak a panelházak szürke kockahalmazai. Némó ku­tyámmal erre szerettem sé­tálni, mert üt szabadon en­gedhettem, és vidáman fut- kározhatott a fák és bok­rok között, a természetes szagok mámorában. Ahogy munkához láttak a csákányos emberek meg a markológépek: az öreg ház falai a tóba dőltek, szinte hangtalanul megadva ma­gukat lassan alámerültek, megzavarva a víz alatti vilá­got, mert a vakolatszinűre mattult folyadékból egy sár­kány dugta ki a fejét, és rémült tekintettel szemlélte az eseményeket. Én kicsit távolabb álltam, de amikor megláttam a sár­kány ijedt-szép gyermekte­kintetét, a házrombolókhoz léptem és - fejemmel a sárkány felé bökve — meg­kérdeztem: ,,Mi lesz vele?” — Csak a voltukat vono- gatták. Volt, aki vigyorogva A tehén Régi — talán egy életre meghatározó - gyermekkori emlékemet idézte tegnapi álmom: a hátsó kertkapunál egy tehén állt. Beengedtük. Otthonosan mozgott a kert­ben: legelészett, aztán ga­rázsnak minősített deszka­építményünkbe vonult és el­helyezkedett az egyik sarok­ban. Gyorsan szénát gyűj­tőim számára alomnak. Végérvényesen hozzánk köl­tözött és vele a béke is. Úgy hírlett: a közeli vágó- hidról szökött meg, de én azt felelte: „Betemetjük" — volt aki azt: „Majd elme­nekülnek." A harmadik csők megemelte poros, sárga mi­cisapkáját, letörölte homlo­káról az izzadságot és kö­pött egy cementszürkét. A sárkány kimászott a víz­ből - most látszott, hogy inkább egy nagy gyíkhoz hasonló — és elindult a vá­ros irányába, amerre egyál­talán nem volt se víz, se fa, csák beton, beton, és az építkezések után ott maradt hulladék; kifolyt szurok meg nejlonzsákok, szétdobált, tö­rött sörösüvegek. A bokrok közül előmá­szott két egymásba csim­paszkodó kölyke. Hasonlítot­tak az apjukhoz, csak a bő­rük volt simább és világo­sabb. Aztán jött az anya­sárkány is: kétségbeesetten szemlélte mit művelnek ked­venc tavával: otthonukkal. Az öreggel útközben talá’- kozhatott, mert ő is ve'e volt. A kölykök is csatlakoz­tak hozzájuk. Beszélgettek. Csodálkozva vettem észre, hogy értem a nyelvüket. Eleinte félve, óvatosan köze­lítettem, aztán, omikor ki­derült, hogy nem bántjuk egymást; egészen közel me­részkedtem. Némát pórázon tartottam, néhogy galibát okozzon meggondolatlan ug- rándorásával. Elmagyaráz­tam, hogy - sajnos - to­vább kell vándorolniuk, de ne a város felé menjenek, hanem ellenkező irányba: ott, a fűzfák felé mocsaras a vidék és arrafelé nem él­nek emberek. Megfogadták a tanácsomat: elindultak a füzes felé. Ahogy távolodtak: a zöld háttér lassan felszív­ta a bandukoló négy zöld testet. A házat tovább bontott ták. Szerettem volna belőle valamit megőrizni: a rozs­dás kopogtatót, vagy a lámpavasat, de mindez a falakkal együtt alámerült. úgy gondolom: egészen más vidékről érkezett. Gyerek voltam, talán ti­zenkét éves. Gárdonyban nyaraltunk. ' A töltésen túl, pontosan velünk szemben, egy mészárszék állt. Tömpe orrú, farkasharapásos, baj­szos ember volt a hentes és mészáros. Egyik nap teher­autó gördült a vesztőhely udvarára, és a kocsi plató­járól egy tehenet löktek a gyepre. Fájdalmában nagyot bődült: erre lettünk figyel­mesek mi, a túloldalon ját­szó gyerekek. Átmásztunk a síneken, és néztük az elzu­hant állatot: zihált; szelíd, kék szemében iszonyatos fáj­dalom és döbbenet, félelem és lemondás. Egész testét bögölyök lepték, csípték, marták, de már csak nagyon renyhe fülrángatással és fa­roklegyintésekkel próbált vé­dekezni ellenük. A tömpe orrú hentes el­mondta, hogy a tehén fel­tévedt a sínekre és eltörte az egyik lábát. Ha nem itt élne, Magyarországon, a mértéktelen húsfogyasztás országában, akkor sem