Dunántúli Napló, 1989. április (46. évfolyam, 90-118. szám)

1989-04-29 / 117. szám

Krónika Arató Károly: Koncertek Pécstől 2300 kilométerre Valója - ban csak ———^—————------------------------------------ az éneke­se k tudnák megmondani, bogy »mi ér többet egy külföldi hangversenykörúton: a hivatalos fellépés, vagy az, amit senki sem szervez: muzsikálni mindenütt a „'kalandozások során. A pécsi Leőwey Kláro Gimnázium 72 tagú női ‘karának mindkét lehetőség megadatott április 4—14-e között Fran­ciaországban. Saját örömére dalolt Strasbourcjban, Char- tres-ban, Versailles palotatermeiben, Párizs csodálatos színhelyein: a Saínte-Chapelle, a Notre Dome, a Sacré- Coeur híres falai között vagy éppen Guérande érdekes alaprajzú katedrálisában. Mintegy 300 zeneértő tapsolta végig a koncertet az At­lanti-óceán partján levő Le Pouliguen városka Szent Miklós templomában. Mendelssohn, Liszt, Bárdos, Kodály, Pászti mesteri munkái — dr. Kopjál Gábor orgonajátékával, illet­ve anélkül igazán az emberi szivékhez szólták. Az önállóan is elhangzó Bach- és Kodály-orgonadarab valamennyi je­lenlevő számára felemelő érzés volt. A felejthetetlen élményeket gyarapította ezen az estén Helyei Gábor gitárjátéka 'is. Az 1983-ban Végzett, s azóta Párizsban ösztöndíjas matematikusként tevékenykedő haj­dani leöweys diák — mindannyiunk örömére — boldogan vállalta o fellépést. A ‘koncert végén a közönség hálával fogadta o ráadást, s felállva ünnepelte a magyar kultúra pécsi követeit. Egy noppal később új műsort mutatott be a női kar Saint Nazaire-ben, a Loíre-folyó torkolatában fekvő város­ban, omely a második világháborús hírhedt hadiki kötőié­ként még ma is őrzi a németek betortbunker-moradványa- it. . . A partner iskola, o „Briand” Lyceum-kórusa és a leöweys énekkar a hangverseny 'befejezéséként együtt szó­laltatta meg Fauré szép művét, a „Pavane’,-t. örömteli ta­lálkozás tanúi lehettünk ismét. A darabban közreműködő helyi felnőtt zenekor vezetője a régóta Franciaországban élő Rehák Jenő. Sí. Sí. C|.rAna líisriá Al Eur°p° Kiadónak valószínűleg örök LUlUpd ImiQUU mumus marad a pécsi Apáczai Nevelési ~Központ nagyterme, koncertjeik ott rendre nem sikerülnek. Jóllehet, a legutóbbi koncerttel volt a leg­kevesebb probléma, mégsem kell nagyon vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy a basszösgitár hamissága (is!) feltűnjön. Igaz, a mai EK tíztagú, és egy nagyabb létszámú együttesnek több esélye van a h'rbázásra. Hárítsák el a panaszkodást, . a mulasztások feszegetését is. Az Európa Kiadó — jelen állapotában - nosztalgia- zenekar. Ez a nosztalgia nem ‘hamis, még akkor sem, ha ezzel a fajta önepigonizmussal az együttes a saját míto­szát rombolja. A zenészek állandóan cserélődnek, a fluk­tuáció önmagában is roncsolja a rock perszonálmítoszát. Az egyébként igen invenciázus Gainer János mássága miatt nem tudja pótolni a legszenzibilisebbnek tartott hazai rock­gitárost, Dénes Józsefet. Ugyanez a helyzet a többi pult­nál, hiányzik Másik János, Joe Dissou, Vető János stb. Zenei szempontból viszont történt néhánv kifejezetten sze­rencsés változás, az említett Gasner helvett Ilyen a hóttér- vokál, valamint a billentyűs Varga Orsolya néhány felvilla­nása. Ugyanakkor a zenékar hangzásképe rs lényegesen differenciáltabb, mint öt évvel ezelőtt. Egy ismerősöm em­lítette o koncert után, hogy őt kifejezetten zavarja, ha a régi számokat másképp játsszák. Megértem őt, de nekem az a meggyőződésem, hogy az új zenészek a darabokat variábilissá tették, így a zeneműveket álfalában megillető utóéletet biztosították a régi számoknak. Erre már csak azért ís szükség van, mert az Európa Kiadó nemcsak az egyik legtisztább rockzenét játszó zenekor, hanem a nyolc­vanas évek hazai dalkultúrójának egyik meghatározó irá­nyultságú alapegyüttese. W. K. Bechet - Ladik Katalin, Az Újvidéki Színház Kis- Iszínpoda a pécsi ANK Mű- velődési Házában vendéq- szerepelt Samuel Beckett: ö, azok a szép napok c. drámá­jával. A határainkon kívüli magyar nyelvű színjátszás kultu­rális életünkbe sajnos, nem tudott azzal a természetes fo­lyamatossággal beépülni, mint azt a művelődéstörténeti kö­zösség, a geográfiai meghatározottság indokolná. Harag György emlékezetes rendezései visszhangja a művésri elis­merés mellett mindig kicsit a rácsodálkozás felhangját is magukba foglalták Más Okok miatt, de a déli végeinken túl élő magyarság művészetének aurája sem tudott igazán behatolni kulturális mindennapjainkba. így minden ilyen alkalom különleges fontosságú. Különös találkozás, hogy a korunk drámairodalmát meg­határozó, de Pécsett mostohagyereknek számító („kőszín­házi” társulat még nem játszotta) Beckett egyik alapműve, a szuverén világú költónő-előodóművész Ladik Katalin ren­dezésében és főszereplésével mutatkozott be a város zöm­mel a fiatalabb évjáratot képviselő közönségének. Mert a Ladik képviselte totalitárius történésre törekvő, az előadó teljes valójának átlényegülését megkövetelő „performance" ■“Iményszintű megismerése szükséges és kell, hazai színi palettánkon nemigen található. Beckettet anyanyelvként értők számára konkrétsága bizonyára nem zavaró. De a nyelvet még csak tanulók számára...? Beckett világvégi Adóm és Évája - Winnie és Willie - azonban irracionális időben élnek, derékig, majd később nyakig homokos földbe ásva, a töltelékszavak és a mellő­lük eltávolodott civilizáció mitikussá váló kocatjai közt. Agóniájuk létformává lett, jellegtelen és érzelem nélküli, mint ahogy azok kiüresedett emlékeik is. Ezt a képet az intenzív osztály „politraumatizált ápoltjai” viláqába lecöve- kelni fájdalmas műtét. Minél jobban sikerül, annál jobban nyírja le Beckett szárnyait. De remélhetőleg az ismerkedés folytatódik: Ladik Katalinnal és Beckettel is. Mert kultú­ránknak mindkettőre szüksége van. Sz. I. Esti könyöklések Ablakom a város tetőire néz. Ha friss levegőt szippan­tani kinyitom, már csábít is lazító könyöklésre. Bűntudat fog el ilyenkor: szorítása ará­nyosan erősödik a tárt ablak­szárnyakhoz közelítő lépéseim­mel. Jobbon mondva: nem közelítek, csak odasompolygok hozzájuk, s az öt-hat méter hosszú távon nem merek hát­rapillantani egy másodpercre sem a megkezdetten füzetlapra az íróasztalon és a különböző színű golyóstoliakra, melyek tartójukba szúrva, felkiáltójelek­ként merednek mögöttem. Za­var