Dunántúli Napló, 1989. február (46. évfolyam, 32-59. szám)

1989-02-18 / 49. szám

A pécsi kultúra forintjai I.

Kinek a pénze?

A Pécs Városi Tanács legutóbbi ülésén néhány tanácstag a Pécsi Nemzeti Színház, a Pécsi Szimfonikus Zenekar és a Pécsi Nyári Színház költség- vetésének csökkentését javasolta. A tanácsülésen is, majd utána a sajtóban élénk vita bontakozott: az ülés ad-hoc bizottságot bízott meg három intézmény gazdálkodásának vizsgálatával, az érintettek nyílt levélben tiltakoztak a működésüket lehetetlenné tévő tervezett ' intézkedés ellen. Most bővebben idézzük a tanácstagok hozzászólásait, s hogy hallgattassák meg a másik fél is, megkérdeztük a Pécsi Szimfonikus Zenekar vezetőit.

Dr. Horváth Csaba: - Többekkel együtt, mi is kijelenthetjük, hogy nem vagyunk kultúraellenesek. Mégis végig kellene gondolni, hogy ebben a helyzetben vajon elviseli-e a város, hogy két színházra és a zenekarára évente tisztán kb. 85 millió forintot költsön. Mondhatnák erre sokan, hogy egy kulturális centrumot az is jellemez, hogy szűkös körülmények között is hajlandó áldozni a kultúrára. Az a véleményünk, a kultúra ott kezdődik, ahol az embert emberhez méltó módon tanítják, gyógyítják, ahol az elesetteken van szándék, és erő segíteni.

Szabó Ferencnél - A Szimfonikus Zenekarral kapcsolatosan csak egyetlen gondolatot! A tízmillió forintját javaslom a Leőwey Gimnázium felújításának gyorsítására fordítani.

Haraszti Gábor: - Azt hiszem, hogy jó hírünket elsősorban, és Pécs jó hírét próbálja meg terjeszteni a világban a zene útján. Tartok tőle, hogy elsősorban a gazdasági helyzetünk azt igényli, hogy Pécsnek egy olyan gazdasági bázisa legyen, amely a hírnevet el tudná terjeszteni a városban és nyereséget tudna hozni. És, hogyha egy gazdaságot helyre tudtunk állítani, akkor tudunk a művészetre és a kultúrára költeni annyi pénzt, amennyi lehetővé teszi az igények kielégítését. Addig viszont úgy érzem, be kell látni, hogy egyszerűen nem megy, mert később nem lesz annyi pénzünk, hogy a színházat üzemeltessük.

Szilvási László: - Az a gondom, hogy turnézni jár ez a zenekar. Milyen pénzből jár? A mi támogatásunkból? Vagy nyereséges a turnéja? Bevétel kié? A közé? Ezt valahogy nem tudom. Miközben a Köztársaság téren a gyerekekre ráom- lik az iskola, közben itt valaki turnézni jár ezen a pénzen.

Zenekar gazdálkodásáról Szkladányi Péter ügyvezető igazgatótól és Kovács József- né gazdasági igazgatóhelyettestől kértünk információt.- A zenekar 83 tagból áll, ebből 74 tag főállású, héttagú az adminisztráció igazgatótól takarítónőig, 1989-ben 15 millió 409 ezer forint a költségvetésünk. Az összeg természetszerűen megemelkedett tavaly óta, hiszen a társadalombiztosítási járulék 10 százalékról 43 százalékra emelkedett, tehát 4 milliót fizetünk e járulékra. Bérre 9 millió 348 ezer forintot adunk ki, 1987-ben 6, tavaly 4 százalékos volt a bér- fejlesztésünk, amit saját erőből - a dologi kiadásból kellett kigazdálkodnunk. Az intézményi alapbér tavaly 6600 forint volt: az ország függetlenített zenekarai között, az utolsó helyen állunk ezzel - tájékoztat Kovács Józsefné.- Kétmillió 61 ezer forintunk van az úgynevezett dologi kiadásra: közüzemi dijak, a próbaterem és a koncertterem bérleti díja, hiszen nincs saját termünk, hangszervásárlás, javítás. A TRIAL 20-40 százalékos áremelkedést jelzett a közeli jövőre.

. - Milyen saját bevételi forrásaik vannak?- Csak mintegy zárójelben: megalakulásunkkor, 1984-ben 130 ezer forint volt a bevételi kötelezettségünk, ezt két év alatt tízszeresére emelték, és ennyivel csökkentették az állami támogatást. A zenekar évente 308 szolgálatot köteles teljesíteni, ez ennyi próbát, vagy koncertet jelent. Amikor a zenekar hivatásos lett, két feladatot határoztak meg számára. Egyik feladatunk külön térítés nélkül, a Pécsi Nemzeti Színházban operát, operettet és élő zenét kívánó balettet kísérni - ez benne van a 308-ban. A másik: hangversenyek adása. Az Országos Filharmónia megrendelésére évente 60 koncertet adunk, ennek több, mint felét Pécsett, a többit az ország minden részében. A Filharmónia 664 ezer forint költségtérítést ad. A térítés nem függ a nézőszámtól, a bérlet, jegy, stb. ezeken a koncerteken a Filharmónia ügye. Ha felkészülünk egy koncertre a Filharmónia megrendelésére, nyolc próbát, egy előadást és egy utónajátszást számítva, 175 ezer forint bért fizetek ki a zenekar tagjainak. A Filharmóniától erre átlagban 11 ezer forintot kapok.- És a különbség?- A különbség az a támogatás, amellyel a magyar állam segíti a klasszikus zenét, a komolyzenei koncerteket: ifjúságit, felnőttet egyaránt. Mint ahogyan támogatja a filmet, színházat, stb.- Ha nem lenne ez a támogatás, mennyibe kerülne egy jegy?- Hétszázötven (750!) forintba.- Hol tudnának takarékoskodni?- Mivel a rezsi adott, a fizetésből nem vehetünk el, legfeljebb muzsikusokat küldhet- nénk el, és ekkor nem játszunk Wagnert, Brahmsot, csak Mozartot, ami kisebb létszámot kíván. De gondolom, ezt nem kívánják tőlünk. A jelenlegi keretből igen szigorú takarékosság mellett tudunk megélni, mindenféle csökkentés a létezésünket akadályozná meg.- Miből ledezik a turnék költségeit?- A turné költségeit az az impresszárió fedezi, aki szerződtet minket. Ő fizeti a szállást, útiköltséget és a reggelit. A zenészek nem felléptidí- jat kapnak, hanem napidíjat. Ebből étkeznek, vásárolnak, többek között a hangszereikhez alkatrészt. A külföldi fellépés és munkaviszony alapján, kötelezően benne van az évi 308 szolgálatban. Az impresszárió által fizetett teljes összeg a zenekaré devizában. Nyolc százalékot fizetünk a közvetítésért az Interkoncert- nek, s ami megmarad a vízumköltség, biztosítás, stb. után, annak a devizának forint ellenértékét napi árfolyamon megkapja a zenekar. 1988-ban a négy külföldi út tiszta haszna 490 ezer forint volt: bevételi tervünket tavaly tudtuk először teljesíteni - és éppen a turnékból befolyt pénzből.- Igazán poénnak szánom - mondja Szkladányi Péter végezetül -, de a Köztársaság téri iskola gyerekeinek is játszunk az ifjúsági koncerteken.

G. T.

Beke Kata

jelentés a kontraszelekcióról

Munkahelyemen (vidéki szerkesztőség) a minap heves vita, helyesebben: hangoskodó szóváltás robbant ki a pedagógusokról. Ijedten hallgattam. Azok a hetek jutottak eszembe - amikor a keszon- nyomás alól szabadulván — tanári pályám emlékeiről, eseteiről beszéltem. Hamar leszoktam, mert leszoktattak róla. Az a legkevesebb, hogy nem hitték el a „laikus" fülnek valóban abszurd történeteket. Egy évtized távolából ma már megértem kollégáim hitetlenkedését, sőt ingerültségét is. Mert annak, aki nem próbálta, nem szívta az iskola nyomasztó levegőjét, nem élte át a megaláztatások, a szellemi elnyomorodás fokozatait, kínjait, annak a jóindulata, de a fantáziája se elég ahhoz, hogy elhiggye.

Kollegáim, a tanügyi hivatalnokok, a szülők (és leendő szülők), tehát minden állampolgár figyelmébe ajánlom hát Beke Kata könyvét! Ennél fontosabb könyv nem íródott mostanában az iskoláról, nem

jelent meg a könyvpiacon. Elemi erővel tör föl az elkeseredés az eddig oly béke- tűrönek tűnő „nemzet napszámosaiból". A minap pedagógusokkal beszélgettem. Szóba jött természetesen (természetesen?) a sztrájk is. Mint lehetőség. No, nem nyíltan vállalná a kartársnő, belénevelt reflexei jól működnek még. „ülősztrájkot kezdek holnaptól — mondta. Bemegyek az órára, de nem csinálok semmit”. Eddig nem ezt csináltad? Tolult föl bennem a kérdés, de nem mondtam ki hangosan. Nem, mert önironikusan, keserűen arról kezdtek beszélgetni, hogy milyen szürkék is ők: a katedrán megfáradt, elkopott „pártában maradt tanügyi hölgyek".

Mert bizony nem mindenki olyan, mint Beke Kata! Aki is nem tud belenyugodni, nem tudja tudomásul venpi azt, ami valóban abszurd, valóban nemzeti gyalázat: az iskola és a pedagógus pálya lerongyolódásót. Sok könyvet,

okos (és okoskodó) tanulmányt írtak már erről a témáról. Egy időben — gyakorló pedagógusként - mohón olvastam ezeket, hozzá is szóltam a vitákhoz. Aztán . . . aztán otthagytam a pályát. Beke* Kata könyvében az az üdítően új, hogy nem morali- zálgat, nem ró meg ezért minket, nem nevez „renegátnak", mint néhány pályán maradt (rekedt) társam.

Beke Kata dühös és racionális. Nem tudja elfogadni azt a _ leibnizi világképet, amely szerint ez minden világok legjobbika, mint ahogyan az önfelmentő-önigazoló determinizmust sem, amely belenyugszik (de sokat hallottam!) mondván, hogy „úgyse lehet mit tenni!" A birtokon belül lévő indulatával, a nostra res agitur furor pub- licusával perel. Mert szükségesnek tartja a radikális változásokat iskola-ügyben, mert lehetségesnek is tartja a változásokat!

Ez nem lehet „pénzkérdés" (mint ahogy nemcsak az),

amin el lehet vitatkozgatni a honatyáknak, miszerint „majd kap az iskola, ha jut, ha marad". A baj ma már sokkal nagyobb ennél. A tét: leszakadunk-e végzetesen a nemzetek versenyében. Bismarck jelentette - állítólag - a császárnak: „tanúsíthatom fenség, hogy a tanítók minden reggel a helyükön állnak". Mi — sokáig - a nemzet napszámosainak neveztük őket. Pontatlan kép volt. A napszámos megalkuszik a bérre a gazdával. A mi pedagógusainkkal is újra kellene kötni azt a szerződést. Mert a „hivatástudatra apellálni ma már cinikus és korszerűtlen. Vissza kell — mindenáron! - adni a pedagógus pálya presztízsét, a pedagógusok tragikusan meg- csorbult-megrendült méltóságát, a tudásét, az emberségét. Hiszen a gyerekeinket bízzuk rájuk!

(Gyorsuló idő, Magvető K. 1988.)

Horpácsi Sándor

Baranyi Ferenc

Tejért s mézért

(Váci Mihály emlékére)

Könnyű most rálegyinteni!

A szobra is olyan sovány, hogy a varjú már a vállán károg — madárijesztőnek hiszi.

Mennybe vitték a jegenyék, majd gyökerükig visszahúzták — a földbe igy került. Hazugság, hogy magas volt neki az ég.

Sokan kiöntik a jövőt, mert légy esett az anyatejbe s mert nem csinált nyarat a fecske, amely elsőnek visszajött.

Ki csak tejért s mézért perel: nyűg a fennkölt nektárivóknak, kik mégis mindig átkozódnak, ha percre kiapad a tej.

Hát mit akartok tőle még?

Próbálgatta a lehetetlent.

S nem szegte meg azzal, hogy elment, az érkezés ígéretét.

Deák Mór:

Ha a Fél Imre nincs, nagybátyám lett válna a falu bolondja biztoson. Kerülték is egymást, mint másnapos ember a tükröt; ki akar magárat ismerni, ha nincs benne öröm? De míg Imrére a föld rászakadt gyerekkorában, nagybátyám csak úgy érezte, hogy oí föld szakad rá —, felesége elhagyta, a három gyerekkel: együtt, s hiába vette el másodszor is, elhagyta újra. Mint a gyengék, inni kezdett, s még gyengébb lett. Amikor harmadszor vette feleségül a feleségét, s az harmadszor is elhagyta, okkor kezdtek el mutogatni a háta mögött.

Én mindig szerettem a nagybátyámat, apám helyett az apám testvérét. Az állatok megnyalták a kezemet, a gyerekek rá mosolyogtak, s a fél- bolondok bárgyú szemében, felismertem magam, aki de jó, hogy nem én vagyok. Gazdag llenni olyan áron, mint a Rontóék, akik örökké sós-paprikás kenyeret adtak csak, nem vágytam, olyan szegénynek lenni, mint a Kemecseiék, nem lett volna jó. Ki mindenki lehetnék, nem gondolkoztam rajta. Csak a Fél Imre meg a nagybátyám szeme vonzott, mint a faluszéli bányató örvénye, hogy mielőtt belevetettem volna magam, újra és újra visszarettenjek —, de jó, hogy én én vagyok. De köny- nyen elveszik a visszaút.

A hétfői m meg a szerdái mi a Fél Imréé voltak, a keddje- im meg a csütörtökök a nagybátyámé. Szerettem volna a pénteket közösnek, de a Fél Imre meg a nagybátyám nem jöttek ki egymással. Az a hülye, mit akarsz azzal a hülyével, dadogta a nagybátyám, szavai fürödtek a nyálban, és bor- szagúak voltak, attól nem lehet tanulni semmit, a Fél Imre bólogatott, amikor elmondtam neki, ummgatott, hogy így van, de én tudtam, hogy fájt neki, amit a nagybátyám mondott, mert a Mutyuklit nemsokára megmérgezték.

Ez ki, kérdeztem, Kedd volt, a nagybátyám napja, és az ágyában egy választási malac feküdt elégedetten. Nem kaptam 'választ, lepakoltam az iskolatáskámat meg a tízóraimat, amin kívül a nagybátyám már nemigen evett mást, s megráztam a vállát. Ki ez? Véres szeme olyan érteden volt, amikor kinyitotta, hogy elnevettem magam. Messze járhatott álmában, mert csak percek múlva tért magához: megölelte a malacot, ahogy a legkisebb fiát szokta, s azt mondta teljesen természetesen: „Ez? Hát ez a Mutyukli." igy vált a Mutyukli családtaggá.

— Megszerettem én is. Okosabb volt, mint bármelyik kutya — örökké a nagybátyám nyomában járt, szót fogadott neki, s amikor már a mázsát közelítette, akkor se merte megkérdezni senki, levágjuk-e. A kocsma előtt ült, nagybátyámat várva, amikor ráfestette az oldalára, hogy MUTYUKLI, ott látott meg a*' F-l Imre, akinek a hétfőit meg a szerdáit áttettem keddre meg csütörtökre, hogy mindig a MutyuklivaJ lehessek. Haragszol rám, ummgatta a süketnémák jellegzetes torok- hangján Fél Imre, miért nem jössz? A Mutyuk'i miatt, öleltem át a disznót, nekem most már kedd előtt kedd jön és csütörtök után csütörtök, te eqyébként is hülye vagy, és nem lehet tőled tanulni semmit, vágtam a szemébe, mert haragudtam rá, hogy neki nincs malaca. A nagybátyám is megmondta.

A Fél Imre bólogatott, s reggelre a Mutyukli halott volt. Megmérgezték, ordította sírva a nagybátyám, a felesége háromszor elment, mind a háromszor néma maradt, megmérgezték, zokogta, s annyira berúgott, hogy leesett a ‘szalma tetejéről, a pótkocsiról, amin kocsikísérő volt.

Amikor magához tért, „csalánba nem üt a ménkő", morogta az orvos, „méghogy kórház", „kialussza magát, és kutyabajo", csodálkozva nézett körül, mintha nem ismerné meg a saját házát, amit pedig ennyire szerettem, hogy nagy betűikkel ráírtam az utca felőli falára: A NAGYBÁTYÁM HÁZA, meg talán azért is, hogy könnyebben hazataláljon. Csak akkor derült főj) az arca, mikor meglátott, és megismert, „túl közel volt az ég", intett magához, s súgta a fülembe, „ez a malac jobban szeretett engem bárkinél, túl közel kerültem az éghez, amit nem szabad, és lezuhantam".

A Fél Imre akkor már régen kutat ásott, és valahogy nem is csodálkozott, amikar egy keddi hétfőn elmentem hozzá, hogy dolgozna-e együtt a nagybátyámmal. Vigyorogva bólogatott, mondta, mondta

a süketnémák nyelvén az örömét, s én elgondolkoztam, hogy vajon azért ás kutat, mert egyszer már rászakadt a, föld. „Nem fölfele törekszem”, mondta a nagybátyám, „magasról nagyot lehet esni”, keze kérges volt az első napi kemény munka utón, „van, aki kifele néz, hogy meglássa magát, van, aki befele", értetlenül néztem, de ez nem zavarta, ilyen és ehhez hasonló mondatai miatt már régen szájára vette a falu, „űrhajós mór nem leszek, én nem hagyhatom el ezt a földet, hát megnézem, mi van benne. Megnézem, mi van benne."

Részeg volt akkor is, amikor Fél Imre véletlenül állba vágta a vödörrel. Térdig már ért a víz, alakult a kút, az, iszappal telerakott vödör be- feragadt a sárba. Rángatták, a Fél Imre fönt, a nagybátyám a kútban, s amikor lehajolt, hogy jobban tudja húzni, a vödör hirtelen kiszabadult. Ma már nem tudja, senki, mi történt, csak Fél Imre, de az meg nem tudja elmondani, meg különben is börtönben van. A nagybátyám elájult, és belefulladt a térdig érő vízbe, míg Imre segítségért szaladt.

igy most már szabad oi hétfőm is, a keddem is, , a szerdám is meg a csütörtököm. Hét végeken néha látom a sírok közt ücsörögve a nagybátyám gyerekeit a feleségével, aki háromszor elhagyta őt. Szépeket mond az asszony, ilyesmiket, hogy „ne felejtsétek el apátokat soha, jó ember volt szegény", s bár nem 'beszél arról, hogy aki befele néz is, bámulhat a semmibe, ilyenkor boldog vagyok.* Bol dog, mert nem tudja, hogy a Mutyukli jobban szerette a nagybátyámat még őnála is.