le­hetne rajta segíteni. Mi is tudtuk, hogy az életét nem lehet megmenteni, de meg­könnyíteni utolsó óráját - talán — igen. Pillanatok alatt megszüle­tett bennem a terv, és láza­san szervezni kezdtem az akciót. Pedig akkor még nem is hallottam az eutaná­zia, a halálba .mentés, a jó 'halál fogalmáról. Két vödröt kerítettünk és először is megitattuk. Aztán - mintegy csatárláncot al­kotva - kézről Ikézre adtuk a vödröket: a töltés túlsó oldalán megtöltöttük, aztán a tehénhez érve ráloccsin- tottuk a vizet. Megenyhülve elhelyezkedett, hogy törött lába miinél kevésbé fájdal­mas helyzetbe kerüljön. Két gyerek tamariszikuszága'kkal állt mellette és a legyeket, bögölyöket hessegette. A 'hentes még távozóbon oda­szólt:- Jól van gyerekek, jól teszitek, mert már nem sok van szegénynek hátra. S ahogy mondta, úgy is lett. Fél óra múlva vissza­tért, .mi meg folytattuk já­tékainkat. Emlékszem: ho­mokvárat építettünk, kavi­csokkal díszített vártornyok- lkai, vízgyűjtőikkel, folyócs­kákkal ... Próbáltunk telje­sen belefeledkezni a játék­ba, de így is hallottuk a távoli, tompa puffanást. Sá­ros . kezem megállt egy pil­lanatra, és minden „férfias" igyekezetem ellenére, egy vezérhez nem illő módon: bőgni kezdtem. Másnap örömmel újságol­ták egymásnak a felnőttek, hogy friss marhahúst lehet kapni a hentesnél és siettek sorba állni. Még a tehén nevére is emlékszem: Terkándk hívták. Komoly okom van azt hinni: álmomban ő látogatott meg. IC1*" >'V­Qisá- L °tiv. ^de­úr0z. í Ie­R Vi jNy i fal i| te. vVo,t >e­Hit Cró1 V. ' »kit "kr­Nalt, k!V > V .Hs. i<Ghe tiport el. Ha nem volt senki a kö­zelben, beszélgetett az állatokkal és a növényekkel. Tulajdonképpen mindennek ez volt a lényege; János ákkor lehe­tett önmaga és boldog, ha nem volt senki a közelben. A problé­ma azonban az, hogy amióta megszületett, mindig sokan voltak a közelében, és ez azt jelentette, hogy János az esetek többségé­ben tekintettel volt rájuk. Ügy ért­ve: ebben merült ki számára az, amit társadalmi együttélésnek ne­veznek'. Ugyanis sokszor nem úgy viselkedtek ezek az emberek, akik őt körülvették, ahogy János sze­rint kellett volna. Erőszakosak vol­tak, önzők, hangosak, udvariatla­nok, önhittek és... sajnos, úgy találta, hogy elég buták. Ezért a gondolatért nagyon szégyellts ma­gát, és megpróbálta menteni őket. Végül is mitől lennének értelme­sebbek, ha egyszer azok, akik őket körülvették, szintén hason­lóak voltok? Hogy János miért nem tőlük ta­nult, az rejtély. S ha nem tőlük, akkor kitől? Egyszerűen csak úgy volt. hogy János mindig máskép­pen gondolta. "Tapintatból, a bé­kesség kedvéért azonban ezt, ha ki is nyilvánította, olyan szelíden és olyan bocsánatkérően, hogy a többiek azonnal lehurrogták. így adódott, hogy miután nem akart örökösen vitatkozni, legjobban a növényekkel és az állatokkal ér­tette meg magát, ezenkívül a gye­rekekkel vagy az öregekkel. Ök, túljutva már saját tévedéseiken, képesek voltak úgy látni a vilá­got, mint János. Elkészült, mint más napokon, és kezdte megszokni, hogy nem tud­ja abbahagyni a bólogatást. Az­zal vigasztalta magát, hogy na­gyobb baja is lehetne. Ezért leg­feljebb kinevetik az utcán, hát annál nagyobb sérelem ne érje! Persze, hogy kinevetik, hiszen elég komikus lehet így! Elment a pszichiátriára ahol legnagyobb meglepetésére igen sokan voltak. Ismerősök is, kollé­gák is, még főnökök is, de nem akarták megismerni, hanem úgy tettek, mintha el akarnának bújni inkább, hogy ott látja őket. János látta, hogy szégyenkeznek. Mert betegnek lenni, betegnek lenni itt, szégyen. Egy olyan világban, ahof an­nak tapsolnak, aki tapos, aki ha- rácSol, lehengerel, emberszámba sem veszi a többieket. Ebben a világban ő a sztár, és 'ha valaki nem olyan, legalább higgyék ró­la, hogy az. De aki itt ül, és vár a sorára, az lebukott a többiek előtt. Az gyengének bizonyult, ve­szített. így János kapott egy cédulát, és úgy ült bólogatva az ismerősei között, mintha nem ismerné őket. Maga elé nézett, és észrevette, hogy a többiek felbátorodnak: Rá- rápilldntanak oldalvást. Érezte, hogy ezt gondolják:- Ni, a János! Hogy röcög a feje! Egy doktornőhöz került, akiben az empátiának tizedrésze sem volt meg, mint amennyi Jánosban, születése óta. A doktornő bizonyos fenntartással fogadta. Míg feltette kérdéseit, egy tol­lat forgatott ez ujjai között nagy idegesen, és többízben megismé­teltette Jánossal a válaszait, mert „nem értette". A doktornőnek már első pillanatban koncepciója volt, ugyanis sok mindent látott, és eze­ket a maga módján értékelte. Elve volt például, hogy nem kell az a nagy babusgatás a betegek­kel, szigorúan rá kell ébreszteni őket a mulasztásaikra, gatyába kell rázni őket, és majd mindjárt nem hiszik azt, hogy betegék.- Iszik? — kérdezte például 'hir­telen.- Már.-, hogy?- Azt kérdeztem: iszik? Sokat?- Esetenként megszoktam inni egy vagy két sört, de ...- Erről van szó. A mája?- Nem fáj a májam.- Nem baj, majd fájni fog. Alattomos dolog a máj, előbb- utóbb felmondja a szolgálatot, és akkor már késő. Mondja, miért te­szi töókre magát készakarva? János kicsit hallgatott, és ahogy nézte a doktornő idegesen verde­ső kezét a tollal, legszívesebben rátette volna a maga tenyerét, megnyugtatóan. Aztán rájött, hogy ez tapintatlanság volna. Kapott egy injekciót, a nővér azt mondta, hogy erre nem sza­bad semmi alkoholt innia, mert rosszul lesz. A doktornő kiírta, gyógyszereket is felírt. János ezekután sajnálta a többi sorra várót, a lehajtott fejűeket. sápadtakat kint a székeken, és tü­relmesen bólogatva elment a gyógyszertárba, ahol szintén fenn­tartással néztek rá. Betelefonált a munkahelyére, aztán hazakoco­gott. Menetközben bevásárolt. El­határozta, hogy estére főz valami finomat a családnak. Már nem is volt olyan kétségbeesett, kezd­te megszokni, hogy egyfolytában bólogat. S hogy a gyerekek meg ne ijedjenek, majd viccet csinál az egészből. v Otthon kipakolt a konyhában, aztán leült, és átgondolta, mi is történhetett vele? Az egész ott kezdődött, még gyerekkorában, hogy ő olyan sokszor másképpen gondolta... De hogy ne bántson meg sen­kit, vagy mert úgyis lehurrogták, hallgatott róla. Az emberek éltek, ahogyan élték, de ő az egészet másképpen gondolta. Az embe­rek beszéltek körülötte, ő meg­hallgatta, de olyan sokszor más­képpen gondolta. De hogy ne bántson meg senkit, hát bóloga­tott. Valahol belül, a gyomra tá­ján olyan rozsdaízt érzett ilyen­kor, de megpróbálta legyűrni. Bó­logatott, érezte azt a rossz vala­mit a gyomrában, és egyszeresek nem tudta abbahagyni a bóloga­tást. Ezt szerette volna elmondani ott a doktornőnek, hogy m^értse, mi történt vele, de nem volt rá mód. Most a doktornőre gondolt, meg a fenyegetéseire a májával kapcsolatban, és kivette a hűtő­ből az estére vásárolt sörét. Kora délután volt, nyár eleje. Kintről jázminillat szállt be a ház­ba. János megitta a sörét, valami végtelen nyugalom és nagy meg­értés szállta meg. Mosolygott, ar­ra gondolt, mit főz majd vacsorá­ra a családnak. Észre sem vette, hogy megszűnt a bólogatósa. Dudorászva tett-vett a konyhá­ban, és anélkül, hogy tudta vol­na, meggyógyult. Arra gondolt, milyen jót tesz az embernek, ha néhanapján azt csinálja, amit akar...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents