Dunántúli Napló, 1989. május (146. évfolyam, 119-146. szám)
1989-05-13 / 130. szám
Dunántúlt napló 1989. május 13., szombat lfitiar után .. ■ 1 ' ;■ .............. ................... ¥ — 1 ......... " " —■ ■ ...... 1 '■■■ —' Vihar osnak nevezte több újságíró és hozzászóló levélíró a Pécs Városi Tanács február 9-i ülését, ahol a költségvetési vitában szóba került három művészeti intézmény anyagi támogatása is. Idézzük fel röviden az eseményeket úgy, ahogy e sorok írója emlékezik — sokan sokféleképpen emlékeznek ugyanis. Száll a kakukk fészkére Sólyom Kati és Baliko Tamás a darab egyik jelenetében Fotó Szundi György Bemutató a Pécsi Nemzeti Színházban A vitában néhány tanácstag a város rossz anyagi kondíciója miatt javasolta a Pécsi Nyári Színház megszüntetését, illetve költségvetésének csökkentését, a Nemzeti Színházzal való összevonását; másfelől indítványozták a Nemzeti és a Pécsi Szimfonikus Zenekar támogatásának 10-10 miihó forintos csökkentését. Az így felszabaduló pénzt iskolákra, a színházi rekonstrucióra, a temető bővítésére, az utak és csatornák állapotának javítására javasolták fordítani. (Hasonlóképpen szóltak két tanácskozási központból közvetített vélemények is.) A szavazás előtt az ülést levezető tanácselnök-helyettes szünetet rendelt el, és javaslattal állt elő: ad hoc bizottság vizsgálja meg a három intézmény gazdálkodását. Kultúrapárti ötlet volt ez, mert ha az érzékelhetően felfokozott hangulatban áronnál szavaznak, a kellőképpen meg nem lontolt javaslatok zöld utat kapnak, ez pedig létében fenyegette volna a zenekart is. o Nyári Színházot is. A bizottságot az ülés megbízta, s az hatvan nap alatt elvégezte a vizsgálatot négy másik közművelődési intézmény gazdálkodásával együtt. Az ülés elfogadta a város költségvetését, benne az eredeti, nem csökkentett kulturális támogatásokkal. A Dunántúli Napló tudósításban és kommentárban számolt be az eseményről: előbbiben tényszerűen, utóbbiban- A jelenlegi helyzetben címmel —, személyes hangon, elcsodálkozva és leiháborodva azon, hogy a kultúrájára és múltjára oly büszke Pécs irányító testületében egyáltalában felmerülhetett a lehetőség: művészeti intézményektől elvont pénzből építeni járdát és csatornát. Közben az MTI a rádió és a televízió híradása nyomón, az országos lapok is jelentkeztek: a következő egy hónapban több, mint negyven cikk jelent meg e témáról. Pécs nem kívánt figyelmet kapott az ország nyilvánossága előtt, és ez nagyon érzékenyen érintette a pécsi tanácsot - a testületet is, az apparátust is. lény, hogy laptársaink egy része, szenzációszerűen tárgyalta az eseményt, mások felületesen tájékozódtak. De a többség felelősséggel szólt. Mélyebb összefüggéseket keresett *és talált a pécsi tanácstagok kultúrától pénzt elvonó javaslatai, valamint az 'egész országban tapasztalható kisszerű gondolkodás, rövidlátó gazdálkodás között. Ne mentse fel a pécsi tanácstagokat a felelősség alól, de ugyanez megtörténhetett volna más magyar városban is - mint ahogy meg is történt azóta, de mór a pécsi példára hivatkozva. Éppen ez volt az, ami a helyi és országos sajtó csodálkozását táplálta: pont a kultúra pártolásáról híres város várta anyagi gondjainak enyhülését a művészeti intézmények pénzének csökkentésétől. Ily módon.az esemény mintegy „szervezte" magát az országos sajtóban, és a három intézmény igazgatójának nyílt levele is eljutott a művészete élet legkülönbözőbb fótumaira. Minden kulturális szervezet bele tudta magát élni a pécsiek helyébe- sehol sem ismeretlenek o pénzügyi gondok -, s magukért is aggódtak, amikor a pécsi javaslatokat bírálták, elutasították. Ez a cikkek, levelek jelzőiben is megnyilvánult: aggasztó, katasztrofális, ijesztő, fenyegető, veszélyes, kultúrbot- fány stb. Rossz úton jár a tanács akkor, amikor 'az országos fölháborodásért a sajtót teszi felelőssé - és kár, hogy az elhangzottak után nem következett semmiféle önvizsgálat, nyilvános korrekció a javaslattevő tanácstagok részéről -, vagy legalábbis álláspontjuk részletesebb indoklása, megvilágítása, pontosabb kifejtése - magyarán nyílt vállalása. Mert lehet azt mondani, hogy összefüggéseiből kiragadott mondatokat idéztek az újságok, de nem lehet fogadni, hogy ezek a mondatok elhangzottak; a 14 millió forinttal gazdálkodó zenekartól 10 milliós elvonást tartalmazó javaslat nem változik az ellenkezőjévé, ha előtte elmondjuk: nem vo- gyunk kultúraellenesek. Lehet helyesbíteni az újságírót, ha rossz számot idézett, de nem etikus a hatodik helyesbítés után nyilvánosan kijelenteni, hogy ,,a lap nem közli o mi adatainkat". Nem lehet azt állítani, hogy „színházellenes- séggel vádoltak meg bennünket, pedig milliókat költünk a rekonstrukcióra", amikor az újságok nem a rekonstrukció, hanem a működtetés, fenntartás költségeit tirtatták. Aligha minősíthető a nagy sajtóvisszhang néhány „tájékozatlan és rosszindulatú" újságíró véleményének. Mert nem hagyható figyelmen kívül, hogy kik írtak leveleket, hozzászólásokat a színház és a zenekar (tulajdonképpen általában a kultúra), támogatása mellett, és az olyan szemlélet ellen, amely csak annyi pénzt szándékozik a művészeti intézményre fordítani, amennyit az ,,kitermel".t Levelet Írtak sokan: o Magyar Tudományos Akadémiától kezdve a vidéki zenekarokon át, pécsi bányászokig, és drávaszabolcsi pedagógusokig -, s ha az előbbiek talán, az utóbbiak semmiképpen sem nevezhetők a „kulturális lobby" részeinek, (ösz- szesen 16 hozzászólás jelent meg, és 9 nem jelent meg idő- és helyhiány miatt.) írtak persze mások is, akik szerint Pécsen túl sok o kulturális intézmény: „az elemi létszükségletek biztosítása a feladat, nem az eseti igények kielégítése". Nem mondhatjuk tehát, hogy nem áll választópolgár amögött a tanácstag mögött, aki azt mondta: „amíg az alapvető dolgok — vízpróbléma, szennyvízprobléma, nincs megoldva, addig (a színháznak nyáj- tott), támogatásokkal nem értek egyet." ír A tanácsülés és az azt követő vita, bizonyos értelemben nemcsak a hatalmat gyakorló testület meg az apparátus és a művészetek viszonyáról szólt, hanem a hatalomgyakorlás mikéntjéről, a döntés felelősségéről és a vitákban való részvétel kultúráltságáról is. Kétségtelen, ahogy az egész politikában és közéletben, megszűnőfélben van a testületek, a . kisebb-nagyobb közösségek engedelmes - lelkes, vagy kiábrándult -, bólintósa a vezetők, apparátusok előre elkészült döntéseire, úgy a tanácsokban is: o tanácstagoknak is van önálló véleményük, amit el is mondanak. A vélemény, a bátorság annak kimondására már megvan. A tájékozottság a felelős döntéshez - még nem mindig, s ezt február 9-i tanácsülés felszólalásai is bizonyították. „Hol van az a tanácstag, aki rendelkezik ismeretekkel arról, hova szállnak el a milliók?", kérdezte egy levélírónk, egyébként tanácstag. Úgy gondolom, joga van megtudni, sőt kötelessége szóró állítani a milliókot kezelő apparátust. És mielőtt felteszi a kezét egy (bármilyen), intézmény költségvetésének milliós csökkentésére, ismerkedjen meg az intézmény munkájával, gazdálkodásával! A tanácstestületek - akárcsak a sajtó -, a jövőben egyre kevésbé lesznek egy központi politikai akarat eszközei, egyre inkább a politizálás színtereivé válnak. Ehhez pedig egyebek között tájékozott emberek felelős vitái is kellenek. De nem egymás közt, szűk körben, hanem a nyilvánosság előtt. Az a tanácstag, aki meg- hurcolósnak érzi, hogy neve és véleménye a sajtóban viták kereszttüzébe kerül, az ne vállaljon tanácstagságot - a nyilvánosság a politizálás elemi leltétele már ma is, a jövőben pedig még jobban az lesz Ezért tudom tisztelni azt a néhány tanácstagot, aki véleményét vállalta a televízióban és lakótelepi fórumokon; akikkel - bár hívatlan vendégként, mint az első, a botránykőnek számító cikk szerzője - alkalmam volt a nyilvánosság előtt véleményt cserélni. Tanúja lehettem nézeteik formálódásának, alakulásának, s szerénytelenül - mint újságíró úgy vélem, a pozitív változásban o sajtópolémiának is része volt. Egy tanácstag cikksorozatom elején azzal próbált jobb belátásra bírni, hogy „vége azoknak oz időknek, amikor az újságírók azt irkálhattak a tanácsról, amit akartak". Én azt remélem, hogy vége azoknak az időknek, amikor a politika a támogatás jegyében azt várta el a sajtótól, hogy ne bírálja a tanácsokat. Remélem, a közös és nyilvános viták ideje jött el: a hozzáértést és a tisztességet pedig — mindkét oldalon! - ellenőrizze a nyilvánosság. ír Az od hoc bizottság elvégezte munkáját. Feladata nem tételes vizsgálat volt, hanem hót- térinformációkat adni, javaslatokat tenni az árbevétel növelésére, a költségek csökkentésére. A vizsgálat az adott viszonyok között korrekt volt, s bár érezhetően kompromisz- szuinok eredménye, véleményével az intézmények mellé állt. Hogy a javaslatok közül mi '•-üósítható meg, és mi nern. azt a szakemberek majd eldöntik. A legfontosabb: a bizottság nem tett javaslatot egyik intézmény megszüntetésére sem, és nem javasolta a költségvetés csökkentését. Nem is tehette, hiszen meggyőződött arról, amit az intézményvezetők állítottak: nincs pazarlás, oz adott keretekből szűkösen élnek, s nincsenek mozgósítható tartalékaik. Egyébként a vizsgálat tisztán pénzügyi jellegű volt, nem vette, nem vehette figyelembe az egyes művészeti intézmények sajátosságait. Erre nem is volt megbízatása, és a bizottság tagjai között sem volt ilyen szakember. Ana mindenesetre jó volt a vizsgálat, hogy feltárta: a könyvtárak és művelődési’ házak is anyagi nehézségekkel küszködnek. * A művelődési bizottság még a tanácsülés előtt megtárgyalta az ad-hoc bizottság jelentését. Itt elhangzott egy javaslat (figyelem, kedves tanácstagok: nem egy széplelkű költőtől, hanem egy zord közgazdásztól): Pécs „váltson"! A 19. század végétől napjainkig érvényes jelszót - ipart ide!-, váltsa fel egy olyan fejlesztési stratégia, amely a pécsi kultúrát, művészetet, az egyetemek, iskolák értékeit, az idegenforgalmat teszi a város fő vonzerejévé. Ha jól meggondoljuk, nemcsak a pécsi bőr, o kesztyű, a kacsamáj, a bútor és a stúdiómagnó van jelen Európa országaiban, hanem a pécsi énekkarok, zenekarok, a színház, bábszínház, a képzőművészet, az orvosok és tudományos kutatók is ottvannak. Mindenesetre eddig egyetlen olyan „terméke” van o városnak, amelynek kedvéért 35 országból utaztak ide: ez a pécsi kóruskultúra. A tanácsülés múltheti ülésén megvitatta és elfogadta a jelentést: nem kevésbé feszült légkörben, de sokkal megfontoltabban, és nem annyira indulatoktól vezérelt hozzászólásokban került napirendre a jelentés, az intézmények gazdálkodása, anyagi támogatása, mint a februári ülésen. Sokan utaltak vissza arra az ülésre. Korábbi véleményét egyetlen tanácstag sem tartotta szükségesnek megváltoztatni, módosítani, magyarázni - néhányon megismételték akkori javaslataikat. önkritikus megjegyzés, a tanácstagok részéről egyetlen egy hangzott, el, s ezt szívesen fogadom el tanulság és összefoglalás gyanánt. A tanácstag véleménye szerint, nem a művészetnél kell elkezdeni a költségek csökkentését, és hiba volt szembeállítani az iskolát a művészeti intézményekkel. S végül: a művészeti munkát nem lehet pénzügyi mutatókkal mérni. (Az ülés egyébként .elhatározta : a költségvetési reformmal összhangban megvizsgálja majd az intézmények tartalmi munkáját.) * 5 egyet kell érteni a tanácselnök-helyettesnek azzal a megjegyzésével is, amely figyelmeztet: társadalmunkban újlaHa folyamatok kezdenek kibontakozni, új helyzetbe kerül a kultúra is. Új módon kell tehát politizálni. Erről szólt ez a „vihar”. Gárdonyi Tamás Halványabb főpróba utón átütő sikerű bemutatón ünnepelte a közönség a színészeket, akik zavart-meghatottan a rendező-főszereplőt lökdös- •ték előre a tapsolok felé. Bár gondolom, a taps annak is szólt, hogy ebben az évadban már a negyedik ólydn bemutató született meg a Pécsi Nemzeti Színházban, amely európai színvonalon mérve' is SZÍNHÁZ, s ez azért nagy dolog. A félig indián Ken Kesey világsikerű regénye után, (Száll a kakukk fészkére), a világsikerű filmváltozat jutott el hozzánk, lerágott csontnak tűnhetne hát most Wassermann színpadi átirata, ha nem lenne a téma itt és most felka- varóan aktuális. Ha nem érez. nénk a Főnénit azon adminisztráció képletének, amely neurotikus tá rsodalmunkat azzal hitegeti: érdekében tesz mindent, miközben állandósítja és súlyosítja neurózisunkat. Ha nem tanultuk volna már -meg, hogy az az elegáns értelmiségi magatartás, amit dr. Spiwey is képvisel - utálja a Fönénit, lenézi, de rangján alulinak tartja, hogy ütközzön vele, hogy maga is lázadjon kiszolgáltatottsága ellen - csak a tragédiához vezethet. A rendezés nagy erénye, hogy nem játszik rá a lehetséges ■ áthallásokra. Tárgyszerű, a cselekményre és a szituációra koncentrál, bár néha kicsit talán narratívnak tűnik. A jeleneteket elválasztó hosszú sötétek okozzák elsődlegesen, hogy történés helyett izgalmas elbeszélés érzetét kelti bennünk az előadás. Hiába a jól választott zene, a drámai szituációk közötti sötét túl sok időt ad a feldolgozásra. A rendezőként főiskolás Ba- 'ikó Tamás egyébként pontosan elemez, részletekbe menő precizitással dolgozza ki a háttérjátékokat is, következetesen teremti meg a biztosívű előadás lélektani hitelét. Csak néha győz a szinházszerűség. Pl. amikor a fiatal ápolónő, Flinn ülve • beszélaet a színpad előterében a retteget: Fő. nénivel. Ez látványként kifejezi a Fönéni fölényét, de mint kommunikációs szituáció, képtelenség. Ha tiszteli, azért, ha féli. azért nem ülhet le az épp odaszaladó Flinn. Tudjuk, Sipos László halála miatt a próbák félidejében Balikó Tamás kénytelen volt a rendezés mellett McMurphy szerepét is magára vállalni. A kényszerű helyzetben valószínűleg ez volt a legjobb döntés. Csakhót Balikó Síposra találta ki McMurphyt s az előadást. Balikó, o színész, heroikus küzdelmet folytat azért, hogy mindezt feledtesse velünk. De nem lehet. Más a két színészi karakter is. A mennyei társulatba szerződött Sipi nemcsak a "nézőknek, a rendezőnek is hiányzik" a Kakukkfészekből. Nem hiába volt kivételes tehetség, nem hagyja marhát könnyen felejteni. Impozáns indián Szalma Tamás m. v. Megfeszíti karizmait, és a lányok előredőlnek a nézőtéren. Aurája van. Nagyjelenete, amikor a darab végén arra készül, hogy emberi ronccsá tett barátját megölje, hogy megmentse a hozzá méltatlan létezéstől, hatalmas drámai csendet teremt a nézőtéren. Legemlékezetesebb színházi csendjeim egyike marad. Ám nagyon zavart, hogy időnként egy -intellektuális amorozó hangnemében szólalt meg. Ken Kesey darabos, nyelvtanilag pontatlan mondatokban beszélteti Bromdent, Wassermann is átveszi e felfogásból a lényeget, hisz az indián képes beszéde-gondol- kodása megmarad. Ettől a kel. lemes bariton helyenkénti társalgási hangneme nekem idegen. Látványos, remeklés volt Új- vár y Zoltán és Bánky Gábor alakítása. Ujváry sokadszor bizonyítja kivételes karak- terteremtö képességét, és sohasem ismétli önmagát. Mr. Harding-ja telitalálat a művelt, társasági szabályokat ismerő és betartó, sikerorientált, ámde impotens középosztálybeliről. Bánky Gábortól ilyen színvonalú alakítást még nem láttam. Túlzásoktól mentesen, de erős színekkel ábrázolja a mama szeretetterrrorjában fölnőtt, személyiségzavarral küz- ködö Bibbit-et, s közben mintha érzékeltetné a várható tragédiát. Amikor nevetséges, akkor is érezzük, az áldozati bárányon nevetünk. A többi „heveny" — Bartus Gyula, Besenczi Árpád és Nádhózy Péter - is biztos és meghatározott pont volt az előadásban. Az' „idültek” közűi Szivler József Metterson tábornokát kell kiemelni. Sztereotip „fáradt vagyok" kiáltó- sa-nyögése szerves része voll az előadás hangszerelésének. Hardy. Péter. Teszáry László, Benyovszky Tamás és Császár István is keménven végigdolgozták az előadást, fegyelmezett játékkal biztosítva a helyszín atmoszféráját. Eszköztelenségével, visszafogottságával nyűgözött le Sólyom Katalin és Paál László iátéka. Ratched, ez a mosolygó fasiszto Főnéni hatalmas fegyelmezettségével sokkol iszpnvtotóbb volt, mintha többet árult volna el szadista in dulotaiból. Paál kiszoloáltatott értelmiségül» megrendítő, hiábavaló erkölcsi fölénye tanulságokkal teli. Unger Pálmának csak pH’ lanatai vannak, hogy a Főné- ni ellenpólusát, az emberséges felügyelő lehetséges vol' tát bizonyítsa, s elegendők számára e pillanatok. Az áp°' lók közül Koronczay Lászlónak volt erősebb személyisége, hO csők szótlanul állt is. Füst' Molnár Éva vitalitással tel' rossz lánya nemcsak a heye' nyék számára volt üdítő szír1' folt. Bükkösdi László Hasítás. Pál Zoltán plasitikája. Nádor Katalin felvétele.