a sok színes felkiáltójel és a felszóntatlan papír. Ki­mondottan ellenszenvesek, mert lelkiismeretemet azonnal mű­ködtetni kezdik: hangszórón bömböli fülembe gyöngeségem utón lustaságomat Is. Könyöklők könnyelműen, a huzatos négyzetben, csak- azértis! Tüntető daccal pipá­ra gyújtok, s hirtelen nem füst szállong belőle illatoson, hanem az este. Mélyeket szí­vok belőle, tüdőre, és lassan, élvezettel engedem ki orromon át. Bámulom közben, nézege­tem a jólismert, ékalakú ház­tetőket, ahogy repesztő szoro­san beleverődnek a messzeség­be. Tőlem jobbra is, balra is nyílnak a szomszéd házak ka­jütablakai, ugyanilyen méla pipázgatókkal. Csak épp mat­rózsapkájuk és sávps matróz­trikójuk nincs. Lehet, hogy szikkadt arcúak - tengeri és óceáni szelektől cserzett pro­filok előtt gomolyog füstként az este. Látszólag nyugodtak, a nagy utak előtti izgalomnak semmi áruló jele vonásaikon. A gyorsuló szippantások azon­ban sejtetik, hogy készülőd­nek már az utazásra. A bárka-, tengerjáró- és karcsú, vitorlás-forma házak, még halkon csobbannak és ringanok a dombsorok hullám­törőin megszelídült homály­ban, itt, a nyílegyenes utca keskeny mólójának két olda­lán. A lágy ringás, ritmikus csobbanás különös feszültségű. Start előtt kontárra fogott, orr­lyukaikat tágító versenylovak remegése hasonló hozzá — de erről az árulkodó nyugtalan­ságról a mólon lassan, végig- sétálók semmit sem vesznek nak innen a móló mellől, ahöl lehorgonyoztak. A sötét kisvá­rosi utcából, melyet lengő vil­lanylámpái alig szórnak be va­lami fénnyel, ki a világba, veszélyes vizekre, óceánjárók útjait követve. Zsiráfnyakú teherdarúk alatt távoli, nyüzs­gő kikötőkben rakományaikat sietve partra teszik, majd be­rakódva tüstént vissza is for­dulnak. Didergő tengereken, ködülte csatornákon, hurkokat író folyamokon igyekeznek ha­zafelé, hogy a reggel itthon találja őket megint, a hepehu­pás utcában, ahonnan elindul­tok. Míg útjaikat képzeletben ve­lük végigjárva hazaérek, eszembe jutnak oz íróaszta­lon felejtett gályóstollak és a vádlón üres papírlap - óriási­ra nagyítva. A golyóstollak dárdaként a láthatárba szúrva rezegnek az égboltnyi papírlap közepén! Hökkenten kapom fel fe­jem, oztán elmosolyodom: eszre. Pedig percek kérdése csu­pán, hogy kibontott vitorlák­kal, felbögő motorral kifussa­Ugyan! Tengerész-jelzéseket nekik - innen, oz éjszakába hasító hóz billegő fedélzetéről! „Képmás és tér” - kiállítás a pécsi Galériában Camus és a Coca-Cola-reklám Szemben, a főfalon Kele­men Károly nagyméretű táb- képe. Nyomasztó és brutális Comus-jeikép, amelynek már- már szónnivaló, kiszolgáltatott 'brutalitását a Svábyt idéző ecsetkezelés, a borlonghomály és a nyersen sárga test kont­rasztja, csak fölerősíti. Akár egy pareidóliás, ag­resszív gyerek görcsös igyeke­zetét látnánk, ohogyan keze alatt eltorzul a rajz, a Gon­dolkodó pózóba merevült és borlangbo száműzött ember alakja; s ha tán kifelé is néz - akár a sziklofol, a felhők játéka is emberarcot, önnön képmását rajzolja tekintete elé. Nem okarom e kép sugalla­tait - a lélek fenyegető kö­zönyének, vagy fellobbanásai- nak Camus-féle paradoxonát - a kiállítás egészére rávetíte­ni, annál is inkább nem, mert a tárlatok csendjét és békés hűvösét kedvelő látogató, a művészeten „inneni" fölgyor­sult politikai változásokat, a napok mostani kaleidoszkóp­ját harsányabbnak és ta­lán színesebbnek is fogja ta­lálni az itt látottaknál. Ebben persze, sem a kiállí­tók, sem a nézők nem tekint­hetők vétkesnek, különösen, hogy a művészettörténész He­gyi Loránd és a tiszte szerint vele együttműködő pécsi mű­vész, a galériavezető Pincze- helyi Sándor, sokat tett azért, hogy valóban olyan alkotók közös tárlatát rendezze meg, okik e század jelenidőben ér­vényes művészetét, a kor szín­vonalán képviselik. Bak Imre és Hencze Tamás, Fehér László, és Záborszky Gábor, Koncz András és Kelemen Károly, Birkás Ákos és Soós Tamás, Pinczehelyi Sándor és Klimó Sándor egy-egy műve, Trombi­tás Tamás „tájképei”, valóban reprezentatívak, valóban ­Hegyi Loránd szavaival -, „új­szerűén érzelmes, radikálisan .testi’, provokatívan érzéki képmás-típus", valamint a „világszemléleti modellek egy- másbaáramlásánok" festői, vagy kevésbé festői demon­strációját jelentik. Ez a fajta új szenzibilitás - egyébként mindegy milyen cím­kével látjuk el -, meglehető­sen sok szomorúságot, agresz- sziót, dühödt iróniát, keserű­séget tükröz, talán ez is az egyik oka lehet a szüntelen absztrakció, az átírás, az újra­értelmezés kényszerének. Lásd oz Artaud-idézeteket ismétel­gető, Klimó Károly eltaposott nyelvű kutyaistenét, amikoris az ismétlés kényszerétől má­gikussá avatott szöveg/rajz sem hoz gyógyulást. Fehér László, az ötvenes évek em­berének skizofrén kitakartsá- gát fogalmazza meg a „csar­nok elomlott oszlopi” közé röntgenezett árnyalakkal, Zá- borszky Gábor a Föld meséi ciklusát folytatva, a modell és képmás kapcsolatának tassisz- tikusan megfogalmazott lehe­tőségeivel játszik, Koncz And­rás Nyuszi Bunny című olaj­képe, az olcsó rivaldafénnyel olyan, mint az olcsó rúzsok, púderek hazug vidámsága egy öregedő arcon, ahol a színek­ben, mielőtt a kép karikatúrá­ba fordulna, a szónnivaló ba­nalitás lopódzik. Az emblématikus jel-átírás újobb példája - persze, isme­rős, régi motívumként -, Pin­czehelyi Sándor egész ké­pet betöltő vörös csillagán a lila. haragoszöld, kék, sárga színű Coca-Cala-reklóm. Mi a különbség o reklám, a konzum- szemlélet harsogó mindennapi- sóga és a vörös csillag ag­resszív tündöklése között? Néha, úgy tűnik, semmi. És van-e új a nop alatt? És vádolható-e Camus, ha kide­rül, hogy szívesen ivott volna több Coca-Colát? Bóka Róbert L Benjámin László: T avas; kosz o Hosszú álma után ruhátlor langyos sugarak zuhanyát nyújtózkodik a jegenyeakái Tavaszi ünnep máglyái lot száll az avar füstje magas pattog a száraz gally o I* Gereblyét, ásót, fűrészt fo a színek, illatok, izek tnes az ősi munkát, az életadó segédei a föld, a nap, o Körülötte szelíd csibék o I a harkály is éppen csak I a szomszéd fa törzsére, á Ha szólni tudnának, talán testvérként üdvözölnék. Köszöntelek, emberiség-bá Elnézem agyagos-maszatoi hogyan terelik emberi cél a nagy növényi készülődé Ezek a munkában piszkol tűznek a lányok hajába * ök adnak kényesen-fehér zsenge salátát, csípős fi® vérbélű körtét, arany húsí Ezek a kezek Írják a vers rakják fel a vászonra a - ők termelik a lelket - E kezek által van örömön hogy emberré szerveződd Szemtöl-szemben a munko most is, akármikor, elfog Kiáltozásom a népről, az fogadkozásaim és pátosza milyen nevetségesek és « Mintha fa mondaná a f® — Mindent megteszek ér! Levél a fának mondaná: Pitypang pelyhe a síéin* helyedet megtalálni! Szivem szerint földig hajó mégis csak jónapottal kő Köszönésemre kurtán bice Jár-kél, teszi dolgát seré' könnyű dalocskát fütyöré* Török István: A tér kiröppenő sóhaj a s,fl táguló rés a szíven, ® a szín káosza, s a <e fortyogása, sötét, oka' s fényes, eleven láv®> teljességre válva; a a szervek kálváriája, ! nyelv, hogy szavakat a szájra, a tenger: 1 úgy lesz mindenkié, ^ elhiszi benne önmag® a tenger: a türelem, keveri folyton a vágy* a tenger beszennyez, megfürdethessen, a te szenvedsz, s a tenge'* . eleven sebben, a tea! elátkoz, hogy feloldoz a tenger: megsemm'*1 újként láthasd a vilóS Novák Béla Dénes: Happyend nélkül Ezt a történetet nem én írtam, nem is a magasságos Élet, Őke­gyelmessége úgyis csak operet­tekben, avagy királydrámókban tud fogalmazni. Ezt a történetet mesélte valaki, nem mondhatni róla, hogy forradalmárnak szüle­tett, s hősen egy aranyozott gu­illotine alatt végzi be sorsát, de az sem állítható, hogy gyáva volna. Egy fiatal gyári munkás­nak két—három rizlingfröccs mel­lett elmesélt történetét jegyeztem le, a külső, kocsmai zajokon kí­vül teljes szó- és hangulati hű­séggel. A jó kovács, ha kalapáccsal út a vasra, a szikra csillagvirág­zásából, minden technológiai és (szocio-novella) anyagismeret nélkül tudja, érzi. mi ötvözet formálódik keze alatt, s végül is azt hihetnék: a mun­ka az munka, egyre megy, eke­vas készül-e vagy emberirtó szer­szám. * Nem jó, ha túlságosan védett valaki - vélte József, -, oz tes­ti-lelki impotenciát okoz, legó- személyiséggé, összerakható bá­bává válik idővel az ilyen em­ber. Én ellenben állami-gondo­zatlan vagyok! Miutón elvégez­tem a szakmunkásképzőt, kirak­tak a nagy magyar Hortobágy fővárosának közepire. 17 évesen kerültem a Vasmű öntödéjébe, gyakorló utolsó évem itt végez­tem, szakmaiból jelesre, magyar­ból annyi volt a vizsga: tudom-e, ki kapott luest Nagyváradon, mondtam, hogy Ady, o. k., így lettem közepes műveltségű értel- metlenségi. Ekkor ismertem meg Zoli bá­csit, az ö feladata volt engem betanítani a szakmai, munka- védelmi és egyéb dolgokra. Ez idő tájt abban a különös megtiszteltetésben volt részem, hogy nevezés nélkül Indulhattam az Ismerd Meg Szép "Fővárosun­kot vetélkedőn, ^ laktam sehol, mindé' való voltam mint oj nem a fákban és *u' kább pályaudvarokba munkásszállására jogosult, nem lévén v és állami gondozott, ból pedig kirúgtok, már kereső, felnőtt gyök, gondoskodjak De vissza Zoli bóc' mondhatok rosszat fl hogy ilyen borzasztó0 dptt az egész. Mind* ját orra fordította, lem jó szakember le' detben nem is volt ^ sőbb már kínossá v(5 dósa, egy pohár sód meg, ä többiek gúöf‘ högtek emiatt. Furcsö mint amikor két sünd1 kozik, kifelé szúrna^ védtelenek és qyenge védtelenek és gyenge

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents