Dunántúli Napló, 1989. április (46. évfolyam, 90-118. szám)

1989-04-29 / 117. szám

Baranyai Éneklő Ifjúság . __________________________________________________________________________ Siker ek félárnyékban? A közönség támogatása nélkül a kórusmozgalom is veszélybe kerülhet Az első tudósítást megköze­lítőleg, ezekkel a szavakkal kezdhettük: soha ennyi iskola nem indult, mint a kórusok idei, megyei seregszemléjén! A Baranyai Éneklő Ifjúság márciusi hangversenyeit - húsz középiskola énekkarának találkozóját —, beharangozó tudósítás örömmel adhatott nyomatékot ennek a tovább növekedő népszerűségnek, az elmúlt hét végén a mohácsi utolsó fordulóval pedig félszáz általános iskola minősítő hang­versenye is befejeződött. Most, a kórusmozgalom utánpótlását jelentő korosztályok dalos randevúja után, van-e a jelen­legi helyzet jellemzésére al­kalmas tanulság? Várnai Ferenc karnagy, megyei ének-zenei szaktanács- adó annál is készségesebb a válasszal, mert van mondani­valója : — Hogy milyen jelentősége van nálunk a minőségnek, jel­zi az is, hogy az indulók fe­le — tíz közép- és huszonhá­rom általános iskolai kórus -, kapott most arany minősítést!- Hadd kezdjem mindjárt a pécsiek közül az Ágoston té­li iskolával, ahová zömmel munkásszülők gyermekei járnak. Pappné Blaskó Éva, a felké­szítő tanáruk. Nem zenetago­zatos iskola a Berek és a Bártfa utcai sem, mégis ragyo­gó teljesítményt nyújtott a két kórus, ahogyan a siklósi Batthyány, a komlói Allende, vagy a Hidasi Általános Isko­láé is. Azután ott vannak a tagozatosok! A pécsi Mátyás Király Utcai és a komlói Ko­dály Zoltán Általános Iskola hagyományosan kiváló dalosai! És ne feledjük Kertész Attlia zenepedagógiai munkáját a pécsi Kodály Gimnáziumban, Rába Máriáét a Művészeti Szakközépiskolában, Szabó Szabolcsét a Leőweyben, Iva- sivka Mátyásét a Nagy Lajos Gimnáziumban, vagy Nagy Er­nőét a Széchenyi Gimnázium­ban-.- Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy ez olyan for­rás, amely soha nem apad ki.- A hatvanas években in­duló „baranyai vasárnapok" - a Zrinyi-ünnepek, a pécsváradi leányvásár, a mohácsi busó­járás -, adtak ösztönzést a népdaléneklési versenyeinknek is, amit Mohácson regionális jelleggel rendezünk meg már tizennyolc éve, és messze a megyehatárokon túlnőtt sikló­si fesztiváljaink jelentősége is. Csakhogy amíg a világhír kapuján kopogtató, vagy oda mór belépett énekkaraink van­nak, addig ebben egyre kisebb a közönség szerepe. A moz­galmat talán soha nem része­sítette olyan támogatásban, mint amilyent a sikerei alapján megérdemelt volna. Enélkül pedig a mozgalom léte is ve­szélybe kerülhet. Az iskolai énekkarok munkájában tapasz­talatom szerint elsősorban a régi kórustagok gyermekei vesznek részt - kisebb hányad érkezik a zeneszerető közönség soraiból. Tudom, ehhez a kó­rusok zenei kínálatának, felfo­gásának is meg kell változnia. Meg kell újulnia, hogy közön­séget neveljen magának — csak így nyerheti meg hosszabb távon is.- Irányadók lehetnek-e eb­ben más országok tapaszta­latai?- Kétségtelen, rendkívüli ajándék számunkra Kodály, Bartók, Bárdos zenéje, de épp annyira görcsöt is okoz­hat, ha nem tudunk elszakad­ni tőlük és az általuk sugallt mintáktól. Például a cseh is­kolai kórusok jobbára csak egészen könnyed, zongorökísé- retes műveket adnak elő, míg a németeknél és az osztrá­koknál a népdalfeldolgozá­sok dominálnak. E két szélső­ség mellett az északiak - své­dek, finnek -, és az olaszok példája az igazán meggyőző, akik az európai klasszikus ze­ne tradícióira építve, tudnak sokszínűén nyitni az avantgárde és a könnyedebb műfajok felé is. B. R. „Londoni műsor” az aulában Howard Williams koncertje Pécsett Két héttel az előző bérleti hangverseny után, új, ugyan­csak igen nehéz műsorral állt a Pécsi Szimfonikus Zenekar pódiumra. Howard Williams dirigálta Haydn: G-dúr, (Ka­tona) és Elgar: I. szimfóniá­ját. Mindkét mű eljátszása hagy feladat, csak más-más szem­pontból. Az idei évad roman­tikus, virtuóz műsorai között, Hayd szimfóniája szép, üde színfolt, és teljesen más játék­mód, más zenei karakterek megvalósítását kívánja az elő­adóktól, mint a nagyromantika alkotásai. Mivel a zenei szer­kezet áttetsző, jól érzékelhe­tőek a világosan megrajzolt témák, a hangzás elemei, ref­lektorfénybe kerül a hangzás minősége, a hangképzés. A zenekart érezhetően motiválta az „új" feladathoz való al­kalmazkodás igénye. Talán ez tette, hogy . hallhatóan idege­sen, a gyors részeket nerrt' egészen kijátszva tolmácsolták a művet. A Haydn-i derűs, éneklő virtuozitás nyugodtsá­ga hiányzott: a muzsikusok ér­zésem szerint legyőzni akar­ták a darabot, nem tudtak lelő Idád ni benne. A tutti fú­vós tömbök sem segítették kel­lően a klasszikus arányok ki­alakulását, súlyosságuk miatt, így a második tétel katona­zenéje, mely éppen kontraszt- ráltságával aposztrofálja a szimfóniát, hétfőn este inkább áthatotta azt. Howard Williams is feszített tempókat kért. Lendületes di­rigálásával az egész egysé­gére törekedett, és a meg- -valósítás feszültségében bizony, feledtetni is tudta a pillanat derűjének vagy a hang szép­ségének hiányát. Felfogásában a kései Haydn-szimfóniát fia­talos hevültségűnek hallhat­tuk. Ugyanez az animatív erő viszont sikerre vitte Elgar ná­lunk szinte teljesen ismeretlen I. szimfóniáját. Már műsorra tűzése is a karmestert dicsé­ri : a nemzeti értékek megis­mertetése és idegenben való megmérettetése minden mű­vész feladata. Elgar a szá­zadforduló és századelő nagy angol komponistája. Művei­nek élő előadásával jósze- rint alig találkozunk hazai hangversenytermeinkben. Pe­dig ez a szimfónia is angol és európai egyszerre: zárt világában a legjobb európai zenei hagyományok a roman­tika motivikusan fejlesztő nyel­vén szerveződnek monumentá­lis egésszé. Howard Williams biztos tudá­sa, mű-szeretete, világos dirigá­lása átsegítette a zenekart a partitúra útvesztőin. Egészében jó előadásban ismerhettük meg a darabot, melynek meg­valósítása hallatlan koncenró- ciót igényel. Ezt a feladatot az előadók szinte maradéktala­nul megoldották. így ez a „londoni műsor" - hiszen Haydn szimfóniája is a mester londoni sorozatából való -, minden tekintetben hiányt pó­tolva indokoltan váltotta ki az aula közönségének lelkes tet­szésnyilvánítását. Kircsi László Biró Mihály plakátfala 1919-ben lumpolást, és szinte betegesen csak a munkájának élt, termé­szetesen nem jött el, sőt, engem is óva intett a murizástól. De kérdem én, ki az a hü­lye, aki 18 évesen nem megy el fröccsözni egyet, nem beszélve az irodaépület-beli csajok keb- leirőt mely domborulatok lent­ről, az olajos, piszkos üzem­csarnokból legalább olyan távo­linak és nehezen megközelíthető- nek tetszettek számomra, mint a Gyergyói-havasok. Fehér asztal mellett leszálltak hivatal-király­női trónusaikról, s ugyanolyan esendőekké lettek, mint más „hétköznapi" emberi lények. Szóval, itt, a farsangon hal­lottam a szaktársaktól meg a kapatos adminisztrátor lányok­tól, hogy Zoli bácsi így meg úgy. Hogy ötvenhatban ez, meg az. Azért nem lett belőle főnök. Mert, ugye, dolgozni nem elég, mozgalom, közösség, egyebek .. . Én hiába mondtam, ha csak tíz ilyen tudású ember volna a vál­lalatnál, nem kéne három mű­szakban dolgozni, mindenkinek meg volna a nyeresége, a bér­pótlékot nem a túlórák, hanem az okosan és szervezetten töltött nyolc órákból is összehozhat­nánk. Legyintettek, Te is olyan be­gyepesedett vén hülye leszel, mint a Zoli szaktárs! Szó szerint ez hangzott el. Akárhogyan gon­dolkodtam, nem értettem, miért irigykednek mesteremre, vagy ahogy én magamban neveztem: félapámra? Azután, mármint a farsang után, elmentem Zoli bácsihoz, aki táppénzen volt, nekem ez nem volt furcsa, de voltak, akik azt mondták, valami nem stimmel, az öreg harminc éve nem bete­geskedett. Nagyon örült nekem, azt mondta, idegkimerültsége van, én marha, pedig elmeséltem Ne­ki. miket mondtak róla a többi­ek. Nem szólt semmit, csak bá­mult maga elé, gondoltam, előbb-utóbb úgyis megtudta vol­na valakitől. Másnap, a délutáni műszak­ban voltam, amikor hozták a borzasztó hirt: Zoli bácsi gázzal megmérgezte magát és meghalt. Azóta nem bírok nyugodtan aludni, állandóan az zakatol a fejemben, én öltem meg, pedig tudom, ez nem igaz. Akárhogy is van, lehet, hogy idejét múlta, régimódi volt a viselkedése, mindene, de én nagyon sokat tanultam tőle. Még halálával is becsületre akart nevelni. Hogy megmaradni, fönnmaradni ne tanított volna meg? Én azért élek és dolgozom. Csak így. Happyend nélkül. A pécsi Bóbita Bábszín­ház április 1-15. között, másodízben vendégszere­peit Indiában. Talán nem érdektelen áttekinteni az előzményeket és összegezni a tapasztalatokat. A két év előtti meghívás (1987. ill. 8—23), egy nem­zetközi bábfesztiválra szólott Új-Delhiben. Utunk első ál­lomása Bombay volt, itt két előadást tartottunk, majd Új-Delhi következett, ahol együtt léptünk fel a feszti­válon a madrasi árnyszín­házzal. Felejthetetlen élmény volt a hatalmas, áttetsző bőrlemezekkel előadott ősi, indiai legenda látványa. Az előre megadott programban 6 előadást tartottunk vol­na, azonban műsorunk oly sikert aratott, hogy 4 plusz- ! fellépést vállaltunk. Műso- j runkon akkor Prokofjev: Péter és a farkas c. mese­játékának pantomimváltoza­ta, és a „Séta az állatkert­ben" c. show félórás, rövidí­tett változata volt - másod­szor, az idén a műsor egy­órás, teljes műsorát vittük. Nem kis izgalommal ké­szültünk a távoli országba, nem tudtuk, hogy európai, amerikai zenék és paródiák j milyen fogadtatásban része­sülnek. Az első, bombayi j előadás csendje, a lassan . feltüremlő nevetések, egyre j erősödő tapsok, a finálé fer­geteges sikere, meggyőzött minket: a műsor újszerüsé- I ge, jó fogadtatásban része­sült. • Az idén tavasszal már is- j merőiként üdvözöltük az új és régi Delhi műemlékeit, I bazárait, azonban a vendég- I látók most kevesebb előadást terveztek Delhiben, helyet­te az ország északi vidékei­re utaztunk, két rendkívül I érdekes városba. Az első állomás Chandi­garh volt, Punhaj állam új I fővárosa, melyet Le Corbu- I sier tervezett (lakóházai a I korai Bauhausra emlékez- J tetnek), de a főbb épüle­tek, a kápolna, a múzeum I és a szobrok valóban erede­Ilyenek voltunk Mi, két független a korkülönbség­L' bácsi fia disszidált az ^1°. bennem látta testet n örökre eltűnt gyermekét. ! 0rr'ra, aki nem ismertem ^ a boldog gyermekek te j - , °lmát, s csak ragasztó- ,®s ideges lucsok volt min- ^bredésem, szokatlan és kü- , 6rzés volt, hogy szeretetet y [bogom körül, mégha vi- v helyett a szerszámok 0n beszélgettünk is az Sri 02 idillnek vége ltf)’ Már akkor jóval többet o munkafolyamatokról, b többi társam, elég volt ie e,Tl az olvasztótégelyre, 5 9 tudtam mondani, hány °* acél, szén van-e több Q' VQ9y szilícium. Ekkor I farsangi mulatság. Zoli aki megvetett minden Deák Mór: Munkadal Ha egyetlen szó megvilágíthatna, miért is vergődtem, verődtem s verődök ma is az életben, akár a száraz ág a sebesvízű patakban, az a szó nem a hit lenne. Nem a barátság, nem a szerelem. A munka lenne az a szó. Hogy .