Dunántúli Napló, 1989. február (46. évfolyam, 32-59. szám)
1989-02-18 / 49. szám
A Jelenkor februári száma A Pécsett szerkesztett folyóirat februári számát, a most megalakult Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó adta ki. A Jelenkor így az ismertebb, nagy hagyományú folyóiratok közül, elsőként lépett ki a centralizált lapkiadói szerkezetből. A februári szám élén Berták László, Petri György és Csorba Győző versei olvashatók. Ugyanitt találjuk Márton László nagy érdeklődést keltő esszéjének második, befejező részét. Az esszé páratlan bátorsággal és mélységgel gondolja végig I a magyar zsidóság múltját és jelenét. Litván György tanulmánya, a politikai szélsőségek között felőrlődő, 1918/19-es magyar demokráciának állít emléket az év- I forduló kapcsán. A prózarovat Örkény István hagyatékából előkerült elbeszélésével, a ,,84-es ki- ; járat" köréhez tartozó, Ku- korelly Endre és Németh Gá- l bor besorolhatatlan műfajú szövegeivel, Somlyó György párizsi regényének és Pálinkás György, levélregényének újabb részleteivel foly- I totódik. Szepesi Attila és a Svédországban élő Thinsz Géza versei olvashatók még ebben a számban. Weber Kristóf újabb interjújában ezúttal a rockzenéről és a népzenéről beszélget Vidovszky László zeneszerzővel. Kovács Orsolya, Gellér B. István képzőművész Növekvő város című programját elemzi, amely egy képzeletbeli civilizáció tárgyi és kultikus emlékeit, feltárásának folyamatát rekonstruálja. Lubomir Feldek, szlovák költő jegyzete az irodalom szerepéről szól a konzervatív és reformista erők közt folyó küzdelemben. Kántor Lajos romániai, Losoncz Alpár jugoszláviai szemléje mellett Elek Tibor, a csehszlovákiai magyar irodalom megújulásának esélyeit elemzi. A szokatlanul bő kritikai rovatból Bárdos László Írását emeljük ki, amely Csorba Győző új versesíötetét méltatja. A szám a Konzum Kereskedelmi és Ipari Rt. támogatásával, egy ívvel bővített terjedelemben jelent meg. Az ilusztrációk Gellér B. István művei. Csorba Győző Miserabilis Szemközt ha már ilyen közel van szemközt vele a végső birkózás előtti Ne hátulról csapjon le mint sikátorok sötét lovagja Hogy legalább akkor hogy egyszer legalább egyetlenegyszer láthassam szemét még azt se bánom ha megbánom akkor mit annyi sokszor elkövettem ellene Mert úgy sajnál s oly roppant szomorú s nyilván oly gyakran megsajdul szive konokságomtól mely kétségbeesve iparkodott hogy onnan a hiten való létét valóban elfogadjam Fény-árnyék-csikosan messze a szülőágytól sűrűn kínlódtam bármilyen kicsiny jelért hisz emberarcom rúgta porba a kényszerű alázat és zavar Most itt a legjobb alkalom a legeslegutolsó (a legelső?) egy pillanat csak: s máris zenghetem: „Von!" vagy „Nincs!" — ám ha így ha úgy: ó én szánandó mindenféleképpen Különös, tärsfalan alkotó«... Ladik Katalinról, ff ■ I ■ r Ladik Katalin nevét sokan ismerik. Mikor itt-ott említettem, hogy elmegyek szombat esti műsoróra a pécsi Apáczai Nevelési Központba, többen rámkérdeztek: — Miért? Levetkőzik? . . . Nagy, kerek szemeivel elmosolyodik, amikor ezt említem; tekintete kicsit szomorú, megértő, kicsit beletörődő. Igen, ez mindenhová elkíséri. Pedig elég rég történt e „botrányos” műsora, még színészi és költői indulása elején, 1970-ben. Az újvidéki Új Symposion folyóirat köré csoportosuló fiatal írók, költők (Cion Nándor, Tolnai Ottó, Domonkos István, Végei László, Lac(ik), találkozása, a mai jugoszláviai magyar irodalom avantgárd vonulatának kezdete idején. Elmeséli: akkortájt erőst foglalkoztatták az ősköltészet rekvizítumai, a sámánköltészet hatáselemei. Csoportjuk irodalmi estjein viszont kongott az ürességtől a nézőtér. . . Akkor elkapta valami düh. Nem jön be a közönség? Hát más impulzust kell adni neki, „elektrosokkot" . . . Műsora részeként beiktatott, egy „számot": tűzzel, gyertyával, dobbal, termékenységvarázsló rigmusokkal. S hozzá illeszkedő koreográfiával. Mezítelen testét két, egyik vállán összekapcsolt medvebőrrel fedte be. „Nő voltam és nőstény; ősanya... Tehát nem „vetkőző szám", s az egész alig 3 percig tartott. A közönség ezután „bejött" más előadásainkra is; és, noha sem előtte, sem utána nem „meztelenkedtem" műsoraimban, ez úgy látszik, rajtam maradt. . ." Ladik Katalin költő és színművész. Az Újvidéki Magyar Színház tagja. Kötetei 1969-től jelennek meg az újvidéki Fórum kiadásában, s a napokban jött ki válogatott verseivel, első magyarországi könyve, Kiűzetés címmel, a Fórum és a Magvető közös gondozásában. Számos önálló pódiumműsorral, különös, egyéni hangvételű poézisének, ún. hangköltészeti különlegességeivel lépett már pódiumra, s színészként is elsősorban színháza profiljához tartozó, abszurd drámákban (Örkény, Beckett, Pinter, Ionesco műveiben), szerepel. Mindezek után: ki is ez a szürreálisán rokon, teljesen egyedi költészettel jelentkező Ladik Katalin, s hogy került most Pécsre? Előbb gz utóbbiról. A pécsi ART Művészeti Stúdió Szalay Tamás rendezésében egy korábbi — Ladik Katalin művészetét bemutató —, mozgásszínházi műsorukat nagyon szépen kimunkálva adta elő, „Furcsa, aki darazsakkal álmodik" címmel. Hozzátenném: zsúfolt nézőtér előtt és őszinte,- meleg sikerrel. Ladik Kata- lin ezt a műsort tekintette meg. Beszélgetésünkön sok mindenről esett szó, kettőt kiemelnék: honnan, s hogyan lett művész, s hogyan kezdettől avantgárd költő? Kevés helyem okán, nem közvetlenül idézem. Nagyon szegény családban, 1942-ben született. Anyai nagyszülei, cselédlány édesanyja, könyvolvasás szeretete. s egy négy-ötnyelvű színes, nemzeti közeg hatásait szívta magába. 11 évesen jelenik meg első verse, s akkortól már az Újvidéki Rádió ismert gyermekszínésze. Népszerűsége ára - iskolatársai irigysége. Korán ismeri meg a magány érzését, amelyre József Attila költészete gyógyír, lendítő erő. Mindent elolvas, ami keze- ügyébe kerül. Első avantgárd versei 17—18 évesen, addigi élményvilága és magyar népmesék hatására születnek. A kritika támadja, francia modernek és „izmusok" epigon- jaként, akiket, amiket ő éppen a kritikák hatására kezd, most már tudatosan, megismerni. Költészetét ösztönösségből és tudatosságból építgeti. Közben banktisztviselő évekig, s a rádiós színész, 1973-tól játszik a magyar színházban. Szuggesztív erejű költő és színművész, versei némelyek szerint, filozófiai levezetéssel, illetve jelentéstartalmi vizsgálatokkal, többszörös áttételekkel ' értelmezhetők. Egy bizonyos: így vagy úgy, a hatása alá kerülünk. Bori Imre szerint: „társtalan alkotója nemzedékének ..." Ezért is, úgy érzem: még sokszor hallunk róla. Legközelebb Pécsett, március végén, Samuel Beckett Ó, azok a szép napok c. drámájában. W. E. Gellér B. István grafikája Berták László A valóság helyett a kép Ul a sárga nö a falon mint a világon a pecsét a valóság helyett a kép az ok helyett az alkalom csinálhatom csodálhatom megérinthetem a kezét csak kimondom hogy jaj de szép és úgy lesz ahogy akarom Úristen micsoda viszony földje is ege is beszéd szitál a fű a ló a gép belepi a havat a nyom hogy hova vezet nem tudom de nélkülem egyet se lép. Arató Károly Milyen a haljárás? Nyarakot hoz közel szemem. Nézem a messzi, gyufaskatu- lyányi strandot, amint a múltból közeledve egyre nagyobbodik és végül eredeti méretű lesz. Hallom a zsivajt megint, látom a 'nyüzsgést. A gerelyhajító deltásan lépeget, ráaduló bicepszekkel, mellét dús szőr borítja. Tarka ingét hanyagul összegyűrve, jobb kezében tartja, porcelánndd- rágja vakít. Nem köszön senkinek, végigmegy a fűbe süllyesztett betonlapokon, fejbiccentéssel fogadja a jegyszedőnő mozdulatát, ahogy belépőjegyét kettészakítja. Az izomember bevonul, eltűnik az öltözőben. A lányok felkönyökölnek, egymáshoz hajolva összesúgnak. Türelmetlen várják: mikor jelenik ímeg a „Férfiak" feliratú ajtón, hogy bizseregve, f ig yeJemfelkeltőn vi h og járnák. De 'hiába. Máris hatalmas kar- csapásoklkal úszik a zöldeskék vizű medencében. Mögötte nem csitul a víz: csupa fény- fodor, csupa rezgő fényhullám, villogás. Kiszökken belőle háromszögfelsőtesttel, hangosan prüszkölve letusol, erőteljes vóll- húzások után, a vizsugár alól kilépve, .megigézi a Nap. Fejest ugrik bele: gőzzé válik. — Ez is megnősült!... - sóhajtanak a lányok. A lányok változatlanok, pedig alakot cseréltek. Testesen, büszkén tolják 'Valahol a gyerekkocsit, kötött sapkában, bebugyolálva szundít benne csecsemőjük. Mégis ott látom őket most 1«, szokott helyükön, térdüket álluk alá emelve sütkéreznek. — Aranyosaim! — jön a Nagy Sakkozó, akinek mindegyikhez kedves szava van, miközben sorra lapogatja őket. — Milyen a haljárás? De választ se várva tovalép, megnyitásokon töpreng, támadásokon, védekezéseken élete sakktábláján. Gyalogban, futóban, királyban és királynőben gondolkodik - nem akad ellenfele. A strand fölé emelkedik, legyint az alatta zajongókra. Mikor a mennyei magasságot eléri, kihívja Szentpétert egy partira. Judás 'ki bicéi, kéretlen adja tanácsait. — Lépj le! — morogja ingerülten, s mielőtt a játszma véget érne, eltűnnek mindhárman. Üzemel a hullámkeverő. A gyerekek sivitoznak, ót- bucskárnak egymáson, mint a halak. Hogyan? . . . Hát itt? ... A Nagy Sakkozó, karjait mellén összefonva, merengőn figyeli a hancúrozókat: leereszkedett Ide.- Szerbusz Viktóniusz!. . . Hogy vagy? ... — kérdezem tőle. De mór paragrafusok, cikkelyek, bekezdések, rendeletek, végzések lepik el — nem érkezik alóluk válasz. Tetőtől talpig emlékezés vagyok, ha néhanap mellettem elsuhan és nem vesz észre. Agyő! A tejelők, a folyton tejelők! Pattan hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat — vasárnap: a gól! Elnézem őket, örök ossz játékukat, aztán elfordulok, kívánva nekik minél több vasárnapot. Heverészek, olvasok, végére érve becsukom könyvemet. Az öreg halász mégiscsak hazaért, ha csontvázzal is, de megérkezett! — öreg!... Te így!... — mormolom. — És ők itt? ... ök majd mivel? . . . Rúgás a bokámon. Lassítva, akár egy filmben, átront rajtam a kamaszcsapat. Míg a sajgást érzem, hangtalan kiabálva rohannak a jövő felé. Távolodva pontokká zsugorodnak — ők majd mivel? . . . Az uszodát cethal-hátra emlékeztető sátortető fedi. A gyerekmedencében lányom, fiam lubickol, nagyokat csapnak . a vízbe. Úszni tanulnak. Hogy 'később, megismerve az eddig ismeretlen elemet, arról a rajt- kőrcl rugaszkodjanak el, ohon- nan én e pillanatban. Hosszan siklok a felszín alátt, mire fejemet kiemelem. Váratlan egyvonafban úszuaik: a gerelyhajító, a lányok, Viktóriusz, a magát örökké napolajozó fürdőm ester. Egyenletesen haladunk, átvesszük egymás ritmusát. 'Lihegve igyekszünk előre, akár a mindennapokban. A medence vége tíz, húsz év messzeségben — mikor érek oda? . . . Gsak birjom erővel ! . . . Mély lélegzetet veszek, alábukók megint: odalent kisebb az ellenállás! Krallozva érek végre a vasfogantyúhoz. Várok fél percig, fél évig, évtizedig, hogy a mögöttem tem- pózók ideérjenek. Körülpillantok: egy se, sehol! Kikeomergek a vízből, vastag fürdőköpenybe bújva Indulok vihóncoló családom felé. Felnézek az óriás sátortetőre, róla megint a cethal jut eszembe — 'róla meg Jónás és imája. De e képzetet rögtön előzi a süketrtö megafon: először szaggatott szünetjel, majd déli harangszó, utána emberrablásokról a hírek.