így van, régóta tudom. A barátság elfolyik, mint a sebesvizű patak. A hit? Mi lett itt a hittel? A hitet vízbe fojtották egy másik hit nevében. És vele pusztult az is. A munkával büntetni lehet. Ahogy lehet büntetni a fény­nyel, vízzel, szerelemmel, mindennel, ami pedig az élethez nélkülözhetetlen. Csak meg kell változtatni az értelmét. Vagy el kell venni. Felnagyítani, lekicsinyíteni. Én a saját országomban nem találtam meg a hazámat. Az én ha­zámnak szüksége lenne rám. Ahogy nekem rá. És hogyan lehetne rám szükség? Tudok hegeszteni, mo­tort szerelni, verekedni, úszni, értek a lakatosmunkákhoz, esztergálok. Becsülöm, tisztelem és szeretem a munkát, amikor pedig megvetni divat azt, aki így érez. És talán tudok írni is, de a hazám még nem mutatta ki, mire is lenne szüksége tőlem, hogyan is lenne szüksége rám. A fiatal, helyzetéből és korából adódóan, változtatni akar. Sok helyütt tudják ezt, s hagyják érvényesülni őket. Hatalmas erőt szabadítanak fel, az értelmes munkával meg­sokszorozva. Én már nem vagyok fiatal, s mintha nem is lett volna szükség az én fiatalságomra. Ahogy az öregsé­gemre sem lesz, tudom. A középkorúságomra lesz-e? Szeretek és tudok dolgozni, és büszkén vállalom is ezt, egy olyan országban, ahol milliomosok élnek nyugati szín­vonalon, nem a munkából. Egy olyan országban, ahol a munkában eltöltött élet után a halálra már nem elég a nyugdíj. Ahol elvárjuk az autószerelőtől a precizitást, mi­közben magunk pontatlanok vagyunk. Ahol mindenki min­denkit becsap, mert abból tud csak megélni. Mi marad a devalvált értékek helyett? Lehet-e a munka helyett valami más? Az a magyar, oki hétvégeken, kétkezi munkával, egy év alatt felhúzza a házát, tud dolgozni. Az a magyar, aki megbecsült munkás külhonban, tud dolgozni. Mindenki tud, ha célja, értelme van a munkájának. Ha látja, tudja, érzi ezt, s meg tud élni belőle. Én éltem, megéltem. Hogy munkálkodni, tenni nem tud­tam, félek, nem, vagy nem csak az én hibám. Tavasz van, május első napja, a munka ünnepe. Süt a nap, lassan átmelegit. tiek és nagyvonalúak lettek. (Az utak mentén homokzsák­fedezék mögött géppuskaál­lások figyelmeztettek a for­rongó közállapotra.) Az egyetem színpadán léptünk fel, a rektor, tanárok, diá­kok előtt (az ott tanuló ke­nyaiak is felvonultak, vala­mint lámák, boncok kopa­szon, narancsszín köntösben) A másik meglepő és ritka élmény volt a Himalája kö­zelsége. Mus^oorieba utaz­tunk, egy lélegzetelállító szerpentin végén, 2200 m magasságban épült üdülő- városba. Az igen közeli hegyóriások, csúcsait hó fedte, a nappalok tüzesek, az éjszakák dermesztőén hi­degek voltak - a gyermekek csodás szépek, a legkisebb lány is körbefesti a szemét. Minden arcféle megtalálható itt, a nepáli, a mongol — és remek közönséggé álltak össze. A LBSNA Academy vendé­gei voltunk, amely közgaz­dászokat, mezőgazdászokat képez - a meglett szakállas, turbános férfiak, oly jóleső nevetéssel, tapssal jutal­mazták játékunkat. E hegyte­tőn (egy jól felszerelt szín­padon), még egy előadást tartottunk. Itt, a „világ te­tején", igencsak kevés kül­földi színház lép fel. Gon­dunk volt, hogy a nézők miként kapcsolódnak be egy teljesen idegen zenei- képi-mozgási stílusba, ott, ahol a rádió, tv, szinte csak az indiai zenét, filmet közvetíti, ahol a hivatalos nyelv 11 (a papírpénzen ennyi nyelven írjak le an­nak értékét), a nagyobb nyelvjárás 100 körül, a val­lási, társadalmi szokáskü­lönbségeket szinte lehetetlen számba venni ... Egy érdekes, vonzó, sok­színű országban jártunk, hasznos, értékes munkát vé­geztünk, hogy népünk kultú­rájáról kialakuló újabb kép­hez, egy sajátos színfolttal hozzájárultunk. Kós Lajos művészeti vezető A Bóbita Indiában

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